2017. november 22., szerda

Tükörcserepek 4.



MNDSZ

   Ma már feloldásra szorul ez az ötvenes évek elején közismert rövidítés. Íme: Magyar Nők Demokratikus Szövetsége. Elméletileg „civil” mozgalom volt, melyet persze az MDP (Rákosi pajtás pártja) talált ki és irányított, de a tagok, a rendezvényeken résztvevők többsége önkéntes volt, a célokkal (a nők egyenlő jogainak kivívása, a béke megvédése az egész világon) könnyű volt azonosulni. Nagyon sokan hitték akkor még (mögöttük a háborús tapasztalatokkal), hogy a kibontakozó új csak jobb lehet a réginél.
  Nagymamám is lelkes aktivistája volt e mozgalomnak. Résztvevője, gyakori hozzászólója az utcában tartott MNDSZ-gyűléseknek, békegyűléseknek. S nemcsak ő: én is. Mert persze ezek a gyűlések egyúttal a kultúra terjesztői is voltak. A kultúrát a kultúrműsor (igen gyakran én) képviselte.
Nagymamám ugyanis szédítően sok verset (főleg Petőfit és Aranyt) tudott. Kiváló ritmusérzéke, hallása volt, s nekem igen hamar sok verset megtanított. 
  Többek közt a skandálást is megmutatta, a disztichont is).
  Máig emlékszem a versre, Kisfaludy „Mohács”-ára: 
     Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek:
      Nemzeti nagytünk nagy temeje, Mohács!
  A félkövér szótagokat magasabb hangon kell kidalolni, ez a trükk lényege.
  Szóval lezajlott a gyűlés, akkor nagyanya felállított engem egy székre (elég kistermetű gyerek voltam, különben is, még csak három-négy éves), bekonferálta a Petőfit, a vers címét, és én már szavaltam is nagy büszkén, hogy
       „Egész úton hazafelé azon gondolkodám,,,” vagy
       „Ej, mi a kő, tyúkanyó kend!...” 
  Az asszonyságok megtapsoltak, és boldogan indultak haza (ezen is túl vannak, hála Istennek!)       Nagyanya örült, rólam nem is beszélve! Anya is fűnek-fának eldicsekedett képességeimmel, sikeremmel.
  Mi többet kívánhat az ember három-négy éves korában?!

2017. november 15., szerda

Tükörcserepek 3.



A harmadikságról

  A harmadik helynél nyilván jobb az elsőszülöttség. Ezt nem akarom vitatni, miután még sosem voltam elsőszülött, nincs összehasonlítási alapom. Majd talán legközelebb.
  De legkisebbnek lenni se rossz. Sőt: azzal a joggal jár, hogy az ember az öcsi, öcsikém megszólítást is elhappolhatja kisebbik bátyjától, akit addig ez jogszerűen megilletett. Nálunk a középső fiú megtartotta az „öcsi”-t, amiből olyanféle humoros helyzetek álltak elő, hogy amikor kinéztem az ablakon, és nem tudtam válaszolni a postás valamely kérdésére, nyugodtan mondtam: „Mindjárt megkérdezem Öcsit.” Mire a postás a fél utcát végigkáromkodta: „Hogy az a… (stb,stb.) ,ez a törpe se tudja, de az öccsét akarja megkérdezni?!”
 De ez a harmadikság-baj mind semmi ahhoz képest, amennyi jót kaptam testvéreimtől. Amikor például kétéves korom táján kivették a mandulámat (nehogy megsüketüljek), nem volt szabad sírnom (nevezzük néven: üvöltenem), kisebbik bátyám hetekig kerekes ágyam aludt, és még álmában is ringatta a kiságyat. Nem tudom, alva ringatott, vagy ringatva aludt. Szomorú, de sajnos nem emlékszem rá. Mesélték.
  Őt már nem kérdezhetem meg. Esetleg majd odaát, ha.

2017. november 8., szerda

Tükörcserepek 2.


Ki vagyok én?

  Anyámnak már két fia volt, úgyhogy születésemhez nagy reményeket fűzött: kislányt szeretett volna, akivel kedvére babázhat, akit kedvére öltöztethet, s akivel valamelyest ellensúlyozódik végre az örökös családi férfi-többség.
  A dolog nyílt titok volt, olyannyira, hogy a klinikán, ahol születtem, az ügyeletes nővér is tudott róla. Így aztán, amikor anyám végre először megkapott szoptatásra, a nővér odasúgta neki:
  --Csak szóljon, ha nem tetszik, épp most született egy kislány is, ha akarja, szívesen kicserélem ezt arra.
  --Most már jó lesz ez – mondta állítólag anya.
  Állítólag. De lehetett volna fordítva is. És akkor én valójában egy kislány volnék. Vagy ő volna én. Ki tud ezen ma már kiigazodni?
  Ha elcserélt volna, akkor most egy kissé éltes, középkorú, szerelemre éhes kétgyermekes asszonyságként (hátam mögött két-három szüléssel) ülnék itt a gép előtt. Feltéve, ha az a lány, aki lettem volna, még él, és van kedve ilyen történetet írni az életéről. 
  Sajnos nem tudok erről a feltételes cseregyerekről semmit Soha nem láttam, nem is hallottam felőle mást, mint hogy majdnem ő lett én.
  Ilyen cserék előfordulnak. Mondhatnám, családi hagyomány. Ahogy Jákob is összecserélődött Ézsauval, később Efraim is Manasséval. (Vagy fordítva?)
Ki van itt fordítva? Na hagyjuk.

2017. november 1., szerda

Tükörcserepek 1.



Valami az igazságról

  Talán hetedikes lehettem, amikor hazafelé menet egy tanárnéni megállított az utcán. Megsimította a hajam, és azt mondta:
  -Aha, te vagy a kis Bárdos, akinek két örökbefogadott féltestvére van.
 –Össze tetszik téveszteni valakivel – mondtam, némileg döbbenten. – Nekem tényleg van két bátyám, de ők az édes testvéreim.
  A néni nem vitatkozott, elment.
  És én akkor még nem tudtam (majd csak egyetemista koromban tudtam meg, akkor is véletlenül), hogy az a valóság, amit ő mondott.
  Ő viszont talán máig sem tudja (én viszont most, hogy már csak én élek hármunk közül, bátran kimondhatom), hogy az igazság az volt, amit én mondtam.

2017. október 25., szerda

Magyar irodalmi történetek 24.



ÍTÉLET NINCS
(Déry Tibor és Bárdos Pál)

  1973 nyarán egy csapat szegedi egyetemista táborozott a Balaton-parton, valahol a Tamás-hegy alatt. 
  Napfényes délelőtt volt. 
  Fönn a hegyen két ember beszélgetett egy malomkerék-asztal mellett. Az egyik idős, kissé gondozatlanul hosszú ősz hajú férfi: Déry Tibor. Alakját könnyű elképzelni itt, kertje közepén, Ítélet nincs című regényéből. A másik férfi harmincas évei közepén járhat, hátrafésült, rakoncátlan, sűrű, fekete haját időnként ideges mozdulattal újra hátrasimítja. Ő Bárdos Pál. Író ő is, már több kötettel a háta mögött. A szegedi egyetem docense, mellesleg a Szegedi Egyetemi Színpad tanárelnöke. Éppen ő beszél:
  –Van egy nagyszerű amatőr rendezőnk, Pál Isti. – Az ő ötlete volt, hogy abszurd drámákat tűzzünk műsorra. Tavaly nagy sikerrel játszottuk Ionescu darabját, A király halódik címmel.
  –És milyen a színpad?
  –Színpad? A bölcsészkar nagy előadótermében, az auditórium maximumban a tábla előtt játszunk, a tanári asztal helyén.
  –Díszlet?
  –Volt egy szék (a trón) meg egy létra Ennyi. Nem kell több. Éljen a szöveg, meg a játék.
  –És most is?
  –Hát… igen. Mi kell az Óriáscsemőhöz? Egy nagydarab csecsemő. Van egy-két nagyon tehetséges fiú a csapatban. Dunai Tamás, Temesi Ferenc. Ez utóbbit öltöztettük pólyába. Csecsemőnek eléggé óriás volt.
  –És hogyhogy épp ez az én elfelejtett játékom jutott eszetekbe?
  –Szakmám szerint irodalomtörténész vagyok. A XX. század érdekel Igazán.
  –Jól van, Pali, köszönöm. Azt is, hogy eljöttetek megnézni a vén bűnöst. Majd délután hozd fel a színészeidet.
  –Egy kakaóra, kalácsra, vagy inkább egy pohár jó borra? –lépett oda az asztalhoz Böbe asszony. – És magát most, megkínálhatjuk valamivel? – fordult a vendéghez.
  –Köszönöm, nem kérek semmit.
  –Dohányzik?
  –Igen.
  –Megkínálta már ez a fösvény öregúr legalább egy jó cigarettával?
  –Jól van, na, tessék – dörmögte Déry, és elővarázsolt házikabátja zsebéből egy doboz megkezdett 100-as Marlboro Mentholt.
  Rágyújtottak. Egy percig csend volt.
  –Szóval? Kakaó vagy bor? – kérdezte ismét Böbe asszony.
  –Hadd döntsenek majd ők. Egyetemisták, de kész felnőttek már.
  –Jól van. Akkor nem is zavarok tovább –mondta a nő, és újra magára hagyta férjét és a vendéget.
  –Tudod, Palikám, nem hittem már, hogy ez valaha is színre kerül. Hol van az avantgarde?! Hol van már az az ifjú, aki voltam?!
  –Az ifjúság elmúlik. De mégis itt marad, nem?
  –"Ifjúságom elmúltát nem sajnálom, hitvány emlékezetem amúgy is kiejtette nagyobb részét, nyilván félig-meddig szándékosan is."
  –Én viszont még mindenre emlékszem.
  –Jó. Akkor most beszéljünk a kéziratodról.
  –Elolvasta?
  –Abban egyeztünk, hogy tegeződünk.
  –Igaz. Csak nehéz.
  –Jó regényt írni is nehéz.
  –Szóval?
  –Szóval tisztes munka. Jó regény. És bátor. Csak hát… Szóba hozni a zsidóságunkat? A kifosztást, a megalázást, a deportálást? Nem vevő rá ez az ország. Vagy botrány lesz belőle, vagy agyonhallgatják.
  –Azt már megszoktam.
  –„És jó emlékezni?
  –Nagyon rossz. Csak hát olyan nehéz felejteni.
  –Felejteni kell. A felejtés csodálatos adomány.
  –Az emlékezés is.
  –Ahogy gondolod. A te bőrödre megy a játék. Elég erős vagy?
  –Gyönge vagyok.
  –Na látod? Különben is...   Végtére túléltük.” Aztán ott a sok-sok ismerős, a családtagok. Nem fognak megsértődni? 
  –Én nem ítélkezem. Csak megírom, amit muszáj elmondanom. Életem Első évtizedéről. Halottaimról. Halottainkról.
  –Halottaim nekem is vannak. Hidd el, tán többek is, mint neked. Mostanában éppen velük próbálok szembenézni. El-elbóbiskolok, s ők előjönnek, onnan, a kert vége felől. Az én életem már ebből áll. Mindennapi halál. És másnap a szokásos feltámadás. Többet ma már aligha tehetek. Nem csatlakozom semmilyen hadhoz. "És kalapot emelek a legyőzöttek előtt."
  –"Ez volna a kultúra?
  –Nem! Ez csak az öregség szava.
  –Szánalom?
  –Nem.
  –Tehát?
  –Választ kívánsz tőlem, Pali? Nincs válasz."
  –Akkor minek írunk? És kinek?
–„Ha tudnám! Nyilván, hogy kérdéseket tegyünk fel, amelyekre nincs válasz. A küzdelem az elérhetetlen válaszért: talán épp ez a kultúra.
  Így beszélgettek még vagy másfél órán át. És nyilván igen bölcseket mondtak egymásnak. De hát nem illik hallgatózni. Inkább nézzünk körül Déry Tibor szemével:
  „Innét föntről a Tamáshegyről tiszta időben nemcsak Keneséig, Siófokig látni, de a tihanyi félsziget nyakán át a nyugati medence somogyi partjára, Szárszóra, Szemesre, Lellére, talán még Fonyódra is. Főképp este, amikor a parti sétányokon kigyulladnak a lámpák. Hogy Szárszót is látom-e a József Attila-i kísértetvonattal mely most már az idő porából kibontakozva, örökké be- és kifut az állomásról, az bizonytalan, lehet, a félsziget azt még takarja.
Meglehet, hogy ez az imént idézett látvány erősen évszak- és időjárásfüggő.
De a két beszélgető író ott fönn, a malomkerék asztalnál most már örökké jól látható marad.

2017. október 18., szerda

Magyar irodaémi történetek 23.



A TE SZINED ELŐTT
(Kaffka Margit és Bauer Ervin)


  –Ne sírj!
  –Tehetségetlen vagyok!
  –Édes vagy. Mi a baj?
  –Olvastad, mit írt a bátyád?
  –Féltékeny.
  –Téged félt tőlem. Mit is akarhatsz egy ilyen magamfajta, tehetségtelen, elvált asszonytól?
  –Feleségül karlak venni.
  –De én nem vagyok jó semmire!
  –Ugyan, ne sírj már!
  –Feleségnek se váltam be. Egy igazi feleség elment volna az erdész férjével egy sűrű erdő közepén rejtőző kis házikóba. Főzött, mosott volna az ő urára, és finom vacsorával várta volna haza az ő fáradt kis urát. Én meg…
  –Te nem arra születtél, hogy buta feleségként eltemetkezz egy erdő mélyén.
  –Hát mire? Mondd!
  –Hogy szárnyalj. Egyre magasabbra.
  –Ugyan hová? És minek?
  –A Színek és évek után nincs többé okod kételyre. Az remekmű. Még Móricz is elismerte. Pedig hát…
  –Pedig hát?
  –Móricz olyan önző, olyan beképzelt, legszívesebben mindent és mindenkit legázolna maga körül.
  –De látod, a Nyugat is csak nőíróként hajlandó elfogadni. Vacak, semmi költőnőcskékről íratnak  velem kritikákat. Mert hogy én is nő vagyok.
  –Osvát? Mit számít a véleménye? A havi egy költőnő-zseni felfedezettjeivel!
  –Most te vagy féltékeny. 
  –Elmesélték, milyen jellemtelenül viselkedett veled. Azt nem bocsátom meg neki.
  –Osvát okos. És erős. Látod, Adyt és Hatvanyt is félre tudta állítani az útjából.
  –Na látod, ha valaki, hát Ady véleménye számít. És ő tisztel téged. 
  –Mert egyszer megpofoztam, amikor fogdosni akart.
  –Ezért talán tisztel, mint nőt, de ő tisztel téged költőként, íróként is. Gondolj a neked írt ajánlására: „a nagyon nagy asszonyírónak”! Erre gondolj! Ne Osvátra, az már a múlt.
  –Látod, nekem már múltam van. Sötét múltam. Kell ez neked?
  –Te kellesz. Nekünk nagyszerű jövőnk van.
  –A kisfiamra is gondolnom kell.
  –Eddig is együtt neveltétek Frőhlichhel. Ezen az én érkezésem nem kell, hogy változtasson. Te jó anyja vagy, ő meg jó apja a gyereknek. És én is szeretni fogom, mert a tiéd.
  –Miért is nem vártam rád!
  –Mert túl későn születtem. Azért.
  –Tudod, az Erzsébet nőiskola után engem is elfogott a pánik. Hogy nemsokára huszonöt leszek, és nem kellek már senkinek. Kinek is kellene egy nőíró! Akkor jött Brúnó. És megkérte a kezem. Tudtam, hogy ez nem szerelem. De az évfolyamtársaim már mind férjhez mentek. A legjobb barátnőm, Józsika is. A családom meg már csak azzal volt elfoglalva, hogyan adják férjhez a húgomat. Rólam már lemondtak, hogy jó partit találok. Csak az zavarta őket, hogy elriasztom a húgom kérőit. Mert megmondta már Gyulai Pál: „A nők körét és pályáját nem férfi önkény, vagy puszta konvenció szabta meg., hanem a természet rendje, és a társadalom szüksége. A nőnek korlátozott helyzeténél fogva csak pár gyöngédebb húr állhat rendelkezése alatt, mi nem adhat nagyobbszerű költészetet.”  Valahogy így, ha jól emlékszem. És hozzátette, hogy a művészet különben is erkölcsi fertő, és ezért egy nőnek ott semmi keresnivalója nincsen, mert csak elzüllik tőle maga is.
    –Hol van már Gyulai, meg az ő avult felfogása!
   –Itt körülöttünk. Az emberek semmit se változtak. Látod, szegény Majthényi Flórából is mi lett, mert el mert válni Tóth Kálmántól. Világgá üldözték. Most meg, hogy hazajött, úgy néznek rá, mint egy bolondra. Pedig micsoda versei voltak!
    –Ne sírj! Szegénykém. 
    –Látod, egy gyenge, érzelgős, öregedő nőszemély vagyok. Minek ez neked?
    –Mert szeretlek.
    –Miért szeretsz?
    –Csak. Mert te vagy, aki nekem rendeltetett. Érted? Nagyon nehéz volt?
    –Nagyon. Pedig anyám eleinte még örült is, amikor megtudta, hogy megjelentek írásaim a Szatmár és Vidéke című helyi lapban. Mert persze visszamondták neki, hogy én vagyok az M betű meg a Pausa álnév mögött.
    –Ó, „jóakarók” mindig találtatnak.
   –Anyám még büszke is volt kicsit. Elvégre az ő vére. Az ő családjában már voltak művészek. Színésznő, de költő is.
    –Lauka Gusztáv?
    –Igen. Látom, mindent tudsz rólam.
    –De még nem eleget. Mindent tudni akarok rólad!
    –Igen, Lauka Gusztáv, Petőfi barátja. Anyám elküldte neki az első verseimet. Hogy mit szól hozzá. Ő mégiscsak járatos az irodalom berkeiben.
    –És mit szólt?
    –Még mindig tudom szó szerint, mit írt anyámnak. Ezt: „Nem rosszak a lányod versei, húgom, sőt szépek és egészen jók. De hát minek írni egy nőnek? Az olyan jó gazdasszonynak, mint te vagy, kár volna, ha a lánya nem a főzőkanál mellett maradna meg. Még az is kár, hogy tanítónő lesz!
    –Borzasztó!
  –Még jó, hogy tanulni engedtek. Előbb ezt se akarták. Szerencse is kellett, hogy kegyesen megengedjék, ingyenes diák legyek Szatmáron az Irgalmas nővérek zárdájában. Ott lettem tanítónő. Mondjam, mi volt a család véleménye a tanulásról? Figyelj, olvasom:
  „Bolondéria az! Tudatlanok mániája, minden alap nélkül való. Mindig is inferióris marad az asszonyi állat, nem is lehet másképpen. Hisz az életideje kétharmad részét elfoglalják a fajfenntartással járó öntudatlan, állati gondok, kötöttségek, s az értelmét az ösztönök igazítják. Ha ezek alól felszabadítja magát, iránytalan, korcs, helyét nem lelő figura lesz, idétlen és boldogtalan. Az asszony vak eszköze a természet céljainak, öntudatra nem jutott, félig még gyökérző, növényéletű lény, kinek minden értéke az akaratlan báj és szépség, mely olyan, mint a virágoké, s a magvak hallgatag, igénytelen, váró termékenysége. Mind a bölcsészek, Platon, Spinoza, Kant, Schopenhauer, Nietzsche megegyeznek ebben. Csak a mai beteges mívelődés játszik erőlködve azzal, hogy komolyan számba vegye a nőt.”
    –Megismerem, ez a Színek és évek. Hát ezért annyira átütő erejű!
    –Jól látod, én vagyok ott minden szóban, minden írásjelben. A véremmel írtam azt a könyvet.
    –Csak azt?
    –Mindegyiket. A Mária éveit is, a novellákat is. Hogy lehetne másképpen?
    –És a Levelek a zárdából? Azt olvastam először tőled.
  –Az a kislány is én vagyok. És persze Mária is, akinek nem jutott elég se szeretetből, se szerelemből. Mert tanulni akart, mert többre vágyott. Mint én is, aki kierőszakoltam, hogy az Erzsébet nőiskolába felvegyenek, és tanárnővé lehessek. 
    –Jól tetted. Ez volt a te utad.
    –De vajon tudok-e még valaha valami jót írni?
    –Légy biztos magadban. Egyre jobbakat írsz majd ezután is.
    –Tudod, én csak magamról tudok írni. A kritikusok szememre is hányták. Ezt a Mária éveiről írták:„A nagyrészt önéletrajzi ihletésű regényének fő problémája a női szerep változása az átalakuló magyar társadalomban”. Tessék: nagyrészt önéletrajzi ihletésű. Éppen csak, hogy számon nem kérték rajtam, én miért nem lettem öngyilkos.
    –Jaj, miket beszélsz!
    –Szerinted lehet mást írni, mint amit megéltél, megszenvedtél?
  –Nem tudom. Állítólag Goethe azért nem lett öngyilkos fiatalon, azért volt képes kilábalni a szerelmi csalódásból, mert kiírta magából az öngyilkosságot a Wertherben. De én ehhez nem értek. Én nem vagyok alkotó ember.
    –Te tudós vagy. De jó is neked. Belenézel a mikroszkópba, és látod. Egy sejtmembrán vagy ott van, vagy nincs ott. Nem kritikusi magatartás kérdése.
   –Bár így volna. De a butaság, az irigy féltékenység nem a művészvilág privilégiuma. A tudományos élet is tele van vele. Gondolj csak Louis Pasteurre vagy Semmelweisre! Hiába voltak a tények, mégsem hittek nekik.
    –Én mindig hinni fogok neked. Hinni fogok benned. Mert te nagyszerű ember vagy, mert te okos vagy, jó vagy. Csak azt nem tudom még mindig, miért is kellek én neked.
    –Először is azért, hogy elvigyelek Olaszországba. a szerelmesek országába. Eljössz velem?
    –Veled? A világ végére is, ha kell. Írtam neked egy verset.
    –Nekem?
    –Igen. És köszönöm, mert már rég nem írtam verset. Főleg ilyet.
    –Láthatnám?
   –Igen. Lejegyeztem neked erre a lapra. Fogadd tőlem eljegyzési ajándékul. A címe: A te szined előtt:

Az én két fáradt asszonykezem
Hogy milyen lágy, amikor simogat,
Mily enyhén tárul, amikor ad,
Terajtad ösmerte meg.
–Köszönöm neked a két kezemet!

Szemem, a bágyadt, bús tükröző
(Áldott csoda ez!) sorsodba nézett,
És megtanulta, hogy tiszta szövétnek,
Betlehemcsillag, égi vezér…
–Áldjon meg Isten a két szememér!

Mindig azt hittem, rút vagyok,
Csak durva vágyra hangoló,
Szivet bájolni nem tudó.
–Te megszerettél – s rámigézted
Ezt a halk, esteli szépséget.

Olyan csúnya volt, mit eddig éltem:
Kevert, pocsékló, fél, törött!...
–Most a multam is rendbejött,
Ahogy tenéked elmeséltem.–
Mert láttad sorsom: megszerettem.

Nemes, szent csordultig-hited
Aranykelyhét felém kináltad,
Szerelmed grálborát ajánltad,
Most már, míg élek, szent leszek!
Felmagasztaltál; fent leszek:
Mindig „te szined előtt” járva…
Ó hála, hála, hála, hála!

2017. október 11., szerda

Magyar irodalmi történetek 22.





A KEZDET
(Vörösmarty Mihály és Petőfi Sándor)

  Kopogtattak. Majd egy vézna, kissé hajlott hátú, kopott öltözékű, húsz év körüli fiatalember lépett be a Kálvin téri ház első emeleti szobájába. A szobába, ahol Vörösmarty Mihály a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárnoka hivatali idejét töltötte. A vendég arcát pirosra csípte a februári fagy, kezét dörzsölgette, hogy valamelyest felmelegedjék. A könyvtárnoknak sok dolga nem volt, tekintve, hogy az Akadémia még csak elméletileg, a könyvtár pedig még úgy sem létezett. Fölnézett, és türelmesen megvárta, míg a fiatalember összeszedi magát.
  –Tiszteletem, uram – köszönt Petőfi Sándor.
  –Szervusz, öcsém! Már azt hittem, vissza se jössz hozzám. De látom, te sem gazdagodtál meg. mióta nem láttalak.
  –Azt nem. De a verseim!
  –Na igen – bólintott a házigazda.
  –Tetszettek?
  –Lehetek őszinte?
  –Szóval nem.
  –Nagyon másfélék, mint amihez szokva vagyok.
  –Az jó!
  –Ebben egyetértünk.
  –Ha rosszak, szemétre velük! Én úgyis színésznek készülök. És egy színésznek minek verset írni?
  –Már megint egyformán gondolkodunk. Csak azt nem értem, miért akarnál te, öcsém, színésznek állni, amikor költőnek születtél.
  –Én? – kerekedtek el a kamaszos külsejű vendég fekete szemei.
  –Igen. Ijesztően tehetséges vagy. Persze azt is látom, hogy a versek jó része egyelőre inkább csak játék. 
  –Színészkedés.
  –Az a jó. Tudod, a kortársaid zöme egy dolgot nagyon megtanult az én nemzedékemtől.
  –Mit?
  –Azt, hogy rémesen komolyan veszik saját magukat. Mint én is, amikor a Zalán futását írtam.
  –De hát az nagy siker, minden rendesebb úri házban megvan, idézgetik is: hogy „Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?"
  –Megvették. Én is örültem. Ma már tudom, hogy nem olvasták. Idézik? Igen, az első sorát. Azt se értik, hiszen akár így is olvashatnák: „Régi dics, őségünk hol? Késel az éji homályban.” Micsoda romantikus rémísztgetés, igaz?
  –Hát…
  –Ezek a maiak mind valóságos világmegváltók. Verselni nem tudnak, de a haza baját két rossz rím közt megoldanák.
  –Én is szeretem a hazámat.
  –Persze. De te egyfelől fölényesen tudsz bánni a formával, másfelől meg minden szavad jókedvű, felszabadító. És tudd meg, az embereknek nagyon-nagyon kell egy kis efféle. Nekem is, másnak is. Ezért is próbálkoztam ilyesféle dolgokkal, ha esetleg ismered, szóljál:
     „Fölfelé megy borban a gyöngy:
     Jól teszi.
     Tőle senki e jogát el
     Nem veszi.”
  –Ismerem, hogyne – mondta Petőfi. –  A Fóti dal. 
  –Örülök, hogy ismered.
  –És akkor most hogyan legyen?
  –Nézd, öcsém, van nekünk egy asztaltársaságunk. Csupa jó barát, olyan ember, aki a jó költészetet támogatni hajlandó és képes is. Ez a Nemzeti Kör. Látod, ennek is milyen halálosan komoly neve van. És mi úgy határoztunk, hogy támogatjuk verseid kinyomtatását egy kis kötetben. Kezdetnek. Hogy aztán mi lesz, majd elválik. Hogy lesz-e s milyen folytatás.
  –Köszönöm, uram!
  –Várj! Azt is kifundáltuk, hogy beajánlunk téged segédszerkesztőnek a Pesti Divatlaphoz. Onnan valami kis pénzt is kaphatsz, lehet belőle szállást, étkezést venni itt Pesten. El ne kallódjál nekem a te „aranykalásszal ékes rónaságodon!”. Erre a nagy dologra iszunk egy pohár borocskát?
  –Elnézést, de az én gyomrom nem bírja a bort.
  –És a sok bordal?
  –Játék.
  –Hát akkor elengedlek, látom, kicsit letaglózott ez a sok újdonság. Na, Isten veled, öcsém! Majd csak összefutunk előbb-utóbb.
  –Isten áldja, uram…bátyám!
  Így kezdődött két nagyszerű költő, két nagyszerű ember sírig, sőt azon túl is tartó barátsága.

2017. október 5., csütörtök

Magyar irodalmi történetek 21.

MEGYEBÁLOK VESZEDELME
(Szendrey Júlia)

  Valahol ott kezdődött, hogy 1846 őszén, azon a nevezetes megyebálon megismerkedett egymással két szerelemre szomjazó lelkű fiatal: az a bizonyos, a nagykorúság határára ért, magát költőként Petőfi Sándor néven jegyző, konzervatív körökben már igencsak hírhedt pesti újdondász, és Károlyi Lajos gróf inspektorának, Szendrey Ignác erdődi tiszttartónak feltűnő szépségű, alig 17 éves, Júlia névre hallgató leánya.

***

  – Asszony! Beszélni akarok a lányával! – nyitott be a szalonba Szendrey, de olyan hévvel, hogy a kilincs a kezében maradt. Meglepetten nézett a kezében maradt fényes rézdarabra, majd dühösen földhöz vágta, és csak azután folytatta: – Most azonnal!
  – A lányommal? – kérdezte vissza szokása szerint kissé elnyújtva a szavak végét a felesége. Láthatóan nem csodálkozott férje hevességén: ennyi év alatt hozzászokott már ahhoz, hogy az urát néha okkal, ok nélkül elönti az epe. – Melyikkel? – kérdezte aztán anélkül, hogy felemelte volna szemét a hímzőrámáról, amelyen félig kész fehér galambpár lebegett. – A Marival?
  – Nem. A nagyobbik lányával! – dobbantott a férfi.
  – A nagyobbik lányommal? – ismételte meg az asszony. – Mi baja vele? Mert valami baja van már megint, az bizonyos. Ha dicsőséget szerez a háznak, akkor mindig a maga lánya. Tavaly is, amikor az aljegyző elragadtatottan dicsérte, hogy ő volt a legszebb a megyebálon…
  – Elég! Hallani se akarok arról a megyebálról! Hívassa ide Júliát, és punktum.

***

  Ennek a beszélgetésnek persze megvolt a maga előzménye.

***

  Jaj, ezek a fránya megyebálok! Hogy mennyi gondot, bajt képesek okozni, hogy milyen messzeható következményeik lehetnek! Hogy most csak arra a másik megyebálra emlékeztessünk, amelyen Madách Imre szerelmesedett bele a nagybátyjánál vendégeskedő Fráter Erzsikébe. Ha nincs az a megyebál, ha ez a dolog nem történik meg, Madách talán meg sem nősül, vagy mást vesz feleségül, aki mellett boldogan élt volna, míg meg nem hal. Aki megfelelt volna a bigottan vallásos nagyasszony-mama igényeinek és elképzeléseinek is. És akkor Madách talán sosem adta volna arra a fejét, hogy Ember tragoediája címmel olyan drámai költeményt alkosson, amelynek műfaja, színpadi előadhatósága mind a mai napig vitákat gerjeszt jobb sorsra érdemes irodalomtörténészek és színpadi rendezők körében.

***

  Szendrey Ignác mindenesetre azt hitte, hogy amikor a lányát szinte azonnal, hebehurgya módon megkérő Petőfinek ajtót mutatott, véglegesen eligazította a dolgot. Ő még egy előző korszak, egy szentimentális világ neveltje volt, amelyben az érzelmes leánykák ilyen esetekben mindig alávetették magukat a zord atyák akaratának. A románokban persze gyakran előfordult, hogy a szerelmi bánat afféle titkos kórként addig rágott az ilyen hősnőknek a lel-kén, míg mindenkinek mindent megbocsátva szépségesen a sírba hanyatlottak, de azért a valóságban ez nemigen esett meg: különben rég kihalt volna Európa. Mint ahogy minden járványos hatása ellenére Werther keservei sem néptelenítették el az érte rajongó fiatal korosztályokat, akik pedig, (még egy Széchenyi Stefi gróf is!) tüntetően viselték húsz éves koruk táján a sárga mellényt, jelezve a kortárs irodalomban (vagy a kortárs divatban) való jártasságukat.
  Ott van például a fiatalon elhunyt költőnő, Iduna esete. Akit annak rendje és módja szerint eljegyzett a szülők választottja, Szőcs Sándor. Aki kiváló fiatalember volt, később a polgármesterségig vitte szülővárosában, úgyhogy a szülők választása valószínűleg helyeselhető. De Idunában mégis felülkerekedett az első, az igazi, a költő Szász Károly iránti szerelem, és (hogy egy romantikus lelkű életrajzíróját idézzem):

  „Bement atyjához. Lábaihoz borult és azt mondta:
  – Apám, tégy velem, amit akarsz, én Sándornak visszaadtam a jegygyűrűt. Nem szeretem, és nem megyek hozzá. Nem tudok hűtlenné válni Károlyhoz.
  Ezután súlyos beteg lett. Élet és halál között lebegett hosszú ideig. Ebből is látható, hogy egész lelkével csüggött Szász Károlyon, s hozzá való végtelen és gyöngéd szemérmes szerelme végigkíséri a gyermekévek sejtéseitől a leányévek vágyain és ábrándjain át az asszonyévek szelíd, mély boldogságáig, s a korai sírig."

  A rosszmájú utókor azonban inkább úgy vélheti, „ebből inkább az látható”, hogy a romantika korának szelíd lelkű leányai járatosak voltak a szentimentális irodalomban, másfelől pedig az, hogy ők már nagyon is el tudták érni, amit akartak, és ehhez kiválóan tudták alkalmazni azokat a harci eszközöket, amelyekkel megáldotta őket a sors. Mert, hogy el ne felejtsük, Iduna azonnal meggyógyult, amint kiderült, hogy a „zord atya” nem is annyira zord, és tulajdonképpen semmi kifogása az ellen, hogy lánya a maga választottjához menjen feleségül.
  Persze Szendrey Júliának nehezebb lehetett, tekintve, hogy makkegészséges volt.

***

– Júlia szerelmes – mondta Szendreyné, és letette a tűt. – Persze, tudja is maga, mi az a szerelem! Vegye tudomásul, mióta minket összeboronáltak, nagyot változott a világ!
  Közben Júlia csöndben belépett a szobába.
  – Szeretem Petőfi Sándort – jelentette ki határozottan.
  – Azt a pernahajdert? – csapott le rá az apja.
  – Miért bántja? Hiszen nem is ismeri – mondta a lány.
  – Én ne ismerném? Olyanoktól érdeklődtem, akiknek a véleményére talán te is hallgatsz. Beszéltem Pap Endrével. Ő nagy híve, olyannyira, hogy náluk lakott. A felesége szerint, aki pedig nem sokkal idősebb nálad, Petőfi szeleburdi, fékezhetetlen ember. A botrányaitól hangos a város.
  – Ő nem közönséges ember. Költő – próbálkozott Júlia.
  – Költő? Tudod is te, milyen egy költő? Na, Gyöngyösi István költő volt. Szép dolgokat írt Wesselényiről, Szécsi Máriáról? Olvastad te A Márssal társalkodó Murányi Vénuszt? Megkérdeztem Riskó Ignácot is. Ő mutatta be neked, emlékszel? Neki volt egy verseskönyve is a te költődtől. Itt van, ni. Ideadta kölcsönbe.
  – Petőfi – sóhajtott Júlia, ahogy kezébe vette a kis könyvecskét.
  – Még csak nem is úgy hívják – csapott le rá az öreg Szendrey. – Valami Petrovics a becsületes neve, az apja mészáros és kocsmabérlő. Az anyja meg, ha igaz, egy tót cselédlány.
  – Ejnye, Ignác – szólalt meg Szendreyné. – Úgy beszél, mintha magát legalább is koronás pólyába tekerték volna.
  – Ugyan kérem! – csattant fel a férje. – De ilyenek ezek a mai költők, mai celebritások. Csinálnak Pesten valami zajongást, amit rögtön felkapnak a lapok, és kész a három napig tartó világhír, meg országos ismertség. Nézzed csak? – vette vissza lánya kezéből a verseskönyvet, felütötte , és úgy nyomta újra Júlia kezébe. – Tessék!


  Egy kőhajtásnyira foly tőle a patak,
  Bámuló szemei odatapadtanak.

  De nem ám a patak csillámló habjára,
  Hanem a patakban egy szőke kislyányra,
  A szőke kislyánynak karcsu termetére,
  Szép hosszú hajára, gömbölyű keblére.

  Kisleány szoknyája térdig föl van hajtva,
  Mivelhogy ruhákat mos a fris patakba';
  Kilátszik a vízből két szép térdecskéje
  Kukoricza Jancsi gyönyörűségére.

  Mert a pázsit fölött heverésző juhász
  Kukoricza Jancsi, ki is lehetne más?
  Ki pedig a vízben a ruhát tisztázza,
  Iluska az, Jancsi szivének gyöngyháza.

  "Szivemnek gyöngyháza, lelkem Iluskája!"
  Kukoricza Jancsi így szólott hozzája:
  "Pillants ide, hiszen ezen a világon
  Csak te vagy énnekem minden mulatságom.

  Vesd reám sugarát kökényszemeidnek,
  Gyere ki a vízből, hadd öleljelek meg;
  Gyere ki a partra csak egy pillanatra,
  Rácsókolom lelkem piros ajakadra!"
  Aztán a mostohád sincs itt a közelben,
  Ne hagyd, hogy szeretőd halálra epedjen."

  Ez a gyalázatos szégyentelenség, ez volna a költészet, meg az a híres szerelem!?
  – De hisz ez a János vitéz, apuskám! Mindenki azt mondja, hogy remekmű! – vetette ellene Júlia.
– És ez még nem minden. Van ebben a könyvben más is. Asszony, tedd csak fel az okulárédat, és ezt olvasd el!

  Ezrivel terem a fán a
  Meggy...
  Feleségem van nekem csak
  Egy;
  De mikor még ez az egy is
  Sok!
  Előbb-utóbb sírba vinni
  Fog.

  Három izben volt már félig
  Holt;
  Jaj istenem! be jó kedvem
  Volt.

  De az ördög sosem vitte
  El;
  Oly rossz, hogy az ördögnek sem
  Kell.

– Na, asszony, ehhez az emberhez adjam feleségül a lányunkat? Hogy a halálát kívánja? Micsoda kocsmai hang, látja? Ebben jelesek ezek a mai celebritások: a borozásban meg a szoknyavadászatban. Ezt a Pap Bandit se értem. Ő, aki ismerte Kölcseyt, hogy süllyedhetett idáig? Hogy lehet egy napon említeni egy Gyöngyösit vagy egy Kölcseyt, vagy egy Vörösmartyt ezzel az iszákos alakkal. Nézze csak a bordalait! Van ennek egyáltalán valami normális foglalkozása legalább?
– Újdondász – szólalt meg halkan Júlia. – Az Életképekbe, meg a Regélő Pesti Divatlapba szokott írni. Verseket meg egyebeket. Ezt olvassa el, apuska – vett elő a ruhaujjából egy gondosan összehajtogatott papírlapot Júlia. – Ezt rólam írta – tette hozzá.
Petőfi gondos kézírásával a lapon négy sor volt olvasható. Szendrey, kissé éneklő hangon felolvasta:

  Piros orca, piros ajkak,
  barna fürtök, barna szem,
  és ez arcon, és e szemben
  Mennyi lélek, istenem!

  – Ez nagyon szép – szólalt meg a felesége.
  – És miféle egyebeket ír? – tért vissza az előzőekre Szendrey.
  – Most egy nagy nemzeti drámán dolgozik a Nemzeti Színház számára a Shakespeare modorában. Tigris és hiéna. Ez lesz a címe.
  – És mondd, Júlia, hová vinne téged, ha mégis igent mondanék?
  – Nászútra Koltóra, a Teleki gróf kastélyába.
  – A Teleki Sándoréba? 
  – Igen, az barátja Sándornak.
  –A bolond gróf? Na lám! A bolondok szépen egymásra találtak. És aztán?
  – Van szép lakása Pesten. Oda költöznénk.
  – Ha rajtam múlik, soha! – mondta keményen az öreg Szendrey. És ekkor mondta ki azokat a szavakat, amelyeket olyan nagyon megbánt később: – Mert mi lesz, ha ez a te újdondászod tovább is csak az újdonságot kergeti, és egy szép napon eltűnik, te meg ott maradsz magadra, netán az ő porontyával kiszolgáltatva a gonosz világ nyelvének?

***

  Júlia biztosan megbocsátotta ezeket a szavakat.. És azt is, hogy az apja még a templomba se kísérte el, amikor hozzáment Petőfihez, és nemcsak hogy lakodalmat nem rendezett a lányának, de jóformán el se búcsúzott tőle, amikor az újdonsült asszonyként felült a kocsira, hogy férjével Koltóra utazzon. De a makacsság nem segített. Júlia mégis csak Petőfi Sándorné lett, és bár a sorstól még két boldog közös évet sem kaptak, ezzel a lépésével magára idézte a kortársak és az utókor rosszindulatú irigységét. És 1849 végén úgy állt ott, húsz évesen, egy félárva kisfiú anyjaként, mint akinek se égen, se földön nincs senkije, akire számíthatna. Hogy is fordulhatott volna az apjához? A húgához?  Szegény Szendrey Mari se sok boldogságot kapott a sorstól. Ő később az első Petőfi-életrajzot megíró Gyulai Pál felesége lett, s néhány évi házasság után elvitte egy kolerajárvány.
  De hát ki láthatja a jövendőt? Bizony, jutott a bajból bőven az öreg Szendreynek is. 
1850-ben a fiát, Gyulát, aztán1866-ban Mária lányát, majd két évre rá Júliát is eltemethette.
  Milyen jó is, hogy manapság már nincsenek efféle megyebálok!
  Lányok, azért jobb, ha messze elkerülitek a költőket! Ki tudja, mi van róluk megírva a sors könyvében?!


2017. szeptember 27., szerda

Magyar irodalmi történetek 20.




LIDÉRCFÉNY
(Madách Imre)
W.S.T.-nek tisztelettel

  Amikor 1852 januárjában Makk tüzérezredes erdélyi szervezkedését leleplezték, és az ezredesnek menekülnie kellett, úgy tűnt minden remény elvész, amit Kossuth a szabadságharc újrakezdéséhez, Magyarország függetlenségének gyors kivívásához fűzött. Az ezredes azonban meggyőzte a volt kormányzó elnököt, hogy a szervezet él, még ha némely tagjait letartóztatták is. Sőt, biztosította Kossuthot, hogy nemcsak Erdély, de az ország nagy része készen áll a harc folytatására. Erről, mint mondta, írásos dokumentumai voltak, sajnos ezek Erdélyben maradtak, de az osztrákok biztosan nem tudják elolvasni, mert titkosírással írta őket. (Ezt a titkosírást csak 1978-ban sikerült megfejtenie Jéki Lászlónak.) Kossuth számára ott helyben, fejből lejegyezte, hogy megyénként hány száz (sőt ezer) azonnal fegyverbe szólítható ember vár a hívó szóra. Hogy ezeket a fantasztikus számokat, amelyek Kossuth iratai között ránk maradtak, honnan vette, azt valószínűleg sosem fogjuk megfejteni.
  Kossuth mindenesetre megbízott Makkban, és megbízott a magyar helyzetről adott leírásában is. Az ember könnyen elhiszi, amit hinni szeretne.
  Történetünk hőse, Jean-Paul Gaultier épp ekkoriban érkezett Londonba, és mint oly sokan, szeretett volna Kossuth közelébe kerülni. Az előbb fogadni sem akarta, ami nem meglepetés, ha figyelembe vesszük, mekkora volt körülötte a felhajtás. A biliárdkirály, ahogy akkoriban emlegették Európa fővárosaiban, Párizsból érkezett, ahol a klubok, szalonok versengtek érte. Azt beszélték, hogy Charles-Louis Bonaparte, az elnök maga is játszott vele egy partit (és nyert).
  Csupa titok vette körül Londonban is. A legnagyobbat, azt, hogyan lett egy magyar cigánygyerekből Jean-Paul Gaultier néven Európa-szerte ismert biliárd-zsonglőr, senki sem tudta. Ehhez ismerniük kellett volna Jean és Charlotte Gaultiert. Tőlük, ettől a napóleoni háborúk utáni évtizedben Európában bolyongó francia mutatványos házaspártól kellett volna megkérdezni, miért vitték magukkal ezt a gyereket, hogyan nevelték fel, hogyan vették észre különleges tehetségét a zöld bársonnyal borított asztal művészete iránt, hogyan sajátította el mindenféle körökben forogva ez a gyerek húsz éves korára az illő viselkedés szabályait, miközben a magyar mellett hat nyelven tanult meg tökéletes kiejtéssel megszólalni.
  Kossuth később mégis bizalmi emberei közé engedte a fiatalembert. Szüksége volt ugyanis valakire, aki minden gyanún felül állt itthon, és akit így ebben a helyzetben is Magyarországra küldhetett. Végül két embert bízott meg, hogy térjenek haza: Várady József volt honvéd főhadnagyot Erdélybe, az ottani szervezkedés feltámasztására, és a fiatal János cigányt, akarom mondani Jean-Paul Gaultiert. Az lett a feladata, hogy biliárdozás ürügyén bejárva a magyar megyéket, mérje fel egy felkelés lehetséges támogatottságát.
  Így jutott el hősünk 1852 nyarán Nógrádba, Balassagyarmatra is. 

***

  Amikor az Európa-szerte ismert, mondhatni világhírű, Jean-Paul Gaultiert Gyarmatra várták, a megyeháza előtti téren már dél körül kisebb csődület keletkezett. A csendőrség kapitánya fontolgatni kezdte, nem kellene-e közbeavatkoznia, megakadályozandó az esetleges rendbontást. Csak hát mit gondolnának róla, meg a nógrádi csendbiztosságról, ha egy jelentéktelen biliárdjátékos miatt utcára küldené a csendőreit. Nem értenek ott fönn azok semmit ebből az átkozott helyzetből, ahol még a legmegbízhatóbb fekete-sárga szívben is van egy csücsök, amely a rebellióért és Kossuthért lelkesedik.
  A tömegoszlatásra aztán nem került sor, tekintve, hogy a vendég váratlanul, a jelzettnél korábban érkezett meg a térre. Amikor kiszállt a kétüléses fogatból, a helybéli algimnázium diákjai – persze szöveg nélkül, csak úgy lalázva – elénekelték Erkel úr betiltás alatt lévő szerzeményét, amelyet Kölcsey versére komponált, majd a megyei főjegyző tizenhét éves, bájos leánykája illendő pukkedli kíséretében egy piros-fehér szalagokkal átkötött, zöld levelekkel körülvett virágcsokrot nyújtott át a férfinak, némileg elpirulva a megtiszteltetéstől. Az köszönettel átvette a virágot, és nem tett semmilyen megjegyzést a színekre, amivel osztatlan sikert aratott a helyi (betiltott) kaszinó vezetőségi tagjainál. Ők ugyanis három napig arról vitatkoztak, hogy a kokárdában milyen sorrendben kell állniuk a színeknek, hogy vajon a zöld kívül vagy belül helyezendő-e el, és ennek megfelelően nem lett volna-e helyesebb, ha fordítva állítják össze a csokrot. Piros és fehér virágokból, melyeket zöld szalag tartana össze.
  Ezt követően a vendég a megyei urak kíséretében felballagott a megyeháza első emeletén található, nagyszerű, hazafias üvegképekkel és történelmi freskókkal ékesített díszterembe, ahol is kisebb ünnepségre került sor. Ennek fénypontjaként az alispán méltatta a látogatás jelentőségét, rámutatván, hogy lám, a magyar megmutatta már a civilizált Nyugatnak, mire képes. „És – zengte mély, szónokláshoz szokott hangján, melyet legutóbb a Ferenc József születésnapja alkalmából rendezett fényes ünnepélyen hallhatott az érdemes gyülekezet – ahogy ma a zöld asztalon, úgy nemsokára bizonyára tágasabb téreken is eljövend a győzelmek ideje a magyarság számára.” Szavait egyetértőleg verték vissza a lépcsőház fehérmárvány oszlopai.
  Az esti bankett után, melyen a nógrádi urak mértéktelen mennyiségű bor elfogyasztásával tettek hitet hazájuk iránti fájdalommal teli szeretetükről, szinte kézről kézre adták az illusztris vendéget, akinek így csak igen későn sikerült lefeküdnie. Másnap aztán csak délfelé, egy könnyű reggeli után ült fel Madách Imre kocsijára, hogy vele együtt Csesztvére látogasson. Madáchról köztudomású volt, hogy szenvedélyes játékos, senkit sem lepett meg, hogy a biliárdkirályt otthonába invitálta.

***

  Csesztvére érve, miután elfoglalta a számára előkészített vendégszobát, és némileg felfrissítette magát, a vendégnek meg kellett csodálnia a felső parkot, amely a kúria mögött, a dombtetőn nyúlt el a messzeségbe. A koraeste kellemes nyári időt hozott, a hosszú út után Jean-Paul szívesen sétált vendéglátóival a gondosan felszórt ösvényeken. Madách a gazdálkodás átalakításával kapcsolatos terveit magyarázta, felesége inkább a virágokat dicsérte, amelyek személyes gondnoksága alatt álltak: a kúria előtti térség mért ágyásait, a fehérre festett lécrácsokon pompázó vörös futórózsákat mutogatta, amelyek mind-mind törődésről és szeretetről beszéltek. Kissé lejjebb, a domb peremén hatalmas hársfa árnyékolt be egy asztalt.
  – Emi ilyenkor nyáron ott szokott dolgozni – mutatta Erzsike, akinek lányosan karcsú termetén, mozgékonyságán nem hagyott nyomot a három szülés, és aki ideges érzékenységével valóban rászolgált a Lidércke névre, melyen a házigazda némelykor emlegetni szokta, ha feleségére terelődött a szó. – Mert Emi költő, tudja?! – nézett férjére ragyogó arccal. – Verseket ír. Fel szokta nékem olvasni őket.
  És természetesen meg kellett csodálni a két gyermeket is, akiket a dajka behozott, hogy lefekvés előtt elköszönjenek a szüleiktől. Az apjáért rajongó, komoly tekintetű, zöld szemű kislányt, Jolánkát, aki nemrég múlt egyéves, és a sokkal anyásabb, most is annak szoknyájába kapaszkodó Alikát, a család reménységét, aki egy kicsit kárpótlás is volt a csak néhány percet élt első fiúért, aki az apja, nagyapja nevét örökítette volna tovább, és akinek halálát a sztregovai nagyasszony sohasem bocsátotta meg menyének, mintha legalább is a tragédia Erzsike hibája lett volna.
  – Hozzánk nemigen jár senki – mesélte az asszony, már a vacsoránál a vendégnek.
  – Azért Szontagh néha benéz – igazította ki a férje. – Bár mostanában annak is van elég baja. Nemrég halt meg az apja – magyarázta.
  – Őt nem állom – mondta Erzsike, és hangjában hűvös borzongás mocorgott. – Olyan hideg. Nincsen benne szeretet.
  Egy percig csend volt: a cseléd feltálalta a hideg sültet.
  – Szépen élnek itt – mondta aztán a vendég.
  – Mióta Emi felhagyott a politizálással, boldogok vagyunk ebben a kis fészekben. A társaság se hiányzik annyira. Itt ez a két gyönyörű gyerek… – A nő kissé elpirult. Így talán még szebb volt. – És Emi szeretne még egy kisfiút.
  – Gratulálok– mosolyodott el a vendég. – Nem jó mostanában politizálni – mondta aztán.
  – Visszavonultam. A megyei élettől – tette hozzá Madách.
  – Helyes – mondta Jean-Paul.
  – Inkább meséljen valamit nekünk! – kérlelte a vendéget Erzsike a vacsora vége felé, amikor már a kecskesajtnál és a gyümölcsöknél tartottak. – Milyen a világ másfelé? Biztosan rengeteg érdekes emberrel találkozott!
  – Ez igaz – mondta a vendég. – Az emberek mindenütt nagyon érdekesek.
  – Emi azt mesélte, maga járt Bécsben! Meg Párizsban, Londonban! De jó is volna mindet látni!
  – Bizony, szép – bólogatott a házigazda.
  – Tényleg járt az angol királyi udvarban is? – kérdezte a fiatalasszony.
  – Igen – mondta a vendég.
  – Meséljen, kérem, meséljen! Milyen a királynő? Tényleg szép és fiatal?

***

  És Jean-Paulnak mesélnie kellett. El kellett mondania, hogy még csak néhány hete volt Londonban, amikor váratlanul arany keretes meghívót kézbesítettek neki, amely arról értesítette, hogy joga van megjelenni Viktória királynőnek a Buckingham palotában a következő hét péntek délutánján négy órakor sorra kerülő fogadásán. A meghívó tartalmazta a megjelenésre, az érkezésre vonatkozó megfelelő utasításokat, és egy mellékelt kis kártyán az angol etikett betartandó legfontosabb szabályait.
  Mint később, amikor a királynő biztonságáért felelős udvarhölgy, a már nem egészen fiatal Lady Granger a bizalmába és ágyába fogadta, Jean-Paul értesült róla, hogy a meghívás mögött az udvarhölgyeknek az idegen iránti szokatlanul nagy érdeklődése állt. Lady Granger, aki egyébként visszafogottságáról és megfontoltságáról volt híres, erről beszámolva valósággal kikelt magából, és a királynőnek azt mondta, idézem, „mint a walesi birkák az esti takarmányért, ezek úgy epekednek az osztrák (sic!) jövevény után”.
  Jean-Paul örült a meghívásnak. A Buckingham palotára egyébként is kíváncsi volt, hallotta, hogy Viktória tette királyi székhellyé, és az általa elrendelt nagy átalakítások csak pár éve lettek készen (igaz, a nevezetes, több mint hatszázötven négyzetméteres báltermet még nem használhatták). Olvasta, hogy a palota sárga és arany belső árnyalataival valamiképpen az angol birodalom biztonságát, érinthetetlenségét és gazdagságát van hívatott kifejezni.
  A vendég tehát az előírásoknak megfelelően a fogadás kezdete előtt egy órával, az előírt öltözékben már ott álldogált a hozzá hasonló szerencsések között, akiknek megadatott, hogy ezen a napon láthassák a királynőt.
  Minden a szokásos rituálék szerint zajlott. Pontosan négy órakor bejelentették a királynőt, kitárult az ajtó, és a teremben két sorban felsorakoztak az előírásoknak megfelelően lehajtották fejüket.
  A fiatal királynő kissé mereven, arcán zárkózott mosollyal, határozott léptekkel haladt végig a fogadáson megjelent hölgyek és urak sorfalai között. Úgy tűnt, a ceremónia szabályos véghezvitele teljes lényét lefoglalja, talán nem is látja, mi történik körülötte.
  Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor Jean-Paul Gaultierhez érve hirtelen megállt, odafordult a mélyen meghajolva álló, sötét bőrű fiatalemberhez, és tiszta franciasággal megkérdezte:
  – Maga osztrák vagy francia?
  Az események ilyen, minden szabályt megsértő alakulása egy pillanatnyi döbbenetet keltett, még az itt-ott összesúgó ajkak susogását is hallani lehetett.
  – Magyar vagyok, tündökletes fenség – felelte tökéletes angolsággal a kérdezett, és felegyenesedve viszonozta a fiatal királynő kutató tekintetét.
  Ez a tette végképp etikettsértő volt, annyira, hogy most már kisebb moraj hallatszott a teremben. A királynő azonban ezt nem hallotta (vagy nem akarta hallani). Újra megszólalt, most már ő is angolul:
  – Maguk magyarok mind olyan meglepőek. Magyar volt az a Kempelen is, aki azt a sakkozó bábút csinálta. A törököt. Azt mesélik, olyan mulatságos turbánja volt. A nagybátyám játszott ellene. De vesztett. Ő elég gyakran vesztett – tette hozzá. Egy pillanatig csend volt. Viktória arcán mintha felhő suhant volna át. Aztán folytatta: – Járt országomban mostanában egy másik magyar is. Valami Kossuth. Zajos sikere volt.
  – Kossuth nagyszerű férfiú – szólalt meg újra Jean-Paul. – A magyar szabadság atyja.
  – Bizonyára – mondta Viktória, de közben már újra felöltötte arcára a ceremoniális, szenvtelen mosolyt, és továbbhaladt kijelölt útján.

***

  – És mondja, mit viselt a királynő? És egyáltalán: mi a divat most Európában? – kérdezte Erzsike.
  – A királynő szép és elegáns. Pompája szinte leírhatatlan. Alakja karcsú, tartása fenséges, tekintete éles, körülötte csupa sugárzás a levegő – magyarázta a vendég, s szavaiból érződött, Viktória királynő valóban lenyűgözte őt. – Olyan fehér atlaszselyem ruhát viselt, amelynek anyagából négy-öt közönségesebb öltözék kitelne. A ruhán a mell fölött bal oldalon vörös rubinokkal ékes pillangó, nyakában dupla gyöngysor, hajában briliánsokkal kirakott női korona. Úgy suhogott végig a termen, mintha nem is emberi lény, de valami tündér volna.
  Csend lett, mintha mindannyian egy pillanatra a Buckingham palota békés világába repültek volna. Jean-Paul kivárt, aztán folytatta:
  – Különben bolond divat járja most a világban. Mindent legyőz a krinolin. Ez a furcsa túlzás, amely eltorzítja, elrejti a női alak szépségét. Mindent elrejt a vaspánt. Senki sem karcsú, senki sem széles derekú ebben a világban: minden nő egyformán erőltetett, kihívó, feltűnő. A kalitka persze nemcsak a nőket zárja el a férfiak közeledésétől, de a férfiszíveket is beszippantja a maga titokzatosságával. A szoknyák anyaga taft, brokát, selyem, moaré. És mind össze-vissza telis-tele fodrokkal: mintha virágok nyílnának rajtuk. A nyári ruha is csupa hab mostanában: a krepp, a muszlin, a tüll uralkodik.
  – Jaj, Istenem, de gyönyörű! – sóhajtott Madáchné. – Emi, ugye hozatsz nekem is pár új ruhát?
  – Erzsi, Erzsi! – komolyodott el a ház ura. – Hozatnék én tenéked mindent, ami szép, de lássad, mifelénk bizony most nagyon másfajta világ van. Se pénz, se kedv, se társaság.
  – Hát igen – mondta a vendég. – Párizs most élvezi az újfajta békét, melyben egymáshoz hasonló és egyenlő emberek tömegévé olvadhatnak össze. Fölöttük pedig, ahogy egy francia barátom megfogalmazta, ott lebeg egy végtelen és oltalmazó hatalom, a köztársaság első emberéé, a kis Napóleoné, ahogy csúfondárosan nevezni szokták. Egy újfajta hatalom, amely egymaga akar gondoskodni mindenki kedvteléseiről, és őrködni mindenki sorsa felett. Az atyai hatalomhoz hasonlít, amelynek minden vágya végérvényesen gyermeki szinten tartani a polgárokat. Készségesen munkálkodik boldogságukért, cserében föltétlen uruk ő akar lenni. Előre látja és kielégíti szükségleteiket, megkönnyíti örömeik megszerzését, de mindenre ráteszi a kezét. Nem töri meg az akaraterőt, csak ellágyítja, nem zsarnokoskodik, csak elszürkít, bárgyúvá tesz egészen.
  – Egykor boldogan fognak még megemlékezni ezekről a békeidőkről – mondta Madách.
  – Lehet – bólintott a vendég. – Az embereknek, úgy látszik, nem kell a szabadság.

***

  A háziasszony nemsokára elköszönt, és a két úr a kellemes, bőséges vacsora után a kúria keleti sarkán álló biliárdszobába vonult. Felizzottak a szivarok, a szobát csend ülte meg, melyet csak a csontgolyók csattogása tört meg. A játék elég feszülten indult, a két játékos egymás tudását puhatolta. Aztán ahogy lassan belemelegedtek a játékba, már-már barátságosra vált a légkör, amikor Madách Imre hirtelen félredobta a dákót, és dühösen felkiáltott:
  – Uram! Már megbocsásson! Ön csal!
  – De kérem! – mondta a vendég.
  – Igenis csal! – ismételte meg a házigazda. – Ön vesztésre játszik!
  – Észrevette? – nevette el magát a vendég.
  – Hogyne vettem volna észre – méltatlankodott, de már kevésbé emelt hangon a házigazda.
 – Tudja, uram, fél Magyarországot végigjátszottam az elmúlt hetekben, de még senki nem tiltakozott, amiért nyert ellenem. Önben nincs hiúság?
  – Hogyne volna – mosolyodott el bajusza alatt most már a házigazda is. – Költő vagyok, nincs ennél nagyobb hiúság. Nem akarok semmi középszerűt a világ elé adni.
  – Azért még játszhatunk? – kérdezte a vendég.
  – Hogyne. De csak nyílt kártyákkal.
  – Jól van, beszéljünk nyíltan – mondta a vendég, miközben egyik golyót a másik után küldte a lyukakba. – Ön túlságosan sokat kockáztat. Gyarmat tele van azzal a hírrel, hogy maga befogad minden bujdosót. Ott tudtam meg azt is, hogy az erdőkerülője vagy vadásza lelepleződött. A napokban le fogják tartóztatni. Pedig apánk nem örülne neki.
  – Kossuthra gondol?
  – Én nem gondolok senkire. De óvatosságra inteném.
  – Legyen nyugodt. Szegény erdőkerülőm már hónapokkal ezelőtt azt az üzenetet kapta, hogy haldoklik a felesége. S erre a hírre még aznap elutazott. Csak az Isten a tudója, most merre jár.
  – A felesége?
  – Úgy mondták.
  – Értem – mondta a vendég.
  – Most inkább játsszunk! De jól vigyázzon, mert most ügyesebb leszek! –mondta a házigazda.

***

  – De miért jön haza egy ilyen ember? – kérdezte később Madách. – Aki előtt nyitva a világ?
  – Magyar vagyok – felelte minden pátosz nélkül a vendég.
  A házigazda, aki éppen előrehajolva szemlélte a golyók elhelyezkedését, félig fölegyenesedett, mintha mondani akart volna valamit, aztán mégsem szólalt meg. De elfojtott indulatában a kék golyót akkora lendülettel indította el, hogy az kiugrott az asztalról.
  – Igen, igaza van – mondta Jean-Paul, mintha olvasott volna a másik gondolatában. Lehajolt, felvette a lerepült golyót, és visszatette az asztalra. – Furcsa egy nemzet a miénk. Bárhová mentem a világon, mindenütt magyarként néztek rám. Ha akartam se tudtam volna megszabadulni ettől. És én büszkén vallottam magam magyarnak mindenütt. A Bolyaik, a Wesselényik, az Esterházyk, a Széchenyik népéből valónak. Szerezhetek hírt, nevet a civilizált világban. A hazámnak szerzem. A híremet tán itthon is számon tartják. De ha átjövök a Lajtán, minden megváltozik. Egy cigány, gondolják, ha meglátnak valahol. Esetleg majd, ha meghalok. Talán. Nem tudom, ismeri-e a mondást: a halott zsidó jó zsidó.
  – Reményire céloz? Görgey hegedűsére? Mi van vele?
 – Ő él, hála Istennek. Weimarban találkoztunk. Lisztnél járt. Fantasztikus tehetség, de egyelőre ismert támogatókra is szüksége van. Meglátja, hamar világhírű művész lesz belőle. Amikor  Londonban jártam, hallottam, hogy ott az udvarnál is szívesen látnák. De ő most Amerikába készül. Még tanulni akar.
  – Itthon ő se kellett. A Téreyék kikosarazták – mondta Madách.
  – Szegény Mari. Végigasszisztálta a Szendrey Julis szerelmi történetét, rajta viszont senki se segített. Bár ki tudja, hátha így jobb neki. Edének most se pénze, se hazája.
  – Majd visszafogadják, ha már az egész világ a lába előtt hever – legyintett a ház ura.

***

  – Én mégis tartok tőle, hogy baj lesz ebből a nagy bizalomból – mondta a vendég, amikor már a fehér csempés kályha melletti karosszékekben pihenték ki a jó kétórás biliárd-parti fáradalmait. Amelyet persze toronymagasan Jean-Paul nyert meg. – Ebben az országban ma mindenkinek két szíve van. És soha nem tudni, mikor kerekedik felül a fekete-sárga kór. Valami Hoitsy Miksát emlegettek nekem tegnap. És amit mondtak róla, az egy csöppet se tetszett.
  – Talán rosszul ítéli meg, és a megyei urakat is. Lehet, hogy két szívük van, de a magyar az igazi. A télen is olyan személytől értesültem a veszélyről, aki a másik oldalon ül éppen hivatalban. Itt Csesztvén meg senki nem tud semmiről.
  – A felesége sem?
  – Ő sem. Higgye el, nagyon óvatos vagyok. Ő mégis csak egy asszony.
  – Csak egy asszony? – kérdezett vissza a vendég. – Nagyon nem szeretem ezt a fordulatot. Tudja, túl sokat volt módomban hasonlót hallani.
  – Értem, miről beszél.
  – Arra nem gondolt. mi lesz, ha mégis beüt a baj? Vajon mit fog érezni, ha rájön, hogy becsapta őt? Hogy éppen azt nem osztotta meg vele, ami talán a legfontosabb? Mi lesz akkor a feleségével?
  Madách elkomorodott. Aztán azt mondta:
  – Ha velem valami történne, bízom benne, hogy az anyám és az öcsém gondoskodnak a feleségemről és a gyermekeimről. Különben lehet, hogy magának van igaza. A napokban mindent elmondok Erzsinek.
  Komolyan kell vennünk, hogy így határozott, még akkor is, ha erre az eltervezett, feleségével folytatandó fontos beszélgetésre a valóságban sosem került sor. Két nap múlva ugyanis Madách Imre már fogoly volt.
  Hogy miről beszéltek még aznap éjjel, ott a cserépkályha mellett, hogy szó esett-e a vendég küldetéséről, Kossuthról, netán a jól elrejtett fegyverekről, nem tudható. Egy biztos, Jean-Paul másnap kora hajnalban elutazott.
  Így történt, hogy Fráter Erzsi, reggel már nem találta a vendéget, és Madách sem volt otthon. Azt üzente, sürgős birtokügyeket kell intéznie, de ebédre otthon lesz.
  És így eshetett meg, hogy amikor másnap Madách Imrét a katonák letartóztatták Kossuth volt titkárjának, Rákóczi Jánosnak a rejtegetésével vádolva, Fráter Erzsi, a szegény Lidércke ott maradt árván, védtelenül és tudatlanul. Harmadik gyermekét is, aki mégsem kisfiú lett, hanem kislány, egyedül szülte meg, a rokonok, barátok valahogy nem tartották fontosnak, hogy törődjenek vele. De ez már egy másik szomorú történet.

***

  Sajnos az erdélyi szervezkedés, ahogy a magyarországi felkelés is csak lidércke volt. 1852 nyarán-őszén Erdélyben újabb részvevőket tartóztattak le. Többek között októberben azt a Kapu Andrást, aki vallomása szerint tudni vélte, hogy Madách Imre részt vett a politikai szervezkedésben.
  Fegyveres ellenállásra ekkor mindössze egyetlen helyen került sor, de írásos feljegyzés erről sem készült. A csendőrtiszt, amikor felettese megkérdezte, ki volt a tűzharcban elesett összeesküvő, mindössze ennyit mondott:
  – Csak egy cigány.

2017. szeptember 21., csütörtök

Magyar irodalmi történetek 19.



KÖRÜLBELÜL
(
Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső)

(orvostörténeti esemény)
TCzJ-nak barátsággal

Első beszélgetés


– Halló! Adom a Hadik Kávéházat!
– Halló! Itt Kosztolányi-lakás.
– Csókolom a kezét, Ilonka!
– Maga az, Karinthy? Megismertem a hangját.
– Kedves.
– Dide teljesen odavolt, amikor megtudta, hogy maga is beteg lett. Két napig sírt egyfolytában. Amikor maguk elutaztak Oslóba, azt mondta, mindketten meghalnak, mire kitavaszodik. És sose látják többet egymást. Úgy hitte, elvesztette magát is, mint szegény Csáth Gézát.
– De én itt vagyok.
– És hogy van? Mikor jöttek haza?
– Köszönöm, azt mondják, most már megmaradok. Nagy bánatára az ellenségeimnek. Már egy hete itthon vagyunk. Beszélhetnék Didével?
– Hogyne. Nagyon boldog lesz. Mindjárt szólok neki. Ledőlt a díványra egy kis ebéd utáni sziesztára.
– Megvárnám.
– Egy perc…
– Szervusz fidibusz!
–Szervusz Fricikém! Isten hozott itthon!
– Hallom, heverészel.
– Nagyon rákaptam. Kevés az erőm. Ha megyek valahová, mindig megbecsülöm, hány lépés lehet az út. Néha tényleg attól félek, megint összecsuklom, mint ott, a kórházban.
– Hallottam, mi történt veled. Ahogy megjöttem, azonnal lerohantak a rossz hírekkel. És – erre akár büszke is lehetsz, fiam –, te vitted a prímet.
– El nem képzeled, mi történt. Rosszabbul voltam, mint a rádiumos besugárzás után.
– Vagy talán rosszabb kórházban. Berven nem engedett volna téged mászkálni mindjárt egy műtét után.
– Igaz, nyilván Olivecronánál is nagy fegyelem volt.
– Meg rend, tisztaság, meg emberség. Ki hitte volna, Olivecrona számon tartotta, hogy író vagyok.
– Velem is így tettek. Azt se tudom, honnan értesültek róla.
– És itthon? Befekszel, és még a neved is megszűnik. Te leszel a ketteske bácsi..
– Mentünk a folyosón. Ilonka fogta mindkét kezem, hogy vezessen. De a térdeim hirtelen felmondták a szolgálatot. Ő szegény próbált tartani, karolni, de nem bírt el. A végén lecsúsztam a földre, mint egy fejlődésben visszamaradt másfél éves. Ide jutottam.
– Túlzol, mint mindig, mint néha az Esti-novellákban. Volt, elmúlt. Lépj túl rajta.
– De ki biztosít, hogy holnap nem esek-e újra össze, akár az utcán, a fal mellett?!
– Akkor épp műtét után voltál.
– És már a hányadik után! Én már nem hiszek ebben az egészben! Mi értelme, mondd!?
– Itt társaloghatsz becses személyemmel. Fogd fel, hogy ez egy irodalomtörténeti esemény Az irodalomtörténészek még nem tudják. Pedig egykor majd tanulmányokat írnak róla. Meg doktori értekezést. Az orvostörténészek viszont már most jegyzik. Két túlélő, egy Berven- meg egy Olivecrona-páciens. Ez neked smafu?
– Ne röhögtess! Fáj.
– Addig jó, amíg érzed, hogy fáj. Megírhatod versnek, és a kritikusok majd azt mondják róla, hogy ez szép. Hogy neked fáj, az nekik tetszik. Micsoda öröm! De van egy rossz hírem is: a temetésemre még várnod kell. Ne reménykedj! Eszem ágában sincs meghalni mostanában. Egy új regényen dolgozom. Ez lesz a nagy mű. Majd meglátod.
– Elfáradtam, várj leülök ide a székre.
– Tudod mit, Pihenj egy kicsit. Aztán hívj fel. Itt leszek a Hadikban még egy órácskát. Megiszom egy jó, pesti kávét. Naponta egyet szabad Aztán majd idejön értem ötre Aranka.

Második beszélgetés

– Tessék :itt a Hadik kávéház.
– Hallo! Beszélhetnék Karinthy Frigyes úrral ?
– Igen uram, rögtön szólok neki: Egy perc türelmét kérem. Mit mondjak, neki, uram: ki keresi?
– Kosztolányi Dezső. De ne árulja el neki, egy kis tréfát készítek itten.
– Jaj, Kosztolányi úr, de rég járt nálunk! Már futok is. Az Isten áldja meg!
– Allo? Bonjour, Monsieur! Parlez vous francais. Non? Itt a Nemzetközi Pen-klub titkársága, .de Paris. Úgy értesültünk, hogy Magyarországról Önt, Karinthy Frigyes urat akarják felterjeszteni Nobel-díjra az új regénye alapján? Mi is a címe?
– Üdvözlöm! Nagyon megtisztelő. Izé. Nekem nem is mondták Sajnos a címet én így hirtelen most nem is tudnám megmondani.
– Hát döntse már el, maga ökör!
– Hallo! Központ! Megszakadt a vonal. Honnan jött ez a hívás?
– Hallo! Itt Krisztina-központ. A hívást kezdeményező előfizető: Kosztolányi Dezső.
– Hallo! Összekapcsolna vele újra?
– Kérem, beszéljen!
– Hallo Itt Kosztolányi Dezső.
– Tényleg megírtad a nekrológomat?
– Honnan veszed?
– A Centrálban beszélték. Állítólag zseninek neveztél benne.
– Na ne túlozz, Fricikém!
– Várjál, felírtam, ide a jegyzetfüzetembe: Hogyaszondja: lehet, hogy ez a marha volt köztünk az egyetlen zseni!
– A marhát vállalom.
– Ne szerénykedj. Az előző telefon se volt semmi. Csak most nem tudom, marha vagy ökör?
– Megizzadtál rendesen, mi?
– Ne izgulj! Olivecrona azt mondta, a baj nem jön vissza.
– Jó neked. Te tényleg túlvagy rajta. Meggyógyított a svéd.
– Igen. Hála Arankának, újra embernek érzem magam.
– Arankának? Mi van a kis orvosnövendékkel?
-– Te csak ne bántsd Arankát! Mindent neki köszönhetek. Ő vitt el Bécsbe, ő vette rá Olivecronát, hogy vállaljon el. Különben is. A betegség megváltoztatja a dolgokat. Olvastalak ám téged! Ezt ki is jegyzeteltem. Hátha jól jön még egyszer. Tessék. Itt van:

Csupán te állsz itt, kedvesem, árny gyanánt,
távolba mosva, sápatag és merőn,
már mint az özvegy, kit halott férj
hűtlenül elhágy.

Még sincs üres szó ajkadon, és hazug
vigaszt se súgsz te. Mint a csodálatos
józan való vagy, és a hűség
s mint a halál nagy.

– Ha tudnád, mit meg nem tesz értem! Tűri a nyavalygásom, a rosszkedveim, mosdat, öltöztet, kiszolgál, belém diktálja a gyógyszereket. Szegényke. Nem hiszem, gondolta, mikor hozzám jött, hogy ide juthatok. Mondtam már neked. Én nagy, erős, családból származom. Nálunk ritka vendég volt a betegség. Az én nagyapám…
– Tudom, a negyvennyolcas huszár volt. Azok sokat kibírtak. De nekik nem csak október hatodika, jutott március tizenötödike is.
– Igaz. Nekünk már csak június 4. Jaj, én már sosem látom meg Szabadkát.
-- Ne nyavalyogj! Inkább arról beszélj, Ilonka mit szólt ehhez a versedhez? Nem akármilyen játék ez a szapphói strófával.
– Ehhez nem illettek a rímek. Valami nagyon egyszerűt akartam, de úgy, hogy erős zene szóljon benne.
-– És Ilonka?
– Ilonka? Ugyan! Ő nem olvassa az írásaimat.
– Ez komoly?
– Nem. Olvassa őket, de nem beszél róluk. Azt mondja, ő nem ért a versekhez. Meg hogy én nem tűröm a kritikát.
– Tényleg?
– Tényleg. Nem egyszer vesztünk össze a verseim miatt. Mindig belekötött valami jelentéktelen semmiségbe. Hogy azt úgy nem mondják. Hogy onnan hiányzik egy vessző. A lényeget meg észre se vette.
– Ne panaszkodj, fiam, örüljünk, hogy élünk!
– Ő is ezt mondja: mit panaszkodom, amikor a múlt hónapban is megjelent két versem, egy novellám, meg egy nyelvvédő írásom. Mit akarnék még? Vegyem észre a jó dolgokat is! Ne csak a rosszat örökké.
– Aranka is ezt mondja.
– Hogy nem lehet elviselni az örökké rossz kedvemet. Nem győzi hallgatni a panaszaimat.
– Hát állj talpra, Légy férfi!
– Itthon én már csak valami ápolásra szoruló gyermek vagyok.
– Akkor mozdulj ki onnan! Gyere el pénteken a Békeffi-féle Írók Kabaréjába! Felolvasok ott majd valami marhaságot. Hozzál te is egy rövid novellát. Vagy egy verset. Valami odaillőt.
– Száz sor a testi szenvedésről. Jó lesz?
– Tökéletes!
– Akkor pénteken.
– És hozd el Ilonkát . Hadd lássa, hogy tapsolnak neked!

Harmadik beszélgetés

– Tessék : itt a Hadik kávéház.
– Hallo! beszélhetnék Karinthy Frigyessel?
– Igen, asszonyom, azonnal szólok neki. Mégis, mit mondjak, asszonyom: ki keresi?
– Kosztolányi Dezsőné.
– Egy pillanat.
– Várok.
– Hallo. Parancsoljon velem.
– Jó napot Karinthy. Itt Harmos Ilona.
– Kezét csókolom. Csak nincs valami baj Didével?
– Semmi különösebb baj. De a péntek nem megy.
– Miért? Egy jót dumáltunk volna. Meg kicsit kirúgtunk volna a hámból.
– Tudja, Dide alkoholt nem iszik. Enni meg nem tud. Csak szívószállal lehet belediktálni azt a keveset is, amit muszáj. És nehezére esik a beszéd is. Mit csinálna ő ott, mondja!
– Sajnálom. Hát jó. Tudja mit, kedves Ilona, Jöjjenek el hozzánk szombaton. este. Kisebb társaság lesz nálunk. Főleg asszonyok, Aranka barátnői. Hogy megünnepeljék a hazatérésünket. Itt bármikor félre tudnak vonulni, ha úgy alakul.
– Ez jobban hangzik.
– De el kell árulnom magának, lehet, hogy ott lesz ő is.
– Ő? Kiről beszél? A Radákovichról? Arról a cafkáról?
– Maga ezt is tudja? Ki volt az az állat, aki elmondta magának?
– Meg fog lepődni, Karinthy. A maga nagyra tartott barátja maga vallott be mindent nekem.
– Nem értem.
– Akkor maga mégsem ismeri eléggé őt. Azt mondta, neki most erre a kapcsolatra szüksége van. Mert az a nő egész másképp látja őt. Nem úgy, mint én. Az felnéz rá. És nem a beteg embert, hanem a nagy költőt látja benne. Abba szerelmes.
– És én még azt mondtam neki, álljon talpra. Legyen férfi.
– Hát ez az. Látja, maguk mind így gondolkoznak.
– Ne haragudjon, kérem.
– Én nem haragszom. Megmondtam Didének is. A fontos most, hogy ő kibírja. Hogy legyen ereje végigcsinálni… ami még előtte van. A költőnek élnie kell. Nekem elég, hogy tudom: akármi történjék is, szeret engem.
– Maga csodálatos!
– Szeretem az uramat, tudja? Erre szegődtem.
– Akkor szombaton?
– Ha nem jön közbe valami rosszullét, ott leszünk. Hét óra megfelel?
– Tökéletes.
– Minden jót, Karinthy!
– Viszontlátásra, szombaton!

Negyedik beszélgetés

– Halló! Adom a Hadik Kávéházat!
– Halló! Itt Kosztolányi-lakás.
– Csókolom a kezét, Ilonka! Nem jöttek el szombaton.
– Üdvözlöm, Karinthy Talán majd legközelebb. Adjam Didét?
– Ha lehet.
– Máris szólok neki.
– Köszönöm.
– Egy perc…
– Szervusz fidibusz!
– Szervusz Fricikém!
– Vártunk benneteket szombaton.
– Nagyon kínos lett volna. Mária és Ilonka együtt? Hogy képzeled?
– Te hogy képzeled? Örökké bujkálni fogsz? És Ilonka úgyis tud mindent.
– Megérezte. Megmondtam neki, ha akarja elválok. De nem tudok nélküle élni.
– És mit válaszolt?
– Azt mondta, csináljak, amit akarok. Váljak, ha nekem az kell, vagy ne váljak, ha nem akarok.
– És Mária?
– A férje üldöz, hogy váljak el, és vegyem el Máriát.
– Ajánlanám Berlint. Nekünk annakidején szegény Etellel bevált. Laki meg Pesten rohangászott töltött pisztollyal. Persze az még egy másik Berlin volt.
– Régen volt. Azóta megőrült a világ.
– Igen. És te is. Elveszed?
– Nem. De értsd meg, kell nekem!
– Minek? Mit old ez meg?
– Mindent. Te is mondtad, hogy legyek férfi. Mellette annak érzem magam. Otthon az unalmas, betegeskedő Kosztolányi vagyok, mellette az izgalmas költő, Esti Kornél.
– És ő? Beíratja magát az irodalomtörténetbe?
– És ha igen? Kell a kaland! Emlékszel?

Ó nő, te drága lengyel,
olyan vagy, mint az angyal.
Szépséged égi rendjel.
E csókkal, puha-langgyal,
kérlek, hogy ne feledj el,
és érd be a kalanddal.

– Jaj, a pillanatképek! Emlékszem, De arra is emlékszem, hogy azelőtt izgalmas kalandként megelégedtél hetente egyszer Mici néni műintézetének ügyes leánykáival.
– Azelőtt igen. De be kellett látnom, nekik csak egy fuvar vagyok a sok közül. Egy pénzes pali. Ott csak az számít, mennyit fizetek. Nem én kellek, csak a pénzem. Körülbelül ugyanannyi vagyok, mint a sánta háziúr a másodikról. Jól fizető, visszajáró, disztingvált úr.

– Körülbelül? Körül talán igen, de belül nem!