2017. március 29., szerda

Magyar irodalmi történetek 3.





CSILLAGHULLÁS
(Arany János és Eötvös József)


János, ne tégy úgy, mintha nem értenéd, miről van szó! – csattant fel Eötvös József, aki immár harmadszor lépcsőzött fel Arany akadémiai lakásába egyazon ügyben. Mehetett volna persze a titoknoki irodába nap közben, de így meghittebb volt, hogy alkonyatban, személyesebb formában kereste fel a költőt. Ami persze némi politikusi megfontolást is takart: nem tartozik mindenkire, főleg nem a szenzációt leső újdondászokra az ilyesmi.
Miért miről? – kérdezett vissza Arany. – Nagyméltóságú báró úr, kell valaki, akit koncnak oda-dobhattok  a tömegnek?
Ne bárózz engem, kérlek. Nem ma ismerkedtünk össze, igaz? Két irodalmár, akik vagyunk, ne tettesük magunkat egymás előtt.
Én mégis csak egyszerű parasztnak születtem, még ha fel is vitte a dolgom az Isten, hogy akadé-miai főttikárt csináltatok belőlem.
Kérlek, János, ne vágj föl azzal, minek születtél. Erről éppúgy nem tehetsz, ahogy én sem.
Csakhogy nkem másom sincsen, mint a tisztességgel megőrzött, kiharcolt nevem. S ha most ezt elvesziztek, mi marad?
Ugyan, János, miket beszélsz. De hát neked is be kell látnod, hogy a politika néha kompro-misszumot kíván. Látod, Andrássy, akit egyenesen halálra ítéltek negyvenkilencben, képes volt fel-fogni, hogy a haza érdekében el kell engedni némely sérelmeket. És Deák vagy én, akik miniszterei voltunk ama első független magyar kormánynak. Gondolod, nekünk nincsenek rossz éjszakáink? De hát most van itt az perc, amikor a hazának szinte mindent nyerhetünk.
Mindent? Feltámasztjátok a halottakat is? És Petőfit? Vagy Batthyányt? És az aradi tizenhár-mat?
Istenek nem vagyunk. Feltámasztani nem tudunk senkit. De az emléküket megőrizni, megbe-csülni: azt igen. Ha lesz magyar kormány, adhatunk évdíjat az özvegyeknek, árváknak. Állíthatunk emléket a nagy ütközetek helyszínén.  Persze csak lassacskán. Előbb legyen meg a kiegyezés, a koronázás, álljon fel a kormány.
És pont én akadályozlak benneteket?
Nézd, azt hittem, Wenckheim már mindent elmagyarázott neked.
Ó, a nagyméltóságú báró úr magyarázott, magyarázott, persze. De azért talán tehettétek volna elébb, mikor még el nem hírelték hivatalosan. Akkor még csendben ki lehetett volna húzni a nevem. Vagy tényleg kellett egy bűnbak?
Ugyan, János!
Várj csak, elnök úr, ezt neked szántam. Hallgasd csak! – vett elő tárcájából egy kis összehaj-togatott papírlapocskát, és felolvasta a következő négy sort:

Járnak hozzám méltóságok,
Kötik rám a méltóságot:
„Megbocsásson méltóságtok,
Nem érzek rá méltóságot.”

Ugyan János. Ez jópofa kis bökvers, tetrszik is. Csak hát megírtam már neked, hogy hatalmam-ban sem állt, de meg nem is tettem volna, hogy visszavonassam a javaslatot. Végre is a legtermésze-tesebb dolog, hogy a frissen koronázott magyar király a legnagyobb magyar költő iránt hódolatát fejezi ki. Így tekintsd a dolgot. Ez nem puszta magánügy: ez nagypolitika. Ha most visszautasítod, lesz belőle akkora, három országra szóló negatív konstelláció, hogy nemcsak Deák, Andrássy vagy én, de az ország is belebukhat!
És mit tehetek, ha majd hazaáruló, lekenyerezett talpnyalónak kiáltanak ki? Mert ez már nem-csak nagypolitika, de az én legszemélyesebb magánügyem is.
Te csak dolgozz, írj, hogy a nép hadd örüljön. Kell nagyon a jó szó. Kell nagyon a megbékélés. Látod, Jókai is felfogta ezt. Olvastad Az új földesúr című regényét.
Hát miért nem őt tünteti ki a király őfelsége?
Lehet, hogy A walesi bárdok jobban tetszett neki, mint A kőszívű ember fiai.
Gondolod, olvasta?
Ha ő talán nem is, de Erzsébet, a leendő királynő bizonyosan. Kiválóan megtanult magyarul. Magyar nyelvtanára, felolvasója van.
Királynő?
Igen. Nemcsak királyné lesz. Őt is megkoronázzák, mint akármelyik királyt.
Hát Isten éltess a királynőt!
Na, ez már tetszik, János. Maradjunk akkor ennyiben.
Nézd, elnök úr, ha már muszáj elfogadnom, ha már lehetetlen visszautasítanom, mert ezt kí-vánja a nagypolitika, egyezzünk meg abban, hogy lévén én egy beteg, öreg ember, az átadásra nem tudok elmenni. Se audienciára utána a felséges király úrhoz. S hogy én ezt a keresztet, ha már visel-nem is kell (mint ahogy mindenki viseli a maga keresztjét), soha fel nem veszem semmilyen alkalom-ra, s a temetésemen se tegyétek közszemlére, mert ezt kívánom én, a magánember.
Úgy legyen – állt fel Eötvös, elbúcsúzott a költő feleségétől és nagyfiától is, aztán amilyen csendesen jött, olyan csendesen hagyta is el az akadémia épületét.

2017. március 15., szerda

Magyar irodalmi történetek 1.




A HONVÉD ÖZVEGYE
(Arany János és Jókai Mór)




  A tudomány a tényekről beszél, a művészet az emberekről. A tudomány megbízható: szinte bizonyos, hogy előbb-utóbb megváltoztatja a véleményét. A művészet megbízhatatlan: mindenféléket kitalál, virtuális világokat teremt, megszépíti az eseményeket. De nem avul el.
  Talán Arany Jánosnak is ilyen gondolatok jártak a fejében, amikor, hosszú hallgatás után váratlanul újra megszólalt Jókai:
  –Ne bántsd te azt a gyermekasszonyt – mondta.
  Akkor már kettesben voltak. A háziasszony egy kis bort, meg két poharat állított az asztalra, aztán kiment, hogy lefektesse a két gyereket, a majd tízéves Juliskát és a kis Lacit, akit az a másik barát már halhatatlanná tett ajándék-versével. Arany töltött, koccintottak, kortyoltak a borból.
  – Gyarlóság, asszony a neved! – mondta a házigazda. – Mit véded? – kérdezte aztán. Felállt, odasé-tált a fal mellett álló kis tékához, kezébe vett egy hosszúszárú pipát, nézegette, letette, felvett egy másikat, kezdte megtömni dohánnyal.
  – Gondolj bele, alig múlt húsz éves – mondta a vendég.
  – Ha jól számolom, te is alig vagy huszonöt.
  – Az már egy negyedszázad – próbálta tréfára venni a dolgot a vendég, de hiába.
  – Akkor is! – toppantott a házigazda. A csizma sarka beleütődött a döngölt padlóba. Belekezdett:

„Feledte a feledhetetlent;
S midőn a nászi vigalom
Beálla, szíve sima volt már,
Mint rég elült ó sírhalom.”

  Abbahagyta a verset, legyintett. Odakínált egy pipát a vendégnek, de az nemet intett.
  – Két ország szeme függött rajta – mondta aztán Arany. Visszament az asztalhoz, leült. Körülmé- nyesen rágyújtott.
  – Nem kettő: három – igazította ki a vendég. –  Magyarországé, Erdélyé, no meg az osztrákoké. Mindenhová követték. Megfigyelték. Zaklatták. Fenyegették. Te talán el tudsz tűnni itt, Szalontán. Neki nem olyan könnyű, mint másoknak. Mint neked vagy nekem.
  – Mért volna neked könnyebb, mint neki?
  – Hallottad, Klapka menlevelet szerzett minden komáromi védőnek, tisztnek, közlegénynek egyaránt. S tekintve, hogy én egész idő alatt, mint tudjuk, Komáromban szolgáltam…
  – Te? Komáromban? – lepődött meg Arany. – De hiszen Pesten is, Debrecenben is…
  – Ugyan, barátom – vágott a szavába a vendég. – Ha nem lettem volna Komáromban, ugyan honnan lenne menlevelem? Csak nem adsz te is hitelt annak a szóbeszédnek, hogy valami asszony szerezte nekem, körülményesen bejutva az osztrák ostromgyűrűvel körülvett várba, és ott kétségbeesetten addig színészkedve, míg Klapkát lábáról levehette?
  – Nagyon kellene szeretnie az urát az ilyen asszonynak – mondta Arany.
  – Úgy hiszem én is.
  – Bezzeg az a másik!
  – Gondolod, Sándor nevével el lehet bújni valahová? – kérdezte a vendég.
  – Hát hiszen… – a házgazda halkabbra fogta, odahajolt a vendéghez. – Azt beszélik, ő maga is bujdokol valahol. Talán Törökországban. Bemmel.
  – Ott bizonyosan nem – mondta Jókai. – Tudod, Egressy nemrég jött vissza.
  – Örültem neki. Küldtem is Pestre valami firkát.
  – Szilágyi mutatta. De nem meri közölni. Meg Egressy se akar föltűnést. Így is rajta a besúgók szeme.
  – Jó, hogy szóba hoztad. Az a Szilágyi! – engedett ki hatalmas füstöt Arany. – Lévai nagyon csúnyákat írt felőle. Én igyekszem vele a lehető leghivatalosabban tárgyalni. De nem tudok kiigazodni rajta. Óvatos is vagyok. Csak egy nagy „A”-val jegyzem, amit tőlem kinyomnak.
  – Tudom. Én meg ezzel a Sajó névvel próbálkoztam, de már fölhagyok vele. Mert lásd, Macchio tábornok úgyis jobban tudja, hogy melyik álnév kit rejt, mint te vagy én.
  – Macchio? Az meg kiféle szerzet? – kérdezte hátradőlve Arany, és jóízűen pöfékelt.
  – A pest-budai kerület katonai parancsnoka. Tőle kaptam én is most az útlevelet ide, hogy meglátogassam távoli rokonomat, Ercsey Juliannát.
  – Nocsak – mosolyodott el Arany. – Komák lennénk?
  – Hát ki nem rokon, legalább Ádámról-Éváról?
  – Ha csak úgy nem – bólintott a házigazda.
  – Ez a Macchio most az élet-halál ura mifelénk. De okos ember. Még egyetlen könyvet se koboztatott el. Nem jótékonyságból persze, hanem mert így szemmel tudja tartani, hogy mi is jár nekünk, rebelliseknek a fejünkben.
  – Aztán honnét tudná ez a Macchio vagy kicsoda, hogy ki rejtőzik az én nagy „A” betűm mögött?
  – Ne félj, van annak füle meg szeme mindenütt. De meg ha megkérdezné, azt hiszem, Szilágyi is megmondaná.
  – Ő is besúgó? Hát hisz akkor egy sort se küldök neki eztán! – csattant fel Arany.
  – Besúgó, nem besúgó! Élteti az irodalmat. Élteti egy kicsit a reményt. Könyvet, lapot csinál. Fizet is valamit. Hogy nem tehetséges? Hogy gyenge ember? Mit számít az ilyenkor?
  – Hát… Ti ott Pesten biztosan jobban látjátok.
  – Van, amit talán tényleg jobban. Például azt a házasságot. A gyereket föl kell nevelni. Az ő gyerekét. Azzal a névvel meg nem lehet életben maradni.
  – Ha azelőtt jó volt neki ez a név?!
  Az azelőtt szót jól megnyomta Arany.
  – Sándor boldog volt mellette. Hidd meg, én közelről láttam. Mit akarsz még?
  – És ha visszajön? Ha vége lesz a bujdosásnak? Vagy ha csak beállít, titokban, két rejtekezés között, mert látni akarná a kis Zoltánt?
  – Ha visszajönne. Ha csak úgy beállítana. Hát igen, az egészen más helyzet volna.
  – És bármi megtörténhet. Láthatod, mennyien előkerültek már, vagy legalább értesítéssel voltak – bizonykodott a házigazda.
  – Igen, mindenféle hírek járnak.
  – Tompa is kérdi, nem tudok-e valamit. Pedig ő jócskán felhúzta az orrát a Sándor nyers szavai miatt. De látod, most ő is felőle kérdez. Mesés történet annyi járja, hogy sok is. Hol itt látták, hol ott bujtatták… 
  – Így van ez jól. Bár ha azelőtt lett volna annyi barátja, mint amennyi most támadt… – A vendég legyintett, nem fejezte be a mondatot.
  – Azt mondják, az osztrákok körözik.
  – Féljenek is tőle! Még száz év múlva is átkot mond a zsarnokokra!
  – Ő halhatatlan – mondta Arany.
  – Na igen. Költészetére nézve bizonyost – helyeselt Jókai – De vajon ő maga?
  – Egy ilyen költő, egy ilyen ember nem halhat meg csak úgy!
  – Ezt írta jegyzetében a Szabadság szerkesztője is, amikor tudósítója tavaly augusztus elején megírta, hogy a Segesvár melletti ütközetben „koszorús népköltőnk, a tűzlelkű P.S. hír szerint elveszett.” Annyira feldühített, hogy még mindig emlékszem rá, szó szerint.
  – A Szabadság? Nem láttam. Ide nemigen jött meg akkoriban – mondta Arany. – És mit írt az a szerkesztő?
  – Hogy „nagyszerűbb nemzeti csapás lenne tisztelt barátunk – ezt Sándorra értette – elvesztése, sem hogy a valóság esetében eddig hivatalos tudósítást nem kaptunk volna felőle.” Hivatalos tudósítást? Vajon kitől várt ez hivatalos tudósítást? Haynautól? Vagy az oroszoktól?
  – De hát csakugyan! El nem tűnhetett! – próbálkozott Arany.
  – Júlia járt Erdélyben. Tudod, mennyi ott a friss tömegsír? – a vendég legyintett, láthatóan nehezére esett volna folytatni.
  – Az nem lehet! Ennek a népnek szüksége van rá! Visszavárják! Mi lesz velük? Mi lesz velünk így?
  Jókai még mindig hallgatott. Arany felállt, az ágy melletti kis asztalon matatott egy darabig, aztán odahozott egy negyedrét hajtott lapocskát. 
  – A minap is – mondta – vele álmodtam. Te hiszel az ilyesmiben? Mintha üzenni akart volna… Ír-tam is valamit… 
  Jókai elvette, félhangon olvasni kezdte:

„Hát miért nem jőnek egy bizalmas szóra,
Hogy velök megosszam a kevést, amim van,
Szívemet legalább, ha egyéb nem volna…?
Oh, – mivel nyugosznak néma süket sírban!

S hol a puszta domb és egyszerű faoszlop,
Mely szentté jelölje a föld egy zugolyját,
Azt, hol testi részök sár-elemre oszlott
S a feltámadásra magukat kiforrják?...”

  – Szép. És nagyon szomorú – mondta a vendég.
  Egy darabig hallgattak. A pipa is elaludt. Aztán megint a házigazda szólalt meg:
  – Tudsz valamit? Valami biztosat?
  – Ki tud manapság bármi biztosat? – kérdezett vissza a vendég. – Valamikor azt hittem, hogy van egy fix pont: a király személye. S történjék bármi, a nemzet ősi törvényeit senki sem ronthatja le.
  – A világ ront vagy javít, de nem henyél, ahogy Vörösmarty írta.
  – Most őt is úgy bujtatják valahol.
  – Micsoda idők – mondta Arany.
  – Hogy mikor veszett el a bizonyosság? – folytatta Jókai a félbemaradt gondolatot, mintegy magának beszélve. – Ki tudja. Ama március 15-én még úgy láttam, a rend győzött a forradalommal. De aztán Kossuth…
  – Vagy inkább Jellasics! – szólt közbe Arany.
  – És Debrecen…
  – Vagy Arad?
  – Hát az eléggé bizonyos – mondta elkomorodva a vendég. – Most aztán se ország, se király. Tán az Isten is elhagyott bennünket.
  – De itt vannak a rendszerváltás hiénái – ugrott fel Arany, és az ablakhoz ment, homlokát a hűvös üveghez nyomta. A városszéli ház ablaka a semmibe nézett – Ezek sose vitték vásárra a bőrüket. Ők mindig a biztosra mennek. Nem hittek, hát nem is csalódhattak. A semmittevésüket most úgy árulják, mint bősz ellenállást. Mert ők már akkor is… Néha arra gondolok, jobb volna nem élni. Elaludni. De vajon milyen álmok jönnek a halálban?
  – Hamlet is ezt kérdezi… Ki tudja, Róza mikor játszhatja újra Gertrudot? – sóhajtott nagyot Jókai.
  – Amikor hazajöttem az után az értelmetlen debreceni, pesti kaland után – fordult vissza Arany –, az egyik este, későn, a gyerekek már aludtak, beállított hozzám az utódom, az aljegyző. Félrészegen. De bort még hozott magával. Búcsúzásra, azt mondja. Hová megy, kérdem, mire ő, hogy én megyek. Mert, mondja, jól tenném, ha eltűnnék Szalontáról. Ne higgyem, mondja, hogy az emberek nem tud-ják, mit műveltem a bukás előtt. Hát mit műveltem én, kérdem? Ha van bűn, ami a lelkem nyomja, csak az, hogy őt nem tudtam megtartani.
  – Az emberek irigyek. Föl se vedd – mondta a vendég. – Mennek ezek még Toldi írójához küldött-ségbe, meglásd.
  – Nem vágyom én effélére. Csak élnék, írogatnék. Mi lesz most már a Shakespeare-összessel?
  – Fogadd el azt a geszti meghívást. Aztán majd csak rendbe jönnek a dolgok.
  – És addig? Mi lesz velünk?
   – Várni lehet. Remélni lehet. Akár Törökországból is.
  – Emlékszel Kertbenyre? Ő egyenesen Párizst emlegeti. Hogy Sándor azóta ott éli világát.
  – Párizs? Hát, jobb, mint Barguzin. De mondd, ki tudja, hol élt s halt Homér? És Osszián? – kérdezte a vendég.
  – Igaz, a költők is meghalnak. Byron is meghalt, Shelley is eltűnt – mondta Arany tűnődve. – Előbb a viharban, aztán örökre tűzben, lángban. Így hal meg egy költő.
  – Azt mondod? – nézett rá Jókai. – Én is így gondolom. És hát vihar, az volt itt is – tette hozzá.
  – Bizony – bólintott a házigazda. – Letépte a tetőt a házunkról, kitépte a reményt a lelkünkből. Eltépte a lanton a húrokat.
  Ültek, hallgattak. Arany újra töltött, de Jókai épp csak megnedvesítette az ajkát, aztán azt mondta:
  – Mutatok egy pár sort magam is. Előhúzott az ujjasa béléséből egy jól összehajtogatott lapot. – Meghallgatod? – Kisimította a papírt, megköszörülte a torkát, aztán belekezdett:

  „A visszatérő kozák csapat most már óvatosan kikerülte a veszélyes örvényt, s félig-meddig csatárláncban kifelé ügetett a mocsárból. Béla megtapintá társa szívét: hiába, az nem vert többé. Bizony meg volt halva. Akkor levonta ujjáról a gyűrűt, egy fürtöt levágott a hajából, azt eldugta kebelébe. Aztán fölemelte a hullát, s a közeli odvas fa üregébe helyezé. Akkor megcsókolá utoljára az ifjú arcát, s azután elkezdé körülsáncolni a fűzfát azon nádgúlák egyikével, miket a rétvágók a szárazabb magaslatokra felhalmoztak. A csillagfénynél egész várat épített körűle. A máglya kész. Egy piros szál vesszőt letört emlékül, s akkor körös-körül meggyújtá a nádat. A lángok recsegve iparkodtak elérni a máglya tetejét, onnan felkaptak a fűzfa gallyaira; s a terebélyes fa, mint egy tűzsátor borult a máglya fölé, tűzágakkal, tűzlevelekkel.
  – Bajtárs, szép, római temetésed van – gondolta.
  Reggelre nem maradt ott más, mint egy nagy, fekete folt, fedve hamuval. Az égett szérű közepén állt feketén a tövig leégett vén fa csonka törzse; kormos öble mint gyászhamvveder, melyben egy hírét bevégzett hős maroknyi hamva barnul.
  E barna hamv azon ifjú, kit úgy szeretett egy hölgy, kit úgy becsült a jó barát, kiről dalt énekelt a nép, kit szárnyán hordozott a hír.
  Ki találna itt reá? És ha azután, évek múlva a vadszederinda ki fog hajtani az égett fa öbléből, futó folyandárját messze elereszti, koszorúkat fonva belőle a bemohosult földön.”

  – Fiú, ez gyönyörű – szólalt meg hosszas hallgatás után Arany. Hangjában benne volt a géniusz érintésének döbbenete. –  Mi ez? – kérdezte aztán.
  – Még nem tudom. Talán valami elbeszélés-féle– mondta kissé zavartan Jókai, és gondosan visszadugta a lapot. –  Ezen dolgozom mostanában. Róza nagyon biztat.
  – Ki ez Béla? Te találkoztál vele?
  – A főszereplőm. De lehet, hogy Jenő. Jár eszemben egy másik név is: Pusztafi. Ahhoz mit szólnál?
  –Te tudod.
  – Nehezen megy. Ez nem a Sue modora. Ez valami más. De muszáj, hogy emléket állítsunk Komá- romnak, Segesvárnak, a hősöknek, az asszonyoknak.
  – Nincs most nagy divatja az ilyen emlékezésnek.
  – Épp azért csinálom.
  – Hát – mondta gúnyosan Arany – a politikai divatok nagyon változók. Sose gondoltam, hogy ennyire…
  – Ezt látom én is. Úgyhogy, ha, adja Ég, elkészül, kiadni mikor lehet, fogalmam sincs…
  Egy darabig csak a gyertya sercegett az asztalon. Aztán újra a vendég szólalt meg:
  – Indulnom kellene. A Reisepass szerint három nap múlva már újra Pesten kell lennem.
  – Azt hittem, nálunk megalszol. Bár ami azt illeti…– Arany keserűen elmosolyodott. – Ez a kis ház a birodalmunk. Ezt is csak béreljük. Tényleg mindenem odalett abban a viharban.
  – Neked nincs okod szégyenkezni – mondta a Jókai. – Tetted, amit a szíved diktált. Amit a haza kívánt tőled. Bár mindenki így tett volna. Ami meg azt illeti: minél kevesebben tudják, hogy itt jártam, annál jobb mindkettőnknek.
  Felállt, összeszedte a holmiját, hosszasan búcsúzkodott Julcsa asszonytól, aki jóféle falatokat csomagolt az útra, meg egy kis falusi kóstolót a nemzetes asszonynak is, és megígértette, hogy Jókai máskor majd hosszasabban időz ebben a vendégszerető házban. Amit az be is tartott, igaz, nem Szalontán, de már a nagykőrösi tanári lakban többször is megfordult a későbbi évek során. A szekeres is előkerült, türelmetlenül topogott a ló mellett, a zablát igazgatta. Jókai magára kerítette a kölcsön kapott subát, amivel a hűvös, szeptemberi éjszaka ellen védekezhet, míg otthona felé szalad vele a szekér. A házigazda is térült-fordult, s a vendég már az ajtóban állt, amikor újra előkerült, kezében egy nyitott levélfélével.
  – Átadnád ezt az írást Szilágyinak?
  – Mi ez? – kérdezte Jókai.
  – Olvasd el nyugodtan – mondta Arany.
   Jókai visszalépett a küszöbről, hogy a benti fényben kibetűzhesse az üzenetet:

 „Szilágyi Sándor úrnak!
 Kérem kegyedet, ne közölje a Honvéd özvegyét. Hogy a dolgozattal sérteni nem akarok, arra fő okom az, hogy biographiát akarok írni, s adatokra lévén szükségem, nem akarom az azok megszerzésére vezető legjobb útat elzárni magamtól. Ezt azon impressio alatt, mikor a verset írtam, feledém vala.
tisztelője:
A János”

  Jókai bólintott. Eltette az írást a másik mellé, aztán a szekérhez indult. Mikor odaért, megfordult, a kezét nyújtotta:
  – Isten veled – mondta. – Köszönök mindent. Örülök, hogy értjük egymást.
  – Az Isten megáldjon. Vigyázz magadra és a tieidre – felelte Arany, megszorítva vendége kezét.
  Hogy mire gondolt Jókai, amikor azt mondta, hogy értik egymást? Hogy mi járt Arany fejében, míg ott állt a kapu előtt, és hosszan nézett a lassan távolodó szekér után? Ki tudja? Talán a tudósok egyszer kiderítik.

2017. március 1., szerda

Egy élő klasszikus


WOODY ALLEN

Lapok a „Budapesti jegyzetfüzet”-ből


Tegnap érkeztem a Ferihegyi repülőtérre, amit Liszt Ferencről neveztek el. Ezt értem. De miért becézik?

***

Ma találkoztam egy pár itteni filmes fejessel. Nehéz volt közös nyelvet találnunk. Én nem tudok magyarul, ők meg nem tudnak filmet csinálni.

***

Magyarországon az emberek érzelmileg ragaszkodnak a köztulajdonhoz. Olyannyira, hogy haza is viszik magukkal.

***

Csillagászati feljegyzés: Egy üveg Henessy black egy jobb budapesti éjszakai bárban 750 $. Rájöttem, van esélyük: ez jobb, mint az alkoholtilalom.

***

Egy itteni mondás szerint a hazug embert a sánta kutya utoléri. Érdeklődtem. Sehol nem te-nyésztenek sánta kutyákat. Így persze érthető, ha nem mindig derül fény az igazságra. De legalább a közvilágítás megfelelő.

***

Nálunk odahaza, Amerikában úgy tartják, egy magyar utánad lép be a forgóajtón, de előtted lép ki belőle. Lehet, hogy ez pofátlanság. Lehet, hogy kreativitás. De mi van itt Magyarországon, ahol esetleg két magyar akad így össze? Megmondom. Állnak, míg a világ és még két nap. Stenments, hogy valamelyik előre engedje a másikat. Ezért van, hogy a Nobel-díjig csak nálunk, Amerikában jutnak el magyarok. Otthon soha.

***

Magammal hoztam a szaxofonomat. Szeretem néha megfújni. Úgy látszik, Magyarországon ezzel nem állok egyedül. Megfújták.

***

Most tudtam meg, hogy a második világháború idején Magyarország hadat üzent az Egyesült Államoknak. Hát igen: a világhatalmak néha összemérik az erejüket. Még szerencse, hogy mióta Bill Pulmann megvédte a függetlenségünket, a marslakók is csak mostohákat küldenek.

***

Nem elég, hogy november van, hogy folyton esik, hogy a filmem női főszereplőjéről kiderült, hogy férfi, még a hipervékony mobilomat is elvesztettem. Mondd, Uram, mivel fogom holnaptól fölkavarni a reggeli kávémat?

***

A magyarok nagyon szeretik a szabadságot. Én is. Ha befejeztem ezt az új filmemet, el is megyek vagy három hónapra szabadságra.

***

Nagyon tetszenek a pesti nők. Ez a vonzódás vajon kölcsönös?

***

Tegnap felhívott a volt feleségem. Azt kérdezte, még mindig döglenek-e utánam a nők. Mondtam neki, hogy bármit hallott, ezt a magyarországi influenzajárványt nem én okoztam.

***

A pesti vicc olyan, mint a jó spermium. Megtermékenyít.

***

Mondják, a magyar hagyománytisztelő nemzet. Ha jól értem, úgy száz évenként lezavarnak egy szabadságharcot. Ha más nincs, hát önmaguk ellen.

***

Ha a szerelem is olyan langyos itt, mint a reggeli kávé, akkor már inkább Hollywood. Ott is palira vesznek, de legalább gyönyörű a napsütés.

***

Hallottam, szép helyi hagyomány fölmászni a Turul madárra. Megpróbáltam, de a rendőrök leszedtek félútról. Nyilván ők is utálnak, mert túl nagy az orrom.

***

Hallottam egy zsidó viccet. Valahogy így szól:
– Két zsidó utazik a vonaton. Hallotta?
– Hogy hallottam volna? Azt hiszi, van kedvük manapság beszélgetni?

***

Már két hete vagyok Magyarországon, és semmi rendkívüli. Úgy látszik, csökkent a tekintélyem. Bezzeg Brad Pitt! Még csak három napja volt itt, és már megrohamozták a kellékeit a terrorelhárítók. Legalább egy razzia azért nekem is járna.

***

Álmomban magammal akartam vinni a Gellérthegyet. De nem engedték föl a repülőre, mert a szobrokra nem volt kiviteli engedélyem. Micsoda pech! Pedig milyen jól mutatott volna a Central park közepén.

***

Innen a gépről Budapest tényleg olyan, mint egy kék szalagra felfűzött féldrágakő. Nem. Nem fél. Drága. De minden pénzt megér.

***

Azt álmodtam, hogy Karinthy Frigyes vagyok, aki álmában két kismacska volt, és játszott egymás farkával. Vajon mit mond erről a pszichiáterem?

2017. február 22., szerda

Feltámadt klasszikusok 20.


GUY DE MAUPASSANT

VÉGTÖRLESZTÉS



Kora délelőtt volt, a kis Grangerie báróné a kereveten szunyókált, amikor a kis Rennedon márkiné berontott a szobába. Arca izgatott volt, blúza kissé gyűrött, kalapja kicsit ferdén állt; egy székre roskadt, és azt mondta:
– Püff neki! Megtörtént.
Barátnője ijedten eszmélt, felugrott, és azt kérdezte:
– Mi az? Mit csináltál?
A márkiné levetette magát a kerevet végébe, és megragadta barátnője kezét:
– Esküdj meg, hogy soha senkinek nem árulod el, amit most elmondok neked.
– Esküszöm!
–Az örök üdvösségedre?
– Arra.
– Nos hát… Végtörlesztettem!
A másik felkiáltott:
– Ó, milyen jól tetted!
–Ugye? – húzta le maga mellé a kerevetre barátnőjét a márkiné. – Tudod, a férjem már egyszerűen kibírhatatlan volt! Te, hogy a férfiak miket képzelnek magukról! Ez is azt hiszi, hogy rajongok érte! Ó, drágám! És képzeld, szerelmes belém! Túlságosan is. És ezt állandóan be akarta bizonyítani… Képzeld el, minden áldott este… Pfúj!... Nem, nem, már olyan volt az egész, mintha a fogam húzták volna… Egyszerűen nem bírtam tovább… Törvényt kellene hozni ilyen esetekre a nők védelmében… Képzelj el egy nagyon nevetséges, visszataszító alakot, vastag, szőrös combokkal, gatyában, vörös hajjal, vörös, kefélt bajusszal, amint bambán mosolyog rád… És képzeld el, hogy az illető a férjed… és be akar mászni az ágyadba… szóval érted… Egyszerűen nem bírtam tovább… Nem mintha valaha a szerelem költészetéről ábrándoztam volna. A mi világunkban minden csak üzlet. Még a szerelmi viszonyok is csak afféle adok-kapok alkun alapulnak. A nő lehetőségei? Választhatsz, hogy váltakozó férfiakkal fizetteted meg a szerelmi szolgálataidat, de a változatosság gyönyörűségéért az úgynevezett becsületeddel fizetsz, vagy eladod magad egy életre egy férfinak, és akkor tisztességes asszonynak tartanak... De hogy visszatérjek a férjemre… Amikor hozzámentem, azt hittem, tudom, mire vállalkozom. De tévedtem. Egyszerűen már hányingerem volt tőle. Megpróbáltam elundorítani magamtól. Kihasználni minden eszközt, hogy békén hagyjon. Fájt a fejem... beteg voltam... érted... Először csak dühöngött. Féltékenykedett. De aztán rákezdte, hogy tartozom neki. Hogy nekem, mint a feleségének, teljesítenem kell a kötelezettségemet. Le kell rónom az adósságomat. Kamatos kamattal. És hogy minél inkább halasztom, annál nagyobbra nő ez az adósság... Már társaságba se mertem menni, mert ha megjelent, akkor ott is folyton erre célozgatott. Hogy tartozom neki. Hogy micsoda költségei vannak neki, miattam. Komoly költségei. És én csak páváskodom, míg ő agyondolgozza magát értem. És mindez hiába, mert nem törlesztem az adósságomat. Amivel pedig tartozom neki. Majd lesült a képemről a bőr. Gondold el, mindezt idegenek előtt! Amikor legutóbb szóba hozta, akkor tökéltem el magamban, most már haladék nélkül végtörlesztek. Te mit tettél volna a helyemben?
– Ó, hát én is végtörlesztettem volna!
– Nos hát, megtörtént.
– Hogyan?
– Hát nem érted, drágám?
– De, drágám, mégis…
– Nos, igen.
– Mi az, hogy igen?
– Képzeld csak magad elé a fejét! A vörös haját. A bajuszát, amire olyan büszke volt!
– Igen, igen.
– És most képzeld el, beleőszült. Érted? A bajsza meg úgy lóg, mint egy laffogó kutyafül!
– A végtörlesztéstől?
– Attól.
– De hát… Hogyan?
– Amikor tegnapelőtt este megint megjelent, és rám akart mászni, azt mondtam neki, várjon, előbb beszéljünk az adósságomról. Hogy átgondoltam a dolgot, és hajlandó vagyok végtörleszteni. Fölragyogott az a ronda képe. Jó, folytattam, de előbb tisztázzuk az anyagiakat. Nagyot nézett, én meg közöltem vele, hogy bevezetjük a költségtérítéses rendszert. Semmi sincs ingyen. Nekem is vannak kiadásaim. Ő mondta, hogy költségei vannak miattam: hát jó, tegye le az asztalra azt az összeget, amibe kerülök, és akkor cserébe én is megteszem, ami tőlem telik. Azt mondta, havonta legalább egymillió elmegy rám. Azt feleltem neki, ne aprózzuk el a dolgot. Tegyen le húsz milliót az éjjeliszekrényemre, és aztán jöhet. Előbb csak bámult rám, hogy képzeled, dadogta… de aztán kirohant, úgy gatyában, ahogy volt. Egy óra múlva visszajött. És letette a pénzt. Én meg berántottam az ágyba. Először vigyorgott a boldogságtól. De én nem engedtem el. Hogyisne! Végtörlesztés! Még a második elég jól ment neki. De aztán a negyediknél már kunyerálni kezdett. Hogy ő ezt nem bírja. A szíve… Hogy tönkremegy bele… Még hogy a szíve! Neki!... Hogy talán majd holnap, vagy a jövő héten. Esetleg a jövő hónapban… Ohó! Olyan könnyen nem hagytam szabadulni! Mondtam neki, hogy én már évek óta szenvedek. Úgyhogy csak szedje össze magát… Ő akarta, hogy törlesszem az adósságomat. Hát most végtörlesztést rendezünk. Úgyhogy ne siránkozzon, hanem gyerünk… legyen férfi…érted, ugye?
– Úgy értsem…
– De úgy ám!
– És… és azután?
– Mit azután?
– Mi történt?
– Nem engedtem el reggelig. Fizettem és fizettem. Elég volt a sok tartozásból. Hát fizettem. Kamatostul. Érted? Reggelig. Mondtam már, beleőszült. Még most is ott fekszik kiterülve az ágyamban. És a bajsza… Képzeld el, ahogy lóg a bajsza…
A báróné a barátnőjére bámult, s egyszerre kicsordult belőle a nevetés. Erre aztán a márkiné is elkezdett kacagni.
– Beleőszült, érted? – pihegte. – És a bajsza… Képzeld el a bajszát… Majd láthatod te is, mert meghagytam neki, hogy tizenegyre jöjjön ide értem. Itt is lesz… mindjárt…
– És… mi lesz, ha újra kedve támadna… szóval érted…
– Ennek? Soha többet. Csak célozzon akár egyetlen szóval is a tartozásomra. Én végtörlesztek, végtörlesztek, végtörlesztek…
Újra kacagni kezdtek, hevesen, csillapíthatatlanul.
Vidámságuknak a csengőszó vetett véget.
– Ő lesz az!..., – suttogta a márkiné – nézd meg…
Kinyílt az ajtó. Kövérkés, harminc körüli férfi nyitott be. Inkább hatvannak látszott. Ősz haja csimbókokban állt égnek, bajusza éppen, mint egy laffogó kutyafül.
– Betett neki a végtörlesztés – súgta a márkiné a barátnőjének.
A két nő egymásra nézett, aztán hirtelen a díványra zuhantak, és nevettek, nevettek.
A férfi meg csak állt, bámult, és azt dadogta:
– Hát megőrültek?... megőrültek?

2017. február 15., szerda

Feltámadt klasszikusok 19.


MARK TWAIN
RÁTOLTAM A BICIKLIT



    – Tisztelt uram! A Nemzeti Kurír munkatársa vagyok.
    – Örvendek. Mit óhajt?
– Interjút szeretnék készíteni önnel.
– Interjút? Eszik azt, vagy isszák?
– Kérdezik.
– Tőlem? Nálam nincs, az biztos.
– Nem is kell, majd én csinálom. Csak válaszolgasson szépen a kérdéseimre.
– A smasszerek megengedték?
– Persze, legyem nyugodt. A legfelsőbb helyről kaptam engedélyt.
– Aztán mire rá föl?
– Olvastuk, hogy a nemzeti alkotmány megtaposásáért tartóztatták le. És hát nagyon kíváncsiak volnánk ezek után önre.
– Rám?
– Igen. Hallottunk az ön nagyszerű, környezet- és nemzetvédelmi szempontból igen jelentős találmányáról.
– Mire gondol? Az automata cipőfényesítőre? Netán a mobiltelefonba épített súgógépre?
– Mert ilyen is van?
– Hogyne. Egy miniszterelnök ne járjon koszos cipőben. Ez nemzeti ügy.
– És a másik?
– Kell magyaráznom? Egy felelős politikus ne beszéljen hülyeségeket. Ez már egyenesen nemzetbiztonsági kérdés. Vannak ugye államtitkok. Tulajdonképpen minden az. Úgyhogy muszáj vigyázni, igaz?
– Ha mondja.
– Szóval melyik érdekli inkább?
– Ez a taposás. Illetve ön, a gránit szilárdságú alaptörvény kidolgozója.
– Az is fontos. Takarékos, környezetvédelmileg előnyös, és egyéb pozitív hatásai is várhatók.
– Bemutatná nézőinknek ezt a találmányát?
– Nagyon szívesen. Tessék. Látja ezt? Ezt mindig magamnál tartom. Ide is behoztam magammal.
– Ez valami négyszögletes kődarab.
– Hát, igen. Ez egy bazaltkocka.
– Nem gránit?
– Tulajdonképpen onnan az ötlet. Tudja, gyermekkoromban volt egy olcsó csokoládé, azt hívták gránitkockának.
– Nem gránátnak?
– Nem. Bár gyerekként én is azt hittem. A háború után voltunk. Az, hogy gránát, ismerős volt. De azt, hogy gránit, sose hallottam azelőtt.
– És tényleg, mi az a gránit?
– A Wikipédia szerint „A gránit a leggyakoribb mélységi magmás kőzet A gyémánt után a második legkeményebb kőzet.”
– És hogy jön ez a csokihoz?
– Türelem, mindjárt megérti. A múltkor kerestem valamit a régi holmik között, és kezembe került egy ilyen csoki. Valahogy ott maradt.
 – És?
– Megpróbáltam beleharapni, de kőkemény volt. Hja, az idő… Erről jutott eszembe a gránit.
– De az előbb bazaltot mondott.
– Igen. „A bazalt kristályos, vulkáni kőzet”. Majd olyan kemény, mint a gránit. De sokkal olcsóbb. Világos? „Ma is minden fekete követ, melyet pl. utak makadámozására, kavicsolására használnak, bazaltnak neveznek.”
– Igen? Jó. De mi köze ennek az alkotmányhoz?
A Rushmore-hegyről hallott?
– Ahol kifaragták a híres amerikai elnökök képét a hegyből?
– Igen. Ez még gyerekkoromban volt. És nekem nagyon tetszett. Volt egy kép róla a Vasárnapi Újságban. Sokat nézegettem.
– De hát azt mondta, a háború után volt gyerek.
– És?
A Rushmore-hegyi emlékhely 1941-re készült el. Most akkor mikor volt gyerek maga?
– Most akkor, most akkor… Vizsgáztatni akar évszámokból, vagy interjút akar a gránitszilárdságú…
– Utóbbi. Mondja csak.
– Nahát. Akkor meg ne zavarjon össze.
– Maga be akarta faragni itt egy hegybe az alkotmányt? Csak nem a Gellérthegybe? Mondják, az úgysem eléggé szakrális.
– Arra ráfaragtam volna.
– Tekintve, hogy itt, a börtönben beszélgetünk, úgy gondolom, így is ráfaragott.
– Csak a rosszakaróim miatt vagyok itt. Följelentettek. Névtelenül. Tudja, ez egy ilyen ország. Aztán lecsapott rám a TEK.
– A TEK?
– Azt hitték valami tenorista vagyok.
– Nem terrorista?
– Az nem ugyanaz?
– Hát, nem egészen.
– Én meg itt folyton énekelek. Gyakorolok. Ha egyszer hírhedt tenorista vagyok, gondoltam, készülnöm kell, mert előbb-utóbb fellépés jön.
– A terroristák nem szoktak énekelni.
– De jó, hogy mondja, már egészen elment a hangom a sok áriázástól. És a smasszerok se kedvelik.
– Nem térhetnénk vissza a taposáshoz?
– Maga milyen türelmetlen! Megjegyzem, a bíróságon is ez ment.
– Nem hallgatták meg a védekezését?
– Folyton közbeszóltak. Hogy térjek a tárgyra. De hát én arról beszéltem. Mint most is.
– Nem volt védőügyvédje?
– Volt, volt, de minek. Az is csak lökdösött, sürgetett, meg súgdosott, hogy fogjam már be a szám.
– Szóval?
– Szóval elkészítettem ezeket a bazaltkockákat.
– És?
– Most jön a lényeg. Lézersugárral, szépen sorban ráírtam mindegyikre egy betűt. Ahogy jöttek a szövegben.
– Értem. És ez mire jó?
– Dehogy érti! Semmit sem ért!
– Miért? Hát mondja már!
– Azután a kertemben, tudja a város szélén, afféle régi parasztházam van, szép nagy kerttel.
– Jó, de nem mindegy, hol lakik?
– Már hogy volna mindegy! Sok hely kellett. Hosszú a szöveg. Szépen kiraktam a betűket, kiköveztem a kertet.
– Minek?
– Bemutatónak. Hogy lássák, az aztán gránit szilárdságú. Rá lehet menni gyalog, biciklivel, de akár autóval is, nem árt neki. És nagyon takarékos!
– Nekem elég drágának tűnik a papíron való kinyomtatás helyett.
– Látszólag, uram, látszólag. Előbb a befektetés, aztán a megtakarítás. Ez mindig így van. Kezdem azzal, ebből nem kell sok példány. Kirakjuk így a főteret,…
– A Parlament előtt? A Kossuth teret?
– Ha maga mondja, igen. Bárki bármikor hozzáférhet, elolvashatja, ellenőrizheti. Nem kell alkotmánybíróság se, hogy védje. Az úgyse ér semmit. Megbízhatatlan szervezet, fölösleges pénzkidobás. Végfül is látta maga is. Volt alkotmány? Igen, volt. Mindenestől eltörölték. El? Igen. És az Alkotmánybíróság megvédte? Egy frászt!
–Miért? Maga szerint mit kellett volna csinálnia?
–Alkotmányellenesnek nyilvánítani azt a törvényt, amelyik hatályon kívül helyezte az alkotmányt. Világos, nem?
–Nem értem.
–Azt látom. Pedig egyszerű: törvény nem írhatja felül az alkotmányt. Ezt a hülye is tudja!
– Na ne túlozzon! Az országgyűlés tele van jogi diplomásokkal.
–És azt vajon hol vették, hogy még ennyit se tudnak? Az Ecserin?
–Maradjunk inkább a gránitnál, jó?
– Jó, de a téren amúgy is ott vannak a parlamenti őrség tagjai, vagy a közterület-felügyelők. Azokra rá lehet bízni, hogy őrizzék. Nem igaz?
– Ez volna a megtakarítás?
– Ugyan! Ez csak a kezdet. Mert mi van, ha változtatni akarnak rajta. Ki akarnak venni, vagy be akarnak szúrni valahová valamit?
– Mi van akkor?
– Nem kell megsemmisíteni azt a sok ezer példányt, eltüntetni, újranyomni, satöbbi. Gyorsan megszavazzák, aztán elég egyetlen éjszakára lezárni a teret. Újrarakják a bazaltkockákat, kicsit nagyobb vagy kisebb lesz legföljebb a lefedett rész. És reggel senki meg nem mondaná, hogy történt valami. Ott van a téren a gránit szilárdságú alaptörvény. Megvan, és meg van védve. Csak annyiba kerül az egész, amennyivel esetleg több kocka kell. Nem pusztítjuk fölöslegesen a fákat a papírért, így a természetet is védjük ezáltal.
– Szép gondolat.
– Igen, tudom. De látja, följelentettek, az a bolond bíró meg csak az ügyészre figyelt, hogy megtapostam a nemzeti alkotmányt. Hát persze, hogy ráléptem. A biciklit is rátoltam. Sőt, rá is bicikliztem. Hogy lássák, ez tényleg gránit szilárdságú alaptörvény. Érti már?
– Igen, most már értem. És ön? Mikor szabadul?
– Csak három évet kaptam, tekintettel büntetlen előéletemre. Semmiség. Ennyi szenvedést megér egy ekkora találmány. Az alkotmány meg úgyis megváltozik addigra. Akkor majd az újat megcsinálom.
– Hát akkor minden jót. Köszönöm a beszélgetést.
– Várjon! És mi lesz azzal az interizével, júval, na!
– Ez volt az.
– Ez? De hát maga nem csinált semmit!
– Nem?

– Ez az, látja, hogy én sem.

2017. február 8., szerda

Feltámadt klasszikusok 18


József Attila (u)tán
Mondd, (ma) mit érlel



Mondd, mit érlel annak a sorsa,
Akinek nem jut kapanyél,
Mert a földet mind behabzsolta
Sok koma-sógor potomér’?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
Aki hajlong és udvarol,
S melózik ingyér’ már miolta
Csak kivénült a suliból?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
Ki utat épít, stadiont,
Ki kételyét is félretolva
Mindent elpusztít és leront?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
Ki tanítana és nevel,
Akinek élte sava borsa:
Tudás – mi mást nem érdekel?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
Aki csak hallgat és morog,
De álmában is rabszolga:
Hal, kinek torkán a horog?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
Ki szól, dalol vagy agitál,
Körülfogja besúgó-horda,
Míg zeng kezében a gitár?

S mondd, mit érlel annak a sorsa,
Ki ember, költő, s verset ír,
Nevét, ha van, egy ’tőzsér’ rontja,
Hogy őt citálja cifra hír?

2017. február 1., szerda

Feltámadt klasszikusok 17.




JÓZSEF ÉS TESTVÉREI


Mélységesen mély József múltjának kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek? Nem, nem Józsefre gondoltunk, csak a kútra; ő nyilván halhatatlan és csalhatatlan, de semmiképpen nem feneketlen; ne mondjuk-e feneketlennek tehát, még akkor is és talán éppen akkor, ha kizárólag és egyedül ez az egyetlen egy ember az, akinek múltjáról kérdés és szó esik.
Az ifjú József, ez a bájos fiú, az időben, amikor Joszif Visszarionovics, a kolosszeus, a keleti égtáj ura, Minden Szovjet-Oroszok és Kapcsolt Részeik Cárja Moszkva trónján ült, Sztalin elvtárs szívének igen jólesőn, ez az egyben szigorú és mulya uralkodó, kinek kitüntetései oly művészi elrendezésben sorakoztak fehér generalisszimuszi zubbonyán, mint egy szakasz jól elindított sztálinorgona; Washingtonban viszont, az USÁ-ban, melyet akkoriban „Ámerika” vagy pedig „A Zimperi­alista világ ura” névvel szoktak illetni, Őbuta­sága, az atombombát Hiroshimára és Nagaszakira ledobató elnök, név szerint Harry S. Truman-szíve-megelégedett”, elnöki ciklusa szerint második, a nép tulajdon fia sugárzott fehér háza ovális irodájából az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság által perbefogottak megrázó keserűségére; mikor Áng­lusföld meggyarapodott gyarmatainak ereje által, s a nemzetközi nagy úton, Párizstól föl az NSZK szorosaiig repülőkaravánok vitték e baráti országok udvarai és Őbutasága udvara között ide-oda a drága dollárt és jelzett aranyat, a Marshall-terv adóit; mikor a jugók városai, Belgrád, Zágráb, Szarajevó, Dubrovnik még Tito marsallnak, a láncos kutyának szolgáltak, Csehországban és Szlovákiában Klement Gottwald alatt a hétnapos siralom az igazi fiúért, Masarykért, a nagyért jajdult föl, és Bukarestben, a könnyek városában, Gheor­ghiu-Dejt imádták, aki nem szorult rá templomra és istentiszteletre: József tehát, ki Rákosi pajtás országának, melyet nyugati nyelveken Hungarynak, szovjetoroszul meg Véngrijának hívtak, Csongrád megyéjében lakott, atyja Junglaus regiákkal és amerikai szövőlepkés eperfákkal árnyas családi tanyáján, Tápé mellett, József, e híresen kellemes ifjú, mert szép és kedves volt, mint a hold, ha teljében áll, és mint Istár csillaga, ha szelíden úszik a tiszta égen, ám ezenkívül atyai részről áldott szellemi javakkal is, – József egyszóval (ötödször és hatodszor nevezzük néven őt, és némi elégedettséggel, mert neve titokzatos jelentésű, és úgy érezzük, mintha említése mágusi erőt adna nekünk, amellyel felidézhetjük a fiú oly beszédesen-eleven személyét), József a maga részéről egy dél-magyarországi városban, Szegeden, melyet ő „Szögedön”, avagy „Szögedében” formában szokott emlegetni, pillantotta meg mindennek, azaz: tulajdon személyes dolgainak kezdetét. Onnan indult el ugyanis régebbi időben – József nem mindig volt vele tisztában, milyen rég – tűnődő és bel­sőleg nyugtalankodó asszonyával, akit gyöngédségből szívesen nevezett „feleség”-nek, holott az szépségesen teljes és egész volt, mint a holdhónapokból álló babilóni esztendő.
Nyilvánvaló, hogy az írás és olvasás művészete nem újabb, hanem, ha lehet, még feleségénél is sokkal régibb keletű szenvedélye. Azért beszélünk erről, mivelhogy József oly különös kedvvel vonzódott hozzá, egyenest gyöngéje és kedvence volt példának okáért az az isten vagy bálvány, akit keleten gyakran „Mann, a történetmesélő”, nyugaton inkább „Thomas, a gőzmozdony” néven emlegettek.

Az ifjú József egyébként néha valósággal szédült, mert tériszonya volt, és nemcsak akkor, amikor a kútkáva fölé hajolt, elég volt fölpillantania némely nagy emberekre, épp csak annyira, melyet az ő kedves és szép feje megengedett magának, és máris kortársnak és hozzájuk közel érezte magát, reájuk tekintve, kikbe ő, mint távoli lélek, belépillantott. Fantasztikus belegondolni, de ember ő is, mint azok, és úgy érezzük, hogy noha oly korán született, hogy kezdetei, hogy a mai politikai konstellációk és aberrációk kezdeteiről általánosságban ismét ne is szóljunk, matematikailag tőle alig voltak messzebb, mint tőlünk, mert ezek csakugyan a kút mélyének feneketlen sötétjébe vesznek, és kutatásainknál olyan feltételes látszatkezdetek szerint tájékozódhatunk csak, mint a fordulat éve, avagy Joszif Visszarionovics hatvanegyedik születésnapja, amelyeket mi az igazi kezdettel gyakran éppúgy fölcserélünk, mint ahogy esetenként József cserélte föl néha önmagát egy-egy Nobel-díjas zsenivel, máskor azt saját magával, és így oda meg vissza, meg újra oda meg vissza a végtelenségig, és akkor testvéreiről, akik szintén szép számmal, tudniillik éppen ketten voltak, és a kettő tagadhatatlanul szép szám, még nem is beszéltünk.