2017. szeptember 21., csütörtök

Magyar irodalmi történetek 19.



KÖRÜLBELÜL
(
Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső)

(orvostörténeti esemény)
TCzJ-nak barátsággal

Első beszélgetés


– Halló! Adom a Hadik Kávéházat!
– Halló! Itt Kosztolányi-lakás.
– Csókolom a kezét, Ilonka!
– Maga az, Karinthy? Megismertem a hangját.
– Kedves.
– Dide teljesen odavolt, amikor megtudta, hogy maga is beteg lett. Két napig sírt egyfolytában. Amikor maguk elutaztak Oslóba, azt mondta, mindketten meghalnak, mire kitavaszodik. És sose látják többet egymást. Úgy hitte, elvesztette magát is, mint szegény Csáth Gézát.
– De én itt vagyok.
– És hogy van? Mikor jöttek haza?
– Köszönöm, azt mondják, most már megmaradok. Nagy bánatára az ellenségeimnek. Már egy hete itthon vagyunk. Beszélhetnék Didével?
– Hogyne. Nagyon boldog lesz. Mindjárt szólok neki. Ledőlt a díványra egy kis ebéd utáni sziesztára.
– Megvárnám.
– Egy perc…
– Szervusz fidibusz!
–Szervusz Fricikém! Isten hozott itthon!
– Hallom, heverészel.
– Nagyon rákaptam. Kevés az erőm. Ha megyek valahová, mindig megbecsülöm, hány lépés lehet az út. Néha tényleg attól félek, megint összecsuklom, mint ott, a kórházban.
– Hallottam, mi történt veled. Ahogy megjöttem, azonnal lerohantak a rossz hírekkel. És – erre akár büszke is lehetsz, fiam –, te vitted a prímet.
– El nem képzeled, mi történt. Rosszabbul voltam, mint a rádiumos besugárzás után.
– Vagy talán rosszabb kórházban. Berven nem engedett volna téged mászkálni mindjárt egy műtét után.
– Igaz, nyilván Olivecronánál is nagy fegyelem volt.
– Meg rend, tisztaság, meg emberség. Ki hitte volna, Olivecrona számon tartotta, hogy író vagyok.
– Velem is így tettek. Azt se tudom, honnan értesültek róla.
– És itthon? Befekszel, és még a neved is megszűnik. Te leszel a ketteske bácsi..
– Mentünk a folyosón. Ilonka fogta mindkét kezem, hogy vezessen. De a térdeim hirtelen felmondták a szolgálatot. Ő szegény próbált tartani, karolni, de nem bírt el. A végén lecsúsztam a földre, mint egy fejlődésben visszamaradt másfél éves. Ide jutottam.
– Túlzol, mint mindig, mint néha az Esti-novellákban. Volt, elmúlt. Lépj túl rajta.
– De ki biztosít, hogy holnap nem esek-e újra össze, akár az utcán, a fal mellett?!
– Akkor épp műtét után voltál.
– És már a hányadik után! Én már nem hiszek ebben az egészben! Mi értelme, mondd!?
– Itt társaloghatsz becses személyemmel. Fogd fel, hogy ez egy irodalomtörténeti esemény Az irodalomtörténészek még nem tudják. Pedig egykor majd tanulmányokat írnak róla. Meg doktori értekezést. Az orvostörténészek viszont már most jegyzik. Két túlélő, egy Berven- meg egy Olivecrona-páciens. Ez neked smafu?
– Ne röhögtess! Fáj.
– Addig jó, amíg érzed, hogy fáj. Megírhatod versnek, és a kritikusok majd azt mondják róla, hogy ez szép. Hogy neked fáj, az nekik tetszik. Micsoda öröm! De van egy rossz hírem is: a temetésemre még várnod kell. Ne reménykedj! Eszem ágában sincs meghalni mostanában. Egy új regényen dolgozom. Ez lesz a nagy mű. Majd meglátod.
– Elfáradtam, várj leülök ide a székre.
– Tudod mit, Pihenj egy kicsit. Aztán hívj fel. Itt leszek a Hadikban még egy órácskát. Megiszom egy jó, pesti kávét. Naponta egyet szabad Aztán majd idejön értem ötre Aranka.

Második beszélgetés

– Tessék :itt a Hadik kávéház.
– Hallo! Beszélhetnék Karinthy Frigyes úrral ?
– Igen uram, rögtön szólok neki: Egy perc türelmét kérem. Mit mondjak, neki, uram: ki keresi?
– Kosztolányi Dezső. De ne árulja el neki, egy kis tréfát készítek itten.
– Jaj, Kosztolányi úr, de rég járt nálunk! Már futok is. Az Isten áldja meg!
– Allo? Bonjour, Monsieur! Parlez vous francais. Non? Itt a Nemzetközi Pen-klub titkársága, .de Paris. Úgy értesültünk, hogy Magyarországról Önt, Karinthy Frigyes urat akarják felterjeszteni Nobel-díjra az új regénye alapján? Mi is a címe?
– Üdvözlöm! Nagyon megtisztelő. Izé. Nekem nem is mondták Sajnos a címet én így hirtelen most nem is tudnám megmondani.
– Hát döntse már el, maga ökör!
– Hallo! Központ! Megszakadt a vonal. Honnan jött ez a hívás?
– Hallo! Itt Krisztina-központ. A hívást kezdeményező előfizető: Kosztolányi Dezső.
– Hallo! Összekapcsolna vele újra?
– Kérem, beszéljen!
– Hallo Itt Kosztolányi Dezső.
– Tényleg megírtad a nekrológomat?
– Honnan veszed?
– A Centrálban beszélték. Állítólag zseninek neveztél benne.
– Na ne túlozz, Fricikém!
– Várjál, felírtam, ide a jegyzetfüzetembe: Hogyaszondja: lehet, hogy ez a marha volt köztünk az egyetlen zseni!
– A marhát vállalom.
– Ne szerénykedj. Az előző telefon se volt semmi. Csak most nem tudom, marha vagy ökör?
– Megizzadtál rendesen, mi?
– Ne izgulj! Olivecrona azt mondta, a baj nem jön vissza.
– Jó neked. Te tényleg túlvagy rajta. Meggyógyított a svéd.
– Igen. Hála Arankának, újra embernek érzem magam.
– Arankának? Mi van a kis orvosnövendékkel?
-– Te csak ne bántsd Arankát! Mindent neki köszönhetek. Ő vitt el Bécsbe, ő vette rá Olivecronát, hogy vállaljon el. Különben is. A betegség megváltoztatja a dolgokat. Olvastalak ám téged! Ezt ki is jegyzeteltem. Hátha jól jön még egyszer. Tessék. Itt van:

Csupán te állsz itt, kedvesem, árny gyanánt,
távolba mosva, sápatag és merőn,
már mint az özvegy, kit halott férj
hűtlenül elhágy.

Még sincs üres szó ajkadon, és hazug
vigaszt se súgsz te. Mint a csodálatos
józan való vagy, és a hűség
s mint a halál nagy.

– Ha tudnád, mit meg nem tesz értem! Tűri a nyavalygásom, a rosszkedveim, mosdat, öltöztet, kiszolgál, belém diktálja a gyógyszereket. Szegényke. Nem hiszem, gondolta, mikor hozzám jött, hogy ide juthatok. Mondtam már neked. Én nagy, erős, családból származom. Nálunk ritka vendég volt a betegség. Az én nagyapám…
– Tudom, a negyvennyolcas huszár volt. Azok sokat kibírtak. De nekik nem csak október hatodika, jutott március tizenötödike is.
– Igaz. Nekünk már csak június 4. Jaj, én már sosem látom meg Szabadkát.
-- Ne nyavalyogj! Inkább arról beszélj, Ilonka mit szólt ehhez a versedhez? Nem akármilyen játék ez a szapphói strófával.
– Ehhez nem illettek a rímek. Valami nagyon egyszerűt akartam, de úgy, hogy erős zene szóljon benne.
-– És Ilonka?
– Ilonka? Ugyan! Ő nem olvassa az írásaimat.
– Ez komoly?
– Nem. Olvassa őket, de nem beszél róluk. Azt mondja, ő nem ért a versekhez. Meg hogy én nem tűröm a kritikát.
– Tényleg?
– Tényleg. Nem egyszer vesztünk össze a verseim miatt. Mindig belekötött valami jelentéktelen semmiségbe. Hogy azt úgy nem mondják. Hogy onnan hiányzik egy vessző. A lényeget meg észre se vette.
– Ne panaszkodj, fiam, örüljünk, hogy élünk!
– Ő is ezt mondja: mit panaszkodom, amikor a múlt hónapban is megjelent két versem, egy novellám, meg egy nyelvvédő írásom. Mit akarnék még? Vegyem észre a jó dolgokat is! Ne csak a rosszat örökké.
– Aranka is ezt mondja.
– Hogy nem lehet elviselni az örökké rossz kedvemet. Nem győzi hallgatni a panaszaimat.
– Hát állj talpra, Légy férfi!
– Itthon én már csak valami ápolásra szoruló gyermek vagyok.
– Akkor mozdulj ki onnan! Gyere el pénteken a Békeffi-féle Írók Kabaréjába! Felolvasok ott majd valami marhaságot. Hozzál te is egy rövid novellát. Vagy egy verset. Valami odaillőt.
– Száz sor a testi szenvedésről. Jó lesz?
– Tökéletes!
– Akkor pénteken.
– És hozd el Ilonkát . Hadd lássa, hogy tapsolnak neked!

Harmadik beszélgetés

– Tessék : itt a Hadik kávéház.
– Hallo! beszélhetnék Karinthy Frigyessel?
– Igen, asszonyom, azonnal szólok neki. Mégis, mit mondjak, asszonyom: ki keresi?
– Kosztolányi Dezsőné.
– Egy pillanat.
– Várok.
– Hallo. Parancsoljon velem.
– Jó napot Karinthy. Itt Harmos Ilona.
– Kezét csókolom. Csak nincs valami baj Didével?
– Semmi különösebb baj. De a péntek nem megy.
– Miért? Egy jót dumáltunk volna. Meg kicsit kirúgtunk volna a hámból.
– Tudja, Dide alkoholt nem iszik. Enni meg nem tud. Csak szívószállal lehet belediktálni azt a keveset is, amit muszáj. És nehezére esik a beszéd is. Mit csinálna ő ott, mondja!
– Sajnálom. Hát jó. Tudja mit, kedves Ilona, Jöjjenek el hozzánk szombaton. este. Kisebb társaság lesz nálunk. Főleg asszonyok, Aranka barátnői. Hogy megünnepeljék a hazatérésünket. Itt bármikor félre tudnak vonulni, ha úgy alakul.
– Ez jobban hangzik.
– De el kell árulnom magának, lehet, hogy ott lesz ő is.
– Ő? Kiről beszél? A Radákovichról? Arról a cafkáról?
– Maga ezt is tudja? Ki volt az az állat, aki elmondta magának?
– Meg fog lepődni, Karinthy. A maga nagyra tartott barátja maga vallott be mindent nekem.
– Nem értem.
– Akkor maga mégsem ismeri eléggé őt. Azt mondta, neki most erre a kapcsolatra szüksége van. Mert az a nő egész másképp látja őt. Nem úgy, mint én. Az felnéz rá. És nem a beteg embert, hanem a nagy költőt látja benne. Abba szerelmes.
– És én még azt mondtam neki, álljon talpra. Legyen férfi.
– Hát ez az. Látja, maguk mind így gondolkoznak.
– Ne haragudjon, kérem.
– Én nem haragszom. Megmondtam Didének is. A fontos most, hogy ő kibírja. Hogy legyen ereje végigcsinálni… ami még előtte van. A költőnek élnie kell. Nekem elég, hogy tudom: akármi történjék is, szeret engem.
– Maga csodálatos!
– Szeretem az uramat, tudja? Erre szegődtem.
– Akkor szombaton?
– Ha nem jön közbe valami rosszullét, ott leszünk. Hét óra megfelel?
– Tökéletes.
– Minden jót, Karinthy!
– Viszontlátásra, szombaton!

Negyedik beszélgetés

– Halló! Adom a Hadik Kávéházat!
– Halló! Itt Kosztolányi-lakás.
– Csókolom a kezét, Ilonka! Nem jöttek el szombaton.
– Üdvözlöm, Karinthy Talán majd legközelebb. Adjam Didét?
– Ha lehet.
– Máris szólok neki.
– Köszönöm.
– Egy perc…
– Szervusz fidibusz!
– Szervusz Fricikém!
– Vártunk benneteket szombaton.
– Nagyon kínos lett volna. Mária és Ilonka együtt? Hogy képzeled?
– Te hogy képzeled? Örökké bujkálni fogsz? És Ilonka úgyis tud mindent.
– Megérezte. Megmondtam neki, ha akarja elválok. De nem tudok nélküle élni.
– És mit válaszolt?
– Azt mondta, csináljak, amit akarok. Váljak, ha nekem az kell, vagy ne váljak, ha nem akarok.
– És Mária?
– A férje üldöz, hogy váljak el, és vegyem el Máriát.
– Ajánlanám Berlint. Nekünk annakidején szegény Etellel bevált. Laki meg Pesten rohangászott töltött pisztollyal. Persze az még egy másik Berlin volt.
– Régen volt. Azóta megőrült a világ.
– Igen. És te is. Elveszed?
– Nem. De értsd meg, kell nekem!
– Minek? Mit old ez meg?
– Mindent. Te is mondtad, hogy legyek férfi. Mellette annak érzem magam. Otthon az unalmas, betegeskedő Kosztolányi vagyok, mellette az izgalmas költő, Esti Kornél.
– És ő? Beíratja magát az irodalomtörténetbe?
– És ha igen? Kell a kaland! Emlékszel?

Ó nő, te drága lengyel,
olyan vagy, mint az angyal.
Szépséged égi rendjel.
E csókkal, puha-langgyal,
kérlek, hogy ne feledj el,
és érd be a kalanddal.

– Jaj, a pillanatképek! Emlékszem, De arra is emlékszem, hogy azelőtt izgalmas kalandként megelégedtél hetente egyszer Mici néni műintézetének ügyes leánykáival.
– Azelőtt igen. De be kellett látnom, nekik csak egy fuvar vagyok a sok közül. Egy pénzes pali. Ott csak az számít, mennyit fizetek. Nem én kellek, csak a pénzem. Körülbelül ugyanannyi vagyok, mint a sánta háziúr a másodikról. Jól fizető, visszajáró, disztingvált úr.

– Körülbelül? Körül talán igen, de belül nem!

2017. szeptember 13., szerda

Magyar irodalmi történetek 18.



RÉGEN ELZENGTEK SAPPHO NAPJAI
(Babits Mihály)
S..L-nak tisztelettel

  A téli nap kemény fényeket vetett a havas aszfaltra. A költő lassan lépegetett, bárki azt gondolhatta volna róla, hogy nemrég jött valahonnan vidékről, és még nem vette fel Pest, a nagyváros rohanó tempóját. Pedig hát hol van már, az a vidék? Szekszárdot elveszítette, Baja, Fogaras, Szeged sosem volt az övé. Ha elvonulhatna valami hegyre, mint egy középkori remete, valami békés menedékbe, ahol nem érné el ez a zajos, barbár sürgölődés. Az jó volna. Igen. Mert látja már, Pest sem lesz az ő városa, megmarad most már örökre hontalannak, magányos farkasnak ebben az őrjöngő farkascsordákkal teli világban.
  Hazafelé tartott. Végig a Baross utcán, aztán majd jobbra, Szentkirály utca, Reviczky utca. Ráért, nem volt miért sietnie. Otthon nem várta semmi. Talán Lőrinc. Ha otthon van egyáltalán. Ha az a lakás otthon egyáltalán.
  Talán mégis jobb lett volna az anyjára hallgatni. Befuthatna szép megyei karriert. Mint majd az öccse. És elkerülte volna azt a sok kínt, amit az ide-oda hányattatás, a soha meg nem elégedés, az örök magány okozott. Odahaza nem érte volna olyan felkészületlenül semmi, mint itt Pesten ez a zavaros forradalom. Micsoda tévedés volt azt hinni, hogy az ember megmaradhat embernek, megmaradhat költőnek, a klasszikusok rajongójának ebben a világban. Ahol mindenki a saját őrületei alapján ítél, ahol mindenki átgázol a másikon, ha az érdeke éppen úgy kívánja.
  Adynak persze ez is sikerült. Neki nem kellett szembenéznie sem a vörös uralommal, sem a fehérrel. Ő megkapta a bűvös öl melegét, a nagyot, a mélyet, az asszonyit. És learatta a naiv szűz fehér szerelmét, és annak minden szépségét is. Hogy aztán itt hagyja letörten, árván, jövőtlen. Tudott jókor lelépni a színről. Megtehette: mindent elért, mindent megkapott. Hírt, dicsőséget, elismerést. Úgy tisztelegtek előtte már életében, mint egy király előtt. Igaz, talán tényleg király volt. De lám, a királyok sem élnek örökké.
  Szegény Bertuka, szegény trónja fosztott özvegy királyné! Tőle remélt volna megváltást az az asszony? Amikor már nem tudja áttörni a saját magányának a falát sem? Benne látta volna a megmentőjét? És őt, a férfit ugyan ki fogja megmenteni? Néhány éve talán még képes lett volna elhitetni magával, hogy ki tud törni, de a bűvös kör azóta végleg bezárult.
  Milyen szerencse, hogy megtalálta Márffyt az a nő. Márffy érdekes ember. Érdekes művész. Olyan itáliai kékjei vannak, akár a mennybolt. Amilyenek csak Dante világa fölött lebegnek. Talán meg tudja adni Bertukának az örökkévalóságot. Ahogy ő sohasem lett volna rá képes.
  Az ő élete régen eldöntetett. Talán amikor nem ment fel Katinkához.
  Pedig már a találkozás csoda volt. Mintha annyi év után Szekszárd, az ifjúság utána nyúlt volna. Éppen Budáról gyalogolt hazafelé. Tavasz volt, március, a Kaffka Margit-féle vasárnap délutánok egyike után. Istenem, Margit asszony is hova lett! Mintha ennek a rettenetes háborúnak nem lett volna elég a sok halott ott a fronton, aratott egyet a spanyol náthával a békés városokban is.
  De ez még sokkal az előtt volt. Azon a vasárnapon ismerős hang szól utána.
  – Maga az, Misike?
  Misikének senki nem szólította évek óta. Az anyja hívta így valamikor, meg az a kislány a szomszédból. Szegény! Rajta próbálta ki magát, mert már akkor tanárnak készült. Neki olvasta, tanítgatta előbb a Flóri könyve kis versikéit, aztán a nagy fölfedezést, Arany Jánost. A balladákat, a Toldit, a Buda halálát. Meg a saját kusza verseit később. Akkor már gimnazista volt, Pécsen élt, csak a vakációra utazott haza a régi házba, a nagymamához. Közben a kislány is észrevétlen kinőtt a gyermekségből. Az a hat-hét év, ami köztük volt, egyre kevesebbnek érződött. De a kapcsolatuk mindvégig a régi maradt. Milyen természetesnek vette, ami, ma már tudja, valódi ajándék volt: egy lassan nővé érő leány, aki figyelemmel, sőt valóságos áhítattal hallgatta kamaszosan öntelt beszámolóit, tűrte változékony hangulatait.
  – Nem hittem volna, hogy valaha még találkozunk – mondta a lány.
  Akkor már a körúton, egy kis körúti kávéházban ültek, a lány tejszínhabos kávét ivott, mazsolás kaláccsal. A mazsolákat rendre kiszedegette a tésztából, és miután megszemlélte, nagy gyönyörűséggel külön eszegette meg. Olyan békés, olyan idilli volt minden, mintha az a tíz év, mióta nem találkoztak, nem is létezett volna. Akkor még állt az idő. Egy felfoghatatlan, ezeréves birodalom, egy felfoghatatlan, vénségesen vén király, egy örökkévalónak tűnő ifjúság. Hogy aztán minden belezuhanjon a háború feneketlen sötétjébe, és egyre gyorsuló tempóban hulljon, hulljon azóta is lefelé.
  – Olvastam ám a verset – mondta a lány, és újabb korty kakaót engedett a mazsolák után. – Mit gondol, otthon tudják, hogy nekem írta?
  Katinka. Kis Kató. Szeme kék, mint a tó. Igen, játszott már otthon is a nevével.

    Csillog a fák mögött a tó.
    Haljunk meg együtt, kis Kató.

  Meghalni együtt. Micsoda kamaszos nagyzolás. Meghalni a szerelemben? Azt inkább. Mennyit álmodozott róla. Hányszor elképzelte, amint falja azokat a csipkeblúz alatt szerényen meghúzódó melleket! Igaz, ezt csak azután, hogy ott, Fogarason belekóstolt annak a másiknak a szerelmébe. Akinek már a neve is Erósz szolgálója volt: Emike (sohasem Emma). Mikor egy éjjel, a szerelmi hév csillapultán elmagyarázta neki, hogy a nevét akár az emik, emlő szóval is kapcsolatba lehet hozni, az megengedte, hogy mindjárt gyakorlati próbát is tegyen. Emike sincs már. Ő is lelépett a színről, még csak el sem búcsúzott tőle. Nem volt olyan szép, mint Katinka, olyan fiatal se, de valóság volt, ölelő és ölelhető valóság.
  – Tudja, már két éve egy vénségesen vén nénikénél lakom, anyám távoli rokona. Mikor befejeztem az Erzsébet nőiskolát, nem tudtam, mihez is kezdhetnék magammal. Persze elmehettem volna valami Isten háta mögötti faluba tanítónőnek. De megszerettem Pestet. És a ferencvárosi postahivatalban állást kínáltak. Így hát maradtam.
  A lány beszélt, beszélt, ő meg csak ült, hallgatott. Annyi minden ostobasággal volt tele a feje akkoriban. Ma tudja már, hogy Katinkának azon a vasárnap délutánon nyitva volt a szíve. Akkor talán még Szekszárd is visszaszerezhető lett volna.
  – Mindig tudtam, hogy igazi költő lesz magából. Annyira más volt, mint a többiek. És, ugye nem nevet ki? Azt játszottam, hogy én leszek a szerelme, a múzsája, a mindene! – A lány elpirult, abbahagyta az evést is, hátradőlt a széken. – Butaság. Elmúlt – mondta aztán.
  Ő próbálta meggyőzni, hogy épp ellenkezőleg, ez a találkozás nem lehet véletlen. A sors akarata, hogy így legyen. Istenem, mit össze nem hordott. És milyen büszke volt magára, amikor a lány, látszólag az unszolásnak engedve, beleegyezett, hogy újra találkozzanak. Sőt, megengedte, hogy a következő vasárnap fölmenjen hozzá.
– Tudja, vasárnap délután a néni mindig elmegy a Gerbaudba. Ott találkozik olyan hozzá hasonló, fogatlan nénikékkel. Mignont esznek, nyáron fagylaltot is. Eltrécselnek két-három órát. Néha többet.
  Hazáig kísérte a lányt, aki egész úton csak beszélt, beszélt. De ahogy a kapu elé értek, hirtelen elhallgatott. Elővette a nagykapu kulcsát, kinyitotta a kaput, aztán csak állt, mint aki nem tudja, mit is tegyen. És ő is hallgatott. Nem tudta levenni a szemét a széles karimájú kalap alatt feltűzött éjfekete hajról, azokról a kék szemekről, a fitos kis orrocskáról, amelyen az első tavaszi napsugár hatására már megjelent egy-két apró kis szeplőfolt. Hogyan is mondhatta volna el, hogy mennyire megdöbbentette ez a találkozás. Hogy mennyire szeretné megölelni, szeretné megízlelni azokat a duzzadó ajkakat. Próbálta elképzelni, milyen is volna kiszedegetni a tűket ebből a hajból, milyen is volna, ha lehullana a lányról a csipkeblúz, a hosszú, sottis gyapjúszoknya. Váratlanul az a régi kép nyomakodott elő:

    Hogy bomlanak, hogy hullanak
    a fésűk és gyürűs csatok,
    ha büszkén a tükör előtt
    bontod villanyos hajzatod…

    Kályhában fellobog a láng,
    falon az óra elakad,
    ha büszkén a tükör előtt
    kibontod élő derekad.

 De az más volt. Az elmúlt, buja, forró, téli éjszakák kísértetét most legyőzte ez a vidám, váratlan, tiszta kis délután.
Még szerencse, hogy az üzletek zárva voltak a ház földszintjén. Csak a kirakati bábú szemlélte őket közömbösen. Mit is gondoltak volna az emberek róluk, ahogy ott álltak a koraeste időtlenségében, egy fortyogó város kellős közepén.
  – Jövő vasárnap. Négy után. Ha tiszta a levegő, nyitva lesz az ablakom. Látja, ott fenn, a harmadikon, jobbfelé. Akkor csöngessen fel nyugodtan – mondta aztán a lány. Hirtelen megszorította a kezét, az apró ujjak belesimultak nyitott tenyerébe. Aztán, egy pillanat, már be is szaladt, és a kapu hangos kattanással csukódott be mögötte.
  Micsoda hét jött! A diákjai is érezhettek valamit, mert mintha csendesebbek lettek volna a szokásosnál. Vagy csak ő volt türelmesebb, kevésbé idegesítette a zajuk, a nemtudásuk? Régen volt. Majd tíz éve már.
  Hogy nézett rá, milyen alázattal hallgatta mindig az a lány. De jó is volna ma valaki, akárki, aki úgy tudna felnézni rá. Azóta pedig tényleg költő lett, híres, kinyomtatják a verseit. A Nyugatnál is számon tartják. Igaz, megjárta a poklokat, ostoba detektívek alázhatták meg, de mégis.
  Lőrinc egyenesen mesternek szólítja. Persze ismeri a fajtáját. Az Ady-félék közül való, még ha a tehetsége a nyomába se ér a királynak. Az ilyenek úgy vesznek el mindent, amire szükségük van, amit csak megkívánnak, olyan hanyag természetességgel, mintha minden kijárna nekik. Ezt a Tanner Ilonkát is, aki pedig nem Lőrinchez, hanem hozzá jött föl a verseivel, hogy magába bolondította. De ugyanilyen hanyagul dobják is el, ami már nem kell nekik. Tudja jól, mire számíthat ettől az ifjú titántól. Hálára semmiképpen.
  Istenem, ha ő is ilyen lett volna húsz és harminc között! Valami elemi vadság, valami barbár bátorság kellett volna hozzá. Amilyennel Desiré ott merte hagyni az egyetemet, a beporosodott professzorokat, és újságírónak állt. Míg ő csak sodródott céltalan, Bajára, Szegedre, Fogarasra. S mire A Holnapot összehozták, a többiek mind ismert nevek lettek. Csak az ő versei porosodtak az íróasztalon a dolgozatfüzetek mellett. Adyra meg igazán nincs oka haragudni. Ha nem áll az antológia mellé, talán a kiadásig se jutnak el vele.
  Ki tudja, nem lett volna-e jobb? Élni a declinátiók és a preparátiók világában, lenni vidéki tanárnak, aki hétvégeken latin költőket, s némi passzióból talán olaszokat is fordítgat magának, hogy megmelegedjenek albérleti szobája hidegében elgémberedett ujjai.
  A Szentkirály utcához ért, de mielőtt befordult a sarkon, még egyszer a szemébe villant a budai hegyek felé ereszkedő kései nap hideg fénye. Erről újra eszébe jutott az a vasárnap délután. Az a második, amikor elindult, hogy mégis megszerezze, mégis megtalálja azt, amiről azt hitte, hogy már sohasem lehet az övé. Akkor is ilyen lassan lépegetett, mintha csak szándékosan késleltetné a pillanatot, amikor szembe kell néznie az ifjúságával. De akármilyen lassan ment, végül csak odaért a házhoz, ahol Katinka lakott. Egy darabig ténfergett a másik oldalon, aztán megállt, fölnézett a harmadik emeletre. Az ablak tárva nyitva.
  Zavarba jött. Mit keres ő itt ennek a lánynak az ablaka alatt? Egyáltalán: mit akar tőle? Elvenni az ifjúságát? Az ártatlanságát? És mit adhat érte cserébe? És ami még rosszabb, mi marad neki magának holnapra, holnaputánra, ha most elveszi, amit odakínálnak. Gyerünk, biztatta magát, nem túl nagy meggyőződéssel.
  Már éppen indult volna, amikor az első emeleten kinyílt az erkélyajtó. A háziúr lakása lehetett, erkélye a ház középpontjában állt. Egy sereg ünneplőbe öltözött férfi és nő lépett ki rajta. Betöltötték az erkélyt. Nevetgéltek, zajongtak. Ő meg úgy érezte, egyenesen őt akarják meglesni. Az ő titkát akarják elrabolni. 
  Nem tudta, mit tegyen. Átmenni és becsöngetni most mindenesetre lehetetlennek látszott. Mit gondolnának róla ezek az emberek? És Katinkáról.
  Csak ekkor fogta fel, hogy a lány mi mindent kockáztat miatta. Miatta, vagy érte, mindegy. Megdöbbent. Hogy is fogadhatta el ezt a meghívást? Hogy is képzelhette, hogy átgázolhat erkölcsön, szokáson? Évtizednyi tanársággal a háta mögött belekeveredni egy ilyen kétes szituációba? Egy ilyen zavaros viszonyba? Így akarja Szekszárdot visszakapni? Szekszárdot, ahol hetven év után is, mint afféle bűnös költői túlkapást, számon tartják, hogy Petőfi megcsókolta Sass Erzsikét? Akinek hetven évig kellett ezt az emléket magán viselni és elviselni?
Négy-öt éves lehetett. Ők éppen vendégségbe siettek valahová, emlékszik, kézen fogva ment az anyjával, amikor véletlen a Zöldkút téren, igaz akkor már Garay térnek hívták, de még mindig a régi nevén emlegették, összetalálkoztak azzal az ősz hajú, kissé hajlott hátú nénikével. Most is látja maga előtt, amint apró léptekkel haladt a főtéri cukrászda irányába. Ahogy kissé eltávolodott tőlük, az édesanyja lehajolt hozzá, és odasúgta:
  – Jól nézd meg azt a nénit! Ő az, akit megcsókolt az a nagy költő, a Petőfi Sándor.
  Akkor nem is értette először, hogy vajon mi tetszhetett Petőfi Sándornak ebben a vénségesen vén néniben.
  Ó, gyermeki együgyűség! Szekszárd nem felejt, és nem bocsát meg soha semmit.
  De talán nem is akarja, hogy Szekszárd őt visszafogadja. Elszakadt onnan, mert el akart szakadni, mert nem akart megmaradni porosnak, provinciálisnak, múltba temetkezőnek. Mert más akart lenni, mert meg akarta találni saját magát, a saját életét. 
  Még egyszer fölpillantott a neki üzenő kitárt ablakra, aztán összehúzta magán a felöltőt, és határozott, gyors léptekkel elindult haza, hogy soha többé azután ne keresse föl azt a környéket.
  Katinka. A drága, kedves kis Kató. Vajon mi lehet vele? Hazatért a szülővárosába? Vagy itt maradt Pesten? Bizonyára talált magának valakit azóta. Vagy megmaradt ferencvárosi postáskisasszonynak? Mindegy is. Az ő számára örökre az marad, az a friss öröm, az a kézszorítás ott a kapu előtt.
  Most más világ van. Kegyetlenre fordult az idő. Mi lesz ebből? Mi tartja majd össze őket Ady nélkül, Margit asszony nélkül. Hatvany is Bécsben. Nemcsak Desiré szülővárosa elérhetetlen, nemcsak Bertuka otthona, ő is elveszített mindent: Szekszárdot, reményt, jövőt.
De a művészet él. A művészetnek élnie kell. És ő sem adja meg magát. Meg fogja mutatni, hogy van élet Szekszárdon kívül! Emelt fővel fog visszamenni oda. És nem egyedül. Nem magányosan. Be fogja bizonyítani, hogy van, aki ma is felnéz rá, aki odaáldozná érte az életét.
Hazaért, kinyitotta a lakás ajtaját. Feltette a fogasra a kalapját, felakasztotta a felöltőjét. A kulcscsörgésre válaszul odabentről Lőrinc szólt ki:
– Maga az, mester?
– Én vagyok – felelte, majd jókedvűen, mert éppen ebben a pillanatban érte a megvilágosító gondolat, hozzátette: – Elveszem feleségül Tanner Ilonkát.

2017. szeptember 6., szerda

Magyar irodalmi történetek 17.




A MÚZSÁK HAJLÉKA
(Brüll Adél és Boncza Berta)

– Bocsánat, asszonyom! Ideülhetek egy percre?
– Csak tessék. Én már úgyis indulóban vagyok.
– Maradjon, kérem. Hadd mutassam be magam: Boncza Berta vagyok.
– Adyné?
– Boncza Berta.
– Örvendek, kicsikém. Diósyné, Brüll Adél.
– Hallottam, hogy Pesten van. Azt gondoltam, beszélnünk kellene.
– Kellene?
– Szeretném.
– Volna miről?
– Róla.
– Tudja, én már nagyon régen nem voltam része az ő életének.
– Most már senki.
– Hát akkor?
– Ön már örökre Léda marad.
– Köszönöm, nem kérek belőle. Amíg még élek, szeretnék önmagam maradni.
– Én is, de nem hagyják.
– Kik nem hagyják?
– A rajongók. Az irigyek. A csalódott nők. Az Ady-család.
– Az „édes”?
– Meg a Lajos.
– A Lajoska? A mintagyerek? Akivel sosem volt baj? Aki mindig jó fiú volt?
– Igen. Képes volt odajönni a Bandi halálos ágyához, hogy az szerezzen neki jó állást. Mert ugye annak csak egy szavába kerül. Megkapta a vágyott tanfelügyelőséget, még a forradalomban. De azóta is benne ül. Hogy fordult a világ, őt nem zavarja. Ő is fordult. A jó fiú. Hálából most rám támadt.
– Mit akar?
– A Bandi jogdíjait. Persze nem magának, az „édes”-nek. Hogy ők a rokonai. Bezzeg hogy segítsen, amikor ott maradtam egy szál magam, akkor nem jutott eszébe a rokonság.
– Van végrendelet?
– Ugyan! Még a háború alatt, amikor a nyomor elért minket is, Hatvany, az áldott, megvette az eladatlan, pincében pusztuló könyveket és az összes jogot egyben. Így tudott segíteni, amikor Bandit sehol sem közölték (még a Nyugat sem), és leverte lábáról a betegség és az elkeseredés.
– Meg az alkohol.
– Hát igen. De amikor mi találkoztunk, már késő volt. Azon már nem lehetett segíteni.
– Tudom.
– Bandi halála után Hatvany mindent nekem ajándékozott. Mert szerettem, ápoltam a barátját. Mert Hatvany nagyszerű barát.
– Mindig is az volt. Egy ember, akinek fontos volt a magyar kultúra. Aki a saját pénzét nem sajnálta önként adni a Nyugatnak, Adynak. Ilyen ember száz évben egyszer születik. És akkor is adta a pénzét, amikor megcsalták, összefogtak a háta mögött. Persze ezt maga, kicsikém nem tudhatja. Tizenkettőben történt. Jóformán kizárták Hatvanyt a saját lapjából.
– Bandi mesélt a dologról.
– Őt is megzsarolták, szegényt. És most?
– Most már Hatvany is ellenem fordult. Hogy osztozzam meg az Adykkal. Mert a Lajos el akarja perelni a hagyatékot.
– Szegény Hatvany. Ne haragudjon rá. Menekülnie kellett. Most Bécsben húzta meg magát.
– Még jó, hogy Bandi ezt nem élte meg. Még egyszer belehalna. Hogy nem azok a bűnösök, akik jó magyar kártyás módjára egy lapra feltették az országot, hátha nyernek még néhány évet a hatalomban. Hanem azok, akik féltőn óvni próbálták a magyarságot, akik időben szóltak, akik még az utolsó utáni percben is próbálták menteni a menthetőt.
– Igen, Ady. Ő tudta, látta előre. Olvastam az Üdvözlet a győzőnek-et.
– Most mit tegyek, mondja?
– Én mondjam meg? Ne legyen a nemzet özvegye! Egyezzen ki a Lajoskával. Tömje be a falánk száját. Felezzen vele. És ha rám hallgat, kivonul az irodalomból, ahogy én. Maga, kicsikém, még fiatal. Még megtalálhatja a helyét. A boldogságot. Menjen újra férjhez. De ne költőhöz, ne íróhoz. Azt hallom, Babitsot kerülgeti.
– Én őt? Vagy ő engem.
– Döntsön. De ne őt válassza!
– Már döntöttem is. Köszönöm a tanácsot. Márffy Ödön megkérte a kezem.
– Tegyen úgy, ahogy jónak látja. De ne nagyon legyen szem előtt! Gondoljon szegény Szendrey Júliára. Neki még Hatvany sem tud megbocsátani. Pedig hát…
– Ez valami átok?
– Bertuka, olvasta Kaffka Margit könyvét, az Állomásokat?
– Még nem jutottam hozzá. Lássa, Kaffka Margit is meghalt. Elvitte a járvány. Tudja, hogy Bandi két napig nem akart sem enni, sem inni, csak zokogott, amikor megtudta?
– Margit asszonyt mindig nagyra tartotta. S volt érzéke hozzá, hogy felismerje az igazán nagyokat.
– Én meg kicsit féltékeny is voltam miatta.
– Butaság. Tudja, van abban a regényben egy alak, akit kicsit talán rólam is mintázott. A költőt, Kürthyt meg Adyról.
– El fogom olvasni.
– Egy részt kigépeltettem magamnak, és azóta mindig a táskámban hordom. Hogy erőt merítsek. Tessék, olvassa el:
„Éva, te ezt nem érted, tán senki asszony más nem értené; én oly igazi vagyok az érte való fájdalomban, az eltűrésben; és ez nem hogy megalázna: felmagasztal inkább!…így, mindig őhozzá igazodni, az ő nagy nyugtalanságai, szeszélyei, egyenetlensége felé fordulva lenni arccal… minden órában, minden kis lelki szükségben, hangulatban, életvitelben! És mégis… én vállaltam; erre szántam magam, az életemet. És vállalom és bírni fogom, ha néha, ilyen ideges órákban azt hiszem is, hogy nem bírhatom soká! … Ma leltem meg itt az íróasztala sarkában, egy összegyűrt papírra firkálva a tegnapi versét; ez van benne! Hogy végünk volna nekünk már rég, ha nem galvanizálnók kínnal és bolond hajszákkal az egymás életét! De ez a vers oly gyönyörű, oly csodálatosan remekmű, oly forrón lírai, oly kitakaródzott, oly vérrel aláfutott; nem, nincs szó rá,… Éva, ha soha nem írt volna mást és nem írna többet; ez az egy vers elég ok volna és megérdemelné, hogy neki áldoztam az életem, az én szegényes poézisem, mindent!”
– Gyönyörű.
– És igaz. Ez volt a mi sorsunk. Vállaltuk.
– A sors döntése volt, hogy neki áldozzuk magunkat.
– Áldozat? Vagy inkább áldás? Tudja, kicsikém, egyszer majd, úgy száz év múlva, boldogabb időkben felépül a magyar múzsák hajléka. És ott lesz majd szobra Losonczi Annának, Markovits Miklósnénak, Török Sophie-nak, Vajda Juliannának, Csajághy Laurának, Szendrey Júliának, Laborfalvi Rózának, Fráter Erzsébetnek, Jósika Júliának, Kratochwill Georginának. És – hála a sorsnak, hogy találkozhattunk Adyval – talán nekünk is jut majd egy szerény kis táblácska az egyik sarokban.
– Úgy legyen.