Magyar irodalmi történetek 10.

Ámoré a győzelem

(Csokonai Vitéz Mihály)

.


  Még nem is hajnalodott, amikor a báróné óvatosan kicsusszant az ágyból. Meztelen teste megbor-zongott a hidegtől. Az este megrakott kandallóban már alig volt parázs. Könnyű léptekkel a háló melletti kamarához sietett. Csupasz talpa nem ütött zajt a vastagon beszőnyegezett padlón. Keze már a kilincsen volt, amikor visszanézett. A férfi édesdeden aludt, fekete fürtjei ziláltan sötétlettek elő a feldúlt párnák közül. A bárónét most szinte anyai érzések futották el ez iránt a sokat próbált fiatal poéta iránt. Ettől kissé zavarba jött: az éjjel egészen másféle érzések vezették. Egy pillanatig még állt, aztán határozott kézzel lenyomta a kilincset.
  Még be se lépett a kis szobácskába, szobalánya már ugrott is elé. Suttogott:
  – Már forraltattam vizet. Egy frissítő fürdő?
  A báróné bólintott. Magára kerítette az odanyújtott törökmintás selyemköntöst, és letelepedett a kis empír taburettre, amely még egy éves sem volt. Egyenesen Párizsból hozatta az ura, a házassági év-fordulójukra, azokkal a gyönyörű, szabadon omló, fűző nélkül viselhető, pasztellszín ruhákkal együtt, amelyek közül az egyik most a hálószoba padlóján hever valahol, mert az éjjel nemigen foglalkozott azzal, hogy hová hullik, csak az volt a fontos, hogy minél gyorsabban hulljon le róla.
  Három nőcseléd gyorsan és csendben feltöltötte a nagy, fából készült fürdődézsát, amely a szoba sarkában állt. Amikor újra kettesben maradtak, a báróné ledobta magáról a selyemköntöst, és szo-balánya segítségével beleereszkedett a kellemesen meleg vízbe. Közben hálát adott Istennek, hogy ilyen szerencséje van az urával, aki annyira megértő, annyira türelmes vele. Különben aligha hord-hatná a legújabb párizsi divat szerinti ruhákat, aligha frizérozkodhatna így, hollandi kontyot viselve, miközben a társasági hölgyek még ódivatú hajjal és rémesnél rémesebb kalapokkal díszelegnek. És aligha adózhatna ilyen gyakran ennek a Magyarországon igen különösnek számító szenvedélyének, a gyakori fürdőzésnek.
  Pedig egyáltalán nem így indult ez a dolog. Amikor megtudta, hogy a nemrég megözvegyült báró őt nézte ki új feleségének, először egészen kétségbe esett. És nemcsak azért, mert azokban a francia re-gényekben, amelyeket akkoriban az anyja meghozatott magának, és titokban (úgy, hogy az apja meg ne tudja), megengedte, hogy ő is azokon gyakorolja a franciatudását, szóval azokban a francia regé-nyekben, amelyeket így lopva olvasott, a hősnők általában kétségbe estek. Vagy azért, mert hozzá akarták őket kényszeríteni valakihez, akit nem szerettek, vagy, és ezt még borzalmasabbnak írták le ezek a könyvek, mert nem engedték, hogy hozzámenjenek ahhoz, akit szerettek. Talán a nem elég alapos franciatudása tette, de némi zavar keletkezett benne mindennek hatására. Legfőképpen persze az zavarta, hogy már majdnem tizennyolc éves, és még sehol az a nagy, megismételhetetlen és min-dent elsöprő szerelem, ami miatt majd később kétségbe fog esni. És vasárnaponként, amikor szüleivel elkocsiztak a falu templomába, a néma imádságba mindig belecsempészte azt is, hogy add Uram, Istenem, hogy én is kétségbe eshessek a szerelemtől.
  De vagy nem jól imádkozott, vagy mert odafönt mégiscsak jobban tudják, mire is van szüksége egy fiatal lánynak, a nagy szerelem elmaradt.
  Ma már persze másként látja a dolgokat, de akkor még tizennyolc sem volt egészen, jóformán még gyermek, napjai a francia- és németleckék, a klavír és a hárfa között oszlottak meg. Akkor két napig sírt, siratta magát meg az álmait, úgy érezte, mindennek vége azzal, hogy egy ilyen vénecske ember-hez kötik hozzá az ő fiatalságát. Hát hiszen a báró már akkor közel járt a hatvanhoz.
  – Tudod, Julis, hogy két napig egyfolytában zokogtam? Amikor atyám közölte, hogy a báró meg-kérte a kezemet, és ő igent mondott – tette hozzá, mert rájött, szobalánya nem tudhatja, merre is kalandoztak a gondolatai.
  Ötvennyolc év? Szinte felfoghatatlan volt a számára. Hát hiszen az apja az ötvenet még épp csak hogy elmúlta.
  Az édesanyja aztán mégis, lassan megbarátkoztatta ezzel a házassággal. Nem, nem erőszakolta, még rá se beszélte. Nem emlegette, hogy milyen jó dolga lesz, nem hozta fel, hogy afféle parasztnemesből egyszerre bárónévá lehet. Csak úgy vette a dolgot, mint ami természetes, és egyébként is már régen el van döntve. És a sürgető tennivalókkal foglalta le magát, az urát, őt, de még a házi cselédeket is.   Hogy hol legyen az esketés? Náluk, a falusi templomban, vagy inkább Kaposváron, a Nagyboldogasszony székesegyházban. Ami mégiscsak rangosabb, meg aztán közelebb is esik a vőlegény birtokához. Hogy milyen legyen a menyasszonyi ruha? Kivel varrassák, honnan hozassák, hisz mégiscsak az egyetlen lányuk esküvője lesz, no meg a báró miatt is ki kell tenniük magukért.         Hogy rendben van-e a kelengye? Hogy kit visz, mit visz ő el magával, abba az új, ismeretlen otthonba?
  Tenni és kigondolni való ilyen aztán annyi volt, hogy a végére se érhettek, és már el is telt a félesz-tendős jegyesség.
  Közben négyszer-ötször ha látta a jövendőbelijét. Mikor fölment a diétára, Budára, aztán mikor hazafelé tartott (mert az őszt, a telet otthon töltötte). A karácsonyi ünnepre is megjelent, eltöltött egy estét az ő falusi kúriájukban. Az éjféli misére is elment velük, de reggel már kelt is útra: a téli nagy vadászat ideje volt, mint most, és a vadászat a báró legfőbb szenvedélye volt már akkor is, azóta is. Ezért is kell most igyekeznie: holnap megint ragyognia kell a társaság előtt. Jóvátehetetlen hiba volna egy vadászatot elrontani valamivel.
  Persze ezt akkor még nem tudta. A szülei sem, úgyhogy a lelküket kitették, hogy a lányuk vőlegé-nyének kedvébe járjanak. Napokig tartottak az előkészületek, a főzés-sütés-takarítás, előkerültek a ritkán használatos ezüstneműk, a nagy ünnepekre tartogatott textíliák, a muranói üvegtálak, a német porcelánok. Őt magát is úgy öltöztették, babusgatták arra az alkalomra, úgy mutogatták a bárónak, mint valami különlegesen értékes vásári portékát. Az nem igaz, hogy bánta volna: az egész olyan volt, mint valami nappali álom. Afféle féléber, félrévült állapotban élte végig azt a fél évet, míg eljött az esküvő napja.
  Négy üveges batáron indult el a család Kaposvár felé, ezeket a báró küldte értük, cselédekkel, kísérő huszárokkal, kocsira ültetett cigányzenészekkel együtt. Külön kocsin hozták utánuk a holmikat, a kelengyét, miegymást. Az út felénél találkoztak össze a báróval, aki maga is hintóban, huszároktól kísérve jött eléjük. Innentől aztán alig is haladtak, minden faluban eléjük tódult köszönteni a nép, vagy legalább is megbámulni őket. Aztán az esketés Kaposváron, az újabb utazás, most már a báró kastélyába, ahol újabb vége-hossza nincs ünneplések fogadták őket, este nagy lakoma, tűzijáték, táncmulatság. Ha nem is volt akkora felhajtás, mint tavaly júliusban, a Széchenyi beiktatásakor, de neki így is világ csudája. Tényleg olyan, mint egy álom.
  S nem is ébredt föl belőle talán csak a nászéjszakája reggelén. Vagy talán még akkor sem egészen, hiszen utána is még napokig tartottak a mulatságok a báró birtokán. Aztán ott volt a csodálatos kas-tély, amely valamikor végvárként szolgált a török időkben, s csak alig félszázada vett barátságosabb, lakályosabb kinézetet, mellette a hatalmas őspark, amely egészen a kanyargó Compos-patak partjáig ért. Ott volt az ismerkedés a cselédséggel, az istállóban most már őrá is várakozó csodálatos hátaslo-vakkal, egyszóval mindazzal, ami az ő egészen új, egészen más asszonyéletének lett a része. A régi-ből alig maradt valami: leginkább még a szobalánya emlékeztette az elveszett lánykorára. Nem is tudja, mi lenne vele nélküle.
  Mintha csak megérezte volna, mire gondol a másik, a szobalánynak, aki éppen asszonya hátát moso-gatta, lapogatta, dörzsölgette, megállt a keze egy pillanatra.
  – Pedig hát nem olyan rossz dolog itt bárónénak lenni – mondta meggyőződéssel.
  – Igazad van, de hát mit láttam én előtte a világból? Egy kis vidéki, nemesi kúriában nőttem fel, nem tudtam semmit. Legföljebb a német nyelvtant. Meg a francia etikettet. Majd tíz éve, hogy a báró felesége vagyok, de azóta összesen egyszer sírtam úgy, egész lelkemből, mint a lánykéréskor: amikor letettem Fanni hagyományait. De akkor sem is csak őt sirattam. A megkönnyebbülés szakadt föl ben-nem. Mert csak akkor értettem meg, milyen szerencsés vagyok, hogy engem elkerült a korai szere-lem. De meg jobb embert, mint az uram, nem is kívánhattam volna.
  Azért az elején nem volt olyan könnyű, gondolta a báróné. Az ura mintha megfiatalodott volna. Hu-szonöt év után újra összeült az országgyűlés, minden tele volt lelkesedéssel, bizakodással. A báró meg abban is nagyon reménykedett, hogy most majd születik gyermeke, ha már az első házasságában nem sikerült. Nagy vágya volt ez az urának. Ő meg is értette. De aztán eltelt egy év, kettő, meghalt Lipót, a békeszerető diplomata-király, és ami utána jött, letörte a lelkesedést. Errefelé szalmaláng. minden nagy felbuzdulás. És nekik is tudomásul kellett venniük, hogy az Úr valamiért mégsem áldja meg őket azzal az ajándékkal. Úgy látszik, a bárói ág végleg megszakad. Még most is fáj valahol be-lül, ha erre gondol. De hát életet csak az Úr adhat, az ő akarata ellenére semmi sem történhet ezen a világon. Ezt a Csokonait is, nyilván, ő küldte neki. Ki tudja, talán kárpótlásként azért a soha meg nem talált nagy szerelemért, vagy a soha meg nem született gyermekért. Vagy csak önigazolást keres, ami-ért most, életében először, hűtlen volt az urához?
  – Az már igaz, hogy nagy szerencse ilyen embert találni, mint a báró – mondta a szobalány.
  – Bizony – hagyta helyben a báróné. – A tenyerén hordoz, lesi a kívánságaimat, engedi, éljek a ked-vem s természetem szerint. És olyan keveset kér cserébe: házi békét, meg hogy tündököljek mellette, de úgy, hogy a barátai meg az ellenségei egyként irigykedjenek rá miattam. Úgyhogy még kora reg-gel ki kell csempészni innen a poétát. A legjobb, ha el is felejti rögtön, hogy valaha is járt erre.
  – Úgy lesz – mondta a szobalány, miközben az odakészített edényből még egy kis forró vizet öntött a dézsába. – Hát azért az sem is volt véletlen – folytatta az előző gondolatot –, hogy Festetich gróf éppen ide szállt be néhány napra, amikor Somogyon volt átutazóban. A szépség híre messzire elhal-latszik.
  A báróné kiemelte kezét a vízből, figyelte, ahogy a felszálló pára cseppjei rátelepednek a finom, keskeny keze fejére.
  – Látod, ez is milyen nagyszerű. Hogy Festetich gróf, országos hírű kezdeményezője és támogatója a hazai művelődésnek, akit egyformán tisztel mindenki, aki ebben az országban valamit tenni, előre vinni, mozdítani akar, hogy Festetich gróf az uramat becsüli annyira, hogy tiszteletét tegye nála, ha erre jár. Hogy a szépség vonzaná? Azt beszélik, gyönyörű a felesége, az a Sallér Judit. S nem is sok-kal idősebb nálam. De meg úgy hírlik, a grófot jobban vonzza egy-egy új könyv, egy-egy sikerült gazdászati megoldás, vagy éppen az új, fenékpusztai ménese, mint az asszonyok tekintete. Alig is hiszem, hogy gróf miattam tett volna ekkora kerülőt. Hanem inkább hogy az uramat is beszerezze a csurgói oskola támogatói közé.
Ez a csurgói iskola előző este is terítéken volt, amikor a poéta-vendég új verséből szavalt elő némely strófákat. A báróné kicsit póriasnak érezte ugyan, de néhány sorát mégse tudta felejteni.

Dudva lenne a dudvák
közt az ananász,
kanász marad, akinek
a nevelője kanász.

  Nem lehetett nem figyelni rá, pedig olyan sovány, olyan elesett volt, ahogy ott az asztal végén ágált. Az urak meg nógatták, hogy csak mutasson még. Hallani akartak valamit abból a Dorottyából, ami-nek a híre szerte jár egy ideje Somogyban. Azt beszélik, hogy maga Festetich akarja kiadatni.
  – Ezt a poétát is előbb a gróf ajánlotta a figyelmünkbe, – szólalt meg újra a báróné. – Azt mondta, hogy nagy sérelmek és nagy csalódások után lábadozik a környéken. Hogy valami kis bátorításra, vigaszra volna szüksége. Akkor hívta meg az uram először. Még márciusban.
  Már akkor megakadt a szeme ezen a lányos arcú, rajongó tekintetű fiatalemberen. S észrevette, hogy azok a nagy, dióbarna szemek is gyakran függtek őrajta. Volt akkor, tavasszal is egy veszélyes pilla-nat, amikor egyik ebéd előtt, a parkban véletlen összeakadtak. A poéta nagyon heves volt, ő kicsit meg is rémült tőle, de szerencsére épp csöngettek az ebédhez.
Azóta nem látta. Most azzal kezdte, hogy egy levelet csempészett a kezébe. Egy neki címzett verset. Ugyanaz a meggondolatlan hevesség szólt a versből, mint a szerzőjéből akkor, ott, a parkban:

Ah, remélni tán nem szégyen,
ah, tán erre rámegyek,
hogy Josepha enyim légyen,
s én Josepháé legyek.

  – Tudod Julis, – fordult a báróné újra szobalányához, aki, kétoldalt előrenyúlva most asszonya fe-szesen előre álló melleit kezdte masszírozni –, nagyon jól látja a Festetich gróf, hogy milyen ember ez a poéta. Azt mondta róla, hogy igen nagy tehetség, pedig jóformán még siheder. De mindig bajba keveredik, mert nagyon rakoncátlan egy ember.
  – Az ágyban is rakoncátlan volt? – kérdezte nevetve a szobalány.
  Az asszony fölemelte, és a tarkóján, a kontya mögött fogta össze a két kezét, hogy szabad utat en-gedjen a szobalány munkálkodásának. Ahogy félig hátrafordult, és a hátán megcsillant a gyertyák fénye, épp olyan tüneményes látványt nyújtott, mint egy Ingres-festmény.
  – Tán beszámolást vársz tőlem? – nevette el magát ő is – Annyit mindenesetre mondhatok, hogy a költészetben sokkal járatosabb, mint a szerelem mesterségében volt.
  – Volt? – kérdezte a szobalány, és tovább haladt lefelé a báróné testén.
  Nem volna illendő, hogy többet eláruljunk a két nő titkos beszélgetéséből. De talán mindennél be-szédesebb a barokkos hálószoba baldachinos ágyában alvó fiatal poéta egy kéziratban terjedő stró-fája:

Asszonyoknak sokat nem kell
huncutkodnia:
hiszen úgyis Ámor semper
vincit omnia.

Magyar irodalmi történetek 9.

ÁRVA BETHLEN KATA ÁLMA

(Bethlen Kata és Bod Péter)

– Hozta Isten, nagytiszteletű uram!

– Magam is igyekeztem kedves Kata asszony. Adjon Isten szép, jó napot a nagyságos grófnénak! – köszöntötte a ház asszonyát Bod Péter. – Nincs tán valami nagy veszedelem, hogy így sietősre ebédlő asztalához kéretett.

– Mikor nem nyomorgatja az én árva fejemet baj, veszedelem. Bizonnyal sok bűnöm lehetett, melye-ket most kelletik levezekelnem. De látja, éppen erről ezt írtam tegnap:

„A minapi tűzvészt már szóba sem hoznám. De hogy a magam lelkem esméretétől ne vádoltassam, hogy a rajtam megfordult nehéz dolgokat leírom, és azok között hozzám megmutatott nagy hatalmát és irgalmasságát, melyet velem közlött az én Jóistenem, elhallgassam? azt nem cselekszem, sőt min-deneknek hirdetni kívánom.”

– Irgalmas a mi urunk, Kata asszony.

– Nekünk, bűnös lelkeknek nagy szükségünk is van az Ő kegyelmére. És nagytiszteletű uramnál mi újság? Hogyan halad a Magyar Athénással?

– Lassacskán. Tegnap is érkezett két társzekérnyi könyv, most annak földolgozása foglalja el minden időmet. Ez eltart még egy-két napokig. Csak úgy találomra hoztam egyúttal mutatni valót is – mond-ta, letette a kést, megtörölte kezét az asztalkendőben, majd előhúzott egy kis bőrkötéses könyvecskét a papi köpeny alól. – Ez a kis nyomtatvány – mutatta oda Bethlen Katának a könyvet–, Komjáthy Benedek munkája, a Szent Pál leveleinek igen szép fordítása. Krakkóban nyomták jó száz éve, még 1533-ban. Igaz persze, ennél a Károly fordítása nyelvét tekintve talán modernebb, de nem szebb. És ez egy jó állapotú, szép példány, érdemes darabja lesz a nagyságos grófné tékájának – fejezte be, és felállva, ünnepélyes főhajtás kíséretében átnyújtotta a nagyasszonynak a kis ajándékot.

– Köszönöm a mutatványt. Igen szép, hogy nagytiszteletű úr ilyen komolyan veszi a könyvtár és az Athénás dolgát. Látja, én meg kicsinyke ügyemmel elvonom a fontosabbtól – mondta Bethlen Kata, és újra odakínálta a tálat udvari prédikátorának.

  Az a kezét újra, alaposan megtörülte, majd elfogadott még egy szelet főtt marhát, s miközben a húst szeletelni kezdte, így válaszolt:

– Öröm kézbe venni ezeket a szép régiségeket. S Kata asszony nagy dolgot cselekszik, hogy meg-menti őket a pusztulástól, kallódástól. Még belegondolni is borzongató, hány nagyszerű szellem vilá-ga pislákol ezekben a könyvekben. Amikor beleolvasok, olyan, mintha társalkodnék a jeles szerzők-kel. S úgy érzem, igencsak okulásomra szolgál mindez. Aztán meg, Kata asszony, higgye meg, jó oka van mindennek, s van mérték mindenben ezen a világon. Bajban hamar megjön a segítség, kétségben a jó tanács se sokat várat magára.

– Épp erről készültem szólni kegyelmeddel, ha meg nem veti egy szerencsétlen árva asszony tanács-kérését.

– Ugyan, ugyan, hiszen ismer engem, Kata asszony. Elő azzal a kétséggel!

– Tudja, lehet, hogy innen is el akar üldözni első férjem gonosz rokonsága. Ki tudja, mikor s hol lesz nékem végül nyugovásom. Álmomban a minap éppen nagy csomagolásban, készülődésben voltam. De minden készületem állott az ágyi portékámból, legrosszabb szoknyámból, mentémből, a kalamáris ládámból, és az ezüstmarhás ládámból, de ez is nagyobbára üresen. Ha ugyan csak az Istennek úgy nem tetszik, hogy én semmi nélkül maradjak, hát készen álljak. Ekkor hirtelen ott termett az én jó elhalt második férjem, Teleki József, és azt mondta:

– Készüljél csak, nemsokára nagy útra indulsz.

– Aztán hová utaznék – kérdeztem tőle.

– Gyere, megmutatom – mondta, és felemelt a levegőbe. aztán repültünk, repültünk, ki tudja meddig. A hűvös széltől borzongott az arcom, mégis csupa lucsok volt a lepedőm, mikor felébredtem.

– Aztán hová repültek abban a szép álomban. Mert szép volt, ugye?

– Gyönyörű álom volt, de honnan tudja azt, nagytiszteletű uram?

– Mert még most is ragyog tőle az arca, Kata asszony, ahogy meséli.

– Elrepültünk messze-messze. Talán valahová a Havasokba, egy eldugott, kies völgyig. Ezüst patak csörgedezett annak az alján. Abból a patakból apró, kis integető kezecskék nyúltak az ég felé.

– Látod-e –, mondta az uram – a lelkek ide térnek meg az emberek földi halála után, és itt várakoz-nak, míg új testben újra meg nem születhetnek. Ide jutsz nemsokára te is.

– Akkor – habogtam a hallottaktól zavarodottan – most az én ártatlanul elhalt kis árváim lelke is itt lakozik?

– Bizonyára – mondta az uram, azzal úgy eltűnt, mintha sose láttam volna, én meg rémülten feléb-redtem – fejezte be történetét Bethlen Kata.

   Egy darabig mindketten hallgattak. Aztán Bod Péter szólalt meg:

– Valóban szép, titokzatos tudást feltáró álom lehetett, Kata asszony. Érdemes elgondolkozni rajta. Annál is inkább…

– Mi van annál is inkább? – vágott közbe a nagyasszony.

– Nos, igen. Múlt tavaszon Pünkösd ünnepét egy kis erdélyi falucskában, Kisbaconban töltöttem. Ennek a falunak legfőképpen a Benedek família a nevezetessége, mert abban már időtlen idők óta apáról fiúra száll a mesemondó tudomány. Azt mondják, így van ez már száz évek óta, és így is lesz bizonnyal még száz évekig. Vasárnap este aztán a Benedek-kúria udvarán összegyűlt a fél falu, hogy mesét hallgasson. Beültem közéjük én is. És kaptam is szép meséket, különlegeseket, hiszen Pünkösd ünnepe volt.

– Miért meséli ezt nekem most, nagytiszteletű uram? – kérdezte Bethlen Kata.

– Csakis azért, mert volt a mesék közt egy, amelyben arról volt szó, hogy valahol messze, a Paradi-csom kertjének kellős közepében, még ma is ott magasodik a bibliai jó és rossz tudásának fája. Het-venhét égig érő ága van annak a fának. És az ágakon, apró madarak képében ott ülnek a még meg nem született lelkecskék, arra várván, hogy ők is sorra kerüljenek. És a földi halál után az emberek lelkei is oda térnek meg, pihenni, bóbiskolni, míg újra meg nem születhetnek. Látja, Kata asszony, mennyire hasonlít ez a kegyed álmához?

– Jaj, Istenem! Ugye nem valamely katolikus eltévelyedés ez az álom, nagytiszteletű uram? Mert akkor, szép, nem szép, inkább meg se álmodódott volna!

– Sose féljen! Az ilyen igaz hitű embernek, mint Kata asszony, csak igazak lehetnek az álmai is.

– Pedig úgy féltem! Még a naplómnak sem mertem bevallani, milyen álmom volt. Csak ennyit jegyeztem bele, mondta a nagyasszony, és olvasni kezdte:

„Miheljen az Úr Istennek tetszék sok nehéz nyavalyát reám bocsátani; tetszett a Jóistennek irgalmát is velem közleni. Mert mindjárt ez mulandó életnek tovább való kívánásától elmémet elvevé, az örök életnek pedig kívánását bennem felgerjesztette: bűneimnek sokaságát és rútságát Szent Fiának érde-mével elfedezte. Mintha én bűn nélkül éltem volna, oly bátron és örömmel vártam az halállal való szemben szállást, sokszor szívemben kiáltottam: Hol vagyon, halál, a Te fullánkod, koporsó, a Te diadalmad?”

– Ámen – mondta rá csendesen nagytiszteletű Bod Péter lelkész úr. Majd egy percnyi hallgatás után folytatta ott, ahol a nagyasszony abbahagyta Pál apostolnak a korinthusbeliek-hez írott I. levelét:

„A halál fullánkja pedig a bűn; a bűn ereje pedig a törvény. De hála az Istennek, aki a diadalmat adja nekünk a mi urunk, Jézus Krisztus által.”

Magyar irodalmi történetek 8.

VALEDICIT PATRIAE

(Balassi Bálint és Rimay János)

– No, itt a falu szélén töltjük az éjet. A várba nem is próbálunk meg bejutni. Egyik az, hogy bevehe-tetlen, más meg, hogy nem szeretnék újabb pereket. Jobb, ha szépen meghúzom magamat lengyel földön, míg itthon elülnek a viharok. A lovakat megitattátok?

– Igen, mester. Micsoda egy hely! Hihetetlen. Már attól szédül a fejem, hogy fölnézek rája. ?! Hol vagyunk egyáltalán?

– Ez Árva vára. Rajta túl, az már Lengyelország.

– Akkor mégis fölmehetnénk. Hiszen hát akkor ez a mi várunk.

– Igazságod vagyon, ugyan ki volna árvább most énnálam?

– Azért mi itt vagyunk. S leszünk is mindhalálig.

– Szóval még tán reggel is itt lesztek?

– Csak nem halni készül, mester?

– A halál minden nappal közelebb lopakodik hozzám. Mert ölnek engem naponkint az asszonyok. Főleg egy, előtted is nyilván vagyon, kire emlékezem. Úristen, hogy lehet az kegyetlenségnek olyan nagy szépség a fészke?

– Ez szépen volt mondva. Ahogy az egrieknek írott búcsú is igen míves egy darab, elmondhatom ám fejből. Azóta ki tudja, hányan másolák már le?

       Ó végbelieknek,
       Ifjú vitézeknek
       dicséretes serege!
       Kiknek ez világon
       szerte-szerént vagyon
       mindeneknél jó neve,
       Mint sok fát gyümölccsel,
       sok jó szerencsékkel
       áldjon Isten mezőkbe!

– Na, most reánk is reánk férne az áldás, János ecsém. Lásd, engem lassan kiüldöznek ez világból.

– De az ének megmarad. Meg a szép magyar komédia is.

– A komédia? Hogy is mondják? Felét húzd ki, más felét égesd el!

– De hisz azt kinyomattuk. Az énekeket peniglen megőrzi, jónehány ifjúnak az maga kezével írott könyvecskéje!

– Én csak nevetem azokat, akik akármi írásimat elméjeknek csomós pórázára kötvén sok igéknek, neveknek megváltoztatásával, elfesletik, megízetlenítik, és az mellett nyelvüket is rajtam fenik.

– Mester, míg én élek, az nálam lévő énekekből egy jottányi el nem veszhetik. És egy Rimay minidig megtartja szavát!

– Nekem elég is az, hogy te, és egyebek, kik ollyak, mint te, szeretnek mindhalálig, és elméjükből ki nem kopik az én emlékezetem.

– Már megint az halál jár fejében, mester?

– Emlékezz, mit mondott az a kapucinus barát ez világnak forgandó voltáról: Fontoljátok meg, szerelmes barátaim, az ember estve frissen és egészségesen fekszik le, és másnap, óh, fájdalom! halva kel fel.

– Meghalni egy nő miatt? Van még lány meg asszony a világon, azon kívül is. Eddig is volt, hát ezután is lesz!

– Ki ne mondd nevét annak, én elhatározám, nem említem többé Júliát immár versül.

– Annát se?

– Azt még kevésbé. De meg hát az egykutya.

– Tudom én jól, csak az fogadalom miatt kérdeztem, mennyire vegyem komolynak, mester.

– Halálosan.

– Csakhogy itt nem kell ám kimondani, kimondja helyettünk szerelmesünk nevét az Ekho. Pál vitéz épp imént próbálta meg az maga Mártáját kimondatni véle imígyen:

Ki az ki e sok kínba márta? Mire Ekhó ráfelelé: Márta.

– Persze, tudom, ez a hatalmas sziklafal Ekhót rejteget. Magam is próbára tettem egynehány eszten-deje, amikor legutóbb kelletett kibujdosnom lengyel földre. Várjál csak! Hogy is volt?

Igazán ki neve, kit jómnak felette lelkem ide kívánna?

– Anna? Már megint Anna? Hát sosem lesz vége ennek, mester?

– Már azt hiszem, ez csak vélem együtt múlik el. Ez volt rendelve énnékem mind kezdetektől fogva. Tudod, már a Beteg lelkeknek való füves kertecskét Anna pénzén nyomtattuk ki apám vigasztalására Krakkóban, nagytiszteletű Bornemisza Péter akaratjából. Azóta már prédikátor uram is követte apá-mat oda túlra. Ládd-é, már akkor Anna volt az én egyetlen segedelmem, penig még jóformán gyermek voltam. Talán tizennyolc, ha lehettem. És még nem is ismertük egymást.

– Akkor miért nem őt vette felségül, mester?

– Elvettem volna én, csakhogy már asszony volt, amikor Egerben megismertem, s szeretőmmé tet-tem. Akkor ő már a második férjét koptatta, noha csak egy évvel idősebb nálam. De meg is volt az eredménye. Olyan mestere az ölelésnek, hogy az cortigiana, a Hannuska Budowskionka, az kit tavaly ilyenkor megverseltem, nyomába se jöhetett.

– Hannuska? Mindig Anna, mester?

– Úgy valahogy.

– És Dobó Krisztina?

– Jaj, ne is említsed nekem életem megrontóját, ki miatt ártatlanul annyi veszedelem ért. S mit kap-tam cserébe? Nem mondom, szép volt, szűz volt. De hideg volt, soha fel nem engedő, és aztán hamar hívségének is vége szakadt.

– Minek abból nagy ügyet csinálni, mester. Azt tartja a mondás is, hogy egy asszony se halt még meg hívtelenség miatt, de épp elég sok olyan volt már, ki éppen abból élt. Ez már csak így van az házasságban.

– Csakhogy én egy boldog mindenséget hagytam el érette. Úgy cselekedtem bolondul, mint az egyszeri pór, ki mikor elveszté a kését, annak helyébe egy darab fát dugott, hogy a helye üres ne le-gyen. Öleltél már darab fát?

– Asszony helyett?

– De micsoda asszony helyett! Kezdettem is a minap Annámról egy új, rövid énekecskét, melyben kiválóságát megjelenteném.

– S a fogadalom?

– Ezt még előtte kezdettem. Még csak négy sor.

       És vajjon gondol-é rám még drága Annám,
       (az én szénfekete, friss mennyei mannám,
       az ki az ágyban is… ó, de nagyon rég volt.)
       Éji félhomályban fel-felizzó fényfolt.

– Lesz tovább is?

–Miért is ne? Írjad, barátom!

       Az másfél ezerben és nyolcvankilencben
       jegyzém Árva vára alatt hevertemben.
       Mikor árva fejem adám bujdosásra,
       elhagyván, ki hív volt, bízván magam másra,
       kitől megcsalattam, s lettem bűnöm bánva
       mint az sík mezőben meredő egy szál fa.

– Ez megint gyönyörű. Az a nő nem tudja, mit veszít azzal, hogy ahhoz a Forgáchhoz készül férjhez menni!

– Miféle Forgáchhoz?

– A kis Zsigmondhoz.

– De hiszen az még siheder. Jó ha megvan tizennyolc. Anna meg igencsak elmúlt harminc.

– Nem a kor számít. Különben a minap hallottam erről egy jó szólást. Panaszolkodik egy fehérnép, hogy ő a harmincadik esztendőhöz közel vagyon. Mire egy jóakarója, hogy felvidítsa, azt mondja néki, vigasztalja magát azzal, leányasszony, hogyha közel is van hozzá, minden nappal már távolodik tőle.

– Jó történet, akárki fundálta is.

– Az érett nő, úgy látszik, friss húst akar, a fiú meg rangot, nagy vagyont. Üzlet az efféle, nem szerelem. Így megy ez mostanában minálunk, Magyarországban.

– No, ha így van, nem is lát többé engem ez az ország.

– Bár élhetnénk békességben, jólétben! Az erkölcsök is mások volnának.

– Békességben? Magyarországban sosem lesz békesség. Itt mindig egymásra uszulnak az emberek. Irigységtől, féltékenységtől, tehetségtelenségtől hajtva. Az ki meg úr rajtunk, akár török, akár magyar, akár német, csak örül, mert könnyebb uralni a belül meghasonlott országot.

– De hát mégse mehet el innen mindenki. Kell, hogy a jó, a tisztességes, az érdemes előbb-utóbb megkapja a maga jutalmát.

– Két vacak arany tallérért, falatnyi hatalomért a magyarok a saját anyjukat eladják. Gondolj apám sorsára, vagy a nagybátyáméra. Szegény jó Dobó István! Na, ő éppenséggel megkapta a maga magyaros jutalmát Eger várának csodálatra méltó megvédéséért. Jóformán másnap már börtönbe hurcolták. Ő lett volna felségáruló? Aki az életét tette kockára a királyért, a hazáért? Csakhogy valaki odafönt kinézte magának kevés jószágait. És minálunk talpnyalóban, feljelentőben, fizetett hamis tanúban sosincs hiány. Tanuld meg jól a leckét, te még fiatal vagy. Te még időben elmehetsz innen, ha nem akarsz úgy járni, mint én.

– De nagyon neki vagyon keseredve, mester.

– Gondolod, ha újra jönnék az gaz török Eger ellen, találtatna még egy ízben olyan jó bolond, mint Dobó bátyám volt? Ebből az Ungnád Kristófból se néztem ki, de már ő is odavan. Ki tudja, mi lészen, mi jön még reánk. De igaz is, elég volt mára. A végén valami itt vigyázó jóakarónk megírja az országbírónak, hogy mi itten miket is beszéltünk. A legjobb, hogy most szépen eltesszük magunkat holnapra. Reggel meg elválunk. Néktek visszafelé is vagyon utatok. Nékem már csak előre, tovább. Majd csak egyszer, akkor térek még haza, az mikor a halálommal akarnék találkozni. Valami jóféle háborúban a török ellen. Hogy majd, mielőtt béhunynám szememet, jó szívvel elmondhassam: „Te katonád, voltam, Uram, és mindétig is a te seregedben jártam.”

– Ígérem, ott leszek, s lejegyzem, ami csak kívántatik.

– Köszönöm, tudom, te vagy egyetlen hív és méltó tanítványom, s az leszel halálom után is.

– Ámen.

Magyar irodalmi történetek 7.

A KÖTÉS NAPJA

(Kazinczy Ferenc és Török Szophi)

– Isten adjon szép napot, gróf úr! – köszöntötte a vendég egykori munkatársát, főnökét.

– Neked is, öcsémuram – viszonozta Kazinczy üdvözlését Török Lajos. – Örülök, hogy két év után új-ra látlak. Jobb színben, talán jobb egészségben is.

– Köszönöm, hogy gróf úr szinte azonnal válaszolt levelemre, és ideinvitált magához.

– Hozzánk, öcsém. Hozzánk. Mintha úgy emlékeznék, azelőtt tegeződtünk.

– Lehet, gróf úr, de az még az előtt volt. És megtapasztaltam, kevesen szeretnek ilyen magamfajta börtönviselt emberrel szóba elegyedni. S még kevesebben emlékeznek arra, hogy azelőtt per té vol-tak vélem.

– Azelőtt, az előtt… Ne csűrd-csavard a szót, öcsém, mert azt én nagyon nem állhatom.

– Csak azt mondtam, hogy igen megfogyatkoztak a barátaim a börtönévek alatt.

– Na de hagyjuk már a múltat, amin úgyse tudunk változtatni.

– A jelen se sokkal kellemesebb.

– Beszélik, a családod jól kiszámolt téged az örökségedből.

– Csak Bányácska az enyém. De az még nincs is, most épül. Így aztán, most se állás, se pénz, se fedél.

– Tudod, öcsém, a Török-família nem pénzhez-fedélhez szokta adni a lányait.

– Hát hozzám adnák még most is, így is?

– Ha ő úgy akarja, mi mást tehetnénk. Hogy aztán valamely poéta engem is kiszerkesszen, hogy „édesatyja nem édes atya volt. Elfelejtett minden emberi és atyai érzékenységet, mert azt hitte, hogy a gyermek csak keménységgel neveltethetik jól.”

– Isten mentse meg Szophit a Fanni sorsától. De vajon ő mit gondol?

– Azt ne tőlem kérdezd. Menj, és tőle tudakold meg, akar-e hozzád menni. Na, eredj, a kertben meg-találod a lányokat!

*****

– Bonjour, mademoiselle Sophi! Bonjour, mademoiselle Marie-Luise!
– O nein, mein Franz! O nein! – csattant fel válaszul Szophi.
– Jaj, Franci bácsi, tudod, nagyon elege lett a franciákból! – csicseregte tudálékosan Marie-Luise.
– A franciából – igazította ki a nővére. – A néném Bécsben azt akarta, hogy egészen franciává váljak.
– És szerzett hozzá egy francia férjnek valót is! – kotyogott bele ismét a kisebbik Török-lány.
– Ugyan, hagyd már – intette a nővére.
– Miért? Franci bácsi úgyis megtud mindent, ha akar. Igaz?
– Igen, hallottam a felbomlott eljegyzésről. Az az igazság, ha meg lehet szólni valakit, mindig akad bőven jelentkező. A rossz hír magától terjed, mint a járvány.
– A néni úgy tartja, ebben az országban nem lehet élni. És aki csak teheti, meneküljön innen. Párizs! Igen. Ott van az élet. A szabadság. De legalább is Bécsben.
– Lehet, hogy a néninek igaza van. Bessenyei is egyre Párizsba vágyik, Batsányi is oda tart.
– Tudja, Ferenc, én már nem is reméltem, hogy újra láthatom. Ki gondolta volna, hogy visszajön ide, ahol annyian elárulták, annyian megcsalták.
– Akkor most örül? – kérdezte Kazinczy, de tudta, a lány úgysem fog válaszolni, hiszen már így is nagyon kiadta magát.
– Akkor most majd te is elmégy, Franci bácsi? – szólalt meg újra Marie-Luise.
– Nem. Én már itt maradok. Mindenki nem mehet el. Mi lenne akkor ezzel az országgal? Én már be-érem azzal a kis szabadsággal is, ami itt elérhető. Tudják, kisasszonyok, egy dolgot nagyon meg-tanultam ez alatt a majd tíz év alatt: hogy milyen kevés kell a boldogsághoz. Néha elég egy toll meg egy darab papír. És a boldogság gyakran ott van egy karnyújtásnyira, csak nem figyelünk oda, nem becsüljük meg eléggé.
– Mire gondol, Ferenc?
– Hogy most vajon hajlandó volna-e dalolni nékem újra, úgy mint régen.
- Énekelj egyet, Szophi! – kérlelte nővérét Marie-Luise is.
– Ha csak ez a kívánsága, énekelek. De ne feledje, én nem vagyok művész, csak egy falusi amatőr. Meg itt fortepiano sincsen.
– Csak rajta – bíztatta Kazinczy, és nekidőlt egy romos faldarabnak, amely a kert valamikori kerítése lehetett.
  Amikor Szophi befejezte, mindkét hallgatója tapssal köszöntötte. Csak a harmadik, a hideg hold, amely előbújt a dalra, az maradt néma.
– Szörnyű volt ugye? – szerénykedett Szophi, aki egész belepirult az igyekezetbe. – És most, mire gondol? – szegezte kérdését újra Kazinczynak.
– Most magára, kedves – kezdte halkan a férfi. – Hogy vajon így, most, mindazok után, amik történtek, elfogadna-e, boldoggá tenne-e azzal, hogy feleségül jön hozzám. Csak hát nem tudom, kié is a szíve.
  A tiéd, tiéd – rebegte Szophi, és egészen nekidőlt a férfi mellének. Az szinte azonnal átölelte, és megcsókolta a lányt.
– Jaj,de jó! Jaj, de jó! Megcsókolta! Megcsókolta! –kezdett bohókásan ugrándozni Marie-Luise, és tapsolt hozzá.
– Csendesebben, kicsim – szólalt meg váratlanul előlépve Török Lajos. – Kijöttem. Már kezdtem aggódni, hol maradtok ilyen sokáig. Már esteledik.
– Apus, apuska! – tört ki az öröm újra a kisebbik lányból. – Franci bácsi megkérte Szophi kezét!
– Gratulálok, fiam – nyújtotta a kezét Török Lajos Kazinczinak. Az egy darabig megszólalni sem tudott zavarában. Csak szorongatta a kinyújtott kezet. Aztán:
– Köszönöm, köszönöm, köszönöm – ismételgette.
  Így történt-e pontosan, vagy sem, ma már nehéz volna ellenőrizni. Szerencsére rendelkezésünkre áll egy megbízható tanúvallomás. Az egyik érintetté.
Kazinczy Ferenc ugyanis majd tíz év múlva, a boldog, bőséges gyermekáldással szolgáló házasság távlatából a magyar költészet egyik első szonettjében idézte föl ezt a napot.

Mely boldog óra tűnt fel életemnek,
Midőn a két szép testvér karjain,
Szökdelve jártam a rom halmain,
S hol a pataknál lengenyék teremnek.

Itt lábainál imádott kedvesemnek
Elnyúltam a part bársony hantjain;
Dallott, s elfogva alakján s hangjain,
Megnyílt az ég szememnek és fülemnek.

Storazzi szép ajkán nem lebegének
Mennyeibb hangzások, mint e bájos ének,
Mint e hajlékony, rezgő, lágy beszéd.

De bájosb, édesb volt, mellyel pirúlva,
A hold szelíd fényében, s rám simúlva,
Ezt nyögte az édes lyány: Tiéd! Tiéd!