2017. február 22., szerda

Feltámadt klasszikusok 20.


GUY DE MAUPASSANT

VÉGTÖRLESZTÉS



Kora délelőtt volt, a kis Grangerie báróné a kereveten szunyókált, amikor a kis Rennedon márkiné berontott a szobába. Arca izgatott volt, blúza kissé gyűrött, kalapja kicsit ferdén állt; egy székre roskadt, és azt mondta:
– Püff neki! Megtörtént.
Barátnője ijedten eszmélt, felugrott, és azt kérdezte:
– Mi az? Mit csináltál?
A márkiné levetette magát a kerevet végébe, és megragadta barátnője kezét:
– Esküdj meg, hogy soha senkinek nem árulod el, amit most elmondok neked.
– Esküszöm!
–Az örök üdvösségedre?
– Arra.
– Nos hát… Végtörlesztettem!
A másik felkiáltott:
– Ó, milyen jól tetted!
–Ugye? – húzta le maga mellé a kerevetre barátnőjét a márkiné. – Tudod, a férjem már egyszerűen kibírhatatlan volt! Te, hogy a férfiak miket képzelnek magukról! Ez is azt hiszi, hogy rajongok érte! Ó, drágám! És képzeld, szerelmes belém! Túlságosan is. És ezt állandóan be akarta bizonyítani… Képzeld el, minden áldott este… Pfúj!... Nem, nem, már olyan volt az egész, mintha a fogam húzták volna… Egyszerűen nem bírtam tovább… Törvényt kellene hozni ilyen esetekre a nők védelmében… Képzelj el egy nagyon nevetséges, visszataszító alakot, vastag, szőrös combokkal, gatyában, vörös hajjal, vörös, kefélt bajusszal, amint bambán mosolyog rád… És képzeld el, hogy az illető a férjed… és be akar mászni az ágyadba… szóval érted… Egyszerűen nem bírtam tovább… Nem mintha valaha a szerelem költészetéről ábrándoztam volna. A mi világunkban minden csak üzlet. Még a szerelmi viszonyok is csak afféle adok-kapok alkun alapulnak. A nő lehetőségei? Választhatsz, hogy váltakozó férfiakkal fizetteted meg a szerelmi szolgálataidat, de a változatosság gyönyörűségéért az úgynevezett becsületeddel fizetsz, vagy eladod magad egy életre egy férfinak, és akkor tisztességes asszonynak tartanak... De hogy visszatérjek a férjemre… Amikor hozzámentem, azt hittem, tudom, mire vállalkozom. De tévedtem. Egyszerűen már hányingerem volt tőle. Megpróbáltam elundorítani magamtól. Kihasználni minden eszközt, hogy békén hagyjon. Fájt a fejem... beteg voltam... érted... Először csak dühöngött. Féltékenykedett. De aztán rákezdte, hogy tartozom neki. Hogy nekem, mint a feleségének, teljesítenem kell a kötelezettségemet. Le kell rónom az adósságomat. Kamatos kamattal. És hogy minél inkább halasztom, annál nagyobbra nő ez az adósság... Már társaságba se mertem menni, mert ha megjelent, akkor ott is folyton erre célozgatott. Hogy tartozom neki. Hogy micsoda költségei vannak neki, miattam. Komoly költségei. És én csak páváskodom, míg ő agyondolgozza magát értem. És mindez hiába, mert nem törlesztem az adósságomat. Amivel pedig tartozom neki. Majd lesült a képemről a bőr. Gondold el, mindezt idegenek előtt! Amikor legutóbb szóba hozta, akkor tökéltem el magamban, most már haladék nélkül végtörlesztek. Te mit tettél volna a helyemben?
– Ó, hát én is végtörlesztettem volna!
– Nos hát, megtörtént.
– Hogyan?
– Hát nem érted, drágám?
– De, drágám, mégis…
– Nos, igen.
– Mi az, hogy igen?
– Képzeld csak magad elé a fejét! A vörös haját. A bajuszát, amire olyan büszke volt!
– Igen, igen.
– És most képzeld el, beleőszült. Érted? A bajsza meg úgy lóg, mint egy laffogó kutyafül!
– A végtörlesztéstől?
– Attól.
– De hát… Hogyan?
– Amikor tegnapelőtt este megint megjelent, és rám akart mászni, azt mondtam neki, várjon, előbb beszéljünk az adósságomról. Hogy átgondoltam a dolgot, és hajlandó vagyok végtörleszteni. Fölragyogott az a ronda képe. Jó, folytattam, de előbb tisztázzuk az anyagiakat. Nagyot nézett, én meg közöltem vele, hogy bevezetjük a költségtérítéses rendszert. Semmi sincs ingyen. Nekem is vannak kiadásaim. Ő mondta, hogy költségei vannak miattam: hát jó, tegye le az asztalra azt az összeget, amibe kerülök, és akkor cserébe én is megteszem, ami tőlem telik. Azt mondta, havonta legalább egymillió elmegy rám. Azt feleltem neki, ne aprózzuk el a dolgot. Tegyen le húsz milliót az éjjeliszekrényemre, és aztán jöhet. Előbb csak bámult rám, hogy képzeled, dadogta… de aztán kirohant, úgy gatyában, ahogy volt. Egy óra múlva visszajött. És letette a pénzt. Én meg berántottam az ágyba. Először vigyorgott a boldogságtól. De én nem engedtem el. Hogyisne! Végtörlesztés! Még a második elég jól ment neki. De aztán a negyediknél már kunyerálni kezdett. Hogy ő ezt nem bírja. A szíve… Hogy tönkremegy bele… Még hogy a szíve! Neki!... Hogy talán majd holnap, vagy a jövő héten. Esetleg a jövő hónapban… Ohó! Olyan könnyen nem hagytam szabadulni! Mondtam neki, hogy én már évek óta szenvedek. Úgyhogy csak szedje össze magát… Ő akarta, hogy törlesszem az adósságomat. Hát most végtörlesztést rendezünk. Úgyhogy ne siránkozzon, hanem gyerünk… legyen férfi…érted, ugye?
– Úgy értsem…
– De úgy ám!
– És… és azután?
– Mit azután?
– Mi történt?
– Nem engedtem el reggelig. Fizettem és fizettem. Elég volt a sok tartozásból. Hát fizettem. Kamatostul. Érted? Reggelig. Mondtam már, beleőszült. Még most is ott fekszik kiterülve az ágyamban. És a bajsza… Képzeld el, ahogy lóg a bajsza…
A báróné a barátnőjére bámult, s egyszerre kicsordult belőle a nevetés. Erre aztán a márkiné is elkezdett kacagni.
– Beleőszült, érted? – pihegte. – És a bajsza… Képzeld el a bajszát… Majd láthatod te is, mert meghagytam neki, hogy tizenegyre jöjjön ide értem. Itt is lesz… mindjárt…
– És… mi lesz, ha újra kedve támadna… szóval érted…
– Ennek? Soha többet. Csak célozzon akár egyetlen szóval is a tartozásomra. Én végtörlesztek, végtörlesztek, végtörlesztek…
Újra kacagni kezdtek, hevesen, csillapíthatatlanul.
Vidámságuknak a csengőszó vetett véget.
– Ő lesz az!..., – suttogta a márkiné – nézd meg…
Kinyílt az ajtó. Kövérkés, harminc körüli férfi nyitott be. Inkább hatvannak látszott. Ősz haja csimbókokban állt égnek, bajusza éppen, mint egy laffogó kutyafül.
– Betett neki a végtörlesztés – súgta a márkiné a barátnőjének.
A két nő egymásra nézett, aztán hirtelen a díványra zuhantak, és nevettek, nevettek.
A férfi meg csak állt, bámult, és azt dadogta:
– Hát megőrültek?... megőrültek?

2017. február 15., szerda

Feltámadt klasszikusok 19.


MARK TWAIN
RÁTOLTAM A BICIKLIT



    – Tisztelt uram! A Nemzeti Kurír munkatársa vagyok.
    – Örvendek. Mit óhajt?
– Interjút szeretnék készíteni önnel.
– Interjút? Eszik azt, vagy isszák?
– Kérdezik.
– Tőlem? Nálam nincs, az biztos.
– Nem is kell, majd én csinálom. Csak válaszolgasson szépen a kérdéseimre.
– A smasszerek megengedték?
– Persze, legyem nyugodt. A legfelsőbb helyről kaptam engedélyt.
– Aztán mire rá föl?
– Olvastuk, hogy a nemzeti alkotmány megtaposásáért tartóztatták le. És hát nagyon kíváncsiak volnánk ezek után önre.
– Rám?
– Igen. Hallottunk az ön nagyszerű, környezet- és nemzetvédelmi szempontból igen jelentős találmányáról.
– Mire gondol? Az automata cipőfényesítőre? Netán a mobiltelefonba épített súgógépre?
– Mert ilyen is van?
– Hogyne. Egy miniszterelnök ne járjon koszos cipőben. Ez nemzeti ügy.
– És a másik?
– Kell magyaráznom? Egy felelős politikus ne beszéljen hülyeségeket. Ez már egyenesen nemzetbiztonsági kérdés. Vannak ugye államtitkok. Tulajdonképpen minden az. Úgyhogy muszáj vigyázni, igaz?
– Ha mondja.
– Szóval melyik érdekli inkább?
– Ez a taposás. Illetve ön, a gránit szilárdságú alaptörvény kidolgozója.
– Az is fontos. Takarékos, környezetvédelmileg előnyös, és egyéb pozitív hatásai is várhatók.
– Bemutatná nézőinknek ezt a találmányát?
– Nagyon szívesen. Tessék. Látja ezt? Ezt mindig magamnál tartom. Ide is behoztam magammal.
– Ez valami négyszögletes kődarab.
– Hát, igen. Ez egy bazaltkocka.
– Nem gránit?
– Tulajdonképpen onnan az ötlet. Tudja, gyermekkoromban volt egy olcsó csokoládé, azt hívták gránitkockának.
– Nem gránátnak?
– Nem. Bár gyerekként én is azt hittem. A háború után voltunk. Az, hogy gránát, ismerős volt. De azt, hogy gránit, sose hallottam azelőtt.
– És tényleg, mi az a gránit?
– A Wikipédia szerint „A gránit a leggyakoribb mélységi magmás kőzet A gyémánt után a második legkeményebb kőzet.”
– És hogy jön ez a csokihoz?
– Türelem, mindjárt megérti. A múltkor kerestem valamit a régi holmik között, és kezembe került egy ilyen csoki. Valahogy ott maradt.
 – És?
– Megpróbáltam beleharapni, de kőkemény volt. Hja, az idő… Erről jutott eszembe a gránit.
– De az előbb bazaltot mondott.
– Igen. „A bazalt kristályos, vulkáni kőzet”. Majd olyan kemény, mint a gránit. De sokkal olcsóbb. Világos? „Ma is minden fekete követ, melyet pl. utak makadámozására, kavicsolására használnak, bazaltnak neveznek.”
– Igen? Jó. De mi köze ennek az alkotmányhoz?
A Rushmore-hegyről hallott?
– Ahol kifaragták a híres amerikai elnökök képét a hegyből?
– Igen. Ez még gyerekkoromban volt. És nekem nagyon tetszett. Volt egy kép róla a Vasárnapi Újságban. Sokat nézegettem.
– De hát azt mondta, a háború után volt gyerek.
– És?
A Rushmore-hegyi emlékhely 1941-re készült el. Most akkor mikor volt gyerek maga?
– Most akkor, most akkor… Vizsgáztatni akar évszámokból, vagy interjút akar a gránitszilárdságú…
– Utóbbi. Mondja csak.
– Nahát. Akkor meg ne zavarjon össze.
– Maga be akarta faragni itt egy hegybe az alkotmányt? Csak nem a Gellérthegybe? Mondják, az úgysem eléggé szakrális.
– Arra ráfaragtam volna.
– Tekintve, hogy itt, a börtönben beszélgetünk, úgy gondolom, így is ráfaragott.
– Csak a rosszakaróim miatt vagyok itt. Följelentettek. Névtelenül. Tudja, ez egy ilyen ország. Aztán lecsapott rám a TEK.
– A TEK?
– Azt hitték valami tenorista vagyok.
– Nem terrorista?
– Az nem ugyanaz?
– Hát, nem egészen.
– Én meg itt folyton énekelek. Gyakorolok. Ha egyszer hírhedt tenorista vagyok, gondoltam, készülnöm kell, mert előbb-utóbb fellépés jön.
– A terroristák nem szoktak énekelni.
– De jó, hogy mondja, már egészen elment a hangom a sok áriázástól. És a smasszerok se kedvelik.
– Nem térhetnénk vissza a taposáshoz?
– Maga milyen türelmetlen! Megjegyzem, a bíróságon is ez ment.
– Nem hallgatták meg a védekezését?
– Folyton közbeszóltak. Hogy térjek a tárgyra. De hát én arról beszéltem. Mint most is.
– Nem volt védőügyvédje?
– Volt, volt, de minek. Az is csak lökdösött, sürgetett, meg súgdosott, hogy fogjam már be a szám.
– Szóval?
– Szóval elkészítettem ezeket a bazaltkockákat.
– És?
– Most jön a lényeg. Lézersugárral, szépen sorban ráírtam mindegyikre egy betűt. Ahogy jöttek a szövegben.
– Értem. És ez mire jó?
– Dehogy érti! Semmit sem ért!
– Miért? Hát mondja már!
– Azután a kertemben, tudja a város szélén, afféle régi parasztházam van, szép nagy kerttel.
– Jó, de nem mindegy, hol lakik?
– Már hogy volna mindegy! Sok hely kellett. Hosszú a szöveg. Szépen kiraktam a betűket, kiköveztem a kertet.
– Minek?
– Bemutatónak. Hogy lássák, az aztán gránit szilárdságú. Rá lehet menni gyalog, biciklivel, de akár autóval is, nem árt neki. És nagyon takarékos!
– Nekem elég drágának tűnik a papíron való kinyomtatás helyett.
– Látszólag, uram, látszólag. Előbb a befektetés, aztán a megtakarítás. Ez mindig így van. Kezdem azzal, ebből nem kell sok példány. Kirakjuk így a főteret,…
– A Parlament előtt? A Kossuth teret?
– Ha maga mondja, igen. Bárki bármikor hozzáférhet, elolvashatja, ellenőrizheti. Nem kell alkotmánybíróság se, hogy védje. Az úgyse ér semmit. Megbízhatatlan szervezet, fölösleges pénzkidobás. Végfül is látta maga is. Volt alkotmány? Igen, volt. Mindenestől eltörölték. El? Igen. És az Alkotmánybíróság megvédte? Egy frászt!
–Miért? Maga szerint mit kellett volna csinálnia?
–Alkotmányellenesnek nyilvánítani azt a törvényt, amelyik hatályon kívül helyezte az alkotmányt. Világos, nem?
–Nem értem.
–Azt látom. Pedig egyszerű: törvény nem írhatja felül az alkotmányt. Ezt a hülye is tudja!
– Na ne túlozzon! Az országgyűlés tele van jogi diplomásokkal.
–És azt vajon hol vették, hogy még ennyit se tudnak? Az Ecserin?
–Maradjunk inkább a gránitnál, jó?
– Jó, de a téren amúgy is ott vannak a parlamenti őrség tagjai, vagy a közterület-felügyelők. Azokra rá lehet bízni, hogy őrizzék. Nem igaz?
– Ez volna a megtakarítás?
– Ugyan! Ez csak a kezdet. Mert mi van, ha változtatni akarnak rajta. Ki akarnak venni, vagy be akarnak szúrni valahová valamit?
– Mi van akkor?
– Nem kell megsemmisíteni azt a sok ezer példányt, eltüntetni, újranyomni, satöbbi. Gyorsan megszavazzák, aztán elég egyetlen éjszakára lezárni a teret. Újrarakják a bazaltkockákat, kicsit nagyobb vagy kisebb lesz legföljebb a lefedett rész. És reggel senki meg nem mondaná, hogy történt valami. Ott van a téren a gránit szilárdságú alaptörvény. Megvan, és meg van védve. Csak annyiba kerül az egész, amennyivel esetleg több kocka kell. Nem pusztítjuk fölöslegesen a fákat a papírért, így a természetet is védjük ezáltal.
– Szép gondolat.
– Igen, tudom. De látja, följelentettek, az a bolond bíró meg csak az ügyészre figyelt, hogy megtapostam a nemzeti alkotmányt. Hát persze, hogy ráléptem. A biciklit is rátoltam. Sőt, rá is bicikliztem. Hogy lássák, ez tényleg gránit szilárdságú alaptörvény. Érti már?
– Igen, most már értem. És ön? Mikor szabadul?
– Csak három évet kaptam, tekintettel büntetlen előéletemre. Semmiség. Ennyi szenvedést megér egy ekkora találmány. Az alkotmány meg úgyis megváltozik addigra. Akkor majd az újat megcsinálom.
– Hát akkor minden jót. Köszönöm a beszélgetést.
– Várjon! És mi lesz azzal az interizével, júval, na!
– Ez volt az.
– Ez? De hát maga nem csinált semmit!
– Nem?

– Ez az, látja, hogy én sem.

2017. február 8., szerda

Feltámadt klasszikusok 18


József Attila (u)tán
Mondd, (ma) mit érlel



Mondd, mit érlel annak a sorsa,
Akinek nem jut kapanyél,
Mert a földet mind behabzsolta
Sok koma-sógor potomér’?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
Aki hajlong és udvarol,
S melózik ingyér’ már miolta
Csak kivénült a suliból?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
Ki utat épít, stadiont,
Ki kételyét is félretolva
Mindent elpusztít és leront?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
Ki tanítana és nevel,
Akinek élte sava borsa:
Tudás – mi mást nem érdekel?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
Aki csak hallgat és morog,
De álmában is rabszolga:
Hal, kinek torkán a horog?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
Ki szól, dalol vagy agitál,
Körülfogja besúgó-horda,
Míg zeng kezében a gitár?

S mondd, mit érlel annak a sorsa,
Ki ember, költő, s verset ír,
Nevét, ha van, egy ’tőzsér’ rontja,
Hogy őt citálja cifra hír?

2017. február 1., szerda

Feltámadt klasszikusok 17.




JÓZSEF ÉS TESTVÉREI


Mélységesen mély József múltjának kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek? Nem, nem Józsefre gondoltunk, csak a kútra; ő nyilván halhatatlan és csalhatatlan, de semmiképpen nem feneketlen; ne mondjuk-e feneketlennek tehát, még akkor is és talán éppen akkor, ha kizárólag és egyedül ez az egyetlen egy ember az, akinek múltjáról kérdés és szó esik.
Az ifjú József, ez a bájos fiú, az időben, amikor Joszif Visszarionovics, a kolosszeus, a keleti égtáj ura, Minden Szovjet-Oroszok és Kapcsolt Részeik Cárja Moszkva trónján ült, Sztalin elvtárs szívének igen jólesőn, ez az egyben szigorú és mulya uralkodó, kinek kitüntetései oly művészi elrendezésben sorakoztak fehér generalisszimuszi zubbonyán, mint egy szakasz jól elindított sztálinorgona; Washingtonban viszont, az USÁ-ban, melyet akkoriban „Ámerika” vagy pedig „A Zimperi­alista világ ura” névvel szoktak illetni, Őbuta­sága, az atombombát Hiroshimára és Nagaszakira ledobató elnök, név szerint Harry S. Truman-szíve-megelégedett”, elnöki ciklusa szerint második, a nép tulajdon fia sugárzott fehér háza ovális irodájából az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság által perbefogottak megrázó keserűségére; mikor Áng­lusföld meggyarapodott gyarmatainak ereje által, s a nemzetközi nagy úton, Párizstól föl az NSZK szorosaiig repülőkaravánok vitték e baráti országok udvarai és Őbutasága udvara között ide-oda a drága dollárt és jelzett aranyat, a Marshall-terv adóit; mikor a jugók városai, Belgrád, Zágráb, Szarajevó, Dubrovnik még Tito marsallnak, a láncos kutyának szolgáltak, Csehországban és Szlovákiában Klement Gottwald alatt a hétnapos siralom az igazi fiúért, Masarykért, a nagyért jajdult föl, és Bukarestben, a könnyek városában, Gheor­ghiu-Dejt imádták, aki nem szorult rá templomra és istentiszteletre: József tehát, ki Rákosi pajtás országának, melyet nyugati nyelveken Hungarynak, szovjetoroszul meg Véngrijának hívtak, Csongrád megyéjében lakott, atyja Junglaus regiákkal és amerikai szövőlepkés eperfákkal árnyas családi tanyáján, Tápé mellett, József, e híresen kellemes ifjú, mert szép és kedves volt, mint a hold, ha teljében áll, és mint Istár csillaga, ha szelíden úszik a tiszta égen, ám ezenkívül atyai részről áldott szellemi javakkal is, – József egyszóval (ötödször és hatodszor nevezzük néven őt, és némi elégedettséggel, mert neve titokzatos jelentésű, és úgy érezzük, mintha említése mágusi erőt adna nekünk, amellyel felidézhetjük a fiú oly beszédesen-eleven személyét), József a maga részéről egy dél-magyarországi városban, Szegeden, melyet ő „Szögedön”, avagy „Szögedében” formában szokott emlegetni, pillantotta meg mindennek, azaz: tulajdon személyes dolgainak kezdetét. Onnan indult el ugyanis régebbi időben – József nem mindig volt vele tisztában, milyen rég – tűnődő és bel­sőleg nyugtalankodó asszonyával, akit gyöngédségből szívesen nevezett „feleség”-nek, holott az szépségesen teljes és egész volt, mint a holdhónapokból álló babilóni esztendő.
Nyilvánvaló, hogy az írás és olvasás művészete nem újabb, hanem, ha lehet, még feleségénél is sokkal régibb keletű szenvedélye. Azért beszélünk erről, mivelhogy József oly különös kedvvel vonzódott hozzá, egyenest gyöngéje és kedvence volt példának okáért az az isten vagy bálvány, akit keleten gyakran „Mann, a történetmesélő”, nyugaton inkább „Thomas, a gőzmozdony” néven emlegettek.

Az ifjú József egyébként néha valósággal szédült, mert tériszonya volt, és nemcsak akkor, amikor a kútkáva fölé hajolt, elég volt fölpillantania némely nagy emberekre, épp csak annyira, melyet az ő kedves és szép feje megengedett magának, és máris kortársnak és hozzájuk közel érezte magát, reájuk tekintve, kikbe ő, mint távoli lélek, belépillantott. Fantasztikus belegondolni, de ember ő is, mint azok, és úgy érezzük, hogy noha oly korán született, hogy kezdetei, hogy a mai politikai konstellációk és aberrációk kezdeteiről általánosságban ismét ne is szóljunk, matematikailag tőle alig voltak messzebb, mint tőlünk, mert ezek csakugyan a kút mélyének feneketlen sötétjébe vesznek, és kutatásainknál olyan feltételes látszatkezdetek szerint tájékozódhatunk csak, mint a fordulat éve, avagy Joszif Visszarionovics hatvanegyedik születésnapja, amelyeket mi az igazi kezdettel gyakran éppúgy fölcserélünk, mint ahogy esetenként József cserélte föl néha önmagát egy-egy Nobel-díjas zsenivel, máskor azt saját magával, és így oda meg vissza, meg újra oda meg vissza a végtelenségig, és akkor testvéreiről, akik szintén szép számmal, tudniillik éppen ketten voltak, és a kettő tagadhatatlanul szép szám, még nem is beszéltünk.