2018. február 14., szerda

Tükörcserepek 16.



Rendetlenség

  Mi alsóban még hátratett kézzel ültünk a régi, fából készült, zöldre festett padokban.
  De aztán felsős korunkra megjöttek az új, sima, ferde tetejű, farostlemez padok, középen a tintatartónak hagyott lyukkal. Ezen kiválóan lehetett játszani úgy, hogy a padtársak felváltva pöcköltek odébb-odébb egy húszfillérest. A cél, a lyukba bejuttatni. Az győzött, akire épp úgy jött a sor, hogy betalált. Nem volt könnyű, de a hatás néha váratlanul nagyot szólt. Ha a húszfilléres az élére esett a pad alsó lapjára, hajlamos volt kigurulni, le a földre, s gurulni tovább, fura hangot adva néha egész a tanári asztalig. 
  Nyolcadikban odáig jutottunk padtársammal, hogy énekórán (könnyen játszottuk az eszünket, mindketten zeneiskolába jártunk), jóformán minden alkalommal beírást kaptunk. A szöveg szinte változatlan volt: „Rendetlen.” „Rendetlenkedett.” „Rendetlen volt.” Szegény Radamesz (az énektanárunk) ezután mindig odatette a kézjegyét. Mi pedig összeolvastuk. Ki volt rendetlen? Hát ő. 
 -Azonnal hozza ki az ellenőrzőjét! – kiabálta, ha elfogyott a türelme.
 -Már ott van – feleltük pimaszul, mert egy idő után tényleg kitettük előre a tanári asztalra.
  Radamesz nem bírt a 32 fős mutáló hangú fiúosztállyal. Azért talán nem csak bennünk lehetett a hiba. 
  Dobcsányi tanár úr, aki a magyart tanította, négy év alatt egyetlen egyszer sem írt be senkinek az ellenőrzőjébe, mégis rend volt az óráin, lestük a szavát, imádtuk a magyart.
Ugye vannak még ilyen tanárok

2018. február 7., szerda

Tükörcserepek 15.



Csizmadia tanár úr

   Harmadikban férfikézbe kerültünk. Csizmadia tanár úr, aki nyilván a háború előtt szokásos reggeli zsoltáréneklésre volt beállítódva, azonnal bevezette, hogy a napot közös dalolással kezdjük. Ehhez az idők szellemében (58 szeptembere volt) legcélirányosabbnak azt találta, ha Az amúri partizánok énekét zengjük együtt. Úgyhogy hamarosan harsogott a termünk attól, hogy "Völgyvidéken és hegygerincen át…" Mi a dallamot nyúztuk, tanár úr az alsó szólamot dörmögte.
   Lehet, hogy az éneklés is segített, de hamar megbarátkoztunk vele, komoly, de kedves, jóindulatú ember volt. Sose bántott minket, s mi, a harminchat komisz fiú se bosszantottuk őt ostoba csínyekkel.
   Hogy milyen nagyszerű ember és tanár, azt negyedikben tapasztaltam meg. Ősszel fájni kezdett a ballábam, főképp a sarkam, a végén már járni is csak úgy tudtam, ha egészen kifordítva, a talpam élére léptem. Orvos, ortopéd cipész, betét, másik orvos. Végül a klinikán, röntgen. Az eredmény: csonthártyagyulladás a sarkamban. Gyógymód: szigorú, többhónapos fekvés. Felkelés csak végszükség esetén. Ez már valamikor január-február táján derült ki.
   Nekem nem is lett volna ellene kifogásom, kellemesnek tűnt, otthon terpeszkedni az ágyban, bevenni azt az egy-két gyógyszert, délelőtt iskola helyett hallgatni nagyanya meséit, meg ha ő nem ér rá, olvasgatni ezt-azt, mindenfélét (akkoriban éppen Brumi mackó volt a kedvencem). Miközben minden, étel-ital, szórakozás az ágyamhoz jön.
   Csak a szüleim rémüldöztek: mi lesz az iskolával? Csak nem leszek évismétlő egy ilyen butaság miatt?
   –Majd elrendezzük – mondta a tanár úr.
   El is rendezte. A közel lakó Andris, a legjobb barátom minden délután hozta a leckét. Ha kellett, elmagyarázta, amit nem értettem.
   Csodás volt. Délelőtt szabad voltam. Délután a leckével egykettőre végeztünk, aztán az ágyamhoz fordított asztalon óriásit játszottunk, építkeztünk, katonáztunk.
   Hetente-kéthetente megjelent Csizmadia tanár úr, átnézte kipipálgatta a füzeteimben a feladatokat, aztán meg szabályosan feleltetett. Kaptam jegyeket, így aztán év végén gond nélkül osztályozható lettem.
   Vannak még ilyen tanárok?

2018. január 31., szerda

Tükörcserepek 14.



Iskolai szellemek

  
  Nekünk első osztály végén (57 tavaszán) még nyilvános osztályvizsgánk volt. Persze mindannyian igyekeztünk kiválóan szerepelni szüleink előtt. Mindenki ünneplőben, ahogy az illik. Olvastunk, aztán összeadás-kivonás. Folyton jelentkeztem, de nemigen jutottam szóhoz. Csupa okos osztálytársam volt, s kiváló tanító nénink.
  A végén jöttek a játékos, ellenőrző kérdések. Hadd lássák a szülők, hogy az iskola nemcsak elvont dolgokra, hanem a napi életre is tanít.
  --Melyik a nehezebb: egy kiló papír vagy egy kiló vas? – hangzott például az egyik kérdés.
  A gyerekek többsége habozott. Na végre, most jövök én! És felcsaptam a kezem.
  --Tessék – szólítottak végre engem.
  --Egy kiló vas! – feleltem büszkén. s nem értettem, miért kuncognak némely szülők ott hátul.
  De a kedvem nem vehették el. Amikor megkérdezték:
  --Hány napból áll egy hét?
  Majd kiestem a padból. Ezt már csak tudom!
  --Egy hét egy munkanapból és hat pihenőnapból áll!
  Megtapsoltak.
  Azóta reménykedem.
  Akkor hat munkanap volt és egy pihenőnap, ma már öt plusz kettő, némely országokban már a négy plusz hárommal kísérleteznek.
  Lehet, hogy én a jövőbe láttam?
  El ne felejtsem: Elsőben Nyári tanítónéni volt a miénk. Ő év végén nyugdíjba ment, így a lányáé, Ácsné tanító nénié lett másodikra a 36 fős fiúosztály. A poén, hogy elsőben a lánya, azaz Nyári tanító néni unokája, Ács Marica is, egyetlen lányként a fiúk közt velünk járt. Egyszer nagymamája el is fenekelte a kislányt ott, az osztály előtt, mert nem csinálta meg a házi feladatot.
  Nem tudni, ez még az iskola régi, háború előtti, katolikus szellemében, vagy már az új, szocialista szellemben történt. Ki tudhatja? Szellemek jönnek, szellemek mennek, a tanítónénik viszont maradnak. Így van ez.

2018. január 24., szerda

Tükörcserepek 13.



Pedagógiai szempont

 
  A város elitiskolájába, a tanárképző főiskola gyakorlójába írattak be szüleim. Ide járt korábban mindkét bátyám, különösen a nagyobbik, Pali hagyott szép emlékeket maga után.
  Kiváló gyerekek közé kerültem. A nyolc év alatt egyetlen eggyel volt gond, mert nehézségei voltak az olvasással (kimaradt), és egyetlen bukás volt: nyolcadikban helyesírás miatt nyelvtanból. Ez a fiú még ekkor is „Vörös Marci”-nak írta tollbamondáskor Vörösmartyt. (Lehet, hogy a fülével volt baj, és persze ő is Marci volt!) 
  Az iskola területen kívüliséget élvezett, csak azt vett fel, akit akart. Volt egy fiúosztály, az „a”, ez volt a miénk, egy lányosztály, a „b” és az elitiskola elitosztálya, a koedukált zenei tagozat, a „c”. Ez utóbbinak elkülönített folyosórésze volt, ahová közönséges „a”-s a lábát se tehette be. Különben is, szigorú rend és fegyelem uralkodott.
  Első végén minden igyekezetem ellenére csak jeles lettem. Az egyetlen az osztályban, a többiek mind kitűnők lettek, nekem írásból csak négyesem volt.
  --Tudja, kérem – magyarázta állítólag a tanító néni apának (nagy ember volt, tanácsi osztályvezető, az osztály szülői munkaközösségi elnöke), -- itt csupa kiváló gyerek van. De hát mégsem lehet mindenki kitűnő. Már csak pedagógiai szempontból sem.
  --Értem – mondta állítólag apa.
  --Épp ebben reménykedtünk. Hogy ön megérti, és nem fog reklamálni. Különben gratulálok, apuka. Remek kisfia van!
  --Köszönöm – felelte némileg zavartan apa.

2018. január 17., szerda

Tükörcserepek 12.




Korról, kortársakról

   
   Hogy mikor halunk meg, az nem tőlünk függ (öngyilkosnak lenni – szerintem – a játékszabályok megsértése). Szerencsére a születésünkről se kérdeznek meg minket. Mert hogy az élet még sosem volt fenékig tejföl. Igaza van hát a régi zsidó mondásnak: „a legjobb meg se születni, de ez jó, ha ezer emberből egynek sikerül”.
   Én jókor születtem. Európában talán még soha nem volt olyan (valódi) háború nélküli hetven év, mint amilyen nemzedékemnek jutott. (56-ban elsős voltam, 68-ban érettségiztem).
   A Magyar könyvkiadás kifejezetten engem szolgált. Nagyjából három éves lehettem, amikor megjelent az Illyés Gyula szerkesztette Hetvenhét magyar népmese. Petőfi és Arany mellett ezen nőttem fel. Aztán mire komolyan olvasni kezdtem, megindult a barna kötéses Jókai-, meg az új Verne „Gyula”-sorozat.
   Már iskolásként szerettem bele Karinthy Frigyesbe, Juhász Gyulába, Adyba, aztán Radnótiba, aki egyszer s mindenkorra legkedvesebb költőmmé lett.
   Középiskolásként már olvashattam Rejtőt, majd Salingert is. Kerouac „Úton”-ját például KISZ-vezetőképzőn olvastuk lopva, hárman egymáshoz lapulva az ágyon egy könyvből.
   Szolzsenyicint egyetemistaként előbb oroszul gépiratosan terjesztett formában (Rákosztály), majd aztán magyarul a Nagyvilágban (Ivan Gyenyiszovics egy napja). Bulgakovot, A Mester és Margaritát is még a hetvenes évek legelején.
   Várkonyi Zoltán nagy filmjeit részben iskolai szervezésben láttuk (pl. A kőszívű ember fiait). Fellini filmjeit az egyetemen („Tisztelt Filmbaráti Kör”), Jancsó filmjeit vagy Antonioniéit (Nagyítás, Zabriskie Point) magánszorgalomból. S akkor Tarkovszkijt (Andrej Ruljov, Solaris) még nem is említettem. Micsoda korszak volt!
   Tévében vagy filmen mindenki láthatta „élőben” Latinovits Zoltánt, Darvas Ivánt, Major Tamást, Márkus Lászlót, Garas Dezsőt, Törőcsik Marit, Ruttkai Évát, Psota Irént, és hadd ne soroljam tovább a csodákat.
   Olyanok kortársa voltam, mint Nagy László, Juhász Ferenc, Örkény István, Déry Tibor, Heller Ágnes, Petri György, Ungvári Tamás, Esterházy Péter, (bát ők valószínűleg engem nem tartottak számon. De ne legyünk telhetetlenek!)

2018. január 10., szerda

Tükörcserepek 11.


Gombfoci

   Ez is elmúlt, mint annyi minden.
  Akkoriban (57-58 táján) a gombfoci játékosok még gombokból készültek. Emeletesek voltak. Két gomb összeillesztve gyufaszállal, esetleg összeragasztva. És az egyik oldalon le voltak csiszolva: azzal lehetett alányúlni a labdának (sliccgomb), emelni, csavarni. A gombkészítés tudomány volt. 
Kisebbik bátyám mester ebben, én gyenge tanítvány.
  Hárman igazi nagy derbiket rendeztünk. Pali az MTK, Öcsi a Szegedi Haladás (később SZEAC, majd SZEOL), én az Újpesti Dózsa csapatát birtokoltam: Minden gombhoz állandó név társult. A házi bajnokságok sorrendje következetesen nagyság szerinti volt. Pali mindkettőnket legyőzte, Öcsi, aki pöcköst (kis műanyag lapocskát) használt, csak engem.
  Az igazi szenzáció az volt, amikor eljöttek Pali nagy, melák egyetemista barátai, és beszálltak a bajnokságba. Ilyen alkalmakra nagyanya egy lapostányért púpozottan megrakott sózott, paprikázott zsíroskenyérrel, amit boldogan tömtünk magunkba, mikor épp nem rajtunk volt a sor.
  Már csak kettőjükre emlékszem: Bába Karcsira és Papp Lajosra. Az utóbbit már akkoriban is költőnek tekintette mindenki (kaptam is tőle dedikált verseskönyvet). Nagy lakli, lapáttenyerű fickó volt, még Palinál is egy fejjel magasabb.
  De engem ez sem gátolt abban, hogy a magam alig méteres magasságával, úgy, hogy csak az asztal körül magammal hurcolt székről értem el a játékteret, porrá verjem őket, és így megtartsam állandó harmadik helyem.
  Pedig a dolog vérre ment, különösen Pali számára, aki időnként Jutkát, későbbi feleségét is elhozta ilyenkor hozzánk. Szegény békésen, kicsire összehúzódva ült az ágy szélén, a kályha közelében, és próbált figyelni a mi „hallatlanul izgalmas” játékunkra.
  Akkor még a szabályok is békebeliek voltak, mások, mint amikkel buzgó szervezők később összefogták, majd megölték ezt a játékot.

2018. január 3., szerda

Tükörcserepek 10




Félelmek

  Mindenkiben lakoznak félelmek. 1956 őszéig erre nemigen figyeltem föl. Elvoltam a magam kis félszeivel (a pókoktól, az izzó kályhacsőtől, a sötétségtől: a sötét gyerekszobán mindig futva menekültem át az előszobából a szüleink szobájáig).
  Na, akkor aztán láttam a szüleimen, testvéreimen,az ismerősökön. Ahogy feszült idegállapotban vitatkozva kártyáztak a ki-kialvó lámpa fényénél, ahogy próbáltak valami információhoz jutni. Ahogy hallgatták a magyar rádiót, a végtelenített Egmont-nyitányt vagy a Szabad-Európa hullámzóan erősödő-gyöngülő hangját.
  Ez utóbbit addig lehetett komolyan venni, míg be nem mondták, hogy Szeged lángokban áll. Holott nemhogy lángokról, de lövések zajáról se volt szó, tekintve, hogy akkorra a városban már békésen álldogáltak az ott maradt T 34-esek. Többségük rég elhúzott Pest felé, miután feltekerték lánctalpukkal a Tisza-híd járdájának szegélyvasát.
  Egy éppen a mi utcánkban állt, ágyúcsövével az egyetem bölcsészkarának irányában, de lőni az se lőtt. Titokban lestem az ablakból. Nagyon tetszett: igazi tank volt! S azt is figyeltem, vajon nem lőnek-e rá az egyetemről. Ugyanis annak esőcsatornája nem futott le a földig, hanem valahol a második emelet táján kifordult, hogy a levegőbe köpje a fönt összegyúlt vizet. Na, én ezeket a csatornakivezetéseket ágyúcsöveknek hittem (mint látható, katonai ügyekben igen tájékozott voltam), és aztán még egy-két évig lestem, nem lőnek-e onnan az Ady téri focipálya irányába.
  Ez a foci-pálya fontos szerepet töltött be az életünkben. Sajnos már ez sincs meg, az Egyetemi Könyvtár csodás palotája áll a helyén.