2018. május 23., szerda

tükörcserepek 29.



Mit képzeltem?


  Ültünk a vonaton. Pontosabban előbb csak ő ült, aztán felszálltam én is, és leültem vele szemben, az ablak melletti ülésre.  A sors, mondanám, de nem, a pénztárosnő van a háttérben: ugyanis ő osztogatja a helyjegyet. Vagy a gép? S akkor talán mégis a sors? Nem mindegy? Talán már az sem volt véletlen, hogy mindketten éppen ma, éppen reggel utaztunk Budapestre.
  Szokásom szerint olvasni akartam. Kabátomat felakasztottam, már elő is vettem a könyvet, keresztbe fontam a lábam (rossz szokás!), hátradőltem, és ekkor futólag ránéztem.
  A sarokba húzódva aludt. Vagy csak szunyókált (ki tudja?). Először finom, sima szemhéján akadt meg a szemem. Szokatlanul magas, szinte beszédes volt. Csendet kért. Ahogy tekintetem lejjebb ereszkedett, meg kellett állnom a szájánál. Telt, rózsás ajkait szorosan összezárva tartotta. Formájuk különleges volt. Egészen rövid kis vágás, alatta-fölötte domborodó kis ív. Azt hiszem, az ilyet mondják hívogató, ajaknak. (Csak hát egyáltalán nem feszítette, ajka is olyan lágyan elengedett volt mint a szemhéja, mint az egész arca.)
  Olvasni próbáltam, de újra ránéztem a könyv mögül. Világosszürke dzseki volt rajta, épp csak kigombolva, kitárva, széthúzva kétfelé a vállára. Talán annyira fáradt volt, hogy többre nem futotta erejéből, mikor felszállt, leült, elszundított. 
  A dzseki alatt szürke, nyakig zárt kötött pulóvert viselt, amely kiemelte melleinek kerekded, lágy vonalát. Lejjebb szűk, szürke kötött szoknya, alatta fekete harisnyás lábakat zárt el szemem elől térd alá érő, rideg tekintetű csizmája.
  Kelletlenül fordítottam szemem újra az arcára. Csak most figyeltem föl sima, fekete hajára, mely mintegy keretbe foglalta a kerek arcot, s kétoldalt sokat ígérően simult a pulóverére.
  Csend volt, csak vonat halk zúgása hallatszott. A kocsi üres volt., rajtunk kívül senki sem utazott itt. Reggel volt. Koránnak már késő, délelőttnek még korán.
  Ültünk a vonaton, mintha valamiféle búra vett volna körül bennünket. S a világ, mintha sosem létezett volna.
  Eltűnődtem. Hány éves lehet? Talán harminc, sokkal több biztosan nem. Fiatal, de én is elmúltam tizennyolc (kétszer, háromszor?) Sőt.
  –Ne haragudjon, hogy zavarom – szólítottam meg. – Nem találkoztunk mi már valahol?
   Egy pillanatra kinyitotta váratlanul nagy, zöld szemét, aztán határozott, de halk hangon azt mondta:
   –Nem. És vonaton nem ismerkedem. Hagyna pihenni?!
  –Igen. Hogyne. Úgy látszik összetévesztettem valakivel – hebegtem zavartan. –Valakivel, akit egyszer régen nagyon szerettem – tettem hozzá. De ezt talán már nem is hallotta, Szemhéja újra súlyosan leereszkedett.
  Ültünk a vonaton. Csend volt, csak vonat halk zúgása hallatszott.
  Már tudtam, mit kellene tennem. Felállok, és megcsókolom azt a gyönyörű száját. Szinte már éreztem is, ahogy egy pillanatnyi rebbenés után finoman szétnyílnak ajkai. És akkor óvatosan le-ereszkedem a mellette lévő ülésre, egyik karommal átölelem a vállát, a másik kezemmel megsimo-gatom a haját.
  Még e gondolat feléig se jutottam, s már tudtam, minden másképpen lesz. Még oda se érek az ajkához, rám nyitja szemét, tekintete éles késként hasít, szája dühösen köpködi felém szavait:
  –Takarodjon vissza a helyére! És szégyellje magát! Ha csak egy szót is szól még hozzám, azonnal megpofozom, és idehívom a kalauzt. Botrányt akar? Megkaphatja!
  Már éppen bocsánatot akartam volna kérni, amikor rájöttem, jobb, ha most hallgatok.
  Ültünk a vonaton. Csend volt, csak vonat halk zúgása hallatszott.
  Nem szabad ilyen durván közelíteni hozzá, mondtam magamnak. Végül is tényleg idegenek vagyunk.Talán megdicsérhetném a haját, esetleg a ruháját? Vagy csak azt mondanám (halkan):
  –Jó hideg lett ma reggelre. Látom, maga is alaposan felöltözött. Képzelje, majdnem lekéstem a vonatot, mert befagyott a kocsim ajtaja. A jégoldó a kocsiban. NÉs nincs senkim, akitől segítséget re-mélhettem volna.
  –Kínos – gondolná.
  –Szerencsére nem a zár, csak a szigetelő gumiszalag volt odafagyva. Így némi erőlködés után sikerült kifeszítenem a vezető ülés felőli ajtót, s még épp időben értem az állomásra.
  –Azt látom –mondaná.
  –Még mindig fázik? Látom, a dzsekijét se vetette le.
  –Szegeden is hideg volt – felelné.
  –Eredendően én is szegedi vagyok.
  –Igen? – kérdezné. S lám, máris beszélgetésbe bonyolódnánk. Akkor már tényleg mondhatnám: ültünk a vonaton. Ketten, együtt.
  –Ott születtem – folytatnám. – Szeretem azt a várost, bár azóta nagyon megváltozott.
  –Én gyűlölöm – mondaná, s rám nyílna a szeme.
  –Miért?
  –Egyetem után ott maradtam egy férfi miatt. Piszok jó dumája volt. De átvert, becsapott, mindent tönkretett. Most épp előle menekülök haza.
  –Pestre?
  –Oda. A szüleimhez. De elég a dumából. Hagyna pihenni? Egész éjjel marakodtunk. Búcsúzóul.
  –Persze. Csak pihenjen. Majd őrzöm az álmát.
  –Kösz.
  –Szívesen tenném sok-sok éjjelen át. Tudja? Odasimulnék a hátához, épp csak hogy érezzem a melegségét. Épp csak, hogy érezze, nincs egyedül. Hogy vigyázok magára. S cserébe nem kérek semmit, csak amit jó kedvében adni akarna.
  Azt hiszem, ezt már nem mondanám, csak gondolnám.
  Így hát nem csoda, hogy nem válaszol. Talán újra elszundított.
  Aztán arra riadtam fel, bemondták: Ferihegynél vagyunk. Ő felállt. Nyúlt a csomagtartó felé, ott volt a sporttáskája. Ez a mozdulat még jobban kiemelte dereka karcsúságát, telt mellének formáját. 
  –Segíthetek? – ugrottam fel.
  –Hagyjon már! Mégis, mit képzelt?! – könnyed mozdulattal levette a táskát, majd helyrerántotta a pulóverét, mely kissé felcsúszott közben a derekáról.
  Mit képzeltem? Istenem, ha elmondhatnám. Ha tudná.
  Kőbánya-Kispest állomás – szólt a géphang. Ő megfordult, és szó nélkül elment, ki a kocsiból.           Leszállt. Próbáltam kihajolni, megtalálni odalent, de az ablak nem engedett. A légkondi!
  Sose láttam többet.

2018. május 17., csütörtök

Tükörcserepek 28.


Hogyan lettem író?

  Mielőtt elmélyednénk valami kitalált világban, érdemes feltenni a kérdést. Egyáltalán, minek írok. Persze: Úr ír. De én? Méghogy én úr lennék?
  A baj legfőbb okozója bizonnyal az a tanító néni volt, aki megtanított írni-olvasni. Ha ez valahogy kimaradt volna, akkor most valószínűleg mindenkinek jobb volna. Nekem is. Mert nem azzal tölteném az időt, hogy újabb és újabb betűket vessek erre a papírra(?): (minek vetni, ha nincs aratás?), Írni kiadás, siker és hasonlók legkisebb reménye nélkül (bár ha Ön, tisztelt olvasóm, olvassa e sorokat, akkor – elismerem – ezügyben kissé melléfogtam).
  Ehelyett akkor lehetne valami értelmes foglalkozásom Lehetnék például miniszterelnök vagy álamfő(!). Nem mintha a mostaniak értelmesek volnának, de nálunk mindenesetre az íróságnál jobban jövedelmez a foglalkozásuk.
  Persze ezekkel a humán diszciplínákkal általában baj van. 
  Már talán az eddigiekből kiderült, nekem még az a mentségem sincs, mint annak a korszakos jelentőségű, magyar kortársamnak, aki úgy lett író, pontosabban akinek élete úgy alakult, hogy ez lett a foglalkozása (minthogy egyéb foglalkozása nem volt).
  Mondhatná nekem akár azt is (de miután a kortársságon kívül semmi kapcsolatom nem volt vele, így nehezen mondhatna nekem bármit is), hogy szerencséje volt, amiért úgy alakult, hogy egyszerűen csak író lett (minthogy egyéb foglalkozása nem volt).
  Hiszen azt is kérdezhettük volna: Hogyan lettem irodalomtörténész?
  A bűnös ez ügyben egy lapszerkesztő volt, aki közölte néhány írásom, és szerzőként a megkérdezésem nélkül a nevem után biggyesztette, hogy „író, irodalomtörténész és tanár”. S ha ő mondta, bizonnyal úgy is kellett lennie. Bár a tanár és az irodalomtörténész sokáig nem akart összebékülni: a szaklapok nemigen akartak szóba állni egy középiskolai tanárral. Érthető, hiszen ott álltak sorban az egyetemi tanársegédek, adjunktusok, docensek, professzorok. Csak a szerencse meg az unalom vitt rá, hogy némely irodalomtörténeti pályázatokon „jeligésen” induljak (így nem derült ki foglalkozáshalmozásom): nyertem is ezúton egy-két díjat. Na bumm. És akkor mi van?
  Szóval foglalkozásom van/volt, mert hogy valójában egész életemben tanárkodtam (már kisiskolás koromban is: akkor szegény szomszéd kislányok voltak e szenvedély áldozatai). Így hát nem sok mentségem maradt, hogy végül is miért lettem író. Ha egyáltalán lehet ezt mondani, és ha egyáltalán lehet foglalkozásnak nevezni az íróságot.
  Könnyű annak, (gondolom most és innen,) akinek csak az íróság lett a foglalkozása (minthogy egyéb foglalkozása nem volt).

2018. május 9., szerda

Tükörcserepek 27.


   És ti?

  A hetvenes évek végén könyvbemutatóra hozzánk, Nagykőrösre látogatott Márkus István. A látogatás két szempontból is érdekesnek ígérkezett. Egyrészt köztudott volt, hogy ismeri a környéket, már a negyvenes években járt erre kutatni Erdei Ferenccel. Másfelől senki se mondta, de mindenki tudta, hogy a szociográfus némileg ellenzéki alaknak számít. 
  Így aztán nem csoda, hogy a tantestület java ott ült, amikor eljött egy rövid beszélgetésre a gimnáziumba. 
  Panaszkodtunk. A túlterheltségre, a rossz felszereltségre, de főként az ötvenes években kulákvárosnak minősített település visszafejlesztése miatt. A város elvesztette tanítóképzőjét, kórháza halódik, nincs saját újságja (a háború előtt néha kettő is volt), az Arany-kultusz is formálissá vált, az Arany Társaság, mely valaha a város szellemi elitjének kulturális intézménye volt, épp csak vegetál.
  Márkus István egy darabig türelmesen hallgatott, aztán egy kérdéssel válaszolt: 
  – És mit csináltok ti?
  Elhallgattunk, de el is szégyelltük magunkat.
  Mi akkor hirtelen megértettük, hogy valójában mi vagyunk a város, mi vagyunk az ország. Mi, város- és országlakosok.
  Elfelejtettük volna?
  Ne felejtsük el többé!

2018. május 2., szerda

Tükörcserepek 26.



NOSTRADAMUS ÉS ÉN

   Nemrég olvastam egy önsegítő könyvben, hogy a gazdagság titka nem más, mint saját különleges tehetségünk felismerése és kamatoztatása. Mert hogy minden ember különleges, mindnek van valami, csak rá jellemző tehetsége. Elgondolkoztam a dolgon. Az első, ami eszembe jutott, hogy nekem nyilván a szegénységhez van tehetségem, hiszen azt évtizedek óta sikerrel űzöm. 
   De aztán törni kezdtem a fejem, hátha eszembe jut valami sikeres ember, akinek elleshetném a receptjét. Nostradamus, a fantasztikus jóstehetség képe nézett vissza rám a könyvesbolt kirakatából. Lehet, hogy ez valami sugallat-féle?
   Ő fantasztikus elme lehetett, előre megjósolta a XX a XXI. század világháborúit, sőt, a magyar történelemben is annyira otthon volt, hogy agyba-főbe kereste magát vele. Persze hogy is mérhetném én hozzá magam. De ahogy ezen morfondíroztam, felmerült bennem egy emlék: valamikor a középiskolában szinte hibátlanul eltaláltam a mohácsi vész időpontját, az igaz, hogy akkor nem rémlett, hol is volt pontosan ez a híres ütközet, melyen, mint tudjuk, Hunyadi János legyőzte a gaz tatár sereget.
   Kezdetnek nem is rossz, gondoltam. Ha tizenévesen már ennyire beleláttam az időbe, akkor most, érett ésszel pár fontos jóslat nem okozhat gondot.
   Próbaképpen én is a XX. századi világháborúkkal kezdtem. Az elsőt egész jól eltaláltam, igaz, a másodikkal volt némi problémám, mert hirtelenjében nem tudtam eldönteni, melyik volt a nagyobb őrült, Sztálin vagy Hitler. De hát mindent én se tudhatok.
   Most már csak tehetségem kamatoztatása volt hátra. Meghirdettem több lapban és az interneten, hogy csekély díjazásért bárki kívánságára hajlandó vagyok búvárlani az időben, némi szerény javadalmazás fejében kipróbált jóstehetségem szívesen állítom bármely megrendelő szolgálatába 
   Szinte azonnal kaptam állami megrendeléseket, elsőre mindjárt a belügyminisztériumtól, pedig senkit sem ismertem a fejesek közül. Lám, nem igaz, hogy mindenütt korrupció uralkodik. Ráadásul ezek szigorúan bizalmas információkra vonatkozó, bonyolult kérdések voltak. Titoktartási fogadalmat is kellett tennem. 
   Így például nem beszélhetek arról a kérdésről, hogy kiderül-e a miniszterelnökről? Hogy mi, az államtitok. A válaszom is államtitok, tehát nem mondhatom el. Pár száz év, és úgyis mindenki megbizonyosodhat róla, hogy mennyire igazam volt.
   Voltak aztán könnyebb kérdések is, például, hogy ez mikor kerül nyilvánosságra. Egyszerű, mondtam. Amikor megbukik a miniszterelnök.
   Jött az újabb kérdés: És az mikor lesz? Ez sem volt nehéz. Látva az ország állapotát, érzékelve a közhangulatot, világos, hogy egy-két évtizeden belül. (Kérem, ennél Nostradamus se volt pontosabb).
   Amint látható, a kezdet biztató volt. Jól megfizették a válaszaim és a hallgatásom is.
  Gondjaim sokkal inkább a magánmegrendelőkkel voltak. Többen is jelentkeztek, hogy hajlandók felezni velem, ha megmondom a lottó nyerőszámait. Én a bizonytalan sok helyett megelégszem a szerény biztossal, mondtam, de azt előre kérem. Miután fizettek, hibátlanul elsoroltam a nyerőszámokat. Minden megrendelőm elégedetten távozott.
  Sajnos egy hét múlva olyan fenyegető leveleket kaptam, hogy kénytelen voltam törölni magam a netről, majd egyenesen a rendőrséghez fordulni védelemért (hogy őrizzenek és védjenek). Jellemző, hogy segítség helyett csak azt a tanácsot kaptam, talán költözzem el, vagy változtassak nevet, ha félek.
  Mintegy mellesleg megjegyezték, a rendőröket nem fizetik túl jól, bizony nekik is jól jönnének a nyerőszámok. 
  Tekintettel a helyzetre, nekik ingyen elárultam a titkot, de a szemembe röhögtek, majd kizavartak az őrszobáról, azt kiabálva, hogy ezt ők is tudják, ezek a múlt heti számok.
  És? Kérdezetem vissza, nyerőszámok, vagy sem? Ki ígérte, hogy a jövő hetit fogom megmondani?
A választ már nem vártam meg, mert nem akartam súlyos testi sértés miatt feljelentést tenni a rendőrségen a rendőrök ellen. Okos enged, mondja a közmondás is. S ha már elengedtek, hát szedtem a lábam.
  Így aztán egyelőre felhagytam a jóslással. De azért minden nap gyakorlom magam. Már ott tartok, hogy egy-két év bizonytalansággal meg tudom jósolni a százéves háború időtartamát is. Ha továbbra is így haladok, nemsokára talán Nostradamust is képes leszek lepipálni.
  S akkor irány a gazdagság!

2018. április 25., szerda

Tükörcserepek 25.





Csucsov úr

   Édesapám sosem bocsátotta meg Hruscsovnak a XX. kongresszust és 56-ot. (Mindig csak úgy emlegette: „Csucsov úr”) Mindenért őt okolta, még a megromlott befőttnek is ő volt nálunk az oka.
Ilyesmi pedig előfordult, mert akkoriban nagyban dúlt a befőzés: cseresznyebefőtt, sárgabarackbefőtt és -lekvár, sőt körtebefőtt is. Ez utóbbi azért volt különleges, mert a körtét kénezni kellett, hogy szép fehér maradjon.
   Én ezt a kénezést, meg a barackmagevést kedveltem az egész befőzésből. A befőttesüvegek az előszobában a fehér szekrény tetején álltak szép, komoly sorokban. Szerettem ezt a szekrényt, egy széles, középső részt két kisebb, egyajtós rész fogott közre. Az egyikben sokáig ott álltak korán elvesztett anyai nagyapám botjai.
   Sajnos nagyapámról csak pár bevillanó kép maradt ben-nem (ahogy békésen üldögélt a kék szobában a fal mellett egy széken). Mindössze egy vacak fénykép őrzi irántam való szeretetét a régi albumban.
   Hála istennek nagyanyám viszont sokáig velünk maradt. Kisiskolás koromban reggel aláírta az ellenőrzőmet, ha este elfelejtettem aput megkérni erre. Ebben a tekintetben is szigorú világ volt akkor: könnyen büntetést (beírást) kaptunk az ilyen feledékenységért. Ezek az aláírások általában üzenetekre vagy jó jegyekre vonatkoztak.
   Ha rossz jegyet, netán beírást kaptam, annak aláírására csak aput lehetett megkérni. Ilyenkor általában alvásba menekültem már kora délután. S amikor hazaért, látva, hogy alszom, már tudta, valami baj volt velem az iskolában.

2018. április 18., szerda

Tükörcserepek 24.


Álom…

   A minap eszembe jutott, hogy a nászutunk végén, Pesten egy sétán elképzeltem, milyen is lesz, ha megérem a 60 éves kort. Akkor már egy éve letettem a cigarettát, de még mindig hiányzott. Egy kapubejáró mellett kis üveges vitrinszekrényben pipák sorakoztak. És akkor beugrott: mire megöregszem, lesz majd szép, nagy, fényes, dekoratív íróasztalom (képe visszatükröződik a ragyogó parkettán). Én pedig akkor már tekintélyes tudós, nagyszakállú professzor leszek, és pipával a kézben elmélkedem az íróasztalnál.
   Feleségem szeretett, megengedte, hogy vegyek egy pipát, pipadohányt, s aztán egy-két évig pipáztam. Majd visszatértem a cigarettára, attól nem lett annyira büdös a lakás.

és való

   Most már 33 éve nem dohányzom, a pipa se hiányzik. Igaz, olyan nagy íróasztalom nem lett mára, (sosem is volt, már nem is igen lesz, de azért mindig volt hely, ahol dolgozni lehetett). És főiskolai tanár lettem (ha tetszik professzor). Na jó: szakállam nincs.
   Tehát teljesült egykori álmom. Tekintélyem is van elég sokfelé. (Igaz, otthon alig: kellett nekem modern családfelfogás!).
   Itt ülök életem csúcsán.
   Megjegyzem: csúcson ülni, hát... nem a legkényelmesebb

2018. április 11., szerda

Folytatjuk!




Van ám szilárd jellem itt!
Látják élők, holtak.
Nem vesztheti elvet,
Kinek nem is voltak.

Lám így vígan elvagyunk.
Zsebünk tele pénzzel.
Jer! Neked is juttatunk,
csak pár stiklit nézz el.

Most mulatunk vidoran.
Birodalmunk épül.
S míg az idő elrohan,
a sok bűn elévül.

Hogyha egyszer vége lesz,
mi elhúzunk innen.
Aki marad, dögöljön
a nagy szabad Nincsben!