Lapok az Irodalmi BALexikonból 26.

IRODALMI BALexikon  26.


Kányádi Sándor: Nagygalambfalván született, de a híres erdélyi kányádi kányák leszármazottja, madártani őseinek köszönhető lírájának magasröptű szárnyalása és légies csapongása. Ennek ellenére nem rokona sem Kánya Katának, sem Vas Gerebennek. Különleges képessége az ághegyenjárás, ezen a téren csak Orbán Ottóval és Weöres Sándorral említhető egy napon, ám az utóbbi kettő nem tudott ághegyen járni. Igazi közéleti gyermekköltő. Nyelvi-politikai bravúrjai közül is kiemelkedik az a török-magyar barátság erősítésére hívatott politikai röpiratverse, amelyben egy török követ, akit több más török követ, visz magával egy török követ, s mindezt teszi a török hódoltság idejének Erdélyében, azaz nem teszi, mert lerészegedvén elakadt (pedig kezében a lakat, azaz a megoldás kulcsa), ám ha kijózanodik, nyilván majd mindenkit megkövet e török követ (bár hogy így lesz, azért sem a szerző, sem én nem török követ). Korszakos jelentőségű a Vannak betétek című ciklusa, melyből néhány részletet a Lakkcipőfelsőrészkészítők Világszövetsége kamáslibetétei közé is beiktatott.

Karafiáth Orsolya: 1976-ban fordították észtből Ludwigra a Bárkában, mint Holmi Jelenkort. Azóta minden folyóirat publikált belé. Nincsenek gátlásai, csak parókái. Egy ideig azt hitte, hogy ő Karády Katalin, aztán kiderült, hogy mégis. Azóta énekléssel is foglalkozik. Dalaiért Móricz Zsigmondtól megkapta a Soros-ösztöndíjat, mellyel még azon a havon az Avon Év nője lett. Most épp az Év férfija cím elnyerésére készül. Kedvencei a feminista lovak. Nagyfogyasztású nő. Szeretőit szereti név szerint kiírni szaporodó verseibe. Megközelítése így nem csekély kockázattal, de jelentős irodalmi haszonnal jár.

Pósa Lajos: Született Ellenőrben, de az Én Újságomnál vált gügyögő gyermekké. Később már nem is változott. A tősgyökeres népi-nemzeti magyar együgyűség legszebb virágaiba borult bele. Korabeli sikerét mi sem bizonyítja jobban, hogy majdnem jelölték Nobel-díjra is, de aztán csak a nótáját húzták el. Halála óta a költőt elfelejtették ugyan, a butaság népszerűsége azonban máig is töretlen.

Posztmodern novella: Olyan rövid terjedelmű narratíva, amely olvasója életének egy napját megkeseríti. Lényege – szemben az ún. klasszikus novellával – az, hogy amikor az olvasó, azaz a főhős (és a Nap) fölkel, azonnal érzi (nem a Nap!), hogy aznap valami rendkívüli történik vele. Mire a Nap lemegy (csak a Nap!), kiderül, hogy nem derült ki semmi, viszont az olvasó nyelvérzéke tovább romlott, és végképp elment a kedve az irodalomtól (lásd. ha mégis megpróbálnád).

Presszó: Vendéglátóipari egység a hatvanas-hetvenes évek Magyarországán, ahol csinos pincérnők hatására műalkotás sajtolódott ki a magukat írónak vagy költőnek nevező koffein- és rövidital-rajongókból.

Prózaíró: A költőknek az az önkritikusabb fajtája, amelyik már belátta, hogy egyáltalán nem tud verset (lásd: dalszöveg) írni. Két változatát szokás megkülönböztetni. Az első saját tehetségtelenségét tudományos igénnyel igyekszik megmagyarázni. Ez a fajta elsősorban irodalomtudós vagy kritikus (lásd: de minek?) formájában tenyészik. A másik változat az elmaradt költői teljesítményről mindenféle kitalált történetekkel igyekszik elterelni az olvasó (lásd: ha még létezik) figyelmét. A szaktudomány erre a típusra használja a regényíró terminust.

Racionalizmus: Az emberiséget sújtó babonák egyik legszívósabbika. Lényege az a tévképzet, hogy az ember történelmi méretekben képes ésszerű cselekvésre. Valamennyi eddigi racionalista korszak véres zsarnokságba torkollott. Ellenszerének a quillotine-t tartották, de az sem vált be. Időnként (nézz körül!) ennek unortodox változatával kísérleteznek. Ez se jobb.