Magyar irodalmi történetek 30.

ÉGESS EL!

(Reviczky Gyula és Jászai Mari)

  –Hiányoztál! Nagyon! – tápászkodott fel vendége láttán a fotelből Revitzky Gyula  ledobva magáról a melegítő takarót. Március eleji hideg dermesztette még a fákat az ablak előtt, s a huzatos szoba se nagyon védett támadásaitól.

  –Színésznő vagyok. Tudod. Próbák, szabóné, kalaposné, az Isten se győzi idővel – hadarta gyorsan Jászai Mari, s egy székre ledobta bundáját.

  –Fáj! Nagyon fáj, ha nem láthatlak. S most el kell utaznom.

  –Hová?

  -Újra Arcóba.

  -Minek?

  –Tán meghalni. Nélküled.

  –Kis pofikám! Én mindig veled vagyok. Nem?

  –De azt akarom, olvadj eggyé velem!

  –Neked csak a testem kell?!

  –Mindenestől kellesz! De nem csak lelkileg, nem csak szavakban.

  –Gyenge vagy. Beteg. Vigyáznod kell magadra.

  –Ebből elég volt! Itt, most akarlak. Azonnal! Csókolj meg!

  –Te! Sose nősz már fel?

  –Minek is? Ki vagyok én? Anyám meghalt. Apám meghalt. De előbb még megtagadott. Én egy senki vagyok! Egy nulla! Még a nevem se az enyém.

  –Ugyan már! Költő vagy. Nagyszerű költő.

  –Igazán annak tartasz?

  –Persze.

  –Persze? Csak ennyi? Látod, költőként se kellek senkinek. A Kisfaludy Társaságnak se vagyok elég jó.

  –Ostoba öregek. Nekem kellesz.

  –Minek?

  –Még kérdezed? Hát itt vagyok most is.

  –Beteglátogatóban.

  –Jaj, kis pofikám, ennek a betegséghez semmi köze. Utazz el, gyógyulj meg.

  –Mondd a teknőcnek, repüljön. Ennyi esélyem van. S különben is.

  –Mi van különben?

  –Azt beszélik, új hódolót találtál.

  –Ki beszéli?

  –A borbély, a pincér a Kammon kávéházban. Mindenki. Prém is mondta. Csupa jól értesült fejek.

  –És mit beszélnek ezek a jól értesült fejek?

  –Tőlem kérded? Valld be, hogy most azt a kis zsidó kamaszt istápolgatod!

  –Kit?

  –Valami Weisz!

  –Ja, a Szomory Dezsőre gondolsz.

  –Már nem Weisz?

  –Szomory.

  –Azt mondják még gyerek! Ez kell neked? Tudom, én már öreg vagyok, beteg is, tudtam, hogy elhagysz. De egy félarisztokratát egy zsidóért!

  –Magyar. az.  Gyönyörű magyar nyelven ír. Igéző novellákat.

  –Istenem, és te elhagysz egy költőt egy prozaistáért? Látod, az én késői romantikám ideje lejárt. Prózai idők jönnek. De jó, hogy én azt már nem érem meg.

  –Jaj, kis pofikám, nehogy sírni kezdj! Inkább ölelj meg még egyszer. Olyan hevesen. Ahogy eleinte tetted.

  –Várj! –nyúlt az asztalon fekvő írómappájához a költő. Írtam neked egy verset Erről. Hallgasd meg:

Égess el! Kéjes tűzhalálra vágyom.
Szerelmed máglyáján adjam ki lelkem.
Hadd égjen a pogány, ki a halálon
Tul sem hisz másban, csak a szerelemben.

Szorítsatok, hogy többé fel se keljek
Ti hókarok! (s mégis lángot sugárzók!)
Hevítsd agyam, te perzselő lehellet,
Szikrázzatok, ti izzó csókparázsok!

Hozzád simulva, tűzhányó öledbe
Kábuljak el a mámorok hevétül
S ajkaddal ajkam sisteregjen egybe
A gyönyöröknek végső gyönyöréül.

Égess el! Összeomlok kebeledre
Az üdvözültek csöndes mosolyával,
S hajad árnyában édesen pihenve
Ellobogok fényes szerelmi lánggal!

  –Köszönöm!

  –Gyere, égjünk el együtt, most utoljára! –sóhajtotta a költő, akinek alig volt levegője, hangja a szavalás után.

  Egy hónap múlva már halott volt.

Magyar irodalmi történetek 29

UTOLSÓ SÓHAJ

(Kármán József)

Gr. Joannes Esterházy
Wien
Möller strasse

Kedves János!

Kérlek, ha eljut Hozzád e küldemény, próbáld meg a benne található levelet eljuttatni barátomnak, S. Báróczinak. A többit rábízhatod. Ha ez nem lehetséges, kérlek, add át titokban, személyesen a címzettnek. Őt megtalálhatod bármely szerdán E. grófnő estélyén.

Őszinte híved:

K. József

Markovics Miklósnő

tulajdon kezébe

Kelt Losoncon, decem 31-kén az Úrnak 1795. esztendejében

     Kedvesem!

  Bocsáss meg, hogy magyarul írok, de az esetleges átvilágítók talán nem tudnak eléggé magyarul.

Tudom, hogy immáron nincsen jogom Téged így szólítani, miután egy szó értesítés nélkül utaztam el Bécsből. Ostobán akkor még azzal hitegettem magamat, hogy elmenekülhetek a megaláztatás, a börtön, talán a halál elől. Hogy meghúzódhatom Losoncon, míg a vihar elvonul.

  Ma már azt is tudom, ennél csak az volt nagyobb ostobaság, hogy elhitettem magammal, ha a világot nem is, de ezt a nyomorú kis magyar országot ki lehet ráncigálni a fényre a sötétségből.

  Vigaszom, hogy nem voltam egyedül, sokan voltunk, kik hitték, ha valaki magyarnak született, ez biztosíték arra nézvést, hogy becsületes ember. Számot vetettünk a veszéllyel, de ekkora árulásra nem voltunk felkészülve.

  Jobb, ha Te is felejtendesz engem is, beszélgetéseinket is. Férjednek, akit úgyis elfoglal karriérja intézése, ezután sem kell tudomást vennie kapcsolatunkról. Ha Téged bárki zaklatni merészelne, hiszem, ő majd saját érdekében is, kellőképpen védelmedre fog kelni. Vigyázz azért, mert most mindenki gyanús, mindenki fél, s bizony jó okkal teszik.

  Készakarva késedelmeskedtem ezen levél írásával. A szó üres, halott hang, nem érez.

  Óh, ha engem most látnál! Nem az vagyok, ki voltam. Mivé lettem!

  Szeretve voltam! Egy szív által, mely enyémmel egyező hangon vert, öszveolvadva!

  És most?

  Vedd hát most ez utolsó sóhaját egy bocsánatodért esedező bűnösnek.

  Rólam többé nem hallasz. Ez az üzenetem is csak akkor jut el Hozzád, ha egy névtelen barátom átadandja Néked személyesen vagy egy közös barátunk által.

  Búcsúzom Tőled, ki életem legnagyobb eseménye, testem-lelkem táplálója voltál. Útjaink elválnak. Szívesen kértem volna Tőled a fegyvert, amely kioltja most éltemet, ahogy imádott Werthered kérte Lottéjától.

  Lásd, nékem ez sem adatik meg. Így, befejezvén e levelem, apám pisztolyával teszek pontot életem történetének végére.

  Ne szomorkodj miattam! Látod, én boldog vagyok, hogy e rövid földi pályám alatt mégis tehettem valamit nemzetemért. Az Uránia talán túlél bennünket. Az abban elvetett magvak egyszer még kikelnek, s talán Fannit sem feledi az utókor.

  Ismétlem, boldog vagyok, mert találkozhattam Véled, s átélhettem a beteljesült szerelemnek végtelen, hála Néked, mennyei hónapjait.

K. József

Magyar irodalmi történetek 28.

NÉZZ DRÁGÁM, KINCSEIMRE

(Ady és Csinszka)

  –Asszony! Merre vagy? –kiáltotta Ady, és feljebb tornázta magát a nagypárnán, amely egészen a derekáig puhította alatta az ágyat.

  –Jobban vagy, Csacsikám? – lépett be a szobába Boncza Berta.

  –Szomjazom! Te meg merre császkálsz ilyenkor?!

  –Hozatok tejet. Vagy inkább vizet innál?

  –Meg akarsz ölni, mi? Eleged van belőlem! De én túl foglak élni? Azért is!

  –Jaj, nekem, miért bántasz? Mi kívánnál?

  –Bort!

  –Nincs! Azt nem lehet.

  –Hazudsz! Tegnap Révész hozott egy egész demizson szekszárdi vöröset.

  –Sejtettem. De az árt neked.

  –Árt? Mit tudod te, mi árt nekem! Ez a bezártság, ez a pokol! Ez árt nekem. Meg az a rohadt háború! Érted?!

  –De hát gyenge vagy, Csacsim, pihenned kell – mondta a nő, odanyúlt és kiigazított egy hajtincset Ady homlokáról. –  Már a hajad is őszül a sok gondtól. A háborúnak is vége lesz egyszer.

  –És akkor? Mi lesz ezzel az országgal? Katasztrófa. Vereség. Őrület, érted?

  –Majd csak lesz valahogy. Tűrni kell.

  –Kell? A fenét! Küldd be a lányt!

  –Minek? Itt vagyok én.

  –Te nem adsz innom! Ez maga a halál! Te senki! Te átokfajzat! Miért is vettelek el!

  –Miért? Azt hittem, szerettél.

  –Akkor én is azt hittem.

  –Csak hitted? –sírta el magát az ifjú asszony.

  –Elég a nyavalygásból! Ne bőgj! Menj! Küldd be Tónit!

  –A mindenest?

  –Tónit!

  Két perc se telt el, és már nyílt is az ajtó.

  –Itt vagyok Bandi bácsi.

  –Hogy merészelsz te engem bandizni? Szemtelen! Én neked Ady nagyságos úr vagyok!

  –Bocsánat, nagyságos úr, de hát azt hittem…

  –Tóni, fiam! Az ágy alatt van egy demizson. A tálalón pohár. Adj nekem egy pohár vöröset! De színig töltsd! Attól mindjárt jobban leszek.

  –Igen is, nagyságos úr.

  –Nagyon katonás vagy, te Tóni. Voltál a fronton?

  –Igen is, nagyságos úr. Csak hát a lábfejem elvitte egy bomba. Azóta sántítok.

  –Hol az a bor?

  –Tessék, nagyságos úr.

  –Látod, hogy reszket a kezem – nyújtotta ki kezét Ady, majd átvette a poharat, és három kortyra megitta a jó három deci bort.

  –Egészségére, nagyságos úr. Még egy pohárkával?

  –Majd! Máris jobban vagyok, nézd! – félig ülő helyzetbe tornázta fel magát. –Már a kezem se remeg annyira. – Írómappát, papírt, tollat! Nem, inkább ceruzát adj, mert a tolltól megint összetintázódik a dunna. És az asszony megint pörölni fog, hogy miért nem neki diktálok.

  Maga elé igazította a mappát, és írni kezdett. Az írása még mindig szép, betűi kerekdedek, de már kicsit rozogák, bizonytalanok voltak:

Nézz drágám, kincseimre,

lázáros szomorú, nincseimre,

nézz egy igaz élet sorsára,

őszülő tincseimre.

  Letette a ceruzát, a mappát maga mellé. 

  –Tóni! Vidd innen ezt a vacakot!

  –Igen is, nagyságos úr.

  Ady lassan hátra ereszkedett, lecsukta szemét, és már aludt is.

  A mindenes óvatosan sántikált kifelé. Az ajtóban majdnem összeütközött a ház asszonyával.

  –Alszik – suttogta Tóni. – Írt is. Ceruzával. Egy keveset.

  –Az jó. Ezt most írta? –emelte fel az asszony az asztalra tett mappáróll a negyedrét papírt.

  –Igen, nagyságos asszony.

  –Az alvás még talán segít rajta – nézett a nő az ágy felé, majd átfutotta a frissen elkészült strófát, és csendesen megeredtek a könnyei.

  –Félek, itt már csak az Isten segíthet – mondta a mindenes.

  –Tudom. De amíg ilyeneket ír…

  –Asszonyom csak tűr és tűr.

  –Talán erre születtem.

  –Nehéz vele.

  –Nehéz, de lássa, mind elhagyták. Most olyan politikamentesek lettek, olyan gyávák! Hol vannak az ivócimborák? Hol van Hatvany? Hol van a Nyugat? Még közölni se közlik, amit netán mégis ír. És ez a borzasztó háború se akar véget érni.

  –Azért jön néha ez-az.

  –Igen, hogy bort csempésszenek be neki. Nem volt még elég?

  –Asszonyom tudja, mit, hogyan.

  –Hagyja, Tóni. Bár tudnám, mi volna neki jó.

  –Isten talán megadja a békét.

  –Úgy legyen. Békességet végre, kívül és belül.

Magyar irodalmi történetek 27

Tatári mű

(Kisfaludy Károly és Kisfaludy Sándor)

  –Hát eljöttél, öcsém uram! – köszöntötte Kisfaludy Sándor az öccsét, a kitagadottat egy szeptember végi napon, amikor már megkezdődött a szüret a Badacsony lankáin, de a Balaton vize a szép, derűs időben még vígan csillogott fel ide, a katonából kisúrrá emelkedett báty kúriájához.

  –Köszönöm, a meghívást – viszonozta a szíves fogadtatást Károly, és körülnézett.

  Az udvarház szépen belesimult a hegyoldalba, de oszlopos tornáca, melyen álltak, messzire hirdette, itt úr lakozik.

  –Gondoltam, ideje volna megbékélnünk egymással és a sorssal –folytatta a házigazda.

  –Nézd, Sandri, én téged sosem hibáztattalak. Apánk képtelen volt megbocsátani nekem anyánk halálát. A többi csak füst. Ezért döntött úgy, hogy rám mit sem hagy az amúgy se sokból. S látod, azért csak megélek, s nem is rosszul.

  –Igen, hallom, újabban komédiákkal, versekkel is próbálkozol. Minap mesélte egy szomszéd, hogy valamiféle Tatárok Magyarországon című játékodat Füreden előadta valami vándor trupp.

  –Ugyan, hagyd el, Sandri, tényleg tatári mű az. De a közönségnek, úgy látszik, éppen ez kell. Egy kis tragédia kellő hazafiúi melldöngetéssel megspékelve, s vörösre tapsolják a tenyerüket, majd hajnalig sírva vigadnak sorsukon.

  –Csak hát félek, az irodalomból képtelenség megélni.

  –Hát jobb egy uradalom, mint bármi irodalom, az biztos! De azért mégse cserélnék véled.

 –Csak el ne hamarkodd az ítélkezést. A Himfy siralmainak egészen jó volt a fogadtatása. Úgy látszik, azért belém is szorult egy kis költővér! Rózával még nem is találkoztál.

  –Mondd, nem félsz, hogy fülébe jutnak a pletykák?

  –Mifélék?

  –Itt mondhatom?

  –Ki vele, öcsém!

  –Hogy tán inkább annak a Pepinek szóltak azok a siralmak.

  –Butaság! Tán azt hiszed nem látott át rajtam a kezdet kezdetén. Csak egy ostoba hihette, hogy a verseim okán jött hozzám! Meg éppen a két szép szememért! Hogyisne! Ilyen okos, jó asszonyt nem találsz még egyet kerek e hazában!

  –Jó is, mert úgy se igen kívánkozom a házasság igájába!

 –Most még könnyen beszélsz! Fiatal vagy, kapós, rebesgetik nemigen marad éjszakára üresen az ágyad.

  –Neked se kell mindent elhinned, amit rólam beszélnek.

  –Igazad van, nem is akarok beleszólni. A te életed. De talán most már menjünk beljebb. Rózácska már türelmetlen lehet, hol maradok ilyen sokáig.

  Bementek. Az ajtó mögött tágas fogadószoba nyílt eléjük, s egy kényelmes karszékből már állt is fel a háziasszony, Szegedy Róza, s kezét nyújtotta Károlynak, aki meghajolt, s puha kézcsókkal üdvözölte sógorasszonyát.

  –Isten hozta nálunk, Károlyka! Remélem, most már velünk marad egy kis időre. Mesélhetne, milyen a divat mostanában, és egyébként is mi az újság van Pesten. Úgy el vagyunk itt zárkózva a világtól. Sándorról is mintha megfeledkeztek volna!

  –Tudod, Kazinczyval nem lehet szót érteni!

  –Ne haragudj, Sándor, de én mesteremnek tekintem Kazinczyt.

  –Felőlem? Tudod, Rózám, az irodalomban is változékony a divat. Tegnap még a finom érzékenység tengett túl, mostanában meg mintha a paraszti nóta járná.

  –Sandri, hidd meg, lehet finoman, érzékenyen szólni népi hangokon is. Minap is próbáltam valamit, egészen fölkapták hölgyek. Valahogy így szól:

Szülőföldem szép határa!
Meglátlak e valahára?
A hol állok, a hol megyek,
Mindenkor csak feléd nézek.

Ha madár jön, tőle kérdem,
virulsz-e még szülőföldem!
Azt kérdezem a felhőktől,
Azt a suttogó szellőktől.

De azok nem vigasztalnak,
Bús szivemmel árván hagynak;
Árván élek bús szivemmel,
Mint a fű, mely a sziklán kel.

Kisded hajlék, hol születtem,
Hej tőled be távol estem!
Távol estem mint a levél,
Melyet elkap a forgószél.

  –Ez szép! –sóhajtotta a háziasszony.
  –Csakugyan jól hangzik – dörmögte a báty is. – De megélni ebből? Képtelenség!
  –Valóban lehetetlen volnék megélni ebből, képtelenül. Ezért is festegetek ilyen kis képeket mostanában. Fogadja ezt tőlem emlékbe – nyújtott egy kis ezüst láncon függő, ezüst keretbe foglalt porcelánképet a háziasszonynak. – A boldog szerelem – tette hozzá magyarázatképpen.
  A képecskén Zeusz és Héra ült egymás mellett az istenek királyi trónján.

Magyar irodalmi történetek 26.

A VADÁSZTÁRSASÁG NAPLÓÍRÓJA

(Katona József)

 

  1820 késő őszén, egy fiatal jogász, Katona József sétált föl s alá, németes kalapját kezében szorongatva a városháza szűk, emeleti folyosóján. Miután értesítették, hogy decembertől Kecskemét városa alügyészévé választották, ideje volt, hogy személyesen is bemutatkozzék. Most azt várta, hogy a polgármester elé járulhasson.

  De már egy órája mérte lépéseivel a vastag falú, apró ablakoktól alig megvilágított folyosót, s még nem hívatták. Ekkor mégis kinyílt a polgármesteri iroda ajtaja, és egy ősz hajú, alacsony termetű férfi lépett ki rajta. Odatipegett a várakozóhoz, és megszólította:

  –Tisztelt Doktor Uram! Üdvözlöm a Polgármester úr nevében. Ő sajnos jelenleg nem fogadhatja önt.

  –Köszönöm! Örvendek, hogy szerény személyem alkalmasnak találtatott az alügyészi tisztségre –válaszolta Katona.

  –Nézze, fiam, alaposan megfontolta a Nagytanács a dolgot. Elvégre mégis ritkán esik meg, hogy egy takácsmester fia a városi intelligencia körébe emelkedhet.

  –Becsületes polgára a városnak az én apám!

  –Na, hát meg ne bántódjék mindjárt! Csak az igazságot mondottam imént.

  –Értettem, uram. Tudja, remélem, hogy sem személyem, sem eddigi s ezutáni munkám nem okoz csalódást a nemes Nagytanácsnak.

  –Hallottuk hírét, hogy korábban pojácáskodással is próbálkozott. Bízunk benne, ez csak afféle ifjúi hóbort volt.

  –Elmúlt. Viszont némileg az irodalom körében maradtam. Nemrég került ki a nyomdából egy nemzeti történelmünket idéző tragédiám.

  –Nocsak! Nocsak! A cenzornak sem voltak kifogásai ellene? Tudja, milyen kényes a város vezetőinek helyzete ebben az átmeneti időben. A háború már elmúlt, az infláció megállt, de a pénz kevés, a hatalom szigorú, az ember sosem tudhatja, érti, itt a falnak is füle van…

  –Itt?

  –Feljelentőben sehol nincs hiány! Ok mindig akad. Hogy a népek meg milyenek… eh! minek is mesélem!

  –A cenzor engedélyezte a tragédia kinyomtatását.

  –Derék, nagyon derék.

  –Az ülésen egy példányt ünnepélyesen szeretnék átnyújtani polgármester úrnak.

  –Az jó lesz. Majd jelzem, mikor érkezett el az ideje annak, hogy szót kapjon.  A város megfelelő módon ki is fejezi majd háláját. Erről magam intézkedem.

  –Köszönöm.

  –Ugye még nőtlen?

  –Igen, uram.

  –Lakása megoldott?

  –Igen, találtam egy megfelelő kis bérleményt magamnak. Csak öt perc járásra van innen. Haza mégse költözhetek, igaz?

  –Igaz. Nagyon helyes. S ha már az irodalomról esett szó. Volna itt még valami. Remélem, örömmel veszi majd.

  –Éspedig?

  –Tudja, van a városnak egy Vadásztársasága.

  –Nem vadászom.

  –Nem is kell. Tudja a város arisztokráciájának szórakozása ez. Olyan társaság, amely nem szereti kiteregetni magánügyeit.

  –Nem értem, mire céloz, uram.

  –Nos, a Vadásztársaság ugyanakkor igyekszik megörökíteni az utókor számára tetteit. Például a nemes jótékonyságot, a katolikus vagy a református egyház, az iskolák támogatását, effélét. S jó volna, ha olyan ember vezetné a Vadásztársaság naplóját, aki írástudó, sőt, mint imént említette, már az irodalom köreiben is járatos, s így méltó módon tudná emlékezetessé tenni mindazt, ami fontos. Egyúttal persze jelenléte meg is könnyítené az ön beilleszkedését a város vezetőinek köreibe.

  –Értettem, uram. Ha ez kell, hát számíthatnak rám.

  –Örülök, hogy ilyen jól szót értettünk. Bizonyára sikeres életpálya kezdetén üdvözölhetem. Akár főügyész is válhat magából!

  –Majd igyekszem.

  –Persze valami rendes bakancsot, vadászöltözéket jó volna beszereznie. Ezzel a kalappal mégse mehet az erdőbe! Majd elszámoljuk valahogy, jó? Étel-ital az van ott mindig bőven. Jut magának is, alügyész uram!

  –De kérem!

  –Ugyan-ugyan! Már megint kényeskedik. A fő, hogy ne feledje! A Nagytanács legközelebb október 29-én ülésezik. Oda hívjuk és elvárjuk! Hozza akkor azt a könyvet is magával!

  –Ott leszek.

  –Addig meg csak rendezkedjék be, sétáljon, nézelődjék, ismerkedjék épülő-szépülő városunkkal! Alászolgája, uram! –vágta el a beszélgetés fonalát az öregúr, és visszalépkedett a polgármesteri szobába.

  –A viszont látásra! –mondta Katona egy percnyi meglepett hallgatás után. De addigra már egyedül állt a folyosón. Fejére tette kissé meggyűrődött kalapját, sarkon fordult, és elindult új lakása felé.