Magyar irodalmi történetek 16

ÁLMOK…EURÓPA…PÁRIZS…EGYRE MESSZEBB

(Bessenyei György és Csokonai Vitéz Mihály)

 1805 kora tavaszán szeles, hűvös idő járta. Ezen a nevezetes napon a felhők mögül kibukkanó nap a Berettyó mentén tekergő, Pusztakovácsiba vezető, keményre taposott országúton egy sötét hajú, köpenyébe burkolózó fiatalembert láthatott, amint erőteljes léptekkel haladt célja felé. Kocsizörgés hallatszott. A vándor megállt, bevárta a kocsit. A könnyű homokfutón egy daliás termetű, őszes hajú, idősödő férfi ült.  Ahogy a gyalogló mellé ért, megállította a lovakat.

– Adjon Isten szép napot, bátyám uram! – köszönt a gyalogos a szekeresnek.

– Tenéked is, öcsém uram! – jött a válasz. – Merre jársz itt e lapályon, ahol a madár se jár?

– Nagyváradnak tartok Debrecenből.

– Debrecenből? De hisz akkor jókora kitérőt teszel éppen most. Eltévedtél, úrficska?

– Nem vagyok én úr, magad is láthatod, csak egy szegény, nyomorult poéta, aki fejébe vette, hogy nem hal meg, míg nem látogatta meg nagyságos Bessenyei György urat.

– Osztán azt minek, öcsém uram?

– Sok jókat szóltak róla egynémely nekem kedves emberek. Mondják azt is, jó poéta volt.

– Volt?

– Így mondták, merthogy igen régóta nem hallani felőle.

– S te gondolod, megvan még?

– Remélem. Ámbár én már igen sok reményemben megcsalatkoztam.

– Nos ez egyszer tán elkerül a csalódás. Látni akarnád Bessenyei Györgyöt? Osztán mi lesz, ha ő nem fogad téged. Hisz nagyúr volt, valamikor Mária Terézia ajtaját őrzötte. Az is igaz, hogy akkor Párizs is sokkal közelebb volt. Álmok! Európa! Hol van az már!

– Hát tényleg nagyot fordult azóta a világ. De fogadtak engem már nagyurak másutt is. Ha egy Festeticsnek jó voltam, tán kapok itt is bebocsáttatást.

– Majd meglátjuk. A bebocsáttatás még ráér. Addig is kapaszkodj fel ide mellém, és nézz meg jól, ha már ez a kívánságod. Mert hogy én volnék ama Bessenyei. 

 A fiatalembernek nem kellett kétszer mondani, már fenn is ült a bakon az öregúr mellett, aki kezét nyújtva segítette az elhelyezkedést.

 Aztán így folytatta:

– És tebenned kit tisztelhetek?

– Csokonai Vitéz Mihályt. Volt segédtanítót, alkalmi poétát, szegény vándort.

– Csokonai? Mintha Annától már hallottam volna ezt a nevet. Valami lázadó a debreceni kollégiumból?

– Lázadó? Ugyan! Hagyjuk! – legyintett a fiatalember.

– De poéta, ugye? – kérdezte az idősebbik.

– Afféle.

– Bessenyei, Csokonai, együtt a szekéren… – kezdett versbe a szekeres.

– Mit nem adna Kazinczi, hogy ülhessen középen – vágta rá az ifjú.

– Kazinczi? Hát az kiféle-miféle ember?

– A mesterem, az irodalmi vezérünk. A magyar nyelv ügyének élharcosa.

– A magyar nyelv ügyéért én is emeltem szót valaha. Csakhogy, öcsémuram, semmit sem ér a dolog, ha nem az emberek, az országlakosok életének jobbítását szolgálja. Akkor csak pipafüst!

– Kazinczi azért is hosszú börtönt szenvedett.

– Összeesküvés?

– Úgy ítélték. Elárulták őket.

– Miért nem készültek fel rá? Tudhatni, ha három magyar sub rosa összejön, egy közülük biztosan fizetett ügynök vagy provokátor.

– De mégis!

– Tudod, öcsém, a világ nemigen javítható. Erőszakkal meg semmiképpen.

– De a francia gondolat! Rousseau! Az egyenlőség eszméje! A szabadság!

– Szép szavak! De királygyilkosoktól mit lehet várni, mondd! A többi meg: látod mivé fajulta magát. Elszabadult a csőcselék. Aztán a király helyett kaptak egy császárt. s nyakunkra hozták a háborút. Jól mondta Voltaire. Kell iga a népnek. Ha nem volna Isten, ki kellene találni. 

 Nagyjából itt tartott a két poéta, amikor a szekér befordult egy fatornácos kis ház elé. A kocsizörgésre egy fiatal nő jelent meg az ajtóban, és sétált eléjük a kertajtóig.

– Ez Anna – mutatott a nőre Bessenyei. – Ez meg itt Csokonai, a költő – mutatta be vendégét is. 

– Talán kerüljünk beljebb – mondta a nő.– A lovakat, a szekeret János majd eligazítja.

 Bementek. A nő párat fordult, s már ott gőzölgött az asztalon a friss báránysült.

– Köszönöm a nagyszerű vacsorát! Nem is tudom, mivel hálálhatnám meg – mondta Csokonai, amikor, jó óra múltán, vendéglátója asztalt bontott, hogy elővegye pipázó készségét.

– Annának köszönd! Tudod, ez itt mind az ő birodalma. Én is csak arra vagyok, hogy neki eggyel több gondja legyen.

– Ugyan már, ne hallgasson rá – mondta a nő. Egészen elpirult zavarában, úgyhogy gyorsan felállt, és kiment a konyhába.

– Nekem már senkim és semmim, most, hogy a városszéli házunk is leégett – mondta az ifjú poéta, ahogy kettesben maradtak.

– Szerezz újat, és vidd haza oda ezt a lányt! Engem is ő állított talpra. S neki sincs senkije, semmije, mióta az öcsém, az apja itt hagyott bennünket. S ki tudhatja, mit tartogat nekünk a jó Isten. Én már kifelé megyek ebből az árnyékvilágból. S mi lesz vele, ha magára hagyom? Errefelé nem jó egy nőnek egyedül.

– Jaj, bátyám uram, csak azt ne gondolja, hogy ez ilyen egyszerű. Mikor megyek én haza? És hová? S vajon ő tényleg eljönne velem?

– Nézd, öcsém, most Váradra elvisz János szekéren. Intézd el gyorsan a dolgodat, aztán gyere vissza. A lányt addigra én meggyőzöm. De neki bebizonyítani, hogy igazam volt, már majd tenéked kell!

 Így történt, hogy másnap reggel már nem gyalogosan, hanem szekéren ment tovább Nagyvárad felé Csokonai, ahol ott az a feladat várta, hogy méltó búcsúverset mondjon Rhédei Lajosné temetésén. Ez volt A lélek halhatatlansága című műve, melyet ott igen jól fogadtak.

 De sem ez, sem Bessenyei jóindulata nem segíthetett már rajta: a temetésen megfázott. Nagy betegen, tüdőgyulladással tért meg Debrecenbe. Se kedve, se módja nem volt Pusztakovácsi felé térülni.

 Különben is: tényleg ki tudhatja, mit tartogat nekünk a jó Isten. Csokonai még abban az esztendőben, 1805-ben, harminckét éves korában bevégezte földi pályafutását. Bessenyei Györgynek viszont, aki akkor már a hatvanadik évében járt, adatott még hat esztendő, amit békében, megelégedésben, Tariménes utazásain munkálkodva töltött el unokahúga, Anna társaságában.

Magyar irodalmi történetek 15

KEDVESKEDŐ MÚZSÁK, ÉKES SZAVÚ NIMFÁK!

(PetrőczyKata Szidónia)

– Mi a baj, Mária?

– Bocsánatát kérem, hogy ebben az alkalmatlan órában megzavarom Kata asszony nyugalmát, de…

– De? Mi történt? Ég a ház?

– Jaj, nekem, dehogy is ég, ne adja Isten, hogy ilyen baj essen rajtunk! De jött egy ember.

– Ettől lött a nagy ijedelem? Annyira ijesztő volna?

– Jaj, hogy ennyi butaságot összebeszélek, de úgy meg vagyok zavarodva.

– Mitől, Mária, mitől?

– Az az ember. Most érkezett lóhalálában. Egyenest a nagyságos fejedelem küldte.

– No hát hol van? Miért nem engedted be, ha már olyan fontosnak látszik?

– Itt vagyok én, nem kell nekem engedelem a bejövéshez. Már bocsánat, hogy belopakodtam a Mária nyomában.

– Nemcsak fontosnak, de ügyesnek is látszol. És bátornak. Nem félsz, hogy cselédeimmel az ablakon át dobatlak ki innen?

– Azt, akit nagyságos Rákóczi Ferenc, vitézlő fejedelmünk tisztelt meg ajánló levelével?

– Hadd lám, azt a levelet!

– Parancsoljon, méltóságos grófnő. Érintetlen még rajta a pecsét. És még egyszer kérem bocsánatját.

– Rendben. Igen, látom. Helyesen értem? Mondd, te valami piktor vagy?

– Arcképfestő volnék, engedelmével. Nem olyan híres, mint Mányoki Ádám uram, a nagyságos fejedelem udvari festője, mellette én csak segéd lehetnék. De azért már nem egy nevezetes család tagjait örökítém meg az utódok számára. Bercsényi uram feleségéről, Csáky Krisztina grófnőről készült képem, igaz, azt már vagy tizenöt éve festettem, az ungvári kastély főlépcsőházát díszíti. Generális uram ajánlott a nagyságos fejedelem figyelmébe. Úgyhogy nemrég magáról nagyságos Rákóczi urunkról is készíthettem egy, igaz, kissé hevenyészett arcképet.

– Látom, a szavakkal jól bánsz. Vajon az ecsettel is ennyire?

– Tegyen próbára, méltóságos grófnő!

– Csak hát nekem bizony most se kedvem, se pínzem nincsen képeket rendelni. Úgyhogy, ha rám számítottál, alaposan melléfogtál.

– Megrendelőm éppenséggel már volna.

– Csakugyan? És kicsoda az a titkos jóltevő

– Nem titkos, de jótevő. Maga a nagyságos vitézlő Rákóczi Ferenc fejedelem rendelt tőlem egy arcképet.

– Hát akkor miért itt rontod a levegőt, miért nem a fejedelem udvarában lesed az alamizsnát?

– Mert hogy nekem méltóságos Petrőczy Kata Szidónia grófnő arcképét kell sürgősen megfestenem a fejedelem számára.

– És ugyan minek a nagyságos fejedelemnek az én öregecske arcomnak látványa?

– Azt mondta a nagyságos fejedelem, minden szavát megjegyeztem, higgye el, méltóságos grófné. Mert a magamfajta piktornak ritkán jut ki olyan tisztesség, hogy négy szem között beszélgessen egy ilyen nagy emberrel.

– És mit mondott Rákóczi urunk?

– Azt mondta a nagyságos fejedelem, hogy azt akarja, reggelenkint, amikor felébred, a tekintete elsőül egy igaz magyar asszony arcára essék. És, ezt jól jegyezd meg, kötötte, lelkemre, hogy tisztább és hűségesebb magyar asszonyt Petrőczi Kata Szidóniánál édesanyám óta nem láttam.

– Látom, le akarsz venni a lábamról. Fölösleges penig nagyon fáradnod. Ha a fejedelem azt parancsolta, engedelmeskedem. És hogyan kívánsz, piktor, nekikezdeni a dolognak?

– István, ha meg nem sértem. Úgy szokás, hogy kiválasztjuk a ruhát, az ékszereket. Ezekről elkészítem a kép egyik felét. Aztán jön a neheze. Az arcnak és a kéznek megformálása. Ez utóbbiakhoz már a méltóságos grófné jelenlétére, türelmére is szükségem leend.

– A zöld-arany, befűzős pruszlikban festesse meg magát, méltóságos grófné! A gyöngyös hímzéssel!

– Jaj, Mária, minek beszélsz bele a dologba? Azt hiszem, jobban illenék koromhoz valamely fekete brokát.

– Már bocsánat, de nincsen ok most a gyászviseletre – avatkozott a vitába a festő is – Meg aztán a fejedelem kívánsága… Talán Máriára kellene hallgatni.

– Hát jó, legyen! Mária. Add ki Isvánnak a zöld-arany befűzős pruszlikot a fehér muszlin blúzzal. Ha egyszer sürgős, hadd kezdjen a munkához már ma, az estebéd után. És kérlek, gondoskodj, szállásáról, egyéb szükségleteiről is hamar. Túl sok jóra ne számíts, piktor, tudod, igazából itt mi is vendégek, és elég szűkösen vagyunk.

– Nem vagyok nagyigényű, méltóságos grófnő. Meg aztán háború van, s tudom, ilyenkor mindenütt nehéz.

– Háború, de már miolta! Egyik sereg még el sem vonult, jött a másik. S hiába voltam otthon még, Magyarózdon akkor, s ott a nagy birtok, a sok jószág, csak a gond volt vele, az uram örökké távol. Hol Bécsben, hol Posonban, hol másutt. Hogyan védhetném meg azt a kis jószágot, hogyan őrizhetném meg úgy, hogy a hatalmasokat se haragítsam se magamra, se az uramra. Mondd, István, miért van, hogy a féfiaknak mindétig csak a háborún jár az esze?

– Talán azért, méltóságos grófné, mert pusztítani mindig könnyebb, mint alkotni. Lássa, én csak afféle megtűrt vagyok a művészek világában, de bizony én is megszenvedek, mire egy képem elkészül. S ha felgyújtja valaki az ungvári kastélyt, milyen gyorsan és könnyen megsemmisítheti a munkámat. Igaz? Meg aztán szerezni is a legkönnyebb úgy, ha a másét elrabolom. S mi más a háború, mint irigységtől indíttatott fosztogatás, ölés, szabad rablás. Az ok? Ok mindig találtatik.

– Vajon Jézus ezt tanította, vajon a szentek ezért adták az életüket? Hová lett a szeretet? Úgy hiszem, nagyon el vagyon romolva valami ebben a világban.

***

– Mária! Mi újság vagyon a piktorunk körül? Azt látom, hogy téged egészen elbűvölt. Reggeltől napestig körülötte forgolódol, én jóformán nem is láttalak, miolta megjött.

– Nagyon kedves ember, méltóságos grófnő. És annyi mindent tud a világról, az emberekről. Fest és mesél. Mesél és fest.

– Értem: Azt is látom rajtad, a meséléssel jól haladt. És a festéssel?

– Haladtam azért azzal is, méltóságos grófnő. Meg is mutatnám, ha nem terhelném vele.

– Már megint lopakodol? Mária szoknyája mögé bújva? Na hol az a híres kép?

– Itt vagyon, de még csak a kezdete. A ruha már megvolna, de az ember még hiányzik belőle. Ha esetleg nekifoghatnánk.

– Jól van, akkor fölveszem azt a ruhát. Csak helyezkedj el itt az olvasó szobámban. Gyerünk, Mária, segíts átöltözni! Ha kész vagyok, visszajövök. Addig te csak rakosgasd ki a festékeidet. Én majd itt dolgozgatok az ablaknál, te meg ott festegethetsz. Jó lesz így?

– Nagyszerű lesz. Köszönöm! Várok…

– Hát én már készen is állok. És te?

– Én is, a méltóságos grófnő szolgálatjára. Mária! Talán egy főkötő kellene még.

– Kell az? Öreg vagyok én már a sok ékszerekhez.

– Gondoljon, méltóságos grófnő a fejedelem kívánságára!

– Jól van, legyen. Mária, azt az ídesanyámról maradt vertezüst, virágos, gyöngyös kontyfőkötőt hozzad a fülbevalókkal.

– Máris, asszonyom!

– Tudod, piktor, nemigen van nekem kiért, miért kiöltöznöm mastanában. Hogy ide húzódhattam a fejedelem jóvoltából, magányosan éldegélünk a leánkákkal, de legalább ráérek a verseimet rendezgetni. Tudd meg, immár harmadszor kellett hazánkból kegyetlen ellenség miatt mindenünk elhagyásával kibujdosnunk. Amikor a labancok elhurcoltak minket Ózdról, épp csak annyi időm volt, hogy öszekapkodjam a leánkákat és a legszükségesebb dolgainkat. A szerte hányódó papírokra már sem idő, sem erő nem maradt. Szebenben meg éppen nem volt módom semmire. Nemcsak Rabutin, de a betegség is megkínzott. Azóta az írás is nehezemre esik. Mégis, lásd, próbálom ebbe a szép kis könyvecskébe bejegyezni, ami még megmaradt. Ez a leányomé, Pólié, ő magának lemásolta a verseimet még a régebbi időkben, és mindig magánál tartotta, mondván, vigaszt nyer belőlük. S mastan, hogy Magyarózdot is felígették, a saját magam verses könyve bizonnyal elpusztult. 

– Nem is tudtam, hogy a méltóságos grófnő verseket ír.

– Nem tartozik ez senkire rajtam és az uramon kívül. Elég, ha ő tudja.

– Már megbocsásson, méltóságos grófnő,de egy férfi az egész világnak elbüszkélkedne ezzel a tudományával. Lám ott van az a Kőszeghy Pál is, aki Bercsényi uram házasságáról írt versezetet Gyöngyösi István modorában. És milyen nagy becsben és gazdagságban van azóta! Munkáját a generális pénzén kis is nyomtatták. Olvasta talán a méltóságos grófnő?

– Azt nem. Némely ezt-azt Gyöngyösi Istvántól igen, de azokban nekem túl sok a cicoma. és túl kevés az őszinte érezés. Tudod, piktor, én leginkább ama gyarmati Balassi Bálintnak verseit szeretem olvasgatni. Amelyeket Rimay János adott ki a sajátjaival elegyesen. Azok szólnak az én szívemhez igazán. Ezen az oldalon, itt a kezemben éppen egy olyan versem van lejegyezve, amely az Balassi verseinek formáját mutatja.

– Ha kérhetném, méltóságos grófnő!

– Hát jó. Felolvasok neked egy rövidke mutatványt, egy strófácskát belőle. Tessék:

Szánjatok kősziklák, erdők, kies puszták,

Bánkódjatok énrajtam,

Szánjatok meg, kérlek, mert, jaj, búba élek,

És ím, mire jutottam,

Mezők szép virági, vizek friss folyási,

Könyvezzetek énrajtam.

– Ez nagyon szép!

– Eh! Mibe viszel bele engemet! Különben meg, mit tartozik ez az egész terád?

– Nekem sok mindent tudnom kell, mert a jó arckép nemcsak a külső vonásokat adja vissza, de a lélek rezdüléseit is. Ezért is kérem, ha meg nem sértem, beszéljen kicsinyég magáról, az életéről nekem a méltóságos grófnő.

– Mit mondhatnék, ugyan! De várjál csak, piktor. Itt a könyvecske elején áll egy kis versem. Az talán mindent elmond teníked. Hallgassad csak:

Siralmas volt, tudom, az én születésem,

Siralmas s árvájul volt felnevelésem,

Siralmas, keserves szárnyomra kelésem,

Siralmas lesz holtig búba gyötrődésem.

– Jaj, méltóságos grófnő! Hát nincsen senki, semmi, ami vigasztalná, ami reménységet adna ebben a világban? Kérem, csak egy mosolyt! Hogy szebb legyen a kép.

– Mosollyal nem szolgálhatok. Mastanában nemigen volt okom rá, hogy elmosolyodjak. Megértheted, mindenkitől elhagyottan, fogságra vettetetten, árván bujdosván nem nagyon mosolyog az ember leánya. Ha a nagyságos fejedelem meg nem szán, ki nem vált, itt menedéket nem nyújt nekem, a leánkáimnak meg maradék kísíretemnek, még mindig raboskodnék. De higgyed, remínsígem azért vagyon énnékem. Abban meg nem fogyatkoztam. Meg nem is fogyatkozhatom. Figyelj hát jól, piktor!

– István, ha meg nem sértem…

– Hát figyelj jól, István! 

Üdvözlégy jó Jézus, egyetlen szerelmem,

Üdvözlégy megváltóm, édes segedelmem,

Üdvözlégy, üdvözlégy, óh én üdvösségem,

Üdvözlégy Szép Jézus, édes reménységem.

– De ezzel aztán most már tényleg legyen elég!

– Köszönöm, méltóságos grófné. Készen is volnék. Megnézi a képet? Kicsit csillog még rajta a friss festék.

– Ez volnék én? Így megtokásodtam, megöregedtem, megkeményedtem volna? Persze nem csuda azok után, amiken keresztűlmentem. Szóval így látnak majd az eljövendők. Látod, Uram Jézus, a hiúság még mindig nem veszett egészen ki belőlem.

– A szemeket nézze, méltóságos grófnő! Azokat a sokat tudó, mély, fekete szemeket!

– Jól van, piktor. ennyi maradt. Pedig Erdély legszebb lányai között tartottak számon, amikor huszonhárom évesen fírjhez mentem. Rég volt. Minek is emlegetem? Mindegy ma már. A képen az is látszik, hogy már nem sok időm vagyon hátra. Ötven esztendő elég volt ez világi életből.

– Méltóságos grófnő!

– Mit akarnál még, piktor?

– István. Hogy Máriát. Hogy elengedné a szolgálatjából? Elvinném magammal a fejedelem udvarába.

– És te Mária? Akarnál menni?

– Ha asszonyomnak nincsen reám feltétlen szüksége.

– Nekem már senkire, semmire nincsen szükségem. Csak még egy végső nyughelyre valahol itt a közelben. Hát menjetek, bolondok! És vigyázzatok egymásra! Az Úr Jézus legyen tivéletek!

– Köszönjük!

– Ámen.

Magyar irodalmi történetek 14

A TÉKOZLÓ FIÚ

(Arany János és Ercsey Julianna)

– Gyuri bá! Megjött a fia!

– Köszönöm Istenem! Neked is, Pista gyerek. Akkor te szépen haza is mehetel. Üdvözlöm az édesanyádat! Ne feledd el megmondani!

– Nem felejtek biz én el semmit! Isten áldja, Gyuri bá! – köszönt el a gyerek.

– Édesapám! – szólalt meg végre a tékozló fiúként hazatért Arany János.

– János, te volnál az? Nem látlak, fiam!

– Mondta a kis Pista, hogy baj van a szemével, édesapám.

– Baj, baj, igen nagy baj. Semmire se vagyok így már jó.

– Édesanyám merre van?

– A szobában, az ágyban. Nagyon beteg szegénykém. Már jártányi ereje sincsen. Ha ez a Pista gyerek nincsen, tán már nem is élnénk.

– Most már itt vagyok. Majd csak lesz valahogy.

– De miért is jöttél haza? Neked nem Debrecenben kéne lenned?

– Bolond fejjel színésznek álltam, de aztán hazazavart a jó Isten. Megálmodtam, valami nagy baj van idehaza.

– Álom, álom! Az volt álom, hogy iskolákba mentél. De most már látod, aki parasztnak születik, paraszt marad az mindenképpen ebben a világban.

– De hát a nemesség? A Bocskai-féle?

– Ne bánts te azzal engemet. Tán azt hiszed, én nem akartam volna többre vinni? Anyáddal mi is álmodoztunk valamikor. De látod, csak ennyire tellett tőlem. Megtanított az élet, hogy ne nézzek följebb, mint a kunyhónk teteje. Emlékezz meg Toldi Miklós históriájáról. Ő aztán fölemelkedett, s mire ment véle? Hogy is végződik a mese?

– Nem felejtettem el. Így van valahogy:

Akkor Toldi Miklós királlyal így jára,

Azonban az gyűlés Budáról eloszla,

Toldi Miklós hazaméne Nagyfaluba,

Két esztendő múlván Toldi Miklós meghala.

– Hát jó fejed volt mindig, s látom, az még megvan. De most már bizonnyal okosabb is lettél. Hagyd a Rozványékat is, nem nekünk való urak azok se. Gyökerezz le! Keress egy okos asszonyfélét, akinek tán annyija sincs, mint tenéked, oszt elfogad így, ahogy vagy. S ha kell, melletted marad egy ruhában is.

– Meggondolom, édesapám.

*****

– Aztán hogy vagy mostanában, Juliska kedves?

– Hogy is lehetnék? Nézelődöm, kérdezősködöm, nem kelletik-e cseléd valahol. Anyám is az volt, jó lesz az nekem is. De hát nem csak rám járnak nehéz idők.

– Azért ne siesd el! Nálunk is nehéz idők jártak, és lám, még megvagyunk.. Hallottad, biztosan.

– Szegény édesanyád. Milyen hirtelen elment. Isten nyugosztalja – igazi együttérzés szólt Ercsey Julianna szavaiból.

– Annak már több mint három éve. Apám viszont jobban van. Ha nem is egy sasszem, de ami fontos, azt már látja. Elvan egyedül is, ha kell.

– És te, János? Mi van a kis Rozvány Erzsikével? Azt beszélték a népek, nagyon összemelegedtetek, míg a fiúkat okítottad.

– Beszélték, beszélték. Mindig mindenfélét összebeszélnek. De meg édesapám azt tanácsolta, ne emeljem magasabbra a szemem, mint a kunyhónk teteje.

– Hát az bizony nem túl magos.

– Conrector voltam, most meg már írnok lettem a városnál. Akár házasodhatnék is.

– Aztán kit vennél el, ha szabad kérdeznem.

– Csakis kedveset, olyat, aki hozzám tudna szokni, aki tudna szeretni, aki a keveset is meg tudná becsülni. Olyat, mint te vagy, Juliska kedves.

– Szépeket mondasz, de tudom én, jobb, ha nem veszem komolyan, hiszen senkinek sem kell egy árva, egy fattyú.

– Nekem bizony kellenél. Mondd aztán hozzám jönnél-e, ha szépen kérnélek?

– Mennék én, János, de ugye nem csúfolkodol velem?

– Dehogy is! Kérlek, gyere hozzám, légy a hites társam! Holnap érted jövök, megbeszéljük édesapámmal is a dolgot. Aztán ásó, kapa, nagyharang. Apámtól meg ne félj! Ő is tisztel, téged, hogy a nehéz sorban is az egyenes úton maradtál.

– Mása sincs az ilyen embernek, mint a tisztessége, hát vigyáz rája.

– No, akkor ezentúl majd én vigyázok rád.