2020. október 12., hétfő

George Orwell

 


ÁLLATFARM


  Amikor a pajtaforradalom másnapján Izomagy átvette az Állatfarm vezetését, mindenki megnyugodott. Azok a félelmek, melyeket a Jones gazda visszatérését jósoló rémhírek keltettek, végképp elcsitultak, és még a húsvéti napsugár is melegebben sütött le a gazdaságra, mint egyébkor. Mindenki érezte, hogy egy korszak végképp lezárult, hogy többé nem ismétlődhet meg a múlt, és a létrejött állatokrácia a lehetséges világok legdemokratikusabbja lesz.

  – Nem mintha versenyre akarnánk kelni a világ bármely rendszerével – röffentette első parlamenti beszédében Izomagy. – Nem – folytatta –, ellenkezőleg, mi a saját utunkat akarjuk járni.

  Ennek a saját útnak a jegyében a Tisztelt Ház Jones gazda valamikori farmját már másnap Nemzeti Állatfarmra keresztelte át, és döntő szótöbbséggel nemzetietlennek nyilvánított minden olyan gondolatot, amely nem a pajtaforradalom és Izomagy sertéstárs dicséretének volt szentelve. Mindezt akkora lelkesedéssel, hogy a parlamenti büféből az összes pezsgő elfogyott.

  A politika szele mindent átjárt. Rövidesen új pártok, új civil szervezetek jöttek létre. A macska például, aki azelőtt szinte semmiben nem volt hajlandó részt venni, most megalapította a Lenyalt Mancsok Pártját, amelynek nevében azonnal kinyilvánította, hogy mint ellenzéki erő, természetesen nem támogatja a kormányt, de élesen elhatárolódik mindazoktól, akik a Nemzeti Állatfarm kormányát hazafiatlanul bírálni merészelik. E független és bátor kiállásáért rövidesen megkapta a Leghazafibb Állat kitüntető címet és a vele járó ékszernyakörvet, amelyet személyesen Izomagy nyújtott át neki az Állatokrácia világnapján. A nyakörvbe automata nyaksimogató volt beépítve, és ettől kezdve esténként a macskaalom felől gyakran hozta elégedett dorombolás hangjait a szél.

  Az elégedettségre persze a többieknek is volt oka bőven. Először is Izomagy a parlamentben bejelentette, hogy kiszélesítik az általános és egyenlő választójogot. Mégpedig oly módon, hogy innentől a Nemzeti Állatfarm minden lakója szabadon választhat, elmegy vagy nem megy el szavazni. Ehhez mindössze egy olyan, két tanúval hitelesített hatósági igazolványra lesz szüksége, amely egyértelműen bizonyítja, hogy már Izomagy születése előtt a pajtaforradalom rendíthetetlen híve volt. Eme feltételek fennforgása esetén általános és egyenlő joga keletkezik a nemzeti egység szellemében Izomagy sertéstársra szavazni.

  – Nem lehet kétséges – magyarázta Süvi, aki kis nemzeti szakállat növesztett, és Izomagy nemzeti szóvivőjévé lépett elő –, hogy a nemzeti egység kizár mindenféle kettős jelölést. Ahol két jelölt van, ott megoszlanak a szavazatok, és ezzel máris oda a nemzeti egység.

  Az állatoknak el kellett ismerniük, hogy Süvi érvelése támadhatatlan.

  A tökéletes egyenlőség elérését volt hivatott szolgálni az az új rendelkezés is, melynek értelmében a Nemzeti Állatfarm minden lakója jogosult volt a sertéstárs megszólításra. Igaz, ezt elég nehéz volt a gyakorlatban alkalmazni. Hiszen meglehetősen furcsán nézett ki, amikor a tyúkanyó születésnapjára küldött képeslapon ez volt olvasható: „sertéstársi üdvözlettel: csibéid”. De hát annyi mindenhez hozzá lehet szokni, ha muszáj. Ezt pedig muszáj volt.

  Mint ahogy nem lehetett kétség afelől sem, hogy valamit tenni kell a farm élelmiszerellátása érdekében. Az elmúlt időkben a termelésben eluralkodott az anarchia. Hol sok volt a tojás, hol meg tojáshiány mutatkozott, mert (például nagy melegben) a tyúkok tojtak tojni. Ugyanez volt jellemző a tejellátásra: kisebb tehéncsoportok tejvisszatartással igyekeztek befolyásolni a piacot, de csak azt érték el, hogy egyes disznók tejimporthoz folyamodtak, és némely szakértők (például a macska) véleménye szerint az import tej nemcsak olcsóbb, de ízre is kellemesebb volt. Izomagy kezdeményezésére létrehozták a Nemzeti Tikmonydát, amely nemcsak begyűjtötte a nemzet tojásait, de hetente tartozott beszámolni a farm vezetésének, hogy az egy időegységre jutó tojásmennyiség le van-e tojva. Hasonló céllal jött létre a Nemzeti Tejelde is, amely nemcsak az adókat szedte be, de farmosította a tejtermelést, és jelentős tejkivitelt bonyolított le. Igaz, az Állatfarmon továbbra is csak importtejet lehetett fogyasztani, de azt a jobb ellátás érdekében innentől hivatalosan felvizezték. Így alig különbözött a hazaitól.

  Az is gondot okozott, hogy a parlament folyamatos ülésezése miatt az állatok nem jutottak hozzá a mezei munkához. Így persze a kukoricaföldet fölverte a gyom, s a következő esztendőben már arra is kevés volt a termés, hogy a disznók jóllakjanak belőle. És bár teljes egyenlőség uralkodott, természetes volt, hogy a tyúkoknak, kacsáknak, libáknak (mint másodrendű egyenlőknek) végképp nem jutott. Szerencsére az éhínség rémét sikerült elűzni azzal, hogy a parlament kimondta, a törvény kihirdetésének napjától az éhkoppot jóllakásnak kell nevezni. Ennek eredményeképpen a korábbi, destruktív beszélgetéseket („Hogy vagy, hogy vagy?” „Éhezem, sertéstársam.”) felváltották az elégedettség himnuszai („Hogy vagy, hogy vagy?” „Jóllakottan, sertéstársam”). És ezt valóban öröm volt hallani. 

  De mégsem volt teljes az egység. Nyilvánvalóan bizonyos elégedetlenség fejeződött ki abban, hogy némely erők úgynevezett Jones-őrség szervezésébe kezdtek. Ez a társaság azt hangoztatta, hogy csak Jones visszatérése, a rendszeres korbácsolás és ostorozás, az ostoba állatok rendszeres megtizedelése képes megteremteni a farm felvirágzásához szükséges rendet. Azonnal katonai önképzésbe kezdtek. Ez némileg ellentmondott annak, amit lakói otthonukról gondoltak, de Süvi elmagyarázta nekik, hogy az állatokrácia lényege éppen az, hogy mindenki szabadon kifejtheti a véleményét. Jones-ra valóban nincs szükség, mondta Süvi, de Izomagy sertéstárs már elrendelte, hogy a Jones-őrséget holnaptól Jones Baráti Kör néven kell emlegetni, és ezzel már meg is van oldva a probléma.

  A Nemzeti állatfarm híre messzire eljutott. és szép lassan megindult a más vidékeken nyomorgó állatok menete, mert ők is szerettek volna részesülni a pajtaforradalom hozta előnyökből. Értetlenül és elégedetlenül fogadták, amikor tudomásukra hozták, hogy itt csak akkor maradhatnak, ha hajlandók azonnal éhen- vagy szomjanhalni. Mert – magyarázta Izomagy sertéstárs útmutatása alapján Süvi – ők együttéreznek a menekültekkel, de azt azok mégsem kívánhatják, hogy a Nemzeti Állatfarm miattuk szűkölködni kényszerüljön.

  Mint ebből az esetből is látható, Izomagy rátermett, és kitűnő pedigrével rendelkező disznó volt. Felmenőit egészen az ifjúhegeliánusokig vissza tudta vezetni. Igaz, mióta a filozófia és a filozófusok hazafiatlanság gyanújába keveredtek, ezzel a származásával nem szokott dicsekedni. Rátermettsége nyilvánult meg abban is, ahogyan az Izomagy-menetek szerveződését fogadta. A Nemzeti Farmkommunikációs Iroda minden állatfajnál Izomagy-köröket hozott létre, melyeknek működését a kulturális alapból finanszírozták. Ezek a körök kezdeményezték aztán, hogy hetente kétszer tűzijátékkal egybekötött felvonuláson, úgynevezett Izomagy-meneten mutassák meg a nemzetállat ellenségeinek, hogy egy állatként állnak Izomagy sertéstárs mellett. A felvonulásokon a részvétel teljesen önkéntes volt, csak a távolmaradóknak kellett orvosi igazolással bizonyítaniuk, hogy nem ellenséges szándékkal hiányoztak. Ezeknek a felvonulásoknak fényét nemcsak a tűzijáték, a vízizene, de Izomagy személyes részvétele is emelte. Sőt: nemcsak részt vett, de ilyen alkalmakkor rendszerint beszédet is mondott.

  Ilyen Izomagy-menet volt december nyolcadikán, az Állatokrácia világnapján is. Miután nemzeti dalukat, az Anglia állatai-t az új hangszerelés szerint elénekelték, és háromszor körbejárták a farmot, az állatok fajonkénti rendben szépen felsorakoztak a nemzeti disznóól előtt, ahol már fel volt állítva a szónoki emelvény. Rövidesen megjelent maga Izomagy, és belekezdett szokásos, jó egy órás beszédébe. Ecsetelte a Nemzeti Állatfarm nagyszerű gazdasági eredményeit, feltárta, hogyan mentette meg személyes közbelépésével a Nemzeti Állatfarmot az ellene szőtt világméretű összeesküvéstől, egyszóval elmondta mindazt, amit így, hetente kétszer el szokott mondani. A vége felé eléggé el nem ítélhető módon már kissé lanyhult a hallgatóság érdeklődése, egyes tyúkok fejüket a szárnyuk alá dugva el is szundítottak. Ám ekkor váratlan dolog történt.

  Belépett a kapun Bandi, az elnyűhetetlen igásló. Hogy ez a farm állatait megdöbbentette, érthető volt, hiszen igazán mégsem tudtak hinni Süvi magyarázatában, miszerint a sintérkocsi, amely a legyengült Bandit egykor elvitte, valójában az állatorvosé, csak az orvosnak a sok munkától még nem volt ideje átfesteni a feliratot. S valljuk meg, talán meg is rendült volna a hitük a nemzeti szóvivőben, ha tudomásukra jut, hogy Bandi milyen hihetetlen véletlennek köszönhette szabadulását a virslivé válás veszedelméből, hogyan vándorolt, hogyan tengődött alkalmi igavonásból, mire most végre hazaért.

  Csak Izomagy nem döbbent meg. Ő ugyanis fiatal disznó volt, nem élt még Napóleon idején, így hát sosem találkozott Bandival. Most éppen ünnepi szónoklata csúcsánál tartott:

  – És ha így folytatjuk, sertéstársaim, ilyen rendíthetetlen nemzetállati egységben, akkor senki és semmi nem állíthat meg bennünket, előttünk a végtelen út, és határ a csillagos ég.

  Izomagy felnézett az emelvénybe épített súgógépről, és várta, hogy kitörjön a szokásos taps. De néma csend volt. Csak Süvi akarta összeütni a mellső csülkeit, de aztán ő is meggondolta magát. Közben Bandi négy nehéz lépéssel odaért az emelvényhez, két hátsó lábára emelkedett, a mellső kettővel pedig úgy rúgta fenéken Izomagy sertéstársat, hogy az felrepült. Fel, túl az Állatfarmot határoló sövényen, túl az úton, el és fölfelé, és csak repült, repült, éppen úgy, ahogy beszédében mondotta: határ a csillagos ég.

2020. szeptember 14., hétfő

A kócos kis tündér újabb kalandjai 6.

 

KIS TÜNDÉR KOROMBAN...



  Eljött a nyár, mire Muharai Pálma újra eljutott az emberek városába. Vagy délelőtt, vagy délután volt szabad, mert tanulni is kellett, a tündérséghez sok-sok tudás, tapasztalat kell, s ezeket leginkább könyvekből, más tündérek meséiből, történeteiből lehet megtapasztalni. Pálma azt szerette a legjobban, ha a történet végét nekik kellett kitalálni, hogy mit is tettek volna, ha ők vannak abban a tündérséges helyzetben.

Ennél már csak a délutáni csavargást szerette jobban. Most aztán már nagyon vigyázott, nehogy valami zavart keltsen. Nem is lett volna semmi baj, ha. Ha ez a „ha” ott nem lett volna. Most, hogy se tilalom, se tündértanoda aznapra már nem volt, egészen estig kimaradhatott, és csak sötétedés után kellett megjelennie Tündérnagyanyó házikójában, hogy elmondja, miféle értelmes dologgal töltötte idejét.

  Már be is sötétedett, már éppen hazafelé indult, amikor az egyik házból rettenetes, el-elcsukló zokogást hallott. Gyorsan elmormolta a láthatatlansági varázsigét, és besurrant lakásba, ahonnan a sírást hallotta. Nem volt könnyű, mert – tekintve, hogy repülni még nem tudott – a lépcsőn kellett felmennie egészen a hetedik emeletig.

  Ott aztán a kisszobában meglátott egy kisfiút, az ő hangja vonzotta ide.

  –Mi bajod van, kicsike? –kérdezte halkan Muharai Pálma.

  –Félek – hüppögte a kislány.

  –És mitől félsz?

  –Hogy bejön a farkas, és felfal engem is, mint Piroskát.

  –A Piroska és farkast olvasta lefekvéskor anyukád?

  –Honnan tudod? –kérdezte a kisfiú.

  –Kitaláltam.

  –Te nem félsz?

  –A farkastól?

  –Ühüm.

  –Nem. És neked se kell félned - mondta a kis tündér.

  –És ha bejön a farkas?

  –Ide nem tud bejönni. 

  –Nem?

  –Ez a hetedik emelet, igaz?

  –Ühüm.

  –A farkas nem tud repülni.

  –És ha mégis?

  –Akkor is be van csukva az ablak.

  –Azon nem jön át?

  –Nem bizony.

  –De te is bejöttél.

  –Én? Én nem is vagyok itt. Látsz itt valakit? – kérdezte Muharai Pálma

  –Nem. Tényleg.

  –Na látod. És a farkastól meg ne félj!

  –A mesekönyvből se jön ki?

  –Becsukta anyukád a mesekönyvet?

  –Persze. Be is dugta a többi könyv közé a polcomra.

  –Onnan pedig ki nem jön, amíg ki nem engeditek, de akkor is be lesz zárva a saját meséjébe. Érted?

  –Nem vagyok én buta –mondta a kisfiú.

  –Tudod, kis tündér koromban én is féltem a mesebeli farkasoktól meg boszorkányoktól. De aztán kinőttem belőle.

  –Te már nagy vagy? De hol vagy?

  –Én a te álmodban vagyok. Jó álom vagyok?

  – Ühüm.

  –Na látod, most már ne sírj, aludj szépen tovább, és álmodj valami másik jót. Rendben?

  – Ühüm. Máskor is álmodhatok rólad?

  –Persze. De még nem tudom. Majd kiderül. Szia! Most mennem kell – mondta Muharai Pálma, aki már „kinőtt a kis tündér korból”. – Tudod mit? – tette hozzá. Küldök neked egy jó álommesét. Jó? Tessék:


  Hol volt, hol nem volt, a valahonon innen, de a túlon túl, volt egyszer egy kócos hajú tündér. S ha már egyszer tündérnek született, a neve is tündéri volt: úgy hívták, hogy Muharai Pálma. Miként születik egy tündér? majd ezt is elmondom, de az egy másik mese. Most épp csak az kérdés, a neve miért éppen Muharai? S miért éppen Pálma? Azt hiszem, ezt talán még a jó öreg erdei Küküllő se tudja, pedig, azt mondják, nincs a világnak olyan titka (már a Muharait meg a Pálmát leszámítva), amit ő ne tudna. Legalább is úgy látszott, mert ha erről kérdezték, előbb hápogott, hogy „hát-hát”, aztán krákogott, majd elpirult, mint aki éppen. Hát így. Úgyhogy, ha találkoztok vele, semmiképpen meg ne kérdezzétek tőle ezt a tündérnév-dolgot, mert szegény Küküllő mester úgy eltűnne nagy zavarában, mint a jó mezei tárkony a borjúpaprikásban, hogy épp csak az emléke marad meg.

  De hogy egyik szavam a másikba ne öltsem, nemigen törődött senki ezzel a névadással, tekintve, hogy volt baj épp elég más ezzel a kócos hajú kis tündérrel. Na nem épp a szívével (az csupa aranyból volt),nem is a lelkével (az meg olyan tiszta volt, mint a színezüst), csak hát… na igen, egyedül az a fránya „ csak hát” lehetett a bűnös.

  Muharai Pálma ugyanis rossz társaságba keveredett, ahogy a tündérek közt mondják, s ha ezt mondják, mindig arra gondolnak, hogy egy tündérnek semmi keresni valója sincsen az emberek világában. 

  – Jól is néznénk ki – szokta mondani Tündérnagyanyó – ha minden üptre emberekkel kezdenénk.

  De hát ez a mi kócos tündérleányunk bizony gyakran elvegyült az emberek között. Hiába óvták, mondván, rossz vége lesz ennek, hiába féltették, hogy csak bajod ne essék, Muharai Pálma bizony nem hallgatott se óvásra, se féltésre, csak ment a maga feje (meg az emberek) után. 

  Pedig óvásra is, féltésre is épp elég ok volt az utóbbi időben. Tavasszal is kevés eső esett, de nyáron se sütött a nap eleget. Az őszről meg a télről meg már szólni sem érdemes

2020. szeptember 4., péntek

A kócos kis tündér kalandjai 5.

 Hogyan születik egy tündér


  Jól van, hát ha megígértem, akkor most azt is elmesélem, hogyan született Muharai Pálma. Nos hát ezt könnyű elmesélni, mert éppen úgy született, ahogy a nem Muharaik és nem Pálmák születni szoktak. Azaz kezdetben ő is olyan volt, mint egy béka, pontosabban szólva egy kis csomag béka, mert hogy pólyába volt csomagolva. Persze ilyen csomagocska csak akkor lett belőle, amikor megszületett, mert előtte egy jó darabig az anyukája pocakjában nőtt, növekedett, előbb alig észrevehetően, aztán már rugdalódzással is jelezve jelenlétét.

  Csak ezt akkor ő még nem tudta. És a Muharait, meg a Pálmát se. Mint ahogy persze még születése után se tudta, hogy ő nem egy akármilyen kis csomag béka, hanem egy tündérbéka. Vagy békatündér? Akkor még ennek nem volt jelentősége a számára. Mindenesetre az anyja is tündér volt, merthogy tudnivalóan tündérnek az anyja is tündér, csak később lesz belőle esetleg csúf boszorkány. Sőt, ami még rosszabb, néha szép boszorkány lesz belőle.

  Hogy Pálmának nevezték el, abban sincs semmi meglepő. Már volt annyi Tündér Ilona, Tündér Virág, Tündér Jázmin, Tündér Boglárka, Tündér Ibolya, Tündér Hajnalka, hogy sok is, ezért aztán ideje volt valami újat kitalálni.

  A Muharai megint csak más történet. Arról van szó, hogy anyukája, aki épp olyan volt, mint ő, azaz szintén szeretett az emberek közé keveredni, ezt a szokását felnőtt korában is megtartotta. Így esett meg az a szokatlan, és Tündérnagyanyó szerint helytelen dolog, hogy  beleszerelmesedett egy emberbe, akit éppen Muharai Pálnak hívtak. Az ő kedvéért Tündér Margitka, azaz Muharai Pálma édesanyja lemondott a tündérségről, hogy emberekként boldogan élhessenek, és csak ásó, kapa, nagyharang válassza el őket.

  Még ma is boldogan élnének, ha meg nem haltak volna, de sajnos egy ostoba autóbalesetben együtt hagyták el a földi világot. S azóta nevelkedik Muharai Pálma Tündérnagyanyó felügyelete alatt.

  A szüleiről egyelőre nem beszéltek a kis kócos tündérnek, s ha mégis kérdezte, hol van az ő anyukája mindig azt mondták neki, hogy egy másik, még tündéribb világba költözött. Ami talán igaz is lehet.

  Azt viszont elmagyarázták neki, hogy ha az emberek közé kerül, ami persze egy tündérrel általában ritkán fordul elő, nem kell elárulnia, hogy ő egy tündér. Merthogy tündérek nincsenek. Illetve hát vannak, mert például ő is tündér, de az emberek úgy tudják, hogy tündérek csak a mesékben vannak. Azok közül is csak a tündérmesékben. De még ezt is rosszul tudják, mert vannak olyan tündérmesék szép számmal, melyekben nincsenek is tündérek. Pontosabban amelyekben nem szerepelnek.

  Erről pedig legyen ma elég ennyi.

2020. augusztus 23., vasárnap

A kócos kis tündér újabb kalandjai 4


KÜKÜLLŐ MESTER KÖZBELÉP


  –Jól van, jól van – csóválta a fejét Küküllő mester, amikor végighallgatta Tündérnagyanyó mérges zúgolódását, hogy Muharai Pálma már megint beavatkozott az emberek életébe.
  –De én csak segíteni akartam – szólalt meg a kis tündér.
  –Csend! –szólt rá Nagyanyó.
  –Majd én beszélek a fejével –szólalt meg újra Küküllő mester.
  Amikor kettesben maradtak, a kis tündér megint próbálkozott:
  –Nem árultam el, hogy tündér vagyok, csak… – kezdte, de aztán elbizonytalanodva elhallgatott.
  –Nézd, kicsim – szólalt meg hosszas hallgatás után a varázstörpe. – Az emberek világában néha rossz dolgok is történnek. Nem mintha az emberek rosszak volnának, csak éppen olyanok, amilyenek. Némelyik buta, önző, hatalomvágyó, érzéketlen, sőt akadnak kifejezetten aljasok és gonoszak is. Igen, értelek – reagált Küküllő a kis tündér ki nem mondott szavaira, majd folytatta. – Nekünk tényleg van némi varázshatalmunk, de a világot megváltoztatni nem tudjuk. Majd megváltozik, ha az emberek megváltoznak. Hidd el nekem, eljön annak is az ideje. De ma még idétlen dolog csak úgy vaktában beleavatkozni itt-ott. Sosem lehet tudni, nem okozunk-e nagyobb bajt, mint amit el akartunk kerülni.
  –De hát az a kisfiú meghalt volna! –vágott közbe Muharai Pálma.
  –Talán meggondolta volna magát. Ezután viszont egész életében hisz majd a tündérekben, és emiatt sokszor alulmaradhat az önzőbb, a saját cselekvésükben jobban bízó emberekkel szemben.
  –Akkor most? –próbálkozott a kócos kis tündér.
  –Akkor most… Akkor most elküldjük a Muharai Pálmáról szóló mesekezdést az anyukának és az apukának, hátha attól jobban alszanak ma éjjel. Holnap úgyis szombat lesz.
  –Azt, ami úgy kezdődik, hogy
  „Hol volt, hol nem volt, a valahonon innen, de a túlon túl, volt egyszer egy kócos hajú tündér. S ha már egyszer tündérnek született, a neve is tündéri volt: úgy hívták, hogy Muharai Pálma. Miként születik egy tündér? Majd ezt is elmondom, de az egy másik mese. Most épp csak az kérdés, a neve miért éppen Muharai? S miért éppen Pálma? Azt hiszem, ezt talán még a jó öreg erdei Küküllő se tudja, pedig, azt mondják, nincs a világnak olyan titka (már a Muharait meg a Pálmát leszámítva), amit ő ne tudna. Legalább is úgy látszott, mert ha erről kérdezték, előbb hápogott, hogy „hát-hát”, aztán krákogott, majd elpirult, mint aki éppen. Hát így. Úgyhogy, ha találkoztok vele, semmiképpen meg ne kérdezzétek tőle ezt a tündérnév-dolgot, mert szegény Küküllő mester úgy eltűnne nagy zavarában, mint a jó mezei tárkony a borjúpaprikásban, hogy épp csak az emléke marad meg.
 De hogy egyik szavam a másikba ne öltsem, nemigen törődött senki ezzel a névadással, tekintve, hogy volt baj épp elég más ezzel a kócos hajú kis tündérrel. Na nem épp a szívével (az csupa aranyból volt),nem is a lelkével (az meg olyan tiszta volt, mint a színezüst), csak hát… na igen, egyedül az a fránya „ csak hát” lehetett a bűnös.
Muharai Pálma ugyanis rossz társaságba keveredett, ahogy a tündérek közt mondják, s ha ezt mondják, mindig arra gondolnak, hogy egy tündérnek semmi keresni valója sincsen az emberek világában. 
  –Jól is néznénk ki – szokta mondani Tündérnagyanyó – ha minden üptre emberekkel kezdenénk.
  De hát ez a mi kócos tündérleányunk bizony gyakran elvegyült az emberek között. Hiába óvták, mondván, rossz vége lesz ennek, hiába féltették, hogy csak bajod ne essék, Muharai Pálma bizony nem hallgatott se óvásra, se féltésre, csak ment a maga feje (meg az emberek) után. 
Pedig óvásra is, féltésre is épp elég ok volt az utóbbi időben. Tavasszal is kevés eső esett, de nyáron se sütött a nap eleget. Az őszről meg a télről meg már szólni sem érdemes.

  Másnap reggel Gabi anyukája ébredt legelőbb. Fel akart kelni, de a férje visszahúzta az ágyba.
  –Hagyjál! – mondta az anyuka. -- Már hét óra van, fel kell tennem főni az ebédet, különben éhen maradunk!
  –Nem! – mondta a férje. – Ma szombat van, és hármasban elmegyünk a Mesetál Étterembe ebédelni. Nemrég nyílt meg a főtéren. Azt mondják, remekül főznek ott.
  –Mi ütött beléd? – csodálkozott az asszony. – Csak nem vagy beteg?
  –Nem én! Csak valami szépet álmodtam, és most már tudom, neked volt igazad. Tényleg vannak tündérek.
  –Te is arról a tündérről álmodtál?
  –Igen. Meg Tündérnagyanyóról.
  –Küküllő mesterről.
  –Úgy bizony! És ezt meg kell ünnepelni. Kérlek, azt a sárga szoknyát vedd fel, meg a piros pulóvert, abban olyan szép vagy.
  –Jó, de…
  –Semmi de! Ezután másként lesznek a dolgok. Jobban odafigyelek majd Gabira. Meg Rád is, ha megbocsátasz, amiért néha olyan bunkó módra viselkedtem.
  –Ugyan már. Szeretlek –simogatta meg a férje homlokát az anyuka. 
  Épp jókor, mert Gabi is felébredt, és bejött a hálószobába, maga után vonszolva a paplanját. Ezért máskor ki szokott kapni, de most apja nevetve kurjantotta:
  –Nosza, fiam! Gyere! Hadd legyen együtt a csapat!

2020. augusztus 6., csütörtök

A kócos kis tündér újabb kalandjai 3.


AZ ÚJSÁG


  Gabi anyukája annyira örült, hogy még a számlákat is félretolta, és behozta az előszobából az aznapi újságot. Azt biztosan nem mondhatja fejből a kisfia. 
  Elolvasták a vezércikket, még a külföldi híreket is, igaz, a Massachusetts Institute of Technology kiolvasásával akadt némi gond. Már a massza is nehéz volt, a többi meg…
  Abba is hagyták az újságolvasást, és Gabinak részletesen be kellett számolnia mindenről. Persze anyukájának arról nem beszélt, hogy mire készült a  Tisza-parton. Így is jól kikapott, hogy kabát és sapka nélkül mászkált a városban ebben a fagyos időben.
  De az anyja még mindig hitetlenkedett, úgyhogy újra elővették az újságot. Éppen a sporthíreknél tartottak, amikor a ház ura is hazaérkezett.
  – Hol az újságom? – nyitott be a szobába, miután megfürdött és átöltözött.
  – Képzeld, Gabi maga megtanult olvasni! – mondta válasz helyett a felesége.
  – Mondtam, hogy az én fiam! Kivágja a rezet, ha kell! – húzta ki magát az apa.
  – De azt meséli, hogy egy dedós kislány varázsolta bele ezt a tudást. Szerinte nem is kislány, hanem egy kis tündér lehetett. Csak aztán eltűnt, mintha itt se lett volna – próbálkozott újra az asszony.
  – Na látod, mondtam én, hogy ne olvass neki olyan bolondos meséket tündérekről meg óriásokról.  Holnap majd beállít, hogy azért sáros a ruhája, mert valami sárkánnyal hadakozott. Csupa ostobaság. Csak összezavartad a fejét. Itt az eredménye. De talán nem kell orvoshoz vinni. Majd kinövi. Hol az újságom? – tért vissza a lényegre az apa. – Meddig várjak még? Ja! És a vacsora?
  – Jaj! Már majdnem készen van. Csak elment az idő, mert Gabival olvasgattunk.
  – Inkább a dolgodra figyelnél! -- morgott a ház ura.
  Ha Muharai Pálma még ott lett volna, később könnyebben megérti, mit jelent az, hogy az emberek között vannak, akik annyira  okosak és jók, meg olyanok is vannak, akik talán nem annyira...

2020. július 31., péntek

A kócos kis tündér újabb kalandjai 2.

TISZA-PARTI KALAND


  Muharai Pálma tehát éppen a Tisza-parton sétált, élvezte, hogy ropog a hó a lába alatt, amikor észrevette, hogy egy kisfiú üldögél a partfal egyik havas lépcsőfokán. Kabát, sapka nem volt rajta, csak egy vékony pulóver melegíthette. Mellette a földön az iskolatáskája.
  A kis tündér tudta, sietnie kellene, mert már várják otthon, mégis óvatosan lelépegetett a lépcsőfokokon, és leült a kisfiú mellé.
  –Szia! Mit csinálsz itt? Miért nem vagy még az iskolában? –kérdezte a fiútól.
  –Csak. Minek mennék?
  –Azt mondják, ott mindenfélét lehet tanulni. Én még csak ovis vagyok, de már alig várom, hogy elsős lehessek.
  –Hülyeség. Dög unalom az egész.
  –De én meg akarok tanulni olvasni – jelentette ki a tündér. Ezt nem kellett volna mondania.
  –Hát épp ez az! Én már másodikos vagyok, de mégse tudok olvasni. És meg fogok bukni. És akkor az apám… hagyjuk – legyintett Gábor, és elsírta magát – Jobb, ha hagysz meghalni!
  –Ugyan már! Meghalni az öregek szoktak. Tényleg nem tudsz olvasni? Egyáltalán?
  –Naná, hogy egyáltalán.
  –Mutasd meg az olvasókönyved!
  –Nincs. Azt már bedobtam a Tiszába az előbb. Gondoltam előbb az, aztán én.
  –Buta vagy – jelentette ki Muharai Pálma. – Szerencsére van nálam egy másodikos olvasókönyv. – Elgondolta és már tényleg ott is volt. –Tessék. Olvassál belőle!
  –De nem tudok.
  –Próba szerencse –mondta a kis tündér, és gyorsan elhasználta a második kívánságot is.
  Gábor felütötte a könyvet a közepe táján, épp a karácsonyi olvasmánynál. És lassan olvasni kezdett. Aztán egyre gyorsabban, egyre hangosabban olvasott. Hirtelen abbahagyta, mert borzasztó nevethet-nék jött rá. 
  –Hahó! Csoda történt! Ezt te csináltad? – nézett a kis tündérre.
  –Én? Én csak egy dedós vagyok. Nem is tudok olvasni.
  –Be akarsz csapni. De nem baj. Sőt nagyon is jó! Most együtt hazamegyünk hozzánk, és segítesz, hogy megmutassam anyának, már tudok olvasni.
  El is indultak együtt, fel is mentek a lépcsőn, be is csöngettek (mert Gabi a kabátjában hagyta a kulcsát). Amikor anyukája kijött, a kisfiú a nyaklába ugrott:
  –Képzeld anyu! Tudok olvasni! Ez a kis dedós segített.
  –Kicsoda? –kérdezte az anyja, mert nem látott mást csak a boldog kisfiát.
  Persze, közben a kis tündér elmormolta az eltüntetős varázsigét, és csak láthatatlanul nézte a két ember örömét. Megvárta, míg becsukták az ajtót, aztán ő is elindult haza.

2020. július 23., csütörtök

A kócos kis tündér újabb kalandjai 1.


GABI ÉS A TÉL


  Küküllő mester emlékei szerint (és ez megbízható, mert ő mindig mindenre jól emlékszik, még arra is, ami meg se történt), legközelebb akkor okozott zűrt és zavart Muharai Pálma, amikor jó szándékúan egy iskoláson akart segíteni. 
  Pedig most tényleg óvatosabb volt, ki is tartott sokáig. Már a Karácsony közeledett, amikor aztán a helyzet kezdett megint bonyolulttá válni.
 Akkor éppen nagyon hideg tél volt, mindenütt vastag hó borította az erdőt, az utakat. A városban csak úgy feléből-harmadából tisztították meg az utcákat. Mindenfelé, különösen a Tisza partján hóbuckák magasodtak.
 Pálma szeretett csatangolni a havas városban. Az ilyesmi újdonság volt számára. Hiszen már Petőfi Sándor elmesélte a János vitézben, hogy

„   Tündérországban csak híre sincs a télnek,
Ott örökös tavasz pompájában élnek;
S nincsen ott nap kelte, nap lenyugovása,
Örökös hajnalnak játszik pirossága.”

  Így esett aztán, hogy egy szép napon megint csak úgy érezte, tennie kell valamit. Még hogy szép nap? Hát igen, azoknak, akiknek csupa jeles volt a szülők számára láthatóvá tett internetes e-naplóban. De akinek nem, azok nehéz napokat éltek meg. Mondhatni szörnyű napokat.
  Ott volt például Gabi. Elsőben minden remekül ment neki, csak éppen olvasni nem tanult meg. Olyan különleges memóriája volt, hogy mire az iskolában elolvastak valamilyen szöveget, verset, mesét, akármit, már meg is jegyezte. És folyékonyan vissza tudta mondani (mintha olvasta volna). Igaz, néha kikapott, ha nem ott folytatta, ahol az előző gyerek abbahagyta. Ez azonban csak akkor fordult elő, ha elkalandozott a figyelme, és képzeletben messze járt az unalmas olvasás órától. Ilyenkor mesebeli tájakon kalandozott, míg a tanító néni vissza nem rángatta onnan valami módon.
  Másodikban aztán mégiscsak kiderült, hogy nem vette még be a betűk birodalmát. A tanító néni csodálkozott, nem győzte értesíteni a „kedves szülők”-et, hogy baj van a gyerekkel. És a november végi szülői értekezleten kijelentette, hogy Gabi évet fog ismételni, ha legkésőbb a karácsonyi szünetben nem tanítják meg olvasni. Ő, mint mondta, a többi harminckét gyerek érdekében nem töltheti az órákat azzal, hogy azt lesse, kisilabizál-e valamit Gabi az előtte fekvő betűhalmazból.
  Csak hát a „kedves szülők” sem értek rá, hogy most a kisfiukkal foglalkozzanak. Apja három műszakban dolgozó karbantartó volt a város legnagyobb üzemében, ahol állandó volt a leépítések veszélye. Anyja pedig könyvelője volt több helybéli vállalkozásnak, ahonnan a számlák folyamatosan érkeztek, és az ő felelőssége volt, hogy az adóhivatal bármikor beállíthasson, mindig mindent rendben találjon. Különösen zaklatottak voltak az év utolsó hetei, mert ilyenkor már nagyjából tudni kellett, mennyi lesz az adó, mennyi a nyereség, az osztalék. Még lehetett némileg befolyásolni a helyzetet gyors beszerzésekkel vagy éppen eladásokkal. Csupa idegesség, csupa feszültség.
  S bár Gabi nemigen értette, mik is ezek a micsodák, azt felfogta, hogy ebből most olvasástanulás nemigen lesz.