2017. május 25., csütörtök

Magyar irodalmi történetek 10.




Ámoré a győzelem
(Csokonai Vitéz Mihály)

.


  Még nem is hajnalodott, amikor a báróné óvatosan kicsusszant az ágyból. Meztelen teste megbor-zongott a hidegtől. Az este megrakott kandallóban már alig volt parázs. Könnyű léptekkel a háló melletti kamarához sietett. Csupasz talpa nem ütött zajt a vastagon beszőnyegezett padlón. Keze már a kilincsen volt, amikor visszanézett. A férfi édesdeden aludt, fekete fürtjei ziláltan sötétlettek elő a feldúlt párnák közül. A bárónét most szinte anyai érzések futották el ez iránt a sokat próbált fiatal poéta iránt. Ettől kissé zavarba jött: az éjjel egészen másféle érzések vezették. Egy pillanatig még állt, aztán határozott kézzel lenyomta a kilincset.
  Még be se lépett a kis szobácskába, szobalánya már ugrott is elé. Suttogott:
  – Már forraltattam vizet. Egy frissítő fürdő?
  A báróné bólintott. Magára kerítette az odanyújtott törökmintás selyemköntöst, és letelepedett a kis empír taburettre, amely még egy éves sem volt. Egyenesen Párizsból hozatta az ura, a házassági év-fordulójukra, azokkal a gyönyörű, szabadon omló, fűző nélkül viselhető, pasztellszín ruhákkal együtt, amelyek közül az egyik most a hálószoba padlóján hever valahol, mert az éjjel nemigen foglalkozott azzal, hogy hová hullik, csak az volt a fontos, hogy minél gyorsabban hulljon le róla.
  Három nőcseléd gyorsan és csendben feltöltötte a nagy, fából készült fürdődézsát, amely a szoba sarkában állt. Amikor újra kettesben maradtak, a báróné ledobta magáról a selyemköntöst, és szo-balánya segítségével beleereszkedett a kellemesen meleg vízbe. Közben hálát adott Istennek, hogy ilyen szerencséje van az urával, aki annyira megértő, annyira türelmes vele. Különben aligha hord-hatná a legújabb párizsi divat szerinti ruhákat, aligha frizérozkodhatna így, hollandi kontyot viselve, miközben a társasági hölgyek még ódivatú hajjal és rémesnél rémesebb kalapokkal díszelegnek. És aligha adózhatna ilyen gyakran ennek a Magyarországon igen különösnek számító szenvedélyének, a gyakori fürdőzésnek.
  Pedig egyáltalán nem így indult ez a dolog. Amikor megtudta, hogy a nemrég megözvegyült báró őt nézte ki új feleségének, először egészen kétségbe esett. És nemcsak azért, mert azokban a francia re-gényekben, amelyeket akkoriban az anyja meghozatott magának, és titokban (úgy, hogy az apja meg ne tudja), megengedte, hogy ő is azokon gyakorolja a franciatudását, szóval azokban a francia regé-nyekben, amelyeket így lopva olvasott, a hősnők általában kétségbe estek. Vagy azért, mert hozzá akarták őket kényszeríteni valakihez, akit nem szerettek, vagy, és ezt még borzalmasabbnak írták le ezek a könyvek, mert nem engedték, hogy hozzámenjenek ahhoz, akit szerettek. Talán a nem elég alapos franciatudása tette, de némi zavar keletkezett benne mindennek hatására. Legfőképpen persze az zavarta, hogy már majdnem tizennyolc éves, és még sehol az a nagy, megismételhetetlen és min-dent elsöprő szerelem, ami miatt majd később kétségbe fog esni. És vasárnaponként, amikor szüleivel elkocsiztak a falu templomába, a néma imádságba mindig belecsempészte azt is, hogy add Uram, Istenem, hogy én is kétségbe eshessek a szerelemtől.
  De vagy nem jól imádkozott, vagy mert odafönt mégiscsak jobban tudják, mire is van szüksége egy fiatal lánynak, a nagy szerelem elmaradt.
  Ma már persze másként látja a dolgokat, de akkor még tizennyolc sem volt egészen, jóformán még gyermek, napjai a francia- és németleckék, a klavír és a hárfa között oszlottak meg. Akkor két napig sírt, siratta magát meg az álmait, úgy érezte, mindennek vége azzal, hogy egy ilyen vénecske ember-hez kötik hozzá az ő fiatalságát. Hát hiszen a báró már akkor közel járt a hatvanhoz.
  – Tudod, Julis, hogy két napig egyfolytában zokogtam? Amikor atyám közölte, hogy a báró meg-kérte a kezemet, és ő igent mondott – tette hozzá, mert rájött, szobalánya nem tudhatja, merre is kalandoztak a gondolatai.
  Ötvennyolc év? Szinte felfoghatatlan volt a számára. Hát hiszen az apja az ötvenet még épp csak hogy elmúlta.
  Az édesanyja aztán mégis, lassan megbarátkoztatta ezzel a házassággal. Nem, nem erőszakolta, még rá se beszélte. Nem emlegette, hogy milyen jó dolga lesz, nem hozta fel, hogy afféle parasztnemesből egyszerre bárónévá lehet. Csak úgy vette a dolgot, mint ami természetes, és egyébként is már régen el van döntve. És a sürgető tennivalókkal foglalta le magát, az urát, őt, de még a házi cselédeket is.   Hogy hol legyen az esketés? Náluk, a falusi templomban, vagy inkább Kaposváron, a Nagyboldogasszony székesegyházban. Ami mégiscsak rangosabb, meg aztán közelebb is esik a vőlegény birtokához. Hogy milyen legyen a menyasszonyi ruha? Kivel varrassák, honnan hozassák, hisz mégiscsak az egyetlen lányuk esküvője lesz, no meg a báró miatt is ki kell tenniük magukért.         Hogy rendben van-e a kelengye? Hogy kit visz, mit visz ő el magával, abba az új, ismeretlen otthonba?
  Tenni és kigondolni való ilyen aztán annyi volt, hogy a végére se érhettek, és már el is telt a félesz-tendős jegyesség.
  Közben négyszer-ötször ha látta a jövendőbelijét. Mikor fölment a diétára, Budára, aztán mikor hazafelé tartott (mert az őszt, a telet otthon töltötte). A karácsonyi ünnepre is megjelent, eltöltött egy estét az ő falusi kúriájukban. Az éjféli misére is elment velük, de reggel már kelt is útra: a téli nagy vadászat ideje volt, mint most, és a vadászat a báró legfőbb szenvedélye volt már akkor is, azóta is. Ezért is kell most igyekeznie: holnap megint ragyognia kell a társaság előtt. Jóvátehetetlen hiba volna egy vadászatot elrontani valamivel.
  Persze ezt akkor még nem tudta. A szülei sem, úgyhogy a lelküket kitették, hogy a lányuk vőlegé-nyének kedvébe járjanak. Napokig tartottak az előkészületek, a főzés-sütés-takarítás, előkerültek a ritkán használatos ezüstneműk, a nagy ünnepekre tartogatott textíliák, a muranói üvegtálak, a német porcelánok. Őt magát is úgy öltöztették, babusgatták arra az alkalomra, úgy mutogatták a bárónak, mint valami különlegesen értékes vásári portékát. Az nem igaz, hogy bánta volna: az egész olyan volt, mint valami nappali álom. Afféle féléber, félrévült állapotban élte végig azt a fél évet, míg eljött az esküvő napja.
  Négy üveges batáron indult el a család Kaposvár felé, ezeket a báró küldte értük, cselédekkel, kísérő huszárokkal, kocsira ültetett cigányzenészekkel együtt. Külön kocsin hozták utánuk a holmikat, a kelengyét, miegymást. Az út felénél találkoztak össze a báróval, aki maga is hintóban, huszároktól kísérve jött eléjük. Innentől aztán alig is haladtak, minden faluban eléjük tódult köszönteni a nép, vagy legalább is megbámulni őket. Aztán az esketés Kaposváron, az újabb utazás, most már a báró kastélyába, ahol újabb vége-hossza nincs ünneplések fogadták őket, este nagy lakoma, tűzijáték, táncmulatság. Ha nem is volt akkora felhajtás, mint tavaly júliusban, a Széchenyi beiktatásakor, de neki így is világ csudája. Tényleg olyan, mint egy álom.
  S nem is ébredt föl belőle talán csak a nászéjszakája reggelén. Vagy talán még akkor sem egészen, hiszen utána is még napokig tartottak a mulatságok a báró birtokán. Aztán ott volt a csodálatos kas-tély, amely valamikor végvárként szolgált a török időkben, s csak alig félszázada vett barátságosabb, lakályosabb kinézetet, mellette a hatalmas őspark, amely egészen a kanyargó Compos-patak partjáig ért. Ott volt az ismerkedés a cselédséggel, az istállóban most már őrá is várakozó csodálatos hátaslo-vakkal, egyszóval mindazzal, ami az ő egészen új, egészen más asszonyéletének lett a része. A régi-ből alig maradt valami: leginkább még a szobalánya emlékeztette az elveszett lánykorára. Nem is tudja, mi lenne vele nélküle.
  Mintha csak megérezte volna, mire gondol a másik, a szobalánynak, aki éppen asszonya hátát moso-gatta, lapogatta, dörzsölgette, megállt a keze egy pillanatra.
  – Pedig hát nem olyan rossz dolog itt bárónénak lenni – mondta meggyőződéssel.
  – Igazad van, de hát mit láttam én előtte a világból? Egy kis vidéki, nemesi kúriában nőttem fel, nem tudtam semmit. Legföljebb a német nyelvtant. Meg a francia etikettet. Majd tíz éve, hogy a báró felesége vagyok, de azóta összesen egyszer sírtam úgy, egész lelkemből, mint a lánykéréskor: amikor letettem Fanni hagyományait. De akkor sem is csak őt sirattam. A megkönnyebbülés szakadt föl ben-nem. Mert csak akkor értettem meg, milyen szerencsés vagyok, hogy engem elkerült a korai szere-lem. De meg jobb embert, mint az uram, nem is kívánhattam volna.
  Azért az elején nem volt olyan könnyű, gondolta a báróné. Az ura mintha megfiatalodott volna. Hu-szonöt év után újra összeült az országgyűlés, minden tele volt lelkesedéssel, bizakodással. A báró meg abban is nagyon reménykedett, hogy most majd születik gyermeke, ha már az első házasságában nem sikerült. Nagy vágya volt ez az urának. Ő meg is értette. De aztán eltelt egy év, kettő, meghalt Lipót, a békeszerető diplomata-király, és ami utána jött, letörte a lelkesedést. Errefelé szalmaláng. minden nagy felbuzdulás. És nekik is tudomásul kellett venniük, hogy az Úr valamiért mégsem áldja meg őket azzal az ajándékkal. Úgy látszik, a bárói ág végleg megszakad. Még most is fáj valahol be-lül, ha erre gondol. De hát életet csak az Úr adhat, az ő akarata ellenére semmi sem történhet ezen a világon. Ezt a Csokonait is, nyilván, ő küldte neki. Ki tudja, talán kárpótlásként azért a soha meg nem talált nagy szerelemért, vagy a soha meg nem született gyermekért. Vagy csak önigazolást keres, ami-ért most, életében először, hűtlen volt az urához?
  – Az már igaz, hogy nagy szerencse ilyen embert találni, mint a báró – mondta a szobalány.
  – Bizony – hagyta helyben a báróné. – A tenyerén hordoz, lesi a kívánságaimat, engedi, éljek a ked-vem s természetem szerint. És olyan keveset kér cserébe: házi békét, meg hogy tündököljek mellette, de úgy, hogy a barátai meg az ellenségei egyként irigykedjenek rá miattam. Úgyhogy még kora reg-gel ki kell csempészni innen a poétát. A legjobb, ha el is felejti rögtön, hogy valaha is járt erre.
  – Úgy lesz – mondta a szobalány, miközben az odakészített edényből még egy kis forró vizet öntött a dézsába. – Hát azért az sem is volt véletlen – folytatta az előző gondolatot –, hogy Festetich gróf éppen ide szállt be néhány napra, amikor Somogyon volt átutazóban. A szépség híre messzire elhal-latszik.
  A báróné kiemelte kezét a vízből, figyelte, ahogy a felszálló pára cseppjei rátelepednek a finom, keskeny keze fejére.
  – Látod, ez is milyen nagyszerű. Hogy Festetich gróf, országos hírű kezdeményezője és támogatója a hazai művelődésnek, akit egyformán tisztel mindenki, aki ebben az országban valamit tenni, előre vinni, mozdítani akar, hogy Festetich gróf az uramat becsüli annyira, hogy tiszteletét tegye nála, ha erre jár. Hogy a szépség vonzaná? Azt beszélik, gyönyörű a felesége, az a Sallér Judit. S nem is sok-kal idősebb nálam. De meg úgy hírlik, a grófot jobban vonzza egy-egy új könyv, egy-egy sikerült gazdászati megoldás, vagy éppen az új, fenékpusztai ménese, mint az asszonyok tekintete. Alig is hiszem, hogy gróf miattam tett volna ekkora kerülőt. Hanem inkább hogy az uramat is beszerezze a csurgói oskola támogatói közé.
Ez a csurgói iskola előző este is terítéken volt, amikor a poéta-vendég új verséből szavalt elő némely strófákat. A báróné kicsit póriasnak érezte ugyan, de néhány sorát mégse tudta felejteni.

Dudva lenne a dudvák
közt az ananász,
kanász marad, akinek
a nevelője kanász.

  Nem lehetett nem figyelni rá, pedig olyan sovány, olyan elesett volt, ahogy ott az asztal végén ágált. Az urak meg nógatták, hogy csak mutasson még. Hallani akartak valamit abból a Dorottyából, ami-nek a híre szerte jár egy ideje Somogyban. Azt beszélik, hogy maga Festetich akarja kiadatni.
  – Ezt a poétát is előbb a gróf ajánlotta a figyelmünkbe, – szólalt meg újra a báróné. – Azt mondta, hogy nagy sérelmek és nagy csalódások után lábadozik a környéken. Hogy valami kis bátorításra, vigaszra volna szüksége. Akkor hívta meg az uram először. Még márciusban.
  Már akkor megakadt a szeme ezen a lányos arcú, rajongó tekintetű fiatalemberen. S észrevette, hogy azok a nagy, dióbarna szemek is gyakran függtek őrajta. Volt akkor, tavasszal is egy veszélyes pilla-nat, amikor egyik ebéd előtt, a parkban véletlen összeakadtak. A poéta nagyon heves volt, ő kicsit meg is rémült tőle, de szerencsére épp csöngettek az ebédhez.
Azóta nem látta. Most azzal kezdte, hogy egy levelet csempészett a kezébe. Egy neki címzett verset. Ugyanaz a meggondolatlan hevesség szólt a versből, mint a szerzőjéből akkor, ott, a parkban:

Ah, remélni tán nem szégyen,
ah, tán erre rámegyek,
hogy Josepha enyim légyen,
s én Josepháé legyek.

  – Tudod Julis, – fordult a báróné újra szobalányához, aki, kétoldalt előrenyúlva most asszonya fe-szesen előre álló melleit kezdte masszírozni –, nagyon jól látja a Festetich gróf, hogy milyen ember ez a poéta. Azt mondta róla, hogy igen nagy tehetség, pedig jóformán még siheder. De mindig bajba keveredik, mert nagyon rakoncátlan egy ember.
  – Az ágyban is rakoncátlan volt? – kérdezte nevetve a szobalány.
  Az asszony fölemelte, és a tarkóján, a kontya mögött fogta össze a két kezét, hogy szabad utat en-gedjen a szobalány munkálkodásának. Ahogy félig hátrafordult, és a hátán megcsillant a gyertyák fénye, épp olyan tüneményes látványt nyújtott, mint egy Ingres-festmény.
  – Tán beszámolást vársz tőlem? – nevette el magát ő is – Annyit mindenesetre mondhatok, hogy a költészetben sokkal járatosabb, mint a szerelem mesterségében volt.
  – Volt? – kérdezte a szobalány, és tovább haladt lefelé a báróné testén.
  Nem volna illendő, hogy többet eláruljunk a két nő titkos beszélgetéséből. De talán mindennél be-szédesebb a barokkos hálószoba baldachinos ágyában alvó fiatal poéta egy kéziratban terjedő stró-fája:

Asszonyoknak sokat nem kell
huncutkodnia:
hiszen úgyis Ámor semper
vincit omnia.

2017. május 17., szerda

Magyar irodalmi történetek 9.



ÁRVA BETHLEN KATA ÁLMA
(Bethlen Kata és Bod Péter)

– Hozta Isten, nagytiszteletű uram!
– Magam is igyekeztem kedves Kata asszony. Adjon Isten szép, jó napot a nagyságos grófnénak! – köszöntötte a ház asszonyát Bod Péter. – Nincs tán valami nagy veszedelem, hogy így sietősre ebédlő asztalához kéretett.
– Mikor nem nyomorgatja az én árva fejemet baj, veszedelem. Bizonnyal sok bűnöm lehetett, melye-ket most kelletik levezekelnem. De látja, éppen erről ezt írtam tegnap:

A minapi tűzvészt már szóba sem hoznám. De hogy a magam lelkem esméretétől ne vádoltassam, hogy a rajtam megfordult nehéz dolgokat leírom, és azok között hozzám megmutatott nagy hatalmát és irgalmasságát, melyet velem közlött az én Jóistenem, elhallgassam? azt nem cselekszem, sőt min-deneknek hirdetni kívánom.”

– Irgalmas a mi urunk, Kata asszony.
– Nekünk, bűnös lelkeknek nagy szükségünk is van az Ő kegyelmére. És nagytiszteletű uramnál mi újság? Hogyan halad a Magyar Athénással?
– Lassacskán. Tegnap is érkezett két társzekérnyi könyv, most annak földolgozása foglalja el minden időmet. Ez eltart még egy-két napokig. Csak úgy találomra hoztam egyúttal mutatni valót is – mond-ta, letette a kést, megtörölte kezét az asztalkendőben, majd előhúzott egy kis bőrkötéses könyvecskét a papi köpeny alól. – Ez a kis nyomtatvány – mutatta oda Bethlen Katának a könyvet–, Komjáthy Benedek munkája, a Szent Pál leveleinek igen szép fordítása. Krakkóban nyomták jó száz éve, még 1533-ban. Igaz persze, ennél a Károly fordítása nyelvét tekintve talán modernebb, de nem szebb. És ez egy jó állapotú, szép példány, érdemes darabja lesz a nagyságos grófné tékájának – fejezte be, és felállva, ünnepélyes főhajtás kíséretében átnyújtotta a nagyasszonynak a kis ajándékot.
– Köszönöm a mutatványt. Igen szép, hogy nagytiszteletű úr ilyen komolyan veszi a könyvtár és az Athénás dolgát. Látja, én meg kicsinyke ügyemmel elvonom a fontosabbtól – mondta Bethlen Kata, és újra odakínálta a tálat udvari prédikátorának.
  Az a kezét újra, alaposan megtörülte, majd elfogadott még egy szelet főtt marhát, s miközben a húst szeletelni kezdte, így válaszolt:
– Öröm kézbe venni ezeket a szép régiségeket. S Kata asszony nagy dolgot cselekszik, hogy meg-menti őket a pusztulástól, kallódástól. Még belegondolni is borzongató, hány nagyszerű szellem vilá-ga pislákol ezekben a könyvekben. Amikor beleolvasok, olyan, mintha társalkodnék a jeles szerzők-kel. S úgy érzem, igencsak okulásomra szolgál mindez. Aztán meg, Kata asszony, higgye meg, jó oka van mindennek, s van mérték mindenben ezen a világon. Bajban hamar megjön a segítség, kétségben a jó tanács se sokat várat magára.
– Épp erről készültem szólni kegyelmeddel, ha meg nem veti egy szerencsétlen árva asszony tanács-kérését.
– Ugyan, ugyan, hiszen ismer engem, Kata asszony. Elő azzal a kétséggel!
– Tudja, lehet, hogy innen is el akar üldözni első férjem gonosz rokonsága. Ki tudja, mikor s hol lesz nékem végül nyugovásom. Álmomban a minap éppen nagy csomagolásban, készülődésben voltam. De minden készületem állott az ágyi portékámból, legrosszabb szoknyámból, mentémből, a kalamáris ládámból, és az ezüstmarhás ládámból, de ez is nagyobbára üresen. Ha ugyan csak az Istennek úgy nem tetszik, hogy én semmi nélkül maradjak, hát készen álljak. Ekkor hirtelen ott termett az én jó elhalt második férjem, Teleki József, és azt mondta:
– Készüljél csak, nemsokára nagy útra indulsz.
– Aztán hová utaznék – kérdeztem tőle.
– Gyere, megmutatom – mondta, és felemelt a levegőbe. aztán repültünk, repültünk, ki tudja meddig. A hűvös széltől borzongott az arcom, mégis csupa lucsok volt a lepedőm, mikor felébredtem.
– Aztán hová repültek abban a szép álomban. Mert szép volt, ugye?
– Gyönyörű álom volt, de honnan tudja azt, nagytiszteletű uram?
– Mert még most is ragyog tőle az arca, Kata asszony, ahogy meséli.
– Elrepültünk messze-messze. Talán valahová a Havasokba, egy eldugott, kies völgyig. Ezüst patak csörgedezett annak az alján. Abból a patakból apró, kis integető kezecskék nyúltak az ég felé.
– Látod-e –, mondta az uram – a lelkek ide térnek meg az emberek földi halála után, és itt várakoz-nak, míg új testben újra meg nem születhetnek. Ide jutsz nemsokára te is.
– Akkor – habogtam a hallottaktól zavarodottan – most az én ártatlanul elhalt kis árváim lelke is itt lakozik?
– Bizonyára – mondta az uram, azzal úgy eltűnt, mintha sose láttam volna, én meg rémülten feléb-redtem – fejezte be történetét Bethlen Kata.
   Egy darabig mindketten hallgattak. Aztán Bod Péter szólalt meg:
– Valóban szép, titokzatos tudást feltáró álom lehetett, Kata asszony. Érdemes elgondolkozni rajta. Annál is inkább…
– Mi van annál is inkább? – vágott közbe a nagyasszony.
– Nos, igen. Múlt tavaszon Pünkösd ünnepét egy kis erdélyi falucskában, Kisbaconban töltöttem. Ennek a falunak legfőképpen a Benedek família a nevezetessége, mert abban már időtlen idők óta apáról fiúra száll a mesemondó tudomány. Azt mondják, így van ez már száz évek óta, és így is lesz bizonnyal még száz évekig. Vasárnap este aztán a Benedek-kúria udvarán összegyűlt a fél falu, hogy mesét hallgasson. Beültem közéjük én is. És kaptam is szép meséket, különlegeseket, hiszen Pünkösd ünnepe volt.
– Miért meséli ezt nekem most, nagytiszteletű uram? – kérdezte Bethlen Kata.
– Csakis azért, mert volt a mesék közt egy, amelyben arról volt szó, hogy valahol messze, a Paradi-csom kertjének kellős közepében, még ma is ott magasodik a bibliai jó és rossz tudásának fája. Het-venhét égig érő ága van annak a fának. És az ágakon, apró madarak képében ott ülnek a még meg nem született lelkecskék, arra várván, hogy ők is sorra kerüljenek. És a földi halál után az emberek lelkei is oda térnek meg, pihenni, bóbiskolni, míg újra meg nem születhetnek. Látja, Kata asszony, mennyire hasonlít ez a kegyed álmához?
– Jaj, Istenem! Ugye nem valamely katolikus eltévelyedés ez az álom, nagytiszteletű uram? Mert akkor, szép, nem szép, inkább meg se álmodódott volna!
– Sose féljen! Az ilyen igaz hitű embernek, mint Kata asszony, csak igazak lehetnek az álmai is.
– Pedig úgy féltem! Még a naplómnak sem mertem bevallani, milyen álmom volt. Csak ennyit jegyeztem bele, mondta a nagyasszony, és olvasni kezdte:

„Miheljen az Úr Istennek tetszék sok nehéz nyavalyát reám bocsátani; tetszett a Jóistennek irgalmát is velem közleni. Mert mindjárt ez mulandó életnek tovább való kívánásától elmémet elvevé, az örök életnek pedig kívánását bennem felgerjesztette: bűneimnek sokaságát és rútságát Szent Fiának érde-mével elfedezte. Mintha én bűn nélkül éltem volna, oly bátron és örömmel vártam az halállal való szemben szállást, sokszor szívemben kiáltottam: Hol vagyon, halál, a Te fullánkod, koporsó, a Te diadalmad?

– Ámen – mondta rá csendesen nagytiszteletű Bod Péter lelkész úr. Majd egy percnyi hallgatás után folytatta ott, ahol a nagyasszony abbahagyta Pál apostolnak a korinthusbeliek-hez írott I. levelét:

„A halál fullánkja pedig a bűn; a bűn ereje pedig a törvény. De hála az Istennek, aki a diadalmat adja nekünk a mi urunk, Jézus Krisztus által.

2017. május 10., szerda

Magyar irodalmi történetek 8.



VALEDICIT PATRIAE
(Balassi Bálint és Rimay János)



– No, itt a falu szélén töltjük az éjet. A várba nem is próbálunk meg bejutni. Egyik az, hogy bevehe-tetlen, más meg, hogy nem szeretnék újabb pereket. Jobb, ha szépen meghúzom magamat lengyel földön, míg itthon elülnek a viharok. A lovakat megitattátok?
– Igen, mester. Micsoda egy hely! Hihetetlen. Már attól szédül a fejem, hogy fölnézek rája. ?! Hol vagyunk egyáltalán?
– Ez Árva vára. Rajta túl, az már Lengyelország.
– Akkor mégis fölmehetnénk. Hiszen hát akkor ez a mi várunk.
– Igazságod vagyon, ugyan ki volna árvább most énnálam?
– Azért mi itt vagyunk. S leszünk is mindhalálig.
– Szóval még tán reggel is itt lesztek?
– Csak nem halni készül, mester?
– A halál minden nappal közelebb lopakodik hozzám. Mert ölnek engem naponkint az asszonyok. Főleg egy, előtted is nyilván vagyon, kire emlékezem. Úristen, hogy lehet az kegyetlenségnek olyan nagy szépség a fészke?
– Ez szépen volt mondva. Ahogy az egrieknek írott búcsú is igen míves egy darab, elmondhatom ám fejből. Azóta ki tudja, hányan másolák már le?

       Ó végbelieknek,
       Ifjú vitézeknek
       dicséretes serege!
       Kiknek ez világon
       szerte-szerént vagyon
       mindeneknél jó neve,
       Mint sok fát gyümölccsel,
       sok jó szerencsékkel
       áldjon Isten mezőkbe!

– Na, most reánk is reánk férne az áldás, János ecsém. Lásd, engem lassan kiüldöznek ez világból.
– De az ének megmarad. Meg a szép magyar komédia is.
– A komédia? Hogy is mondják? Felét húzd ki, más felét égesd el!
– De hisz azt kinyomattuk. Az énekeket peniglen megőrzi, jónehány ifjúnak az maga kezével írott könyvecskéje!
– Én csak nevetem azokat, akik akármi írásimat elméjeknek csomós pórázára kötvén sok igéknek, neveknek megváltoztatásával, elfesletik, megízetlenítik, és az mellett nyelvüket is rajtam fenik.
– Mester, míg én élek, az nálam lévő énekekből egy jottányi el nem veszhetik. És egy Rimay minidig megtartja szavát!
– Nekem elég is az, hogy te, és egyebek, kik ollyak, mint te, szeretnek mindhalálig, és elméjükből ki nem kopik az én emlékezetem.
– Már megint az halál jár fejében, mester?
– Emlékezz, mit mondott az a kapucinus barát ez világnak forgandó voltáról: Fontoljátok meg, szerelmes barátaim, az ember estve frissen és egészségesen fekszik le, és másnap, óh, fájdalom! halva kel fel.
– Meghalni egy nő miatt? Van még lány meg asszony a világon, azon kívül is. Eddig is volt, hát ezután is lesz!
– Ki ne mondd nevét annak, én elhatározám, nem említem többé Júliát immár versül.
– Annát se?
– Azt még kevésbé. De meg hát az egykutya.
– Tudom én jól, csak az fogadalom miatt kérdeztem, mennyire vegyem komolynak, mester.
– Halálosan.
– Csakhogy itt nem kell ám kimondani, kimondja helyettünk szerelmesünk nevét az Ekho. Pál vitéz épp imént próbálta meg az maga Mártáját kimondatni véle imígyen:

Ki az ki e sok kínba márta? Mire Ekhó ráfelelé: Márta.

– Persze, tudom, ez a hatalmas sziklafal Ekhót rejteget. Magam is próbára tettem egynehány eszten-deje, amikor legutóbb kelletett kibujdosnom lengyel földre. Várjál csak! Hogy is volt?

Igazán ki neve, kit jómnak felette lelkem ide kívánna?

– Anna? Már megint Anna? Hát sosem lesz vége ennek, mester?
– Már azt hiszem, ez csak vélem együtt múlik el. Ez volt rendelve énnékem mind kezdetektől fogva. Tudod, már a Beteg lelkeknek való füves kertecskét Anna pénzén nyomtattuk ki apám vigasztalására Krakkóban, nagytiszteletű Bornemisza Péter akaratjából. Azóta már prédikátor uram is követte apá-mat oda túlra. Ládd-é, már akkor Anna volt az én egyetlen segedelmem, penig még jóformán gyermek voltam. Talán tizennyolc, ha lehettem. És még nem is ismertük egymást.
– Akkor miért nem őt vette felségül, mester?
– Elvettem volna én, csakhogy már asszony volt, amikor Egerben megismertem, s szeretőmmé tet-tem. Akkor ő már a második férjét koptatta, noha csak egy évvel idősebb nálam. De meg is volt az eredménye. Olyan mestere az ölelésnek, hogy az cortigiana, a Hannuska Budowskionka, az kit tavaly ilyenkor megverseltem, nyomába se jöhetett.
– Hannuska? Mindig Anna, mester?
– Úgy valahogy.
– És Dobó Krisztina?
– Jaj, ne is említsed nekem életem megrontóját, ki miatt ártatlanul annyi veszedelem ért. S mit kap-tam cserébe? Nem mondom, szép volt, szűz volt. De hideg volt, soha fel nem engedő, és aztán hamar hívségének is vége szakadt.
– Minek abból nagy ügyet csinálni, mester. Azt tartja a mondás is, hogy egy asszony se halt még meg hívtelenség miatt, de épp elég sok olyan volt már, ki éppen abból élt. Ez már csak így van az házasságban.
– Csakhogy én egy boldog mindenséget hagytam el érette. Úgy cselekedtem bolondul, mint az egyszeri pór, ki mikor elveszté a kését, annak helyébe egy darab fát dugott, hogy a helye üres ne le-gyen. Öleltél már darab fát?
– Asszony helyett?
– De micsoda asszony helyett! Kezdettem is a minap Annámról egy új, rövid énekecskét, melyben kiválóságát megjelenteném.
– S a fogadalom?
– Ezt még előtte kezdettem. Még csak négy sor.

       És vajjon gondol-é rám még drága Annám,
       (az én szénfekete, friss mennyei mannám,
       az ki az ágyban is… ó, de nagyon rég volt.)
       Éji félhomályban fel-felizzó fényfolt.

– Lesz tovább is?
–Miért is ne? Írjad, barátom!

       Az másfél ezerben és nyolcvankilencben
       jegyzém Árva vára alatt hevertemben.
       Mikor árva fejem adám bujdosásra,
       elhagyván, ki hív volt, bízván magam másra,
       kitől megcsalattam, s lettem bűnöm bánva
       mint az sík mezőben meredő egy szál fa.

– Ez megint gyönyörű. Az a nő nem tudja, mit veszít azzal, hogy ahhoz a Forgáchhoz készül férjhez menni!
– Miféle Forgáchhoz?
– A kis Zsigmondhoz.
– De hiszen az még siheder. Jó ha megvan tizennyolc. Anna meg igencsak elmúlt harminc.
– Nem a kor számít. Különben a minap hallottam erről egy jó szólást. Panaszolkodik egy fehérnép, hogy ő a harmincadik esztendőhöz közel vagyon. Mire egy jóakarója, hogy felvidítsa, azt mondja néki, vigasztalja magát azzal, leányasszony, hogyha közel is van hozzá, minden nappal már távolodik tőle.
– Jó történet, akárki fundálta is.
– Az érett nő, úgy látszik, friss húst akar, a fiú meg rangot, nagy vagyont. Üzlet az efféle, nem szerelem. Így megy ez mostanában minálunk, Magyarországban.
– No, ha így van, nem is lát többé engem ez az ország.
– Bár élhetnénk békességben, jólétben! Az erkölcsök is mások volnának.
– Békességben? Magyarországban sosem lesz békesség. Itt mindig egymásra uszulnak az emberek. Irigységtől, féltékenységtől, tehetségtelenségtől hajtva. Az ki meg úr rajtunk, akár török, akár magyar, akár német, csak örül, mert könnyebb uralni a belül meghasonlott országot.
– De hát mégse mehet el innen mindenki. Kell, hogy a jó, a tisztességes, az érdemes előbb-utóbb megkapja a maga jutalmát.
– Két vacak arany tallérért, falatnyi hatalomért a magyarok a saját anyjukat eladják. Gondolj apám sorsára, vagy a nagybátyáméra. Szegény jó Dobó István! Na, ő éppenséggel megkapta a maga magyaros jutalmát Eger várának csodálatra méltó megvédéséért. Jóformán másnap már börtönbe hurcolták. Ő lett volna felségáruló? Aki az életét tette kockára a királyért, a hazáért? Csakhogy valaki odafönt kinézte magának kevés jószágait. És minálunk talpnyalóban, feljelentőben, fizetett hamis tanúban sosincs hiány. Tanuld meg jól a leckét, te még fiatal vagy. Te még időben elmehetsz innen, ha nem akarsz úgy járni, mint én.
– De nagyon neki vagyon keseredve, mester.
– Gondolod, ha újra jönnék az gaz török Eger ellen, találtatna még egy ízben olyan jó bolond, mint Dobó bátyám volt? Ebből az Ungnád Kristófból se néztem ki, de már ő is odavan. Ki tudja, mi lészen, mi jön még reánk. De igaz is, elég volt mára. A végén valami itt vigyázó jóakarónk megírja az országbírónak, hogy mi itten miket is beszéltünk. A legjobb, hogy most szépen eltesszük magunkat holnapra. Reggel meg elválunk. Néktek visszafelé is vagyon utatok. Nékem már csak előre, tovább. Majd csak egyszer, akkor térek még haza, az mikor a halálommal akarnék találkozni. Valami jóféle háborúban a török ellen. Hogy majd, mielőtt béhunynám szememet, jó szívvel elmondhassam: „Te katonád, voltam, Uram, és mindétig is a te seregedben jártam.”
– Ígérem, ott leszek, s lejegyzem, ami csak kívántatik.
– Köszönöm, tudom, te vagy egyetlen hív és méltó tanítványom, s az leszel halálom után is.
– Ámen.

2017. május 3., szerda

Magyar irodalmi történetek 7.




A KÖTÉS NAPJA
(Kazinczy Ferenc és Török Szophi)


– Isten adjon szép napot, gróf úr! – köszöntötte a vendég egykori munkatársát, főnökét.
– Neked is, öcsémuram – viszonozta Kazinczy üdvözlését Török Lajos. – Örülök, hogy két év után új-ra látlak. Jobb színben, talán jobb egészségben is.
– Köszönöm, hogy gróf úr szinte azonnal válaszolt levelemre, és ideinvitált magához.
– Hozzánk, öcsém. Hozzánk. Mintha úgy emlékeznék, azelőtt tegeződtünk.
– Lehet, gróf úr, de az még az előtt volt. És megtapasztaltam, kevesen szeretnek ilyen magamfajta börtönviselt emberrel szóba elegyedni. S még kevesebben emlékeznek arra, hogy azelőtt per té vol-tak vélem.
– Azelőtt, az előtt… Ne csűrd-csavard a szót, öcsém, mert azt én nagyon nem állhatom.
– Csak azt mondtam, hogy igen megfogyatkoztak a barátaim a börtönévek alatt.
– Na de hagyjuk már a múltat, amin úgyse tudunk változtatni.
– A jelen se sokkal kellemesebb.
– Beszélik, a családod jól kiszámolt téged az örökségedből.
– Csak Bányácska az enyém. De az még nincs is, most épül. Így aztán, most se állás, se pénz, se fedél.
– Tudod, öcsém, a Török-família nem pénzhez-fedélhez szokta adni a lányait.
– Hát hozzám adnák még most is, így is?
– Ha ő úgy akarja, mi mást tehetnénk. Hogy aztán valamely poéta engem is kiszerkesszen, hogy „édesatyja nem édes atya volt. Elfelejtett minden emberi és atyai érzékenységet, mert azt hitte, hogy a gyermek csak keménységgel neveltethetik jól.”
– Isten mentse meg Szophit a Fanni sorsától. De vajon ő mit gondol?
– Azt ne tőlem kérdezd. Menj, és tőle tudakold meg, akar-e hozzád menni. Na, eredj, a kertben meg-találod a lányokat!

*****

– Bonjour, mademoiselle Sophi! Bonjour, mademoiselle Marie-Luise!
– O nein, mein Franz! O nein! – csattant fel válaszul Szophi.
– Jaj, Franci bácsi, tudod, nagyon elege lett a franciákból! – csicseregte tudálékosan Marie-Luise.
– A franciából – igazította ki a nővére. – A néném Bécsben azt akarta, hogy egészen franciává váljak.
– És szerzett hozzá egy francia férjnek valót is! – kotyogott bele ismét a kisebbik Török-lány.
– Ugyan, hagyd már – intette a nővére.
– Miért? Franci bácsi úgyis megtud mindent, ha akar. Igaz?
– Igen, hallottam a felbomlott eljegyzésről. Az az igazság, ha meg lehet szólni valakit, mindig akad bőven jelentkező. A rossz hír magától terjed, mint a járvány.
– A néni úgy tartja, ebben az országban nem lehet élni. És aki csak teheti, meneküljön innen. Párizs! Igen. Ott van az élet. A szabadság. De legalább is Bécsben.
– Lehet, hogy a néninek igaza van. Bessenyei is egyre Párizsba vágyik, Batsányi is oda tart.
– Tudja, Ferenc, én már nem is reméltem, hogy újra láthatom. Ki gondolta volna, hogy visszajön ide, ahol annyian elárulták, annyian megcsalták.
– Akkor most örül? – kérdezte Kazinczy, de tudta, a lány úgysem fog válaszolni, hiszen már így is nagyon kiadta magát.
– Akkor most majd te is elmégy, Franci bácsi? – szólalt meg újra Marie-Luise.
– Nem. Én már itt maradok. Mindenki nem mehet el. Mi lenne akkor ezzel az országgal? Én már be-érem azzal a kis szabadsággal is, ami itt elérhető. Tudják, kisasszonyok, egy dolgot nagyon meg-tanultam ez alatt a majd tíz év alatt: hogy milyen kevés kell a boldogsághoz. Néha elég egy toll meg egy darab papír. És a boldogság gyakran ott van egy karnyújtásnyira, csak nem figyelünk oda, nem becsüljük meg eléggé.
– Mire gondol, Ferenc?
– Hogy most vajon hajlandó volna-e dalolni nékem újra, úgy mint régen.
- Énekelj egyet, Szophi! – kérlelte nővérét Marie-Luise is.
– Ha csak ez a kívánsága, énekelek. De ne feledje, én nem vagyok művész, csak egy falusi amatőr. Meg itt fortepiano sincsen.
– Csak rajta – bíztatta Kazinczy, és nekidőlt egy romos faldarabnak, amely a kert valamikori kerítése lehetett.
  Amikor Szophi befejezte, mindkét hallgatója tapssal köszöntötte. Csak a harmadik, a hideg hold, amely előbújt a dalra, az maradt néma.
– Szörnyű volt ugye? – szerénykedett Szophi, aki egész belepirult az igyekezetbe. – És most, mire gondol? – szegezte kérdését újra Kazinczynak.
– Most magára, kedves – kezdte halkan a férfi. – Hogy vajon így, most, mindazok után, amik történtek, elfogadna-e, boldoggá tenne-e azzal, hogy feleségül jön hozzám. Csak hát nem tudom, kié is a szíve.
  A tiéd, tiéd – rebegte Szophi, és egészen nekidőlt a férfi mellének. Az szinte azonnal átölelte, és megcsókolta a lányt.
– Jaj,de jó! Jaj, de jó! Megcsókolta! Megcsókolta! –kezdett bohókásan ugrándozni Marie-Luise, és tapsolt hozzá.
– Csendesebben, kicsim – szólalt meg váratlanul előlépve Török Lajos. – Kijöttem. Már kezdtem aggódni, hol maradtok ilyen sokáig. Már esteledik.
– Apus, apuska! – tört ki az öröm újra a kisebbik lányból. – Franci bácsi megkérte Szophi kezét!
– Gratulálok, fiam – nyújtotta a kezét Török Lajos Kazinczinak. Az egy darabig megszólalni sem tudott zavarában. Csak szorongatta a kinyújtott kezet. Aztán:
– Köszönöm, köszönöm, köszönöm – ismételgette.
  Így történt-e pontosan, vagy sem, ma már nehéz volna ellenőrizni. Szerencsére rendelkezésünkre áll egy megbízható tanúvallomás. Az egyik érintetté.
Kazinczy Ferenc ugyanis majd tíz év múlva, a boldog, bőséges gyermekáldással szolgáló házasság távlatából a magyar költészet egyik első szonettjében idézte föl ezt a napot.

Mely boldog óra tűnt fel életemnek,
Midőn a két szép testvér karjain,
Szökdelve jártam a rom halmain,
S hol a pataknál lengenyék teremnek.

Itt lábainál imádott kedvesemnek
Elnyúltam a part bársony hantjain;
Dallott, s elfogva alakján s hangjain,
Megnyílt az ég szememnek és fülemnek.

Storazzi szép ajkán nem lebegének
Mennyeibb hangzások, mint e bájos ének,
Mint e hajlékony, rezgő, lágy beszéd.

De bájosb, édesb volt, mellyel pirúlva,
A hold szelíd fényében, s rám simúlva,
Ezt nyögte az édes lyány: Tiéd! Tiéd!

2017. április 26., szerda

Magyar irodalmi történetek 6.


POÉTAI CSIZMATALP
(Arany János és Petőfi Sándor)


   1847 novemberének egy fagyos reggelén ezzel kopogott be Arany János a szalontai ház tisztaszo-bájába, ahol nemrég házasodott barátja, Petőfi Sándor és felesége töltötték az éjszakát egy vastagra tömött dunna alatt.
   –Hahó, ifjú pár! Vár a meleg víz, és a friss reggeli!
   –Az jó lesz – szólt ki Petőfi. – Itt úgy is elég hideg van így reggelfelé.
   –Sajnálom – mondta Arany. – Majd ma jobban befűtünk, hogy tovább kitartson éjszaka. Nagyon fáztatok?
   –Jól összebújtunk, melegítettük egymást. Lásd, minden rosszban van valami jó.
   –Komámasszonynak idekészítettem egy nagykendőt. Azt magára veheti, míg a dézsáig eljut.
   –Köszönjük, János. Már megyünk is.
   –Csak nyugodtan, öcsém. Addig én kinézek a jószágra. A reggelinél majd találkozunk.
   Arany aztán csak jóval később, dél felé került elő, mert elnézett a hivatalba, a jegyzői lakba is, ahol egy kis kamra volt a nótárius irodája. Addigra már eltűnt a konyhából a dézsa, viszont a nagy asztal vidáman virított a hófehér damaszt abrosztól. A kemencében duruzsolt a tűz, fölötte forrt, illatozott a libaleves.
   –Na, csakhogy megjöttél, János – forgolódott a háziasszony, és egy szép nagy levesestálat teletöl-tött a húslevessel, egy kerek tálra pedig kirakta a libahús javát, s a gőzölgő edényeket az asztal köze-pére tette.
   –Hol mászkáltál félnapszám, Jankóm? Már azt hittük, elvitt az ördög. Vagy tán a Pegazus. S vissza se jössz a múzsák szent ligetéből – szólalt meg Petőfi. – Máskor ilyet ne tégy, mert Juliskám még azt hiszi, ez afféle poéta-szokás, és akkor előre megharagszik rám miatta.
   –Nem vagyok én már poéta. Avval a nyavalyás Muránnyal se haladok, pedig bizony Isten próbálko-zom minden este.
   –Nem Murány nyavalyás, hanem tán te, öcsém – nevette el magát Petőfi.
   –Te könnyen beszélsz. De nekem nem csak a költészet, a verscsinálás se megy mostanában.
   –Csakugyan? – nézett fel a tányérból Szendrey Júlia.
   –Mert tudja, ifiasszony, úgy megy az, hogy az ember rágyújt a poétai pipájára. Nagyot füstöl, hogy előcsalja a múzsát, vagy legalább a szúnyogot, legyet elűzze, aztán egy darabig csak rágja a pipa-szárat, s közben kigondol egy rímet. Mely legyen, például tapló. Ha ez megvan, feláll, járkál, gondol-kozik, hol lehetne lelni valami megegyező rímet. Végre egyben magállapodik; tegyük fel ebben: vak ló. Már most előveszi az ember az eszmék omniáriumát, és keresgél eszmét, mely mind a taplónak, mind a vak lónak megfeleljen. S ha ezt meglelte, már kész is a vers, mint a csizmatalp.
   Most Petőfi vette át a szót:
   --Hát akkor talpaljuk meg azt a csizmát! imígyen:

„Mert Szécsi Mária, bizony nem volt tapló,
Wesselényi mégis, követte, mint vak ló.”

   –Na látja, ifiasszony, hát ezt nehéz elviselni. Hallja, költő uram! Ezért is
      „Én kendet utálom, 
       Mint a kulorica-gölődint.”
   Petőfinek se kellett több? Ha már barátja belekezdett: 
     --„Ugyan úgy-e?”
     –„Biz úgy ám!” – vágta rá Arany.
   De még nem volt vége. Jól belemelegedtek a játékba. A két asszony meg csak nézett ijedten, hol egyikre, hol másikra.
     –„Hát kend azt gondolja talán,
      Hogy én kendet szeretem
      Avval a macskapofájával?”
     –„Micsodával?”
     –„Avval a macskapofájával!”
     –„Macskapofámmal?
      Hát te, te sündisznó!
     Aki költőnek tartja magát,
     Pedig holmi cigánytól
     Tanulta a rímek faragását…” – süvöltötte Petőfi. Most már a háziasszony is megelégelte.
   –Ez most komoly? – kérdezte halkan.
   – Hogyne – felelte Arany.  .-- A legkomolyabb vígeposzból, A helység kalapácsából van az egész.
   –Legalább azt áruljátok el, nézett férjére Szendrey Júlia – hogy mi az kukorica-gölödén.
   –Egy olcsó levesbetét, aranyom. Majd holnap csinálunk együtt olyat az ebédhez – szíveskedett Ercsey Julianna.
   Közben újra megjelent  a kisfiú, Laci, akinek annyira tetszett A Szécsi Mária-vers, hogy most is, mint aztán egész nap azt harsogta Hol itt, hol ott tűnt fel, miközben a felnőttek csendesen beszélget-tek volna. Nem is hagyta abba, míg aztán, vacsora után el nem zavarták lefeküdni. Később, még apja halála után is emlegette e két sort, mondván ez Petőfi és Arany egyetlen közös szerzeménye.
   –Nagy kár, hogy egyikük sem vette fel összes költeményei közé. Pedig sokat elárul humorukról, játékaikról – szokta volt befejezni a költő fia a történetet.

2017. április 19., szerda

Feltámadt klasszikusok 22.




SIR ARTHUR CONAN DOYLE


IRÁNY RÉSZEGISZTÁN

I. FEJEZET



   Mielőtt Londonba érkeztem, ahol sem rokonaim, sem barátaim nem voltak, sokat töprengtem, hogyan is rendezkedhetnék be célszerűen. Kapóra jött, hogy egy régi ismerősöm azt ajánlotta, keressem fel Sherlock Holmest, aki éppen lakótársat keres. Megörültem a lehetőségnek, hiszen magam is régi olvasója vagyok Mr. Conan Doyle írásainak, és már vagy száz éve szerettem volna megismerkedni a híres detektívvel. Így történt, hogy módomban volt nemcsak együtt lakni vele, de részt is vehettem némely titokzatos ügyek felderítésében.
   Mondhatom, rendkívül élveztem a helyzetet, leszámítva egyetlen dolgot. Hónapok óta éltem Mr. Holmes házában, és naponta többször végig kellett néznem a jelenetet, amelybe sehogy sem tudtam belenyugodni. Ellenkezőleg. Napról napra jobban bosszantott, s éjjel nem tudtam aludni, ha arra gondoltam, milyen gyáva vagyok, hogy semmit se teszek ellene.
   Ma is, ahogy együtt ültünk a szobában, Holmes bekapcsolta azt az átkozott tévét. Hosszú, fehér ujjai a távirányítón játszottak, aztán megállapodott az egyik adónál, ahol éppen híreket mondtak. Már egy éve, hogy hazajöttem a gyarmatokról, de nem vagyok képes megbarátkozni ezzel az átokverte készülékkel. Most is egy ideig tűnődve néztem, amint barátom arca elborul, szeme egyre keskenyebbé válik, jobb keze, amely eddig a fotel karfáján pihent, lassan ökölbe szorul. De aztán hirtelen úgy éreztem, nem bírom tovább. Talán fejembe szállt a tüzes bor, amit ebédhez fogyasztottunk, nem tudom, de tény, hogy kitört belőlem az elfojtott keserűség.
   – Most mi következik? A Nemzeti Hazugsághivatal mai közleménye? A Hantavédelmi megbízott sajtótájékoztatója? Netán beszélgetés a Nemzeti Főmutyi helyettesével?
   – A kormányszóvivő sajtótájékoztatója. Talán maga is meg akarja hallgatni, Watson doktor? – fordult felém házigazdám.
   – Eszem ágában sincs – feleltem meglehetősen nyersen. – Fontolja meg jól! Gondolja át a következményeit! Ha testileg elfoglalja is, kitöltve az üres időt, mégis természetellenes, beteges folyamat. Átmenetileg talán éles elméjével ellen tud állni neki, de azért a sok hazugság fokozatosan elsorvasztja az agyat, végül tartós elbutulást okoz. Nagyon drágán kell végül megfizetni ennek a múló szórakozásnak az árát. Nemcsak mint jóakarója, barátja, hanem mint orvos figyelmeztetem önt, mert e minőségemben, úgy érzem, némileg felelős vagyok önért.
   Nem sértődött meg. Kivette füléből a fülhallgatót, és felém fordult.
   – Szellemem nyughatatlanságát nem tudom megfékezni mással, mint ezzel a szerrel. Elismerem, veszélyes, de hát mi nem az, kedves Watsonom? Vannak, akik az ételek vagy a szex mértéktelen fogyasztásába menekülnek, mások alkoholhoz, kábítószerekhez folyamodnak. Adjon valami igazi rejtélyt, valami felderítésre váró titkot, és eszembe sem jut, hogy így csillapítsam elmém zakatolását. De talán mindjárt jobbra fordul a helyzet.
  – Miből gondolja – kérdeztem, és felugrottam ültömből, mert mindig izgatott Holmes ragyogó megérző és elemző képessége.
   – Egyszerű – felelte Holmes. – Önnek talán elkerülte a figyelmét az az apróság, hogy tizenkét perce bejött a házvezetőnőm, és bejelentette, hogy Részegisztán önkívüli és agyhatalmazott nagykövete vár odakint, sőt, ahogy most elnézem, a nagykövet már be is lépett az ajtón, és mintegy öt perce mintha beszélne is valamit.
   – Újra kérdezem, ez itt a Baker street 221/b? Mert a kapu fölött a táblán ez volt olvasható – hallottam a nagykövet mélyen elszánt hangját, ahogy odafordultam.
   – Kiváló megfigyelés – mondta Holmes. – De hát akkor miért kérdezi?
   – Mr. Sherlock Holmeshoz van szerencsém? – folytatta rendíthetetlen nyugalommal az agykövet.
   – Parancsoljon velem – mondta Holmes. – És engedje meg, hogy bemutassam társamat, Watson doktort.
   – Üdvözlöm Önöket a magam, valamint Részegisztán nagyhercege nevében.
  – Bocsánat – szóltam közbe – de Afganisztánba utaztomban abban a szerencsében volt részem, hogy megfordulhattam Részegisztánban is, mely, úgy rémlik, akkor még köztársaság volt.
   – Ma is az – bólintott felém a nagykövet. – De nálunk teljes vallásszabadság van, uram – folytatta némileg méltatlankodva. – És ha egy miniszterelnök nagyhercegnek vallja magát, és úgy is viselkedik, mint egy valóságos uralkodó, azon senki sem lepődik meg, senki sem háborodik fel. Elvégre a vallás magánügy, ez az alapvető emberi szabadságjogok közé tartozik, remélem, ezt önöknek itt, Angliában felesleges magyarázgatnom.
   – Nézze el barátom tájékozatlanságát – mondta Holmes. – Csak nemrég tért haza a barbár Afganisztánból, ahol a demokrácia még gyermekcipőben sem jár, ahol még nem is hallottak például a többpártrendszernek arról az igen takarékos formájáról, amely önöknél olyan kiválóan működik.
   – Örömmel tölt el, hogy ilyen neves férfiú, mint ön, érti a mi úttörő kezdeményezésünket, melynek lényege, hogy egy párt mindjárt kettő, így persze minden képviselője dupla mandátummal rendelkezik a parlamentben, ráadásul pártunk azonnal önmaga ellenzékeként is fel tud lépni, szabad választást biztosítva állampolgárainknak, hogy ránk, vagy esetleg ránk szavaznak.
   – Eme kölcsönös udvariasságok után talán térjünk a lényegre – mondta hűvösen Holmes. – Miben állhatok rendelkezésére, uram?
   – Attól tartok, komoly problémával állunk szemben.
   – Azért ennél kissé részletesebben, ha lehet – szólaltam meg.
   – Nos, a bajok akkor kezdődtek, amikor nagyhercegünk nemzeti szabadságharcot hirdetett önmaga ellen. Az utcákon ördögbőrbe öltözött szabadcsapatok kezdtek kószálni, melyek végül meg akarták ostromolni a nemzeti lovardát.
   – A lovardát? – lepődött meg Holmes.
   – Igen. Hozzá kell tennem, hogy a lovardában jelenleg a nemzeti sajtóiroda működik…
    – A tévészékházban pedig nyilván lovakat futtatnak – jegyeztem meg némi rosszindulattal.
   – Néha nőket is – egészítette ki szavaimat a nagykövet, és nem látszott rajta, hogy megbántódott volna.
   – Kérem, ne térjünk el a tárgytól! Mi van a nagyherceggel? – szólt közbe Holmes.
  – Igazán akkor estünk kétségbe, – folytatta az agyhatalmas – amikor ama híres francia királyra emlékeztetve kijelentette, hogy „az álom én vagyok”. És elkezdett nagyot álmodni. Mindjárt kezdetben álomosította a hazai ipart, aztán a mezőgazdaságot. Oda jutottunk, hogy hazánkban már egy tisztességes ebéd is csak álom. Jelenleg épp a tyúkokkal van elfoglalva.
   – Úgy érti, nőzik? – kérdeztem.
   – Szó sincs róla. Valódi tyúkokról van szó. Kiadta a rendeletet, hogy mostantól minden tyúk köteles egyforma méretű, féldecis tojásokat tojni.
   – Érdekes elgondolás – mondta Holmes. – És az eredmény?
 – A tyúkok alól továbbra is rendetlenül, össze-vissza méretű tojások kerülnek elő. Meg kell mondanom, mióta országunk ilyen nagyokat álmodik, ez az első nyílt ellenállás a nagyherceggel szemben. De félek, mindez nem vezet jóra.
  – Ha jól értem – bólintott Sherlock Holmes – arra akar megkérni, hogy kutassam fel, hová mehetett el. Nem lesz egyszerű. De vállalom.
   – Köszönöm, Mr. Holmes. Ugye számíthatunk az önök teljes diszkréciójára – kérdezte az önkívüli és meghatalmazott.
   – Hogyne – feleltem mindkettőnk nevében, annál is inkább, mert fogalmam sem volt, hogy miről van szó.
   – Este hat órakor legyenek a Paddington állomáson – mondta a nagykövet. – Ott várja majd önöket Részegisztán környezetbarát, alkohol meghajtású cirkálója. Kérem, a hajóút lehetséges viszontagságai miatt egy tonnánál nagyobb csomagot ne hozzanak magukkal. A viszontlátásra – hajtotta meg magát, és tűnt ki a képből.
   – Nem értem – mondtam barátomnak, miután, rövid, hatórás csomagolás után indulásra készen összetalálkoztunk az előszobában. Mit keres a vasútállomáson egy tengerjáró hajó?
   – Különvonat az, kedves Watsonom, csak Részegisztán, mint igazi szárazföldi ország, szeret felvágni azzal a hét tengerrel, amely nem mossa partjait, és persze nem létező tengeri kikötőivel, amelyeket viszont, nyilván, csak hajóval lehet megközelíteni. De igyekeznünk kell, mert képzelje, mi lesz, ha a nagyherceg holnap hét tenger ördögének vallja magát!
   – De mégis, mi lesz a dolgunk? – kérdeztem Holmest, hogy valamit mégis értsek a dologból. – Ki ment el? És hová?
  – Erre sem jött rá, kedves Watson? Részegisztán minden korábbinál nagyobb bajban van. A nagyhercegnek, úgy tűnik, az esze ment el. És hogy hová? E pillanatban még én magam sem tudom – hajította a vállamra barátom a hajókoffert, ezzel jelezve, hogy a maga részéről befejezettnek tekinti a társalgást. – Irány Részegisztán!

2017. április 12., szerda

Magyar irodalmi történetek 5.



SZERELMI ÁLMOK
(Arany János és Liszt Ferenc)



   Az 1865. év augusztusának végén, egy ősziesen esős napon egy magas, hullámos ősz hajú, köpenye alatt fekete reverendát viselő férfi lépett ki a csukott bérkocsiból a Nádor utca egyik nem túl fényűző, de új, háromemeletes palotája előtt.
   – Nézzék! Az ott Liszt Ferenc!
   – Bizonyára a Wohlék szalonjába látogat – súgtak össze mögötte a járókelők. Könnyű volt kitalálni: a Wohl-nővérek szalonját egész Pest ismerte. S itt a környéken mindenki tudta azt is, hogy keddenként gyűlnek ide a nevezetes emberek.
Nem is tévedtek. A férfi, belépett a tárva-nyitva álló kapun, és korát meghazudtoló könnyedséggel fölszakadt az első emeletre vezető, kétszer irányt változtató lépcsősoron. Zörgetésére azonnal kinyílt az ajtó, és egy inas nyújtotta kezét. A férfi az inas karjára dobta köpenyét.
   – Jelentse be Liszt abbét –mondta.
   Az inas bólintott, és befelé indult. A vendég követte a nagy, sok ablakával az utcára néző fogadó-szobába.
   – Isten hozta nálunk! – fogadta a belépőt az idősebb leány, Janka.
   – Magam is igyekeztem – felelte Liszt. – Köszönöm a meghívást! – tette hozzá.
   – Mi köszönjük, hogy megtisztelte szerény szalonunkat – viszonozta az udvariasságot Janka. – Mint láthatja, az Ön kedvéért különösen sokan jöttek ma el. Persze, Önnek, akit egész Európa ismer és szeret, ez nem sokat jelent.
   – Megtisztelő, és nagyon kedves. Amint látom, kicsit öreg vagyok ehhez a társasághoz.
   – Ugyan, dehogy is! – csapta össze kezét Janka. Vannak itt idősebbek is. Néhány vendégünket sze-retném is bemutatni Önnek.
   – Például?
   – Például kedves mentoromat a költészet terén. Arany Jánost.
   – A Toldi íróját?
   – Ön ismeri a Toldit?
   – Ugyan! – a balladákat is. Igaz, az anyanyelvem német, de jól olvasok, értek magyarul.
   – Hát akkor menjünk! – húzta vendégét kezénél fogva Janka. Így cipelte át a terem felén, míg elju-tottak egy, a balkonajtónál álldogáló, szerény, polgári öltözéket viselő férfiig. Itt a lány elengedte Liszt kezét, és most a másik férfi kezét ragadta meg.
   – Kedves Arany János bácsi! Hadd mutassam be Liszt Ferencet!
   – Örvendek, uram – nyújtotta kezét Arany.
   – Én örülök, hogy személyesen is megismerhetem a nemzeti ellenállás balladáinak szerzőjét – fogadta el a kinyújtott kezet Liszt.
   – Hallott balladáimról? – csodálkozott s költő.
   – Hogyne! Először Kertbeny keresett fel, és német fordításokat hozott. De azok – köztünk szólva – elég vacakok. Aztán sikerült magyarul elolvasnom őket.
   – Kertbeny lelkes, de borzasztóan tehetségtelen. Petőfit is fordított. Ugyanolyan rosszul. Azt meg nálam akarta elsütni – mondta mosolyogva Arany. – Nem gondoltam volna, hogy verseim Önhöz is eljutnak.
   – Magyar vagyok. Mindig és mindenütt annak is vallottam magam.
   – Erről jut eszembe. Igaz a hír – tért át egy Liszt körül keringő szenzációra a költő – hogy a császári udvarban a Rákóczi-indulót játszotta?
   – Nem kellett hozzá nagy bátorság. Meghívtak, elfogadtam. Aztán ott kitalálták, játsszak valamit. Rögtönözzek. Hát… azt a Belioz-témát választottam. a variációk aztán jöttek maguktól. Mikor kérdezték, miért pont ezt választottam, mondtam, elvégre is magyar vagyok. Ezen kissé meglepődtek. Hiszen Franz Liszt: nyilván német. Vagy osztrák. Esetleg.
   – Érthető – mondta Arany.
   – Igen – folytatta a megkezdett gondolatot Liszt – de én azt vallom, mindenkinek joga eldönteni,  minek vallja magát. Régen rossz, ha mások akarják megmondani, ki vagyok én, vagy maga, vagy a kisasszony. Én magyar vagyok!
   – Ebben én nem is kételkedtem soha! – mondta Arany.
   – Furcsa a világ, tudja? – kérdezte elgondolkodón Liszt. A két neves vendég ekkor már az oldal-szoba erkélyén állva pöfékelt. Arany pipázott, Liszt egy szivarra gyújtott rá. – Ha átlépem a határt – folytatta a muzsikus – senki nem vonja kétségbe magyarságomat. De itthon?
   – Na igen – bólintott Arany. – Itthon különösen az utóbbi húsz évben, nagyon megsokasodtak a magyarnál is magyarabbak. Felkértek egy epigramma megírására. A szabadságharc szolnoki emlékművére. Nem vállaltam,, de aztán kiírtam magamból a dühöt. Így:

Itt nyugosznak a honvédek.
Könnyű nekik, mert nem élnek.

   - Kik ezek, akik most feljogosítva érzik magukat arra, hogy másokról eldöntsék kicsodák?! S me-gint előjöttek a százszor elátkozott csúfoló ragadványok. Hogy a német mind labanc, a cigány mind lótolvaj, a zsidó meg csupa uzsorás. Hogy a tótot és rácot már ne is említsem. Tudja, írtam egy na-gyon keserű komikus eposzt a szabadságharc bukása után, a saját ostobaságunkról. Egy allegóriát, hogy értse. Hogy mit kellett hallgatnom aztán! Csak azért, mert cigányokról szólva beszéltem ma-gunkról. Mert hogy, mondják, mi sokkal különbek vagyunk.
   – Tudja, – magyarázta Liszt – , életemben két nagyszerű magyar hegedűvirtuózzal volt szerencsém találkozni. Biharival és Reményi Edével. Európában senki nem vonta kétségbe magyarságukat.
   – Értem, az egyik cigány, a másik zsidó –  mosolyodott el Arany.
   – De csak itthon – zárta le a témát Liszt – Lehet, hogy vissza kellene mennünk a társasághoz?
   – Menjen csak, én még kiverem a pipámat itt az erkély rácsán – mondta Arany.
   Épp jókor, mert az erkélyajtóban feltűnt Wohl Stefánia. Láthatóan megörült, hogy két neves vendé-get még együtt találja.
   – Minden rendben? – kérdezte – A nővérem már a zongoránál ül.
   – Hát akkor menjünk – mondta Liszt. – Különben kiválót beszélgettünk. De most már ideje, hogy meghallgassuk a nővére zongorajátékát. – A madarak nagyon szépeket csicseregtek róla.
   – A madarak! – legyintett bosszúsan a lány. – Tényleg meghallgatná, mester?
   – Szívesen, de csak ha megígérik, nem csinálnak olyan butaságot, mint az a másik kislány, akinek a játékát néhány éve volt szerencsém meghallgatni Pesten.
   – Ferenczi Terézre gondol, mester? Ő megölte magát.
   – Igen. Hallottam, mi történt vele.
   – Költőnek is igen tehetségesnek tűnt – mondta Arany. – Csak hát nálunk egy nőnek nincs könnyű a dolga, ha művészi hajlam van benne.
   – A nőknek sehol sem könnyű. Higgyék el, Franciaországban sem. George Sand is drágán fizet azért, mert művész mert lenni.
   – Őt Petőfi se szerette. Azt mondta, egy nő írjon szebben, nemesebben – mondta Arany.
   – De Szendrey Júliának mégis George Sand a példaképe! – csicsergett közbe Stefánia.
   – Jaj, Júlia – sóhajtott Arany. – Nem sok boldogság jutott neki. S azt mondják, sokat betegeskedik mostanában.
   – Nem lehetne valahogy segíteni rajta? –kérdezte együttérzéssel Liszt.
   – Nem hiszem. Ő maga is nagyon titkolja a dolgot. Talán valami női baj.
   Aztán Valóban meghallgatták Jankát. Chopint játszott. A forradalmi etüdöt. Egészen belepirult a lendületes előadásba. Liszt szeme örömmel pihent meg a tehetséges nő boldogságtól ragyogó arcán. Aztán a még mindig mellette álldogáló Aranyhoz fordult.
   – Nagyon tehetséges. És gyönyörű – mondta. – Most már értem a pletykát, hogy maga is megpör-kölődött kissé a lángjától.
   – Ugyan, ugyan – szabadkozott Arany – nagyon öreg vagyok én már ahhoz.
   – Csak semmi szabódás. Meg is gyóntathatom, fel is oldozhatom. Felszentelt pap vagyok.
   – Köszönöm, nem élek vele – felelte Arany határozottan.
   Liszt arca egy pillanatra megkeményedett, aztán szeme újra rátalált a zongoránál esetlenül hajlongó Wohl Jankára.
   – A szerelem – sóhajtott – nem ismer korlátokat . – Majd egy kis habozás után hozzátette: – Megmutatom.
   A vendégek udvariasan megtapsolták a házigazda produkcióját, de aztán a figyelem Lisztre fordult. Ő határozott léptekkel odament a zongorához. Leült. Egy percig várt. Tökéletes csend lett. Aztán szép, zengő hangján bejelentette:
   – Szerelmi álmok.
   És játszani kezdett. A zongora csodálatos hangzásaival elvarázsolta a társaság tagjait. Amikor a zene elhallgatott, a terem zengett a tapstól, a bravótól. A muzsikus, mintha nem is hallotta volna, fel-állt, meghajtotta a fejét, és senkire sem nézve, hosszú léptekkel kiment a teremből. Az előszobában a vállára dobta a köpenyét, és lesietett a lépcsőn. Még mindig szó nélkül beszállt a rá várakozó kocsiba. Intésére a kocsis elindította a lovakat.
   A másnapi lapok tele voltak a Wohl-szalon legújabb szenzációjával: Liszt a Szerelmi álmokat játszotta!