2017. január 25., szerda

Feltámadt klasszikusok 16


JANE AUSTEN

A ZOO-PARK TITKA


Első fejezet


Mindenki sejtette, aki gyermekkorában valaha is látta, hogy Cesar Bbamba főnöknek született. Ezt már származása is megelőlegezte. Walesi kisnemesi családból származott, de családját, mint Angliában oly sok másikat is, tönkretették a bekerítések (tudniillik bekerítette őket a szegénység). Ebből a mondhatni színtelenül egynemű családból csak édesanyja lógott ki egy hajszálnyit, tekintve, hogy ő arisztokrata ősöket örökölt, s a dicső hagyományok folytatójaként egész életét leányai illendő kiházasításának akarta szentelni. Eme tiszteletre méltó önfeláldozását csak az nehezítette meg némiképp, hogy nagy bánatára leányai egyáltalán nem születtek.
Mint említettük, Mr. Bbambát már maga az Isten is főnöknek teremthette. Ezért fordulhatott elő, hogy nagyon korán, már iskolaévei alatt kitűnt társai közül. Mrs. White, a llangwmi társaság lelke, a Llan­gwmi Özvegyek Jótékony Egyesületének alelnöknője mindig és mindenkinek szívesen beszélt erről, különösen, mióta férjének ez a volt tanítványa olyan magasra jutott:
– Tudja, drágám – magyarázta legutóbb is unokahúgának, amikor arról volt szó, hogy ki legyen a díszvendég a szokásos llangwmi tavaszi jótékonysági vásáron, – Mr. Bbamba már akkoriban rendkívüli módon észrevétette magát.
– Igazán? – kérdezte Miss Decens, akinek az a szerencse jutott osztályrészül, hogy nagynénje, Mrs. White szárnyai alatt ismerkedhetett meg az elegáns hölgyekre jellemző illedelmes viselkedés és társasági szokások részleteivel.
– Úgy bizony, drágám. És nem olyan hétköznapi, mondhatni közönséges módon, ahogyan ez gyakran előfordul a később általában elszürkülő, úgynevezett gyermekzsenik esetében. Nem. Az ifjú Mr. Bbamba nem az eszével tűnt ki. Esze igazán nem is volt valami sok. És nem is a rátermettségével vagy kreativitásával. A kreativitás (amit felnőttként se mindig sikerül helyesen kimondania), olyan messze állt tőle, mint Makó Jeruzsálemtől. És nem is a gyakorlati érzéke volt kiemelkedő, sőt, mondhatni, gyakorlati érzékkel aztán végképpen nem rendelkezett. Különösebben kedvesnek, vagy vonzó külsejűnek sem nevezhetjük, gyermeknek kövérkés, ifjúnak már-már pocakos volt, termete a kívánatosnál alacsonyabb, amitől egész testét valami pipiskedő fölfelé törekvés jellemezte, ráadásul haja is korán elküldte értesítését állhatatlanságáról.
– Mi volt hát akkor az a terület, amely kiemelte őt a hasonló korú és családi állapotú ifjak sorából, és már korán oly nagy reményekre jogosította? – kérdezte Miss Decens, aki korát meghazudtoló érettséggel igyekezett kihasználni a lehetőséget, hogy szülei, Mr. Decens, és Mrs. Decens lehetővé tették számára, hogy a pezsgő társadalmi életű Llangwmben, jelentős tapasztalattal rendelkező nagynénikéjénél szerezze meg azt a minimális világbeli jártasságot, amely nélkül elképzelhetetlen lett volna, hogy megfelelő időben a megfelelő ifjú ember válassza őt feleségnek.
– Vannak ezeknél a közönséges tulajdonságoknál fontosabbak is az életben. Ezért is mondom mindig, drágám,…
Itt Mrs White kissé elkalandozott, hosszú és kevéssé érdekfeszítő előadást rögtönözve tizenhét éves unokahúga okulására az emberi kapcsolatok felszínességéről, a lelki élet mélységeiről és más hasonló, a fiatal, az élet küszöbén álló leányok számára olyannyira fontos tudnivalókról. Alig másfél óra múlhatott el, közben a nap is lement, nem győzve kivárni a beszélgetés legfontosabb pillanatát, amikor Miss Decens, kissé udvariatlanul ugyan, de megismételte kérdését:
– Miben tűnt hát ki oly nagyon az ifjú Mr. Bbamba?
– Épp ezt magyarázom, drágám – mondta Mrs. White, és alig újabb másfél óra múlva valóban visszatért Mr. Bbamba kiválóságának kérdéséhez. – Mr. Bbamba tudott nézni. Gondolná az ember, nézni mindenki tud. Való igaz. De nem úgy, azzal az átható, csodálattal teli módon, elkerekedő, csillogó szemmel, mint borjú az új kapura, kicsit alulról fölfelé, bamba tekintettel, ahogy Mr. Bbamba nézett, miközben homloka közepén, az orra fölött két mély, függőleges árok jelezte a rendkívüli elmeműködést és figyelmet.
Mrs. White nagyon találóan ragadta meg ennek a nézésnek a lényegét. Ez a tekintet olyannyira korán hősünk jellemzőjévé vált, hogy már itt, regényünk elején őszintén be kell vallanunk, eddig kissé megtévesztettük olvasóinkat hősünk valódi nevét illetően. Apjától ugyanis, a derék, llangwmi születésű John Gwrmtől meglehetős közönséges nevet örökölt, ám már iskolatársai is csak Bbambaként emlegették, olyannyira, hogy később, megbarátkozván e jól hangzó, rendkívülien sajátos vezetéknévvel, besúgóként is ezt használta, sőt, maga is így mutatkozott be, ha valahol bemutatásra vagy bemutatkozásra került a sor.
– Engedje meg, Bbamba vagyok…
És általában megengedték neki.
Annál is inkább így tett, mert bár e név nem volt annyira ősi, viszont annyival könnyebb volt kimondani.
Ez a rendkívüli tekintet bűvölte el hősünk minden korábbi és későbbi elöljáróját, függetlenül attól, hogy az illető falusi tanító volt, mint Mr. White, aki a betűvetés rejtelmeibe vezette be, vagy zupás őrmester, mint Mr. Black, aki később a llangun­nori fogatolt tüzérek soraiban próbálta Mr. Bbambát másoknál jobb belátásra bírni. Nem is beszélve már Mr. Greenről, Nagy-London másod-alpolgármesteréről, akihez, mint legfőbb főfelügyelőhöz azidőtájt egész Nagy-London állat- és növényvilága (az embereket leszámítva, de az állatkertet beleértve) tartozott.
Ezért aztán az, hogy Mr. Bbamba lett a londoni állatkert, a nevezetes Zoo vezérigazgatója, tulajdonképpen nem keltett különösebb meglepetést. Számunkra azonban ennek annál nagyobb a jelentősége, mert csak így és ezáltal juthatott olyan tisztességre, hogy Mrs. White-nak eszébe jusson megfontolás tárgyává tenni, vajon nem volna-e helyes díszvendégként meghívni őt az idei jótékonysági vásárra.
El kell ismernünk, hogy bár meglepetést valóban nem okozott, de mégis némi magyarázatra szorul, miért éppen Mr. Bbambát érte e kitüntető kinevezés. Képzettsége ugyanis egyáltalán nem érdemesítette erre az állatkert-vezérigazgatói tiszt­ségre, tekintve, hogy nyelvésznek tanult, már amíg tanult, és már amennyit, ám igaz, hogy bizonyos hajlamai és hajlandóságai valósággal beletaláltak ebbe a feladatba. Mi sem mutatja ezt világosabban, mint az a, még a bentlakásos Milford Haven Schoolban írt versenydolgozata, melynek már címe – „A kettős mássalhangzók előfordulása az emlősállatok neveiben, különös tekintettel a sivatagi rókára" – is a szerző speciális irányultságának bizonyítéka. A dolgozattal egyébként annakidején a tiszteletre méltó tizenkettedik helyet érte el. Csak az érdekesség kedvéért jegyezzük meg, hogy a pályázók száma abban az évben éppen kerek egy tucat volt.
Kinevezésének hátterében pedig az a szerencsés véletlen állt, hogy egy másod-alpolgármesteri közmeghallgatáson olyan meggyőzően érvelt az állatkerti felira­tok helyesírásának elkerülhetetlen megjavítása érdekében, hogy örökre beírta nevét az alpolgármester szívébe.
E nevezetes fölszólamlás hatásosságát persze nagymértékben emelte az is, hogy azon a közmeghallgatáson (amelyre a kutya se ment el), Mr. Bbamba volt az egyetlen, aki a közt képviselte. Ő is csak azért, mert eltévesztette az emeletet: a Bromley kerületi kultúrpalota második emeletén az amatőr nyelvészek klubja ülésezett, hősünk ide készült, de véletlenül az első emeleten szállt ki a liftből, és így tévedt be a nagy-londoni másod-alpolgármester közmeghallgatására, ahol lenyűgöző beszéde és a már Mrs. White által is emlegetett rendkívül hatásos nézése megnyitotta számára a felemelkedés útját.

Meg kell jegyeznünk, hogy nem értünk egyet azokkal, akik úgy vélik, egy jó társaságba való ifjú hölgy számára az a legfőbb tudnivaló, hogy a férfiak előtt butácskának mutassa magát. Ez már azért sem lehet igaz, mert e leánykák többsége túlságosan együgyű ahhoz, hogy efféle képmutatásra képesnek tarthatnánk. Másfelől e sokat emlegetett nézet igazságtartalma annál is inkább kétséges, mert a butaság gyakran az ifjú férfiemberek számára is jó ajánlólevél, amint ezt Mr. Bbamba ilyen szempontból egyáltalán nem rendkívüli felemelkedése is bizonyítja.
Már vezérigazgatóságának első évében fantasztikus reformokat vezetett be. A valamikori Birodalmi Állatkertet Nemzeti Zoo-Parkká keresztelte át, ciceróról arialra változtatta valamennyi felirat betűtípusát, tekintve, hogy ez sokkal angolabb (Ki az a Cicero? Hallott már róla valaki? – kérdezte egy nagyívű, elsöprő hatású beszédében.) Emellett nemzetközi konferenciát szervezett annak eldöntésére, hogy a Dél-Majonéz-szigetekről származó ötleveles csepűrágót vajon „dél-majonéziai”-ként, vagy egyszerűen „dél-majonéz”-ként kell-e helyesen emlegetni. Egyszóval elmondhatjuk, hogy Mr. Bbamba nem okozott csalódást az állatkert vezérigazgatójaként, bár bizonyos bulvárlapok rosszindulatú pletykákat közöltek az éhen veszett bengáli tigrisről, orángutánról és a végtelenül lesoványodott vízilovakról, amelyeknek állítólag azért nem jutott élelem, mert az erre megszabott költségkeretet a nemzetközi konferencia résztvevőinek élelmezésére fordították.
Szándékosságot vagy pláne hanyagságot feltételezni Mr. Bbamba esetében azért sem volna tisztességes, mert vele igen sajnálatos módon elfelejtették közölni, hogy az állatkertben nem csak táblák és feliratok, de a ketrecekben és kifutókban állatok is vannak. Amikor ugyanis, kinevezése után, január tizenharmadikán, életében először (és utoljára) végigsétált az állatkerten, ezek a ketrecek és kifutók üresek voltak. Honnan kellett volna Mr. Bbam­bának sejtenie, hogy ez csak afféle téli, átmeneti állapot, tekintve, hogy az állatok ilyenkor a fűtött épületekben telelnek? De hát ilyen a bulvár-újságírás: nem oknyo­moz, csak terjeszti a rágalmazó féligazságokat.
Ha utánajártak volna a tényeknek, sok fontos dolgot megtudhattak volna. Például azt, amit az egyik szakértő mondott el Mr. Greennek, amikor a másod-alpolgármester megkérdezte tőle, hogyan vélekedik Mr. Bbamba magatartásáról ebben a súlyos helyzetben.
– Uram – kezdte a közelebbről általunk most meg nem nevezett szakember, – amikor a közkedvelt csimpánzok éhséglázadása hatására összehívott szakértői megbeszélésen kiderült, hogy az állatkertben élőlények (is) vannak, Mr. Bbamba igazi, csöppet sem tettetett nyitottsággal és érdeklődéssel fordult eme számára eleddig ismeretlen probléma felé. Elmagyaráztatta magának, hogy milyen kapcsolat illetve különbség tételezhető az állatkertben egy állatnév, annak tudományos elnevezése és a név viselője között, és már ott, azonnal felvázolta egy ezzel a témakörrel foglalkozó nemzetközi filozófiai kurzus megindításának tervét. És ahogy nézett ránk, uram! – fejezte be nyilatkozatát a meg nem nevezett, szavahihető szakértő.
Igen, ezt a nézést Mr. Green is tökéletesen el tudta képzelni. Úgyhogy a beszámoló teljes mértékben megerősítette a másod-alpolgármesterben a kinevezettje iránti bizalmat. Mr. Bbamba legújabb kezdeményezése pedig, hogy az angol tudományosságban ezután az idegenszívű latinizmusok helyett inkább a gaelt használják, végképp megnyerte Mr. Green tetszését, és azonnal kiutalt másfél millió fontot saját keretéből az állatkertnek, hogy a javaslat megvalósításának első lépéseként bevezethessék a rúnajelek használatát az állatkerti eligazító táblák esetében.
El kell ismerni, hogy ez kezdetben okozott bizonyos problémákat. Egy vidéki árvaház lakói például úgy eltévedtek az állatkert hatalmas területén, hogy máig nem sikerült megtalálni őket. Ott bolyonganak valahol, talán már csak kísértő szellemként, akaratlanul is növelve a Zoo-Park igazi angol nemzeti jellegét.
Persze az efféle nagyszerű eredményekről a bulvárlapok mélyen hallgatnak.
Érthető azután, hogy az olyan védtelen és felkészületlen lelkek, mint amilyen Miss Decens is volt, nem tudnak ellenállni eme aljas lapok rágalmainak, és az állatok sorsán rágódnak. Még szerencse, hogy ott volt Mrs. White, hogy megóvja unokahúgát a veszedelemtől.
– Jól nevelt hölgy sosem vesz kezébe efféle bulvárújságokat. A legcsúfabb és legilletlenebb dolog, ha tisztességes nő ilyesféle szórakozást keres – magyarázta, amikor Miss Decens szóba hozta a Mr. Bbamba vezérigazgatása alatt elpusztult állatok dolgát. – Ezek az alávaló újságok olyan illetlenségekről írnak, amelyeknek már a létezéséről sem vehet tudomást egy jó társaságbeli nő. Nem is értem, drágám, hogy jutott eszébe, hogy ilyen írásokat emlegessen? Egyáltalán: hogy jutott hozzá effélékhez?
– Roppant sajnálom a dolgot, – mentegetőzött Miss Decens. – A néni küldött az írószekrényéhez, hogy hozzak papírt a levélíráshoz, és akkor láttam néhány ilyen újságot ott heverni.
– Nos, igen – magyarázta Mrs. White, – éppen összekészítettem, hogy az inassal kidobassam azokat a szemeteket. Mert, ismétlem, én kezembe nem vennék effélét.
– Én sem vettem kezembe őket – mondta mintegy megnyugtatásul Miss Decens. – Éppen csak belekukkantottam.
– Még szerencse – zárta le a kérdést a nagynéni. – Inkább fogjunk neki, és fogalmazzuk meg az illendő hangú meghívást Mr. Bbamba számára.
Így is tettek, és ezzel végképp elhárult minden akadály a llangwmi tavaszi jótékonysági vásár minden korábbit meghaladó sikere, és ama rendkívüli, Miss Decens egész későbbi életét meghatározó lehetőség elől, hogy bemutassák a Nagy-Lon­doni Nemzeti Zoo-Park vezérigazgatójának.
Szerényen el kell hárítanunk magunktól azt a feladatot, hogy leírjuk Mr. Bbamba fényes megérkezését Llangwmba. Nincs tollunk a fényes hintók, a kirendelt tapson­cok, a leányiskolai énekkar, az ebből az alkalomból beszerzett gigantikus mennyiségű papírzászló és konfetti, a fogadáson elfogyasztott sültek, halak, hazai és külországbeli italféleségek ismertetésére.
Az a pillanat pedig, amikor Miss Decenst bemutatták hősünknek, e nevezetes londoni vendégnek, oly nagy jelentőségű, hogy már nem is férhet el ebben a fejezetben: a következő részt kifejezetten ennek szenteljük majd az olvasó épülésére és regényünk szerény épületének följebb emelésére.


2017. január 18., szerda

Feltámadt klasszikusok 15


JORGE LUIS BORGES

TALÁLKOZÁS EGY
TÉMÁMMAL


  Van egy érdekes témám. Illetve csak egy érdekes témám van. Azt is elírta előlem már valami magyar, vagy karinthy. De ki olvas magyarokat? És egyáltalán, ki olvas? Mióta a közoktatásból csak a köz maradt, nem is tudnak olvasni. Minek is? Amit éppen kell (lehet, szabad) tudni, azt majd elmondja valami kommunikátor (agitátor, aligátor). Írni még csak-csak. Igaz, nem úgy, mint fantasztikus példaképem, a dél-amerikai Kelet rózsája, a nagy Jorge Pedrito Jesus Maria Luisa Borges vagy én. Kevés manapság a hozzánk fogható zseni. Akikben úgy feszül az akarat, mint vezéren a mackónadrág, vagy Nietzschén a piros kalap. Már ha feszül.
  De hogy a rám oly jellemző egyenességgel máris témámra térjek, amit itt most nem fogok részletesen kifejteni, épp csak utalok majd rá, mint a nagy Cervantes a Hamletben, amikor a hidalgókat (hídlakókat?) emlegeti, tehát a dolog, amiről szó lesz, a Guacsó mentén történt. Mentén vagy subán. De guacsó.
 Akkoriban még Juan Pablo is egyedül járt a retyezátra, igaz, Maria Pinte Ikebana már tanulta az üstöllést, ezt a különlegesen hangszerelt, tengeri rákokból készült, ősi, spanyol, sült kasztanyettát, amely egészen olyan, mint a pizza, csak nincs okker sál a nyakában. Az is csak azóta kellene (szabadna?), mióta betört kies hazánkba a keleti szél, és minket a pampáktól a Szir-Darja (Amu-Darja, Cu-Darja) mellé sodort. Mert itt aztán kemény hidegek járják a sivatagban éjszakánként (ha nincs nappal). Mondta is az öreg Oliveira Magellan, Maria Pinte Ikebana unokabátyja (vagy ünőkabátja), hogy nem lesz abból nemzeti csürdüng, amíg jól früstökön nem ragadja valaki a hamisítatlan dél-argentin pampák (pempők? pumpák?) colour locale-ját neki.
  Ott a retyezáthoz vezető úton történt a dolog. Még a Lech mezeji csata előtt, amelyben Pinte Ikebana apja is elesett, amikor megbotlott egy karalábéban és két fej jégsalátában. Hullottak is ott aztán a fejek! De az egy másik történet, és én még az elsőt se meséltem el. Pedig rég el van döntve, hogy szóba hozom. Illetve döntés nem volt, de már évek óta tervezgetem a dolgot, mert nálam a legfőbb a tervszerűség. Én már megfizettem a kapkolódás tandíját. Pontosabban a rögtönzések költségtérítését, ami ugye mégsem ugyanaz. Mert tandíj az nincs, arról szó se essék, mert ha csak rágondolok, máris megszorul a gyomrom. Holott a megszorítások is ki vannak zárva. Fő a hitelesség (devizában? forintban? mindegy).
  Mentem, mondom, retyezátra. A ház, amelynek udvarán e kis nemzeti bódé állott, még őrizte a nagy idők emlékeit. Falain rozsdásodó fegyverek, sárguló WC-kefék, jól megformált, elhasznált mondatok és akasztott emberek lógtak.
  Sürgős volt, de ahogy odaértem, és nyomultam volna befelé, hát keményen tapasztalom, hogy az ajtó zárva van. Kulcsra (riglire, zárra). Előttem.
– Ki vagy te – szóltam komoran, – aki helyemre mertél furakodni?
– Ki vagy te – hallom belülről – aki helyemre mernél furakodni?
– Én Jorge Pedrito Jesus Maria Luisa Borges vagyok, Kelet rózsája, az argentin írózseni – mutatkoztam be, megcsillantva némely politikai vezérekével vetekedő született szerénységemet. – Akitől a hamisítatlan dél-amerikai mágikus realizmust számítják, akitől az egész válságban vergődő, menthetetlenül hanyatló liberál-burzsoá európai kultúra el van ájulva. Nyiss ajtót nékem!
 – Hogy nyithatnék – hangzott bentről nagy gőgösen. – Én Jorge Pedrito Jesus Maria Luisa Borges vagyok, Kelet rózsája, az argentin írózseni. Akitől a hamisítatlan dél-amerikai mágikus realizmust számítják, akitől az egész válságban vergődő, menthetetlenül hanyatló liberál-burzsoá európai kultúra el van ájulva.
  Én is majd elájultam! Micsoda álom! Vagy ő csak álmodik engem? Esetleg én álmodom őt? Vagy netán mindketten csak álmodjuk egymást? Mi, a nagy Jorge Pedrito Jesus Maria Luisa Borges? Kelet rózsái? Akik mindig egymás példaképei voltunk? Micsoda egy találkozás a fiatalemberrel! Aki nem más, mint maga Jorge Pedrito Jesus Maria Luisa Borges!
  – Hadd vessek rád egy pillantást (vagy legalább egy követ)! – kiáltottam mámorosan, és hangom végigzengett a nemzeti pusztán a retyezátig és tovább.
   – Hát jó, bújj be, ha akarsz – nyitotta ki az ajtót. – Csak aztán meg ne bánd, ha már te leszel belül.
   Igen! Az akarat! Amiről azonnal rám ismertem.
  Hogy micsoda emlékek ragadtak magukkal akkor?! Hogy milyen képek rohantak meg ott?! És milyen szagok?!
   Ezt talán még maga a nagy Jorge Pedrito Jesus Maria Luisa Borges, az argentin írózseni, a mágikus realizmus atyja (anyja, nagyanyja, stb.) sem tudná elmondani, pedig ő (mint tudjuk) maga Kelet rózsája, akitől az egész válságban vergődő, menthetetlenül hanyatló liberál-burzsoá európai kultúra el van ájulva.
Legyen mára ennyi elég.

2017. január 11., szerda

Feltámadt klasszikusok 14.

ZANE GREY

ARIZONA MARHÁI


A végtelen síkságon terpeszkedő fülledt csendet porfelhővel közeledő, lovát hajszoló két cowboy bontja meg. Az elhagyott, düledező farm gazdája, egy töpörödött öregember puskával a kezében fürkészi a távolt, a közeledőket.
– Figyelj, anyjuk – kiált hátra a konyhában tüsténkedő feleségének – valami idegen lovasok!
Az asszony folytatja a kenyérdagasztást, ki se pillant, csak visszakiált:
– Durrants oda nekik, mindjárt másfelé veszik az irányt.
Az öreg céloz, céloz a közeledő lovasokra, aztán hirtelen lecsapja a puskát:
– Anyjuk, de hát ezek nem is idegenek! Most látom, a fiaink azok!
Erre már az öregasszony is előjön, tésztás kezét a kötényébe törölgetve. Odaáll a férje mellé:
– Csakugyan, ők lesznek azok! – mondja.
Pár perc, a két lovas a farm elé ér, leugranak a lóról, a lovakat a kerítéshez kötik. Puska a nyereg mellé kötve, pisztoly a derékon, csillagos sarkantyú a csizmán. Akár egy hollywoodi filmen.
– Van itthon valaki? – kérdi nagy hangon a magasabbik.
– Jaj, édes fiaim, csak hogy hazajöttetek – szalad eléjük az asszony. – Kerüljetek beljebb!
Az öreg is előjön, azt mondja:
– Nagyon megváltoztatok, fiaim. Alig ismertelek meg benneteket!
Bemennek a kapun, leülnek a ház előtt a nagy, deszkalapokból formált asztalhoz.
– Persze, hogy nem ismert rám – súgja a kisebbik a társának. – Hát hisz nem is az apám.
– Na, nekem még annyira sem – súgja vissza a magasabbik.
–Ennétek valamit? – kérdi asz asszony. – A kenyeret még csak dagasztom, de egy kis hideg marhasült? Az biztosan jól esne..
– Hozzad csak, asszony – mondja az öreg a feleségének.  – Addig iszogatunk egy kicsit a gyerekekkel. – Teletölti a poharakat. Egy darabig csend van, aztán megkérdezi: – Hát aztán hogy megy a sorotok? És milyen ez a cowboy-élet?
– Tűrhető – mondja a magasabbik jövevény. – Meg lehet szokni. 
– Na, igyunk a cowboy-életre! – emeli az öreg a poharát.
Koccintanak, isznak. Jön az asszony, hozza a hideg sültet. Előkerül a kés a csizmaszárból: a két jövevény jóízűen falni kezd. Az öregek örömmel nézik, hogy tömik emezek magukba az ételt.
– Nem vagyunk ám mi igazi cowboyok – szólal meg most a kisebbik
hideg sültet. Előkerül a kés a csizmaszárból: a két jövevény jóízűen falni kezd. Az öregek örömmel nézik, hogy tömik emezek magukba az ételt.
– Nem vagyunk ám mi igazi cowboyok – szólal meg most a kisebbik
– Nem ám – tódítja teli szájjal a magasabbik. – Valójában római nemesek vagyunk. Éppen most választottak meg minket consuloknak. Két évig én leszek az első consul.
– Na ja – mondja a kisebbik, és egy újabb falatot töm a szájába. – Én meg a második.
– És miféle dolog az a consul? – kérdezi az öreg.
– Nahát – mondja két falat közt a magasabbik – olyan, mint a sheriff. Vagy az elnök. Csak ezt hamarabb elcsapják.
– Jól fenéken billentik – mondja a kisebbik.
– Az szép lehet – bólogat az öreg. – Szíves örömest megnézném. Na, erre iszunk! – emeli a poharát.
Koccintanak, isznak. A jövevények folytatják az evést. 
– Mi aztán majd visszatérünk a marha farához – mondja a nagyobbik.
– Ahogyan az a Cincinnatus tette. Pedig az diktátor volt, igaz-e? – néz rá a másik.
– Cincinnati? Azt ismerem – mondja az öreg. Ott van Pitsburg mellett.
– Az is egy miniszter? – kérdi a nagyobbik.
– Hallott már valaki olyat, hogy egy miniszter csak úgy lemondjon? – tér vissza a témához a kisebbik.
– Majd bolond lesz lemondani. Hiszen abból él – így a nagyobbik.
A korsó hamar kiürül. Az öreg feltápászkodik.
– Hozok még egy kis itókát– mondja, és már indul is: zúg a feje a sok érthetetlen dologtól.
– Én meg egy kis gyümölcsöt – mondja az asszony. – Ugye, milyen kemény legények? – súgja oda a férjének, ahogy beérnek a házba. – Rád ütöttek. Emlékszem, te is ilyen deli legény voltál, amikor elraboltál anyáméktól.
– Rég volt – mondja az öreg. – De azért szép ez az élet. Megadatott, hogy lássuk, ember lett a gyerekeinkből.
– Finom ez a hús! – mondja odakinn társának a kisebbik. – Anyám is pont így csinálta gyerekkoromban.
– Az enyém is. Vagy talán, mégis, az valamivel ízesesebb volt. Mintha valami fűszer hiányozna belőle.
– Most, hogy mondod – bólint a kisebbik. – Lehet, hogy igazad van. De ez a nő is jól csinálja.
Közben az öregek térülnek, fordulnak, újra ott ülnek mind a négyen az asztal körül. A hús már elfogyott, csend van, iszogatnak.
– Igazából nem is vagyunk consulok – szólal meg váratlanul a kisebbik. – Csak neki – mutat a társára – néha ilyen furcsa tréfái vannak. – A legjobb, ha egy szavát sem hiszik el.
– Na, azért az túlzás volna – mondja a magasabbik. – De ami igaz, az igaz, nem vagyunk rómaiak. Igazi amerikaiak vagyunk. Visszahúz a szívünk ide, Nyugatra. Még ha igazából porszívóügynökként keressük is a kenyerünket a keleti parton.
– Hát így – bólogat az öreg.
– Az már szép! – mondja az asszony, és elégedetten elmosolyodik.
– De ideje, hogy induljunk! – áll fel a magasabbik. A másik is szedelődzködni kezd.
– Máris mennétek? Legalább valamit hadd adjak az útra – próbálkozik az asszony, de a jövevények már vetik is magukat a lóra.
– Na, Isten áldja magukat! – kiált vissza a magasabbik.
– Vigyázzatok egymásra! – Kiabál utánuk az asszony.
A két öreg egymást ölelve egy darabig még áll a kapu előtt, nézik a távolodó jövevényeket. Azok porfelhőbe öltözve gyorsan távolodnak. Már egy fél órája lovagolnak újabb igazságtalanságok eltörlése, újabb ártatlan leányok megmentése és újabb típusú porszívók eladása (sőt, egyenesen a Nap) felé, amikor megszólal a magasabbik:
– Azért mégis szép, amikor az ember így visszatér a szülői házba.
– Na ja – mondja a kisebbik. – Nincs is szebb dolog a világon, mint a család!

2017. január 4., szerda

Feltámadt klasszikusok 13.


P. L. Travers


Mary, a csudálatos
(aktuális kiadás)



   Szép, csöndes nyári reggel volt. Csak a Cseresznyefa utca sarkán ácsorgó multiplakát üvöltötte bele a világba, hogy Vegyél – Egyél. Nem mintha erre a bíztatásra szükség lett volna. Világválság ide, világválság oda, az emberek eszeveszetten vásároltak.
   Vették-vitték az emeletes fűkaszálót, a kerekevesztett rokkantkocsit, a felesütős hajregenerátort, a minden hájjal megkent önitatót, a falra szerelhető turistabakancsot, a hátultöltős mosónőszimulátort, a pattogatott kukoricametélőt, a koloratúr béranyát, a zenélő jégkockamelegítőről már nem is beszélve. Egyszóval megvettek mindent, amit a reklámok és kedvezményes akciók rájuk tukmáltak. Tömték magukba a javakat, mintha ez a habzsolás elfedhette volna a végtelen ürességet, amelyet csak Bumm tengernagy ágyújának dörrenése töltött be napjában kétszer, este és reggel néhány pillanatra, amikor jelezte, hogy neki már nyolc.
   – Elég! Nem bírom tovább! – hallatszott váratlanul a tizenhetes számú házból. Rögtön utána kicsapódott az ajtó, és a nyílásban feltűnt maga Banks papa, amint éppen szabadulni próbált a nadrágjába kapaszkodó, eszeveszetten sivalkodó háromdimenziós öltönyhajtogató-gép szorításából.
   A nyitott ablakban eközben megjelent Banks mama elgyötört arca (a többi része az ikrek etetésével volt elfoglalva). Miközben könnyeit szárogatta, próbálta számba venni, mi minden baj zúdult rájuk mostanában, azóta, hogy Mary Poppins elhagyta őket. Mary ugyanis bevándorló volt, ráadásul vagy az égből, vagy kitalálója képzeletéből, de mindenképpen az Európai Unión kívülről érkezett, s az ilyenekre nem járt jó világ itt mostanában.
   Kezdődött azzal, hogy öt gyermekük ellenére Banks papát kizárták a nagycsaládosok egyesületéből, ahol azelőtt tiszteletbeli másod-alelnöki tisztséget töltött be. Arra hivatkoztak, hogy az (anglikán egyház heves tiltakozását figyelmen kívül hagyva) egyhangúan (a kormányfő által) elfogadott új alkotmány szerint a minimális család legalább egy férfiből és egy nőből, illetve (tekintettel az angol liberalizmus szép hagyományaira és a másság tiszteletére) esetleg egy nőből és egy férfiból áll. Következésképpen nagycsaládosnak kizárólag a legalább kétnejű férfiak tekinthetők. E kétnejűség azonban a Cseresznyefa utca tizenhetes számú házban szóba sem jöhetett. Ennek nemcsak Banks mama mondott ellent (hevesen és igen meggyőzően forgatva a kenyérszeletelőt), hanem az a tény is, hogy a kétgyermekes családra méretezett házban egy újabb nej számára immár egy félszobányi hely sem találtatott volna.
   Folytatódott a dolog azzal, hogy Banks mamát családvédelmi közmunkára osztották be. Ennek keretében Lark kisasszony gyermekeit kellett ápolnia, és megvédenie őket a rájuk leselkedő mindenféle veszedelmektől. Ez mindjárt két kellemetlenséggel járt. Egyrészt rettentő nehéz feladat volt naponta öt példányban jelentést írni az elvégzett családvédelmi munkáról, és azt Lark kisasszonnyal ellenjegyeztetve
személyesen bevinni a kerületi családvédelmi szolgálathoz. Különös tekintettel arra, hogy Lark kisasszonynak (ha Peti nevű kutyáját nem számítjuk) se kutyája, se macskája (gyermeke meg egyáltalán) nem volt. Másfelől a heti közmunka ideje alatt Banks mamának Lark kisasszonynál kellett laknia. Képzelhetni, hogy mire szombat estére hazaért, nemcsak a ház, az öt gyerek, de szegény Banks papa is fenekestül fel volt fordulva. Mit lehetett tenni? Tudomásul kellett venni, hogy a kormány számára a családvédelem mindennél fontosabb.
   Ez a családmentő, hagyománytisztelő kormány találta ki azt is, hogy mostantól a himnuszt a királynő iránti tisztelet növelése érdekében egy kicsit magasabban kell énekelni. E célból minden brit állampolgár köteles volt egy jókora követ a nyakában hordani, hogy a himnusz éneklésekor erre felállva kellően magasan legyen. Ezeket a köveket az új politikai értelmező szótár szerint „apró kavics” néven kellett emlegetni. A kormány szét is küldött a lakóközösségeknek egy-egy halom ingyen terméskövet, melyből ki-ki tetszése szerint választhatott. Előbb a Towert akarták lebontani, hogy elég kőhöz jussanak. Ezt az ötletet később elvetették, és azt tervezték, hogy maga a kormány költözik be a történelmi falak közé. Ezzel jelentős mennyiségű pénz és fáradság volna megtakarítható, választási verség esetén elég volna, ha egyszerűen átvonulnának a börtönszárnyba. Hozzá is fogtak, hogy a dolgok további egyszerűsítése kedvéért felelevenítsenek néhány apró, a politikai ellenfelekre kiszabható, korábban már bevált olyan büntetési tételt, mint az elevenen megnyúzás, a szurokban főzés, felnégyelés. Természetvédelmi okokból (túl nagy a faigénye!) a karóba húzást elvetették.
   Banks mama egy félkilós, selymes felületű, majdnem tiszta kék színű apró kavicsot választott, de azóta emiatt is egyfolytában rettentő gondban van. Rájött ugyanis, hogy a nyári ünnepeken viselt sárga-zöld mintás kiskosztümét nem veheti fel a kék kavicshoz. Pedig arról nem is álmodhatott, hogy új ruhát varrat magának. Annabelle születése óta így is nagyon szűkösen éltek. Banks papa újabban csak minimálbért kapott a bankban.    
   A kormány ugyanis bankmentő csomagot vezetett be, aminek lényege az volt, hogy a bankok bevételeiket azonnal a kormánytagok számlájára voltak kötelesek átutalni, nehogy a bankárok eltőzsdézzék a hasznot. Így persze fizetésre alig maradt, a minimálbérnek is örülni kellett. Ehhez jött Banks mama havi két, királynői címerrel ékesített díszoklevele (amit a családvédelmi közmunkáért kapott), úgyhogy be kellett látnia, bármilyen szűk is rá Annabelle születése óta az a kiskosztüm, a világ még nagyobb szűkösségre kényszeríti.
   És akkor még ehhez járult, hogy tegnap megjelent a Cseresznyefa utcában a végrehajtó, és azt állította, hogy Banksék hónapok óta nem fizették be a gyermekességi adót. Ez az új adónem arra szolgált, hogy növelje a társadalmi igazságosságot. Bántotta ugyanis az emberek igazságérzetét, hogy egyes családok pofátlanul négy-öt gyerek számára is igénybe veszik a társadalom szolgáltatásait (óvodát, iskolát, stb.), miközben ugyanannyit adóznak, mint a gyermektelenek. Aki többet akar elvenni a közösből, az fizessen is többet, mondta nagy ívű programbeszédében a miniszterelnök. És lőn. Bankséknek tehát fizetniük kellett (bár sem óvodába, sem iskolába nem járt még egyik gyerekük sem, de hát ne akadjunk fenn minden apróságon!) Banks mama állította, hogy ők igenis fizettek, minden héten Robertson Ay, a mindenes inas viszi a postára a pénzt.
    – Hol van Robertson Ay? – kérdezte kétségbeesetten Banks mama.
   A keresett személy éppen szokásos helyén, az emeleti gardróbban aludt, és amikor Ellen, a szobalány rátalált, kiderült, hogy a gyermekességi adó is hetek óta csak idáig, alvásra használt szekrényéig jutott el, persze, hogy így nem érkezhetett be a mélyen tisztelt királyi adóhivatalhoz.
    Így álltak a dolgok, amikor amikor történetünk elkezdődik. Ez az a pillanat, amikor valahonnan (az égből? a keleti széllel? vagy csak úgy, egyáltalán?) meg szokott jelenni Mary Poppins, hogy mindent rendbe hozzon.
   De hát Mary Poppins egy mese főszereplője. Azt leshetjük, hogy nekünk megjelenjen.