Nem scifi 9.

A TÖKÉLETESEN BALESETBIZTOS JÁRMŰ

– Tehát ez az!
– Igen.
– Egy igazi TBJ! A Tökéletesen Balesetbiztos Jármű.
– Az.
– Furcsa formája van. Mikor kiküldtek, hogy írjak róla, valahogy másmilyennek gondoltam. Azt hittem, ma már csak áramvonalas kocsikat terveznek. Persze ezt maga, a feltaláló nyilván jobban tudja. Megengedi, hogy a riporthoz néhány képet készítsek?
– Tessék.
– Így, még talán szemből egyet, kissé oldalnézetből, ez az! Bár az olvasók biztosan áramvonalasnak képzelik, és majd azt hiszik, rossz a kép. Pedig a kocsi eleje tényleg ilyen szögletes.
– Ez nem kocsi.
– Hogy értsem? Légi jármű? Vagy kétéltű? Szenzációs!
– Nem. Egyik sem. Ez a Tökéletesen Balesetbiztos Jármű.
– Tudom, persze, egy TBJ. De, ha jól értem, se levegőben…
– Se vízen.
– Egyszóval szárazföldi közlekedésre való. Nem is lehet mindent egyszerre! Meg ugye, a legjobb a földön maradni. Onnan nem lehet leesni, ahogy mondják, he-he… És tényleg tökéletesen balesetbiztos?
– Tökéletesen. Egy igazi TBJ.
– Mennyit ment már vele?
– Semennyit.
– Ki se próbálta? Hát az hogy lehet? Akkor honnan tudja, hogy tökéletesen balesetbiztos? De különösek, maguk feltalálók! Ha az enyém lenne, már a fél világot körbekocsikáztam volna vele…
– Mondtam már, hogy ez nem kocsi. Ez a Tökéletesen…
– Tudom. Balesetbiztos. De honnan tudja?
– Kiszámítottam. Matematika.
– Hát igen. Nagy dolog a tudomány. Ha lenne egy kis időm… de hát örökké ezek a riportok, riportok… De… nézze, magának úgyis mindegy… Megengedné? Hogy talán akkor én… Hogy kipróbáljam…
– Miért is ne?
– Tényleg? Ez lenne életem legnagyobb riportja! Száguldás a Tökéletesen Balesetbiztos Kocsi... Járműben! Ez lesz a főcím. Vagy inkább ez? A riporter balesetbiztos halálmenete! Melyik tetszik jobban…? Hol kell ebbe beszállni?
– Itt.
– Ó, de praktikus. És hol a kormány? És a gázpedál? A fék? A kuplung?
– Minden automatikus.
– Szenzációs! De akkor hogy irányítsam a kocsit…? a kerekeket?
– Nincsenek kerekek.
– Tényleg. Hát azért volt olyan furcsa! Micsoda technika! Valóságos csoda!
– Így van. Most lecsukom a fedelet, automatikusan bekapcsol a rádiótelefon, ezután azon keresztül érintkezünk.
– Bevallom, félek egy kicsit. Mi a végsebessége?
– Az elméleti? Nyolcszáz kilométer óránként.
– Fantasztikus! Egyszer már mentem százhússzal, de az is szédítő volt!
– Ne izguljon. Tökéletesen Balesetbiztos.
– Tudom. És hogy indul el?
– Automatikusan. Egy számítógép vezérli, amely száznegyvenhat érzékelőtől kap információkat. Ezredmásodpercenként mindegyiktől. Ezeknek megfelelően működteti a hajtóművet, a fékeket, szóval mindent.
– És mégis, mikor indul el?
– Ott a műszerfalon, az óra mellett lát egy kis piros meg egy zöld lámpát.
– A piros világít is! Szenzációs!
– A piros azt jelenti, hogy balesethelyzet van. Csak akkor indul el, ha Tökéletesen Balesetbiztos az üzemmód.
– Értem, de azért már elindulhatna. Én semmi veszélyt nem látok. Előttünk ez a tökéletesen sima betonút…
– De türelmetlen! Én évekig dolgoztam, vártam, míg elkészült.
– Rendben van, nem mondtam semmit… Azt azért meg lehet tudni, hogy miért nem indul?
– Természetesen. Figyeljen ide. A két jelzőlámpa alatt van egy kék gomb. Ha azt megnyomja, összekapcsolja a mikrofonját a számítógéppel. Felteheti a kérdést, a gép öt másodpercen belül válaszolni fog.
– Megengedi?
– Hogyne.
– Igen. Itt a gomb! Miért nem indulunk?
„A Tökéletesen Balesetbiztos Járműben ember ül. Balesetveszélyes. Vége.”

Nem scifi 8.

Hogyan lettem hős

Az egész azzal kezdődött, hogy éjjel háromkor megszólalt a telefon. Kimásztam az ágyból, és fölvettem a kagylót.

– Halló, maga az? – kérdezte egy női hang.

– Nem. Én ilyenkor nem vagyok itthon.

– De vicces.

– Ki maga?

– Az nem fontos. Tudja, mi folyik itt nálunk?

– Hol?

– Még ezt se tudja? De a nevem érdekelné, ugye?

– Nem. Hajnali háromkor semmi sem érdekel.

– Maga nem a számvevőszéknél dolgozik? – kérdezte a hang, és éreztem, hogy elbizonytalanodott.

– Csak nappal – mondtam.

– Rendben – jelentette ki sértődötten. – De én figyelmeztettem.

– Mire?

– Hogy mi folyik itt. Mondtam már.

– Igaz.

– Jó éjszakát – köszönt el, és letette a kagylót.

Azt hittem, valaki szórakozott. De másnap pontosan ugyanabban az időben újra megszólalt a telefon.

– Utánanézett már? – kérdezte köszönés nélkül ismerősöm.

– Nem. Minek?

– Hogy mi folyik itt. Nálunk.

– Ki maga tulajdonképpen?

– Már megint kezdi?

– Legalább azt mondja meg, minek kellene utánanéznem, és hol!

– Mondtam már.

– No, jól van – elégeltem meg a dolgot. – Tudja mit? Holnap kivizsgálom az ügyet. Megnézem, mit tehetek.

– De feltétlenül! Már nem bírom.

– Holnap. Egészen biztos.

– Remélem is! Jó éjszakát.

Sokáig nem tudtam aludni. Mi lehet ez az egész. Aztán az jutott eszembe, hogy ha következő éjjel újra hív… És hívott.

– Látta ugye? – kérdezte minden kertelés nélkül. – Mit szól hozzá?

– Hát… igen… – kezdtem taktikusan.

– Rettenetes volt, igaz?

– Igen, bár…

– Még mentséget keres rá?

– Nem, azt nem – mondtam gyorsan.

– Tűrhetetlen volt.

– Valóban.

– Látja, nem hiába zaklattam.

– De most már… – próbálkoztam óvatosan.

– Igen. Nyoma sincs. Vége a rettegésemnek.

– Teljesen?

– Teljesen. Nagyon hálás vagyok. Nem lehetett könnyű.

– Hát… – mondtam szerényen.

– Nem is gondoltam, hogy ilyen bátor. Szép volt magától.

– Ugyan…

– Csak ne tiltakozzon! Valóságos hőstett volt!

– Szóra sem érdemes…

– Büszke lehet magára! Ha mindenki ilyen volna…! Ilyen tiszta, nemeslelkű, önzetlen… Még egyszer nagyon köszönöm. Jó éjszakát.

Ennyi.

Azóta nem telefonált.

Nem értek semmit, mégis, néha arra gondolok, szép volt tőlem. Ő mondta. Valóságos hőstett.

Nem scifi 7.

AZ UFÓ

Hogy műszaki hiba okozta-e, netán csak elszámították magukat, vagy kifejezetten ez volt a szándékuk, nem tudni, mindenesetre tény, hogy az ismeretlen eredetű repülő szerkezet a meredeken tengerbe vesző sziklaperem csúcsán landolt. Hatalmas szivar alakú testén visszatükröződött a partnak rohanó hullámok csillogása.
Hamar fölfedezték. Kezdetben csak néhány bátor ember (meg a gyerekek) merték megközelíteni, de alig néhány hét múlva már valóságos sátor-város alakult ki a környéken. Voltak, akik száz kilométereket autóztak, vonatoztak, csak hogy láthassák. Mégiscsak szenzáció. A kempingezőkkel együtt érkeztek meg a lángossütők, lacikonyhások, emléktárgyárusok. Nemsokára már mindenütt kapni lehetett a kis műanyagsziklán fityegő műanyag űrhajót. A műanyagszikla tövében aranybetűs felirat: „Emlék – Ufó”.
A körzeti hatóságok megtették, ami tőlük elvárható volt. A sátorvárost telerakták „Parkolni tilos” táblákkal, és feljegyzést küldtek az esetről a területi központba. Ott azonban, tekintettel arra, hogy a főilletékes éppen szabadságon volt (leutazott, hogy megnézze az ufót), kissé megrekedt az ügy. A jelentés a főilletékes illetékes helyettese elé került, ő azonban nem érezte magát elég illetékesnek ahhoz, hogy egy ilyen jelentőségű ügyet a kezébe vegyen (különben is félkezű volt).
Váratlan fordulatot adott az eseményeknek egy kétperces beszélgetés, melyet a rádió körzeti tudósítója készített az Ufó-center (akkor már neve is volt) lakóival a „Miért langyos a sör?” című vitaműsor számára. Ez önmagában nem lett volna baj, de a riport (tévedésből) el is hangzott a rádió környezetvédelmi műsorában.
Az ügyből sajtóvita keletkezett. A kereskedelmi televíziók sorozatban mutatták be az ufókról szóló filmeket. Az ellenzéki lapok a Hulladékbegyűjtő Vállalatot (röviden HULLABEVÁL) tették felelőssé, de a cég szóvivője hivatalosan cáfolta, hogy az ismeretlen eredetű fémszivart ők tárolnák a tengerparton. Azt viszont elismerte, hogy a sör nyáron (télen soha!) néha valóban langyos, de mint mondta, ez a Nemzeti Ser-Bor-Likőrkészítő Tröszt (népszerű nevén SERBLI) hibája. A vitába bekapcsolódtak a Dohányzásellenes Liga (DELI) aktivistái is, hevesen kirohanva a dohányosok újabb provokációja ellen (csak később derült ki, tévedésben voltak, azt hitték, „az ismeretlen eredetű fémszivar” valami új dohányipari reklámfogás).
Alig két hónap múlva (akkor már nyár dereka volt) az állami televízió is bemutatta az ufót a „Mi történt – Ma történt” című exkluzív magazinjában. Akkor már az eset a figyelem közép-pontjában állt. A kormány hivatalosan cáfolta, hogy emelni akarja az adókat, az ellenzék azonban kitartott álláspontja mellett, hogy a fémszivarral kormánypárt csak el akarja terelni a figyelmet a súlyos gazdasági problémákról. A helyzet komolyságát bizonyította, hogy még aznap este sokan betelefonáltak, például egy asztrológus, két Napóleon (egyik sem volt az igazi), valamint Kovács Atanázné a Fasor út 4/c-ből, hogy lakásában leszakadt a mennyezet (de a tévések rajta sem tudtak segíteni).
Mindenesetre – engedve a közvélemény nyomásának – a televízió Ifjúságpolitikai Intézetének Propaganda Alcsoportja, (a kedvelt IPI-APACS) következő műsorát a dohányzás káros hatásainak szentelte. Közben visszaérkezett a területi főilletékes is, de az ügy akkorra már országos méretűvé duzzadt, jónak látta tehát, ha a jelentést (három példányban kísérőlevéllel) az országos főilletékes hatáskörébe utalja át.
Addigra azonban beköszöntött az esős idő, és mire uniós támogatást sikerült szerezni a projekthez, a fővárosból már senkinek sem volt kedve leutazni a (már fürdésre alkalmatlanul hideg) tengerhez. Megalakítottak ugyan egy parlamenti bizottságot az ügy kivizsgálására (elnök, huszonhárom tag, három könyvelő, öt gépírónő, két kávéfőző, négy személygépkocsi, egy páncélautó, ja, és egy mérnök), de a lendület ezzel ki is fulladt. Az Ufológiai és Futurológiai Főközpontot (UFF) már nem sikerült létrehozni (nem volt megfelelő üres székház, így a megmaradt pénzt a tagok kénytelenek voltak saját házaik felújítására fordítani, de mindent szépen lepapíroztak).
Ahogy beállt a rossz idő, a sátorváros fogyatkozni kezdett. Érdekes módon előbb a lángossütők keltek útra és csak azután indultak meg a lacikonyhások. Végül csak az üres, szeméttel teleszórt térséget vigyázó „Parkolni tilos” táblák tartottak ki, dacolva a tenger felől fújó kemény szelekkel.
Amikor nemrég lent jártam, meg akartam nézni az ufót, de az se volt már sehol. Hogy sikerült-e kijavítani a hibát, és elrepültek-e a benne ülők (ha egyáltalán ült benne valaki), vagy a tengerbe zuhant, esetleg hogy szégyenében (mert már senkit sem érdekel) egyszerűen felszívódott-e, nem tudni. De ez talán már nem is lényeges…

Nem scifi 6.

EGY ROBOT FELJEGYZÉSEI


Szept. 20.

Már napok óta figyelem a gazdámat. Valami nincs rendben vele, Régebben, ha hazajött, átöltözött, főzetett magának egy kávét, aztán leült a fotelba, és felolvastam neki a friss újságokat. Néha feldühödött egy-egy hír hallatán, de komolyan sosem vesztünk össze. Tegnap viszont kikapta az újságot az ujjaim közül, és összetépte. Pedig épp egy novellát olvastam föl neki. A szerelemről szólt. Azért választottam éppen azt, mert tudtam, mennyire szívesen hallgatja az effélét. Erre ajánlottam neki a Varázshegyet (az a kedvence), de alighogy elővettem, a fejemhez vágta a kávéspoharat, és elrohant itthonról. Nem értem.

Szept. 28.

Tulajdonképpen semmi közöm hozzá, hogy a gazdám mit csinál, de értelmes robot ezt nem nézheti tétlenül. Újabban egyáltalán nem olvasunk, ellenben, ha hazajön, összefüggéstelenül üvöltözik, ilyeneket, hogy „Ez a cafat már megint túlórázik!”, meg „Majd szétverem annak a disznónak a pofáját!” Attól tartok, valami rövidzárlat van a memóriaegységében.

Okt. 5.

Sikerült dekódolnom gazdám szavainak egy részét. „Cafat” azt jelenti, a feleségem. Valóban, gazdám nőnemű párja az utóbbi időben csak késő este jár haza. Erre eddig azért nem figyeltem föl, mert az volt a szokás, hogy öt után tilos volt belépnem a szobákba, hacsak külön utasítást nem kaptam erre. De tegnap este beosontam (a gazdám jóléte mindenek fölött!), és hallottam, amint emiatt igen hangosan veszekedtek.

Okt. 9.

Remélem, újra helyreáll a nyugalom. Tegnap este ugyanis a gazdám felesége összecsomagolt, és elrohant ahhoz a disznóhoz. Nem értem ugyan, hogyan lehet összeköltözni egy sertéssel, de a gazdám így mondta – disznó – pontosan megjegyeztem. Igaz, a gazdám mindig mondta, a nőket nem lehet megérteni.

Okt. 20.

Sajnos csalódnom kellett. A helyzet nem javult. Gazdám ugyan kedvesebb hozzám, mint eddig, éjjel-nappal mellette lehetek, néha meg is simogat, a vállamon sír (ami, megjegyzem, nagyon kellemetlen, folyton attól kell félnem, hogy zárlatos leszek a sok víztől), máskor viszont üres üvegeket vagdos hozzám. Ilyen üvegből egyre több van, mert gazdám mostanában leginkább ezek kiürítésével foglalkozik. Az egyik alján maradt egy kis folyadék. Az elemzés 70%-os alkoholt mutatott ki.

Okt. 25.

Súlyos a helyzet. A központi számítógép határozottan állítja, hogy az alkohol erős méreg, mely elsősorban a máj és az agy szöveteiben okoz maradandó kóros elváltozást. Úgy látszik, gazdám ezt nem tudja. Próbáltam tudomására hozni, de alig kezdtem hozzá, az antennámhoz vágott egy teli üveget. Kénytelen voltam szervizbe menni.

Okt. 30.

Ma a gazdám végre szóba állt velem. Igaz, elég összefüggéstelenül beszélt, és közben folyton sírt, amitől majdnem zárlatos lettem (a fejét megint a vállamra lógatta). Ha jól értettem, az volt a lényeg, hogy valakire neki is szüksége van, mert ő egy érző lélek. Holnap utánanézek, mit tehetnék.

Nov. 2.

Végignéztem, milyen lelki szükségletei vannak egy embernek. Ezt a lelki dolgot nem nagyon értem, szerintem a gazdámnak nemi szükségletei lehetnek. Ahhoz lehet szüksége valakire. Ez a valaki pedig csak egy új, nőnemű ember lehet. Óvatos leszek, de azért megpróbálok segíteni.

Nov. 25.

Régen nem jegyeztem be semmit ebbe a naplóba. Az történt ugyanis, hogy még a hónap elején érintkezésbe léptem a kollégáimmal nőügyben. Az egyik elég hamar visszajelzett, hogy talált egyet, amelyik megfelelőnek látszik. Ha jól emlékszem, november 8-án vittem be a gazdámhoz. Igen jó példánynak látszott, megfelelő domborodásokkal és formás alvázzal, fejét szép vörösre festett hajzat fedte. Mondhatni készséges is volt. Simogatta a gazdámat, és még ki se mentem, már vetkőzni kezdett. Ám ekkor a gazdám váratlanul üvöltözni kezdett, megint az érző lelkét emlegette, és mindkettőnket kilökött a lakás ajtaján, de olyan hevesen, hogy lebukfenceztem a lépcsőn. Azóta szervizben voltam. Ha nem szeretném annyira a gazdámat, már a robotvédő ligához fordultam volna.

Dec. 2.

Gazdám újra beszédbe elegyedett velem. Elnézését kértem, hogy a nőnemű egyed nem felelt meg az érző lelkének. Erre megint kiabálni kezdett, üvegeket hajigált felém (szerencsére mióta annyit iszik, egyre bizonytalanabbul céloz, úgyhogy nem talált el), aztán hirtelen elsírta magát, és csuklások közepette elmondta, hogy neki olyan asszony kell, aki a gondját viseli, ágyába hozza a reggelit, lesi minden kívánságát, egyszóval aki szereti őt.

Dec. 8.

Minden megváltozott! Gazdám három napja nem sír, nem csuklik, nem mérgezi magát. És ma elküldött, hogy váltsam vissza az összes üres üveget, és az egész pénzen vegyek virágot. Délután egy ismeretlen nővel jött haza. Engem kitiltottak a szobákból. Mint a régi szép időkben!

Dec. 9.

A gazdám már hajnalban fölkelt, és reggelit készített. Tálcán maga vitte be a hálószobába. Ilyet még nem láttam! Aztán egész nap rohangált, hogy a nő kívánságait teljesítse. Amikor már ötödször rohant le a boltba, megállítottam, és felajánlottam, hogy elmegyek én. Erre rám mosolygott, megveregette a vállam (csak úgy rázkódtak a nyomtatott áramköreim), és azt mondta, engedjem, mert nem akarja megvárakoztatni a drágát. Kérdeztem, mennyibe került, és megérte-e, ha drága. Mire egyszerűen a vizuális érzékelőmbe vigyorgott, és azt mondta, hogy jópofa vagyok. Meg hogy most boldog, és rendbe fog jönni az élete. És hogy ez az, amiről beszélt nekem. Próbáltam meggyőzni, hogy téved, és megkérdeztem, nem fél-e, hogy ez a nőnemű egyed is összeköltözik majd egy sertéssel. Erre furcsa képet vágott, mintha legalábbis nem értene, aztán azt mondta, hogy hülye vagyok. Ezt ugyan nem tudom, mit jelent, mindenesetre nem tűnt elismerésnek. De úgy döntöttem, nem vitatkozom többé vele. Nem érdekel. Csináljon, amit akar. Csak sajnálom egy kicsit. Látszik rajta, hogy nem értelmes robot. Ember.