2018. február 28., szerda

Tükörcserepek 18.



Szexuális felvilágosodás

   Amikor én voltam iskolás, még nem volt hivatalos szexuális felvilágosítás. Illetve semmilyen sem volt. Ötödikesek vagy hatodikosok voltunk, amikor legjobb barátommal és osztálytársammal, Andrissal húztuk a kézikocsit végig a Nagyboldogasszony sugárúton (amit átmenetileg akkor éppen Április 4. útjának hívtak), a Batthyány (Zerge) utcán át a Szentháromság utcára (akkoriban és még sokáig Hunyadi János sugárút), és tovább az alsóvárosba. A kocsin moslékos kannák.
   Az iskolai konyhai maradékot ugyanis hetente kétszer így kiskocsival szállítottuk el egy gazdához, aki disznókat nevelt, és cserébe ezek egy része visszakerült a konyhára. A szállítás irigyelt, komoly és megtisztelő feladat volt. Először is iskolaidőben zajlott (legalább két óra lógás), aztán férfias dolog (csak fiúk húzhatták a kocsit, a lányok gyengék az ilyen komoly munkára), végül pedig felnőtt nélkül utcán, kocsiúton. Szóval ez csak a nagyok, (értsd felsősök) kiváltsága volt.
   Egész úton oda-vissza azon vitatkoztunk, hogyan is születik a gyerek. A gólyamesében már rég nem hittünk. Innen-onnan annyit tudtunk, hogy a gyerekcsináláshoz egy férfi és egy nő kell. Voltak jólértesült fiúk, akik mindenféle csúf részletekkel akartak elkápráztatni bennünket, na de az éles ész, a logika a mi oldalunkon állt.
   Mert hát ott volt a bökkenő. Ha egy férfi és egy nő olyan, csúnya szavakkal emlegetett együttműködésére van szükség a dologhoz, akkor hogy lehet annyi zabigyerek, akinek nincs apja. Vagy mégis van, de akkor miért nem ismerik, hiszen az anyukájuknak csak tudnia kellene.      
   Felfoghatatlan… Igaz?

2018. február 21., szerda

Tükörcserepek 17


KISZ-tagság

  Felnőtt (felnőtt?) életem éppen akkor kezdtem, amikor a Kádár-rendszer elviselhetővé vált. A szovjet hadsereg jelenlétét elég jól magyarázta a jaltai egyezmény, a nagyhatalmak döntése Európa felosztásáról. Hogy ez milyen kemény realitás, azt, ha más nem, 56 bebizonyította. Ezt el kellett fogadni. Minden más a hatvanas évek közepétől óvatosan mozdítható volt. Erről szólt Kovács András nagyszerű Falak című filmje.
  Nem dicsekvésből mondom, de tény, hogy a gimnázium négy éve alatt kiharcoltuk, hogy a negyedikesek cigarettázhassanak (elkülönített folyosórészen), sőt, ami talán még nagyobb dolog volt a szigorúan ellenőrzött stencilgépek országában: megalapíthattuk a magunk szerkesztette iskolaújságot. Mire az első szám megjelent, már egyetemista voltam, de a szerkesztők tisztelgésként belerakták egy versemet a szeptember végi első számba.
  Részvételem a dologban nemcsak alkotói volt, hiszen három évig én voltam az iskolai KISZ-bizottság kultúrosa.
  Ennek is kalandos előzményei voltak.
  Első elején az osztályok automatikusan KISZ-alapszervezetekké lettek. Mindenki ugyanis KISZ-taggá vált legkésőbb nyolcadikban. A legjobbak már hetedikben. (tiltakozni elméletileg lehetett, de ilyen akkoriban mifelénk nemigen fordult elő.) Így a gimiben szeptemberben rögtön osztálytitkárt kellett választanunk. A legtöbb szavazatot későbbi feleségem és én kaptuk, de én inkább kultúros akartam lenni. Szerveztem is már októberben egy Radnóti-estet (délutánt), egy egész csomó gyerek (fiúk is) mondtak verset.
  Talán híre ment, nyilván ez is közrejátszott, hogy második végén megválasztottak kultúrosnak az iskolai KISZ-bizottságba. Temesi Ferivel (aki a francia tagozatra járt) egyszerre kerültünk a bizottságba, Feri lett az iskolai szervezőtitkár. Az első KISZ-bizottsági ülésen derült ki, hogy valójában sem én, sem ő nem KISZ-tag.
  Nyolcadikban be kellett (volna) adni egy fényképet, és azt ragasztották (volna) be valahol(?) egy tagkönyvbe, s attól fogva KISZ-tag lett (volna) az ember. A tagdíjat persze tőlünk is beszedték, fizettünk is, gyűjtögettük zsebben a bélyegeket, de a hivatalos városi listában nem szerepeltünk tagként.
  Temesi első szervezőtitkári megbízatása az volt, hogy intézze el kettőnk tagfelvételét a városi bizottságnál.

2018. február 14., szerda

Tükörcserepek 16.



Rendetlenség

  Mi alsóban még hátratett kézzel ültünk a régi, fából készült, zöldre festett padokban.
  De aztán felsős korunkra megjöttek az új, sima, ferde tetejű, farostlemez padok, középen a tintatartónak hagyott lyukkal. Ezen kiválóan lehetett játszani úgy, hogy a padtársak felváltva pöcköltek odébb-odébb egy húszfillérest. A cél, a lyukba bejuttatni. Az győzött, akire épp úgy jött a sor, hogy betalált. Nem volt könnyű, de a hatás néha váratlanul nagyot szólt. Ha a húszfilléres az élére esett a pad alsó lapjára, hajlamos volt kigurulni, le a földre, s gurulni tovább, fura hangot adva néha egész a tanári asztalig. 
  Nyolcadikban odáig jutottunk padtársammal, hogy énekórán (könnyen játszottuk az eszünket, mindketten zeneiskolába jártunk), jóformán minden alkalommal beírást kaptunk. A szöveg szinte változatlan volt: „Rendetlen.” „Rendetlenkedett.” „Rendetlen volt.” Szegény Radamesz (az énektanárunk) ezután mindig odatette a kézjegyét. Mi pedig összeolvastuk. Ki volt rendetlen? Hát ő. 
 -Azonnal hozza ki az ellenőrzőjét! – kiabálta, ha elfogyott a türelme.
 -Már ott van – feleltük pimaszul, mert egy idő után tényleg kitettük előre a tanári asztalra.
  Radamesz nem bírt a 32 fős mutáló hangú fiúosztállyal. Azért talán nem csak bennünk lehetett a hiba. 
  Dobcsányi tanár úr, aki a magyart tanította, négy év alatt egyetlen egyszer sem írt be senkinek az ellenőrzőjébe, mégis rend volt az óráin, lestük a szavát, imádtuk a magyart.
Ugye vannak még ilyen tanárok

2018. február 7., szerda

Tükörcserepek 15.



Csizmadia tanár úr

   Harmadikban férfikézbe kerültünk. Csizmadia tanár úr, aki nyilván a háború előtt szokásos reggeli zsoltáréneklésre volt beállítódva, azonnal bevezette, hogy a napot közös dalolással kezdjük. Ehhez az idők szellemében (58 szeptembere volt) legcélirányosabbnak azt találta, ha Az amúri partizánok énekét zengjük együtt. Úgyhogy hamarosan harsogott a termünk attól, hogy "Völgyvidéken és hegygerincen át…" Mi a dallamot nyúztuk, tanár úr az alsó szólamot dörmögte.
   Lehet, hogy az éneklés is segített, de hamar megbarátkoztunk vele, komoly, de kedves, jóindulatú ember volt. Sose bántott minket, s mi, a harminchat komisz fiú se bosszantottuk őt ostoba csínyekkel.
   Hogy milyen nagyszerű ember és tanár, azt negyedikben tapasztaltam meg. Ősszel fájni kezdett a ballábam, főképp a sarkam, a végén már járni is csak úgy tudtam, ha egészen kifordítva, a talpam élére léptem. Orvos, ortopéd cipész, betét, másik orvos. Végül a klinikán, röntgen. Az eredmény: csonthártyagyulladás a sarkamban. Gyógymód: szigorú, többhónapos fekvés. Felkelés csak végszükség esetén. Ez már valamikor január-február táján derült ki.
   Nekem nem is lett volna ellene kifogásom, kellemesnek tűnt, otthon terpeszkedni az ágyban, bevenni azt az egy-két gyógyszert, délelőtt iskola helyett hallgatni nagyanya meséit, meg ha ő nem ér rá, olvasgatni ezt-azt, mindenfélét (akkoriban éppen Brumi mackó volt a kedvencem). Miközben minden, étel-ital, szórakozás az ágyamhoz jön.
   Csak a szüleim rémüldöztek: mi lesz az iskolával? Csak nem leszek évismétlő egy ilyen butaság miatt?
   –Majd elrendezzük – mondta a tanár úr.
   El is rendezte. A közel lakó Andris, a legjobb barátom minden délután hozta a leckét. Ha kellett, elmagyarázta, amit nem értettem.
   Csodás volt. Délelőtt szabad voltam. Délután a leckével egykettőre végeztünk, aztán az ágyamhoz fordított asztalon óriásit játszottunk, építkeztünk, katonáztunk.
   Hetente-kéthetente megjelent Csizmadia tanár úr, átnézte kipipálgatta a füzeteimben a feladatokat, aztán meg szabályosan feleltetett. Kaptam jegyeket, így aztán év végén gond nélkül osztályozható lettem.
   Vannak még ilyen tanárok?