2017. április 26., szerda

Magyar irodalmi történetek 6.


POÉTAI CSIZMATALP
(Arany János és Petőfi Sándor)


   1847 novemberének egy fagyos reggelén ezzel kopogott be Arany János a szalontai ház tisztaszo-bájába, ahol nemrég házasodott barátja, Petőfi Sándor és felesége töltötték az éjszakát egy vastagra tömött dunna alatt.
   –Hahó, ifjú pár! Vár a meleg víz, és a friss reggeli!
   –Az jó lesz – szólt ki Petőfi. – Itt úgy is elég hideg van így reggelfelé.
   –Sajnálom – mondta Arany. – Majd ma jobban befűtünk, hogy tovább kitartson éjszaka. Nagyon fáztatok?
   –Jól összebújtunk, melegítettük egymást. Lásd, minden rosszban van valami jó.
   –Komámasszonynak idekészítettem egy nagykendőt. Azt magára veheti, míg a dézsáig eljut.
   –Köszönjük, János. Már megyünk is.
   –Csak nyugodtan, öcsém. Addig én kinézek a jószágra. A reggelinél majd találkozunk.
   Arany aztán csak jóval később, dél felé került elő, mert elnézett a hivatalba, a jegyzői lakba is, ahol egy kis kamra volt a nótárius irodája. Addigra már eltűnt a konyhából a dézsa, viszont a nagy asztal vidáman virított a hófehér damaszt abrosztól. A kemencében duruzsolt a tűz, fölötte forrt, illatozott a libaleves.
   –Na, csakhogy megjöttél, János – forgolódott a háziasszony, és egy szép nagy levesestálat teletöl-tött a húslevessel, egy kerek tálra pedig kirakta a libahús javát, s a gőzölgő edényeket az asztal köze-pére tette.
   –Hol mászkáltál félnapszám, Jankóm? Már azt hittük, elvitt az ördög. Vagy tán a Pegazus. S vissza se jössz a múzsák szent ligetéből – szólalt meg Petőfi. – Máskor ilyet ne tégy, mert Juliskám még azt hiszi, ez afféle poéta-szokás, és akkor előre megharagszik rám miatta.
   –Nem vagyok én már poéta. Avval a nyavalyás Muránnyal se haladok, pedig bizony Isten próbálko-zom minden este.
   –Nem Murány nyavalyás, hanem tán te, öcsém – nevette el magát Petőfi.
   –Te könnyen beszélsz. De nekem nem csak a költészet, a verscsinálás se megy mostanában.
   –Csakugyan? – nézett fel a tányérból Szendrey Júlia.
   –Mert tudja, ifiasszony, úgy megy az, hogy az ember rágyújt a poétai pipájára. Nagyot füstöl, hogy előcsalja a múzsát, vagy legalább a szúnyogot, legyet elűzze, aztán egy darabig csak rágja a pipa-szárat, s közben kigondol egy rímet. Mely legyen, például tapló. Ha ez megvan, feláll, járkál, gondol-kozik, hol lehetne lelni valami megegyező rímet. Végre egyben magállapodik; tegyük fel ebben: vak ló. Már most előveszi az ember az eszmék omniáriumát, és keresgél eszmét, mely mind a taplónak, mind a vak lónak megfeleljen. S ha ezt meglelte, már kész is a vers, mint a csizmatalp.
   Most Petőfi vette át a szót:
   --Hát akkor talpaljuk meg azt a csizmát! imígyen:

„Mert Szécsi Mária, bizony nem volt tapló,
Wesselényi mégis, követte, mint vak ló.”

   –Na látja, ifiasszony, hát ezt nehéz elviselni. Hallja, költő uram! Ezért is
      „Én kendet utálom, 
       Mint a kulorica-gölődint.”
   Petőfinek se kellett több? Ha már barátja belekezdett: 
     --„Ugyan úgy-e?”
     –„Biz úgy ám!” – vágta rá Arany.
   De még nem volt vége. Jól belemelegedtek a játékba. A két asszony meg csak nézett ijedten, hol egyikre, hol másikra.
     –„Hát kend azt gondolja talán,
      Hogy én kendet szeretem
      Avval a macskapofájával?”
     –„Micsodával?”
     –„Avval a macskapofájával!”
     –„Macskapofámmal?
      Hát te, te sündisznó!
     Aki költőnek tartja magát,
     Pedig holmi cigánytól
     Tanulta a rímek faragását…” – süvöltötte Petőfi. Most már a háziasszony is megelégelte.
   –Ez most komoly? – kérdezte halkan.
   – Hogyne – felelte Arany.  .-- A legkomolyabb vígeposzból, A helység kalapácsából van az egész.
   –Legalább azt áruljátok el, nézett férjére Szendrey Júlia – hogy mi az kukorica-gölödén.
   –Egy olcsó levesbetét, aranyom. Majd holnap csinálunk együtt olyat az ebédhez – szíveskedett Ercsey Julianna.
   Közben újra megjelent  a kisfiú, Laci, akinek annyira tetszett A Szécsi Mária-vers, hogy most is, mint aztán egész nap azt harsogta Hol itt, hol ott tűnt fel, miközben a felnőttek csendesen beszélget-tek volna. Nem is hagyta abba, míg aztán, vacsora után el nem zavarták lefeküdni. Később, még apja halála után is emlegette e két sort, mondván ez Petőfi és Arany egyetlen közös szerzeménye.
   –Nagy kár, hogy egyikük sem vette fel összes költeményei közé. Pedig sokat elárul humorukról, játékaikról – szokta volt befejezni a költő fia a történetet.

2017. április 19., szerda

Feltámadt klasszikusok 22.




SIR ARTHUR CONAN DOYLE


IRÁNY RÉSZEGISZTÁN

I. FEJEZET



   Mielőtt Londonba érkeztem, ahol sem rokonaim, sem barátaim nem voltak, sokat töprengtem, hogyan is rendezkedhetnék be célszerűen. Kapóra jött, hogy egy régi ismerősöm azt ajánlotta, keressem fel Sherlock Holmest, aki éppen lakótársat keres. Megörültem a lehetőségnek, hiszen magam is régi olvasója vagyok Mr. Conan Doyle írásainak, és már vagy száz éve szerettem volna megismerkedni a híres detektívvel. Így történt, hogy módomban volt nemcsak együtt lakni vele, de részt is vehettem némely titokzatos ügyek felderítésében.
   Mondhatom, rendkívül élveztem a helyzetet, leszámítva egyetlen dolgot. Hónapok óta éltem Mr. Holmes házában, és naponta többször végig kellett néznem a jelenetet, amelybe sehogy sem tudtam belenyugodni. Ellenkezőleg. Napról napra jobban bosszantott, s éjjel nem tudtam aludni, ha arra gondoltam, milyen gyáva vagyok, hogy semmit se teszek ellene.
   Ma is, ahogy együtt ültünk a szobában, Holmes bekapcsolta azt az átkozott tévét. Hosszú, fehér ujjai a távirányítón játszottak, aztán megállapodott az egyik adónál, ahol éppen híreket mondtak. Már egy éve, hogy hazajöttem a gyarmatokról, de nem vagyok képes megbarátkozni ezzel az átokverte készülékkel. Most is egy ideig tűnődve néztem, amint barátom arca elborul, szeme egyre keskenyebbé válik, jobb keze, amely eddig a fotel karfáján pihent, lassan ökölbe szorul. De aztán hirtelen úgy éreztem, nem bírom tovább. Talán fejembe szállt a tüzes bor, amit ebédhez fogyasztottunk, nem tudom, de tény, hogy kitört belőlem az elfojtott keserűség.
   – Most mi következik? A Nemzeti Hazugsághivatal mai közleménye? A Hantavédelmi megbízott sajtótájékoztatója? Netán beszélgetés a Nemzeti Főmutyi helyettesével?
   – A kormányszóvivő sajtótájékoztatója. Talán maga is meg akarja hallgatni, Watson doktor? – fordult felém házigazdám.
   – Eszem ágában sincs – feleltem meglehetősen nyersen. – Fontolja meg jól! Gondolja át a következményeit! Ha testileg elfoglalja is, kitöltve az üres időt, mégis természetellenes, beteges folyamat. Átmenetileg talán éles elméjével ellen tud állni neki, de azért a sok hazugság fokozatosan elsorvasztja az agyat, végül tartós elbutulást okoz. Nagyon drágán kell végül megfizetni ennek a múló szórakozásnak az árát. Nemcsak mint jóakarója, barátja, hanem mint orvos figyelmeztetem önt, mert e minőségemben, úgy érzem, némileg felelős vagyok önért.
   Nem sértődött meg. Kivette füléből a fülhallgatót, és felém fordult.
   – Szellemem nyughatatlanságát nem tudom megfékezni mással, mint ezzel a szerrel. Elismerem, veszélyes, de hát mi nem az, kedves Watsonom? Vannak, akik az ételek vagy a szex mértéktelen fogyasztásába menekülnek, mások alkoholhoz, kábítószerekhez folyamodnak. Adjon valami igazi rejtélyt, valami felderítésre váró titkot, és eszembe sem jut, hogy így csillapítsam elmém zakatolását. De talán mindjárt jobbra fordul a helyzet.
  – Miből gondolja – kérdeztem, és felugrottam ültömből, mert mindig izgatott Holmes ragyogó megérző és elemző képessége.
   – Egyszerű – felelte Holmes. – Önnek talán elkerülte a figyelmét az az apróság, hogy tizenkét perce bejött a házvezetőnőm, és bejelentette, hogy Részegisztán önkívüli és agyhatalmazott nagykövete vár odakint, sőt, ahogy most elnézem, a nagykövet már be is lépett az ajtón, és mintegy öt perce mintha beszélne is valamit.
   – Újra kérdezem, ez itt a Baker street 221/b? Mert a kapu fölött a táblán ez volt olvasható – hallottam a nagykövet mélyen elszánt hangját, ahogy odafordultam.
   – Kiváló megfigyelés – mondta Holmes. – De hát akkor miért kérdezi?
   – Mr. Sherlock Holmeshoz van szerencsém? – folytatta rendíthetetlen nyugalommal az agykövet.
   – Parancsoljon velem – mondta Holmes. – És engedje meg, hogy bemutassam társamat, Watson doktort.
   – Üdvözlöm Önöket a magam, valamint Részegisztán nagyhercege nevében.
  – Bocsánat – szóltam közbe – de Afganisztánba utaztomban abban a szerencsében volt részem, hogy megfordulhattam Részegisztánban is, mely, úgy rémlik, akkor még köztársaság volt.
   – Ma is az – bólintott felém a nagykövet. – De nálunk teljes vallásszabadság van, uram – folytatta némileg méltatlankodva. – És ha egy miniszterelnök nagyhercegnek vallja magát, és úgy is viselkedik, mint egy valóságos uralkodó, azon senki sem lepődik meg, senki sem háborodik fel. Elvégre a vallás magánügy, ez az alapvető emberi szabadságjogok közé tartozik, remélem, ezt önöknek itt, Angliában felesleges magyarázgatnom.
   – Nézze el barátom tájékozatlanságát – mondta Holmes. – Csak nemrég tért haza a barbár Afganisztánból, ahol a demokrácia még gyermekcipőben sem jár, ahol még nem is hallottak például a többpártrendszernek arról az igen takarékos formájáról, amely önöknél olyan kiválóan működik.
   – Örömmel tölt el, hogy ilyen neves férfiú, mint ön, érti a mi úttörő kezdeményezésünket, melynek lényege, hogy egy párt mindjárt kettő, így persze minden képviselője dupla mandátummal rendelkezik a parlamentben, ráadásul pártunk azonnal önmaga ellenzékeként is fel tud lépni, szabad választást biztosítva állampolgárainknak, hogy ránk, vagy esetleg ránk szavaznak.
   – Eme kölcsönös udvariasságok után talán térjünk a lényegre – mondta hűvösen Holmes. – Miben állhatok rendelkezésére, uram?
   – Attól tartok, komoly problémával állunk szemben.
   – Azért ennél kissé részletesebben, ha lehet – szólaltam meg.
   – Nos, a bajok akkor kezdődtek, amikor nagyhercegünk nemzeti szabadságharcot hirdetett önmaga ellen. Az utcákon ördögbőrbe öltözött szabadcsapatok kezdtek kószálni, melyek végül meg akarták ostromolni a nemzeti lovardát.
   – A lovardát? – lepődött meg Holmes.
   – Igen. Hozzá kell tennem, hogy a lovardában jelenleg a nemzeti sajtóiroda működik…
    – A tévészékházban pedig nyilván lovakat futtatnak – jegyeztem meg némi rosszindulattal.
   – Néha nőket is – egészítette ki szavaimat a nagykövet, és nem látszott rajta, hogy megbántódott volna.
   – Kérem, ne térjünk el a tárgytól! Mi van a nagyherceggel? – szólt közbe Holmes.
  – Igazán akkor estünk kétségbe, – folytatta az agyhatalmas – amikor ama híres francia királyra emlékeztetve kijelentette, hogy „az álom én vagyok”. És elkezdett nagyot álmodni. Mindjárt kezdetben álomosította a hazai ipart, aztán a mezőgazdaságot. Oda jutottunk, hogy hazánkban már egy tisztességes ebéd is csak álom. Jelenleg épp a tyúkokkal van elfoglalva.
   – Úgy érti, nőzik? – kérdeztem.
   – Szó sincs róla. Valódi tyúkokról van szó. Kiadta a rendeletet, hogy mostantól minden tyúk köteles egyforma méretű, féldecis tojásokat tojni.
   – Érdekes elgondolás – mondta Holmes. – És az eredmény?
 – A tyúkok alól továbbra is rendetlenül, össze-vissza méretű tojások kerülnek elő. Meg kell mondanom, mióta országunk ilyen nagyokat álmodik, ez az első nyílt ellenállás a nagyherceggel szemben. De félek, mindez nem vezet jóra.
  – Ha jól értem – bólintott Sherlock Holmes – arra akar megkérni, hogy kutassam fel, hová mehetett el. Nem lesz egyszerű. De vállalom.
   – Köszönöm, Mr. Holmes. Ugye számíthatunk az önök teljes diszkréciójára – kérdezte az önkívüli és meghatalmazott.
   – Hogyne – feleltem mindkettőnk nevében, annál is inkább, mert fogalmam sem volt, hogy miről van szó.
   – Este hat órakor legyenek a Paddington állomáson – mondta a nagykövet. – Ott várja majd önöket Részegisztán környezetbarát, alkohol meghajtású cirkálója. Kérem, a hajóút lehetséges viszontagságai miatt egy tonnánál nagyobb csomagot ne hozzanak magukkal. A viszontlátásra – hajtotta meg magát, és tűnt ki a képből.
   – Nem értem – mondtam barátomnak, miután, rövid, hatórás csomagolás után indulásra készen összetalálkoztunk az előszobában. Mit keres a vasútállomáson egy tengerjáró hajó?
   – Különvonat az, kedves Watsonom, csak Részegisztán, mint igazi szárazföldi ország, szeret felvágni azzal a hét tengerrel, amely nem mossa partjait, és persze nem létező tengeri kikötőivel, amelyeket viszont, nyilván, csak hajóval lehet megközelíteni. De igyekeznünk kell, mert képzelje, mi lesz, ha a nagyherceg holnap hét tenger ördögének vallja magát!
   – De mégis, mi lesz a dolgunk? – kérdeztem Holmest, hogy valamit mégis értsek a dologból. – Ki ment el? És hová?
  – Erre sem jött rá, kedves Watson? Részegisztán minden korábbinál nagyobb bajban van. A nagyhercegnek, úgy tűnik, az esze ment el. És hogy hová? E pillanatban még én magam sem tudom – hajította a vállamra barátom a hajókoffert, ezzel jelezve, hogy a maga részéről befejezettnek tekinti a társalgást. – Irány Részegisztán!

2017. április 12., szerda

Magyar irodalmi történetek 5.



SZERELMI ÁLMOK
(Arany János és Liszt Ferenc)



   Az 1865. év augusztusának végén, egy ősziesen esős napon egy magas, hullámos ősz hajú, köpenye alatt fekete reverendát viselő férfi lépett ki a csukott bérkocsiból a Nádor utca egyik nem túl fényűző, de új, háromemeletes palotája előtt.
   – Nézzék! Az ott Liszt Ferenc!
   – Bizonyára a Wohlék szalonjába látogat – súgtak össze mögötte a járókelők. Könnyű volt kitalálni: a Wohl-nővérek szalonját egész Pest ismerte. S itt a környéken mindenki tudta azt is, hogy keddenként gyűlnek ide a nevezetes emberek.
Nem is tévedtek. A férfi, belépett a tárva-nyitva álló kapun, és korát meghazudtoló könnyedséggel fölszakadt az első emeletre vezető, kétszer irányt változtató lépcsősoron. Zörgetésére azonnal kinyílt az ajtó, és egy inas nyújtotta kezét. A férfi az inas karjára dobta köpenyét.
   – Jelentse be Liszt abbét –mondta.
   Az inas bólintott, és befelé indult. A vendég követte a nagy, sok ablakával az utcára néző fogadó-szobába.
   – Isten hozta nálunk! – fogadta a belépőt az idősebb leány, Janka.
   – Magam is igyekeztem – felelte Liszt. – Köszönöm a meghívást! – tette hozzá.
   – Mi köszönjük, hogy megtisztelte szerény szalonunkat – viszonozta az udvariasságot Janka. – Mint láthatja, az Ön kedvéért különösen sokan jöttek ma el. Persze, Önnek, akit egész Európa ismer és szeret, ez nem sokat jelent.
   – Megtisztelő, és nagyon kedves. Amint látom, kicsit öreg vagyok ehhez a társasághoz.
   – Ugyan, dehogy is! – csapta össze kezét Janka. Vannak itt idősebbek is. Néhány vendégünket sze-retném is bemutatni Önnek.
   – Például?
   – Például kedves mentoromat a költészet terén. Arany Jánost.
   – A Toldi íróját?
   – Ön ismeri a Toldit?
   – Ugyan! – a balladákat is. Igaz, az anyanyelvem német, de jól olvasok, értek magyarul.
   – Hát akkor menjünk! – húzta vendégét kezénél fogva Janka. Így cipelte át a terem felén, míg elju-tottak egy, a balkonajtónál álldogáló, szerény, polgári öltözéket viselő férfiig. Itt a lány elengedte Liszt kezét, és most a másik férfi kezét ragadta meg.
   – Kedves Arany János bácsi! Hadd mutassam be Liszt Ferencet!
   – Örvendek, uram – nyújtotta kezét Arany.
   – Én örülök, hogy személyesen is megismerhetem a nemzeti ellenállás balladáinak szerzőjét – fogadta el a kinyújtott kezet Liszt.
   – Hallott balladáimról? – csodálkozott s költő.
   – Hogyne! Először Kertbeny keresett fel, és német fordításokat hozott. De azok – köztünk szólva – elég vacakok. Aztán sikerült magyarul elolvasnom őket.
   – Kertbeny lelkes, de borzasztóan tehetségtelen. Petőfit is fordított. Ugyanolyan rosszul. Azt meg nálam akarta elsütni – mondta mosolyogva Arany. – Nem gondoltam volna, hogy verseim Önhöz is eljutnak.
   – Magyar vagyok. Mindig és mindenütt annak is vallottam magam.
   – Erről jut eszembe. Igaz a hír – tért át egy Liszt körül keringő szenzációra a költő – hogy a császári udvarban a Rákóczi-indulót játszotta?
   – Nem kellett hozzá nagy bátorság. Meghívtak, elfogadtam. Aztán ott kitalálták, játsszak valamit. Rögtönözzek. Hát… azt a Belioz-témát választottam. a variációk aztán jöttek maguktól. Mikor kérdezték, miért pont ezt választottam, mondtam, elvégre is magyar vagyok. Ezen kissé meglepődtek. Hiszen Franz Liszt: nyilván német. Vagy osztrák. Esetleg.
   – Érthető – mondta Arany.
   – Igen – folytatta a megkezdett gondolatot Liszt – de én azt vallom, mindenkinek joga eldönteni,  minek vallja magát. Régen rossz, ha mások akarják megmondani, ki vagyok én, vagy maga, vagy a kisasszony. Én magyar vagyok!
   – Ebben én nem is kételkedtem soha! – mondta Arany.
   – Furcsa a világ, tudja? – kérdezte elgondolkodón Liszt. A két neves vendég ekkor már az oldal-szoba erkélyén állva pöfékelt. Arany pipázott, Liszt egy szivarra gyújtott rá. – Ha átlépem a határt – folytatta a muzsikus – senki nem vonja kétségbe magyarságomat. De itthon?
   – Na igen – bólintott Arany. – Itthon különösen az utóbbi húsz évben, nagyon megsokasodtak a magyarnál is magyarabbak. Felkértek egy epigramma megírására. A szabadságharc szolnoki emlékművére. Nem vállaltam,, de aztán kiírtam magamból a dühöt. Így:

Itt nyugosznak a honvédek.
Könnyű nekik, mert nem élnek.

   - Kik ezek, akik most feljogosítva érzik magukat arra, hogy másokról eldöntsék kicsodák?! S me-gint előjöttek a százszor elátkozott csúfoló ragadványok. Hogy a német mind labanc, a cigány mind lótolvaj, a zsidó meg csupa uzsorás. Hogy a tótot és rácot már ne is említsem. Tudja, írtam egy na-gyon keserű komikus eposzt a szabadságharc bukása után, a saját ostobaságunkról. Egy allegóriát, hogy értse. Hogy mit kellett hallgatnom aztán! Csak azért, mert cigányokról szólva beszéltem ma-gunkról. Mert hogy, mondják, mi sokkal különbek vagyunk.
   – Tudja, – magyarázta Liszt – , életemben két nagyszerű magyar hegedűvirtuózzal volt szerencsém találkozni. Biharival és Reményi Edével. Európában senki nem vonta kétségbe magyarságukat.
   – Értem, az egyik cigány, a másik zsidó –  mosolyodott el Arany.
   – De csak itthon – zárta le a témát Liszt – Lehet, hogy vissza kellene mennünk a társasághoz?
   – Menjen csak, én még kiverem a pipámat itt az erkély rácsán – mondta Arany.
   Épp jókor, mert az erkélyajtóban feltűnt Wohl Stefánia. Láthatóan megörült, hogy két neves vendé-get még együtt találja.
   – Minden rendben? – kérdezte – A nővérem már a zongoránál ül.
   – Hát akkor menjünk – mondta Liszt. – Különben kiválót beszélgettünk. De most már ideje, hogy meghallgassuk a nővére zongorajátékát. – A madarak nagyon szépeket csicseregtek róla.
   – A madarak! – legyintett bosszúsan a lány. – Tényleg meghallgatná, mester?
   – Szívesen, de csak ha megígérik, nem csinálnak olyan butaságot, mint az a másik kislány, akinek a játékát néhány éve volt szerencsém meghallgatni Pesten.
   – Ferenczi Terézre gondol, mester? Ő megölte magát.
   – Igen. Hallottam, mi történt vele.
   – Költőnek is igen tehetségesnek tűnt – mondta Arany. – Csak hát nálunk egy nőnek nincs könnyű a dolga, ha művészi hajlam van benne.
   – A nőknek sehol sem könnyű. Higgyék el, Franciaországban sem. George Sand is drágán fizet azért, mert művész mert lenni.
   – Őt Petőfi se szerette. Azt mondta, egy nő írjon szebben, nemesebben – mondta Arany.
   – De Szendrey Júliának mégis George Sand a példaképe! – csicsergett közbe Stefánia.
   – Jaj, Júlia – sóhajtott Arany. – Nem sok boldogság jutott neki. S azt mondják, sokat betegeskedik mostanában.
   – Nem lehetne valahogy segíteni rajta? –kérdezte együttérzéssel Liszt.
   – Nem hiszem. Ő maga is nagyon titkolja a dolgot. Talán valami női baj.
   Aztán Valóban meghallgatták Jankát. Chopint játszott. A forradalmi etüdöt. Egészen belepirult a lendületes előadásba. Liszt szeme örömmel pihent meg a tehetséges nő boldogságtól ragyogó arcán. Aztán a még mindig mellette álldogáló Aranyhoz fordult.
   – Nagyon tehetséges. És gyönyörű – mondta. – Most már értem a pletykát, hogy maga is megpör-kölődött kissé a lángjától.
   – Ugyan, ugyan – szabadkozott Arany – nagyon öreg vagyok én már ahhoz.
   – Csak semmi szabódás. Meg is gyóntathatom, fel is oldozhatom. Felszentelt pap vagyok.
   – Köszönöm, nem élek vele – felelte Arany határozottan.
   Liszt arca egy pillanatra megkeményedett, aztán szeme újra rátalált a zongoránál esetlenül hajlongó Wohl Jankára.
   – A szerelem – sóhajtott – nem ismer korlátokat . – Majd egy kis habozás után hozzátette: – Megmutatom.
   A vendégek udvariasan megtapsolták a házigazda produkcióját, de aztán a figyelem Lisztre fordult. Ő határozott léptekkel odament a zongorához. Leült. Egy percig várt. Tökéletes csend lett. Aztán szép, zengő hangján bejelentette:
   – Szerelmi álmok.
   És játszani kezdett. A zongora csodálatos hangzásaival elvarázsolta a társaság tagjait. Amikor a zene elhallgatott, a terem zengett a tapstól, a bravótól. A muzsikus, mintha nem is hallotta volna, fel-állt, meghajtotta a fejét, és senkire sem nézve, hosszú léptekkel kiment a teremből. Az előszobában a vállára dobta a köpenyét, és lesietett a lépcsőn. Még mindig szó nélkül beszállt a rá várakozó kocsiba. Intésére a kocsis elindította a lovakat.
   A másnapi lapok tele voltak a Wohl-szalon legújabb szenzációjával: Liszt a Szerelmi álmokat játszotta!

2017. április 5., szerda

Magyar irodalmi történetek 4.



ADD TOVÁBB!
(Arany János és Madách Imre)


  Vasárnap délután volt. A kihalt Üllői úton egy nyitott bérkocsi cammogott. Aztán vártalanul, nagy ho-ho-hó-zásra megálltak a lovak. A kocsi kerekei mozdulatlanná váltak. A kocsis a tartóba illesztette az ostort, aztán leugrott, hogy segítsen utasának is lekászálódni. Madách megtámaszkodott az oda-nyújtott kézben és leugrott a keményre döngölt, földes útra. A fiakeres leadta utasa kis útiládáját (az épp csak a legszükségesebb holmit hozta magával).
  Még sosem járt egyedül ilyen messze a belvárostól. Igaz, diákkora óta Pesten is ritkán fordult meg. A rabság ideje nem számít. Neki Sztregova az otthona, ahonnan Gyarmat is fényes nagyvárosnak látszik.
  Amikor nyár elején előbb Pétery Károllyal, majd Jámbor Pállal jött Aranyhoz, a kocsit azok szerez-ték. Azt is tudták, hova kell jönniük (persze nem csoda, ez a ház, Arany lakása egyben a Szépirodal-mi Figyelő szerkesztősége is volt).
  Most magának kellett bérkocsit fogadnia. Szerencsére nem volt nehéz dolga. Az ismerős Kecskemé-ti utcán akár válogathatott is: ott sorakoztak a fuvarra váró kocsik a keskeny téglajárda mellett. Mint régi ismerős, köszöntötte az egyetem épületét. Változást nemigen vett észre rajta, csakhogy egy kicsit kijavították, s régi barna színe helyett valami világos zöld-félével meszelték be. Elment az egyetemi templom jól ismert épülete előtt. Vetett egy pillantás a Károlyi-palotára és odébb a Landerer és Heckenast könyvnyomdájára. Most kicsit bánta, hogy vasárnapra halasztotta a pesti látogatást, ha hétköznap van, benézhetett volna ide, elintézhette volna a Vasárnapi Újságra való előfizetés megújítá-sát. Majd legközelebb, határozta el. Visszasétált néhány lépést, közben ugyanis már kiválasztott magának egy bérkocsit, amelyiknek a gazdája szimpatikus, nyílt arcú, és öltözéke alapján ítélve magyar fiatalember volt. Az úton ugyan nem sokat beszélt. De most, hogy megérkeztek, megszólalt:
  – Ez az! Üllői út hét.
  Madách felnézett a házra. Szép, arányos homlokzatú, egyemeletes épület volt. Nagyon elütött a környék főképp földszintes házaitól. A kocsis észrevette, hogy a házat nézi, hát folytatta:
  – A szerkesztő úr háza. Gyakran jönnek hozzá látogatók.
  (Honnan tudta volna a bérkocsis, hogy Aranyék csak bérlik a ház első emeleti lakását. Ilyen kis palotára nemcsak ma, akkor se tellett egy író keresményéből.)
  – Hát, köszönöm – mondta Madách. Leszámolta az előre megállapodott összeget a kocsis markába.
  – Megvárjam az urat?– kérdezte az mély meghajlással, ami mutatta, meg van elégedve a fizetséggel, a borravalóval.
  – Köszönöm, ne. Vagy tudja mit? Adok még ötven krajcárt. Ha egy óra múlva nem jönnék vissza, vagy nem üzennék, akkor nyugodtan elmehet. Rendben?
  – Hogyne. Nagyon megfelelő lesz így. – Addig elálldogálunk itt a lovacskákkal – paskolta meg játékosan a rudas nyakát.
  Madách elköszönt, és belépett a hívogatóan nyitva álló kapun. Felnézett, megcsodálta a szép, kazettás mennyezetet, amely jócskán megemelte a ház eleganciáját, aztán felment a félkör alakban hajló lépcsőn. Megállt az emeleti lakás ajtaja előtt, letette maga mellé a földre a kis zöldre festett ládát, és határozott mozdulattal bekopogtatott.
  Egy perc múlva kinyílt az ajtó, egy fiatal cselédlány nézett ki az előszobából.
  – Arany János akadémikus úr itthon van? – kérdezte Madách, az izgalomtól kissé rekedtes hangon, mert eszébe jutott első, sikertelen látogatása.
  – Igen – felelte a cselédlány. – Kit jelenthetek be neki? – kérdezte aztán.
  – Madách Imre, alsósztregovai földbirtokost.
  – Egy pillanat – mondta a lány, és nyitva hagyta bejáratot. Így Madách láthatta, ahogy kinyitotta a fogadószobába vezető ajtót, és eltűnt mögötte.
Valóban, egy perc se telt el, újra nyílt a szobaajtó, de nem a lány jött vissza, hanem kezében hosszú szárú pipával maga Arany János.
  – Isten hozta, képviselő uram! – köszöntötte vendégét. –Újra Pesten?
  – Csak erre a látogatásra utaztam fel, akadémikus uram – felelte a vendég.
  – Jaj öcsém, ha megengeded, hogy az idősebb jogán tegeződést ajánljak, hagyjuk a fölös udvariaskodást. Inkább jöjj, és foglalj helyet családom körében.
  Betessékelte a még mindig zavarával küszködő Madáchot. A fogadószobában szép, csipketerítővel borított kerek asztal mellett ült Arany felesége, mellette a nagylány, Juliska. Épp valami levelet olvasott fel az anyjának. A fiú, a nevezetes Laci, az ablaknál egy karosszékben olvasott, de a vendég beléptekor letette a könyvet az ablakpárkányra, és felállt.
  – Ismerkedj meg akkor családommal. Nőm, Juliska lányom, Laci fiam – mutatta be Arany a szobában tartózkodókat a vendégnek. – Madách Imre, a nagyszerű Ember tragoediája szerzője – mutatta be vendégét is. – Na, foglalj helyet – mutatott egy karosszékre, amely a szoba sarkában, egy kis asztal mellett állt. – Ne zavarjuk meg a nőket. Épp Rozvány Erzsébet levelét olvassák. Ez egy szomorú történet, tudod? – magyarázta Arany, miközben Madách elhelyezkedett a felajánlott széken. Közben a házigazda folytatta az elkezdett történetet: – Valamikor házitanító voltam a Rozvány Betti fiútestvéreinél Szalontán. Onnan az ismeretség. Aztán erővel, családi akarattal a lányt eljegyezték egy nála jóval idősebb emberrel, aki később hősiesen harcolt 48-ban, de ezért a bukás után három év börtönnel sujtották. Amikor megtört öregemberként kiszabadult, Betti (mi mást is tehetett), hozzá-ment. Azóta őrlődik ez a két tisztességes ember a házasság rabságában. Mindkettő boldogtalan. És úgy látszik, nincs menekvés. Betti néha hozzánk (leginkább nőmhöz) fordul, ha ki akarja önteni a szívét. De segíteni mi innen végképp nem tudhatunk.
  – Az én boldog házasságom is rabságom ideje alatt ment tönkre, pedig az csak egy esztendő volt összesen. Gyönyörű gyerekeink vannak, két lány, egy fiú. Mi elváltunk. És azóta semmi sem olyan, mint azelőtt. S nem is lesz már sohasem.
  – Istenem, hány élet veszett el vagy ment tönkre a szabadság reményéért! – sóhajtotta a házigazda.
  – Mégis, ha lehetne, újra kezdenénk – mondta keményen Madách. – De hogy visszatérjek a mai naphoz. Szeretném megköszönni, bátyám-uram, hogy elolvastad munkámat, és azokat a túlzóan dicsérő szavakat is, melyeket leveledben voltál szíves hozzám intézni vele kapcsolatban
  – Én tartozom köszönettel, öcsém, az élvezetért, melyet nekem szereztél. Munkád nem hibátlan ugyan, de így is, amint van, vitathatatlanul remekmű. Petőfi óta ez az első olyan munka, amely teljesen saját lábán áll, és mind koncepciója, mind kompozíciója tökéletes – felelte Arany. Odasétált a fal mellett álló pipatóriumhoz, letette a pipát. Felvett egy másikat. Odakínálta a vendégnek.
– Köszönöm, nekem tilos. A tüdőm miatt – mondta a vendég.– Talán ki is lehetne adatni a drámámat? Vagy inkább a színház? – kérdezte még rekedtebb hangon Madách.
  – Azt szeretném, hogy a Kisfaludy-társaság adja ki. Így egyfelől neked a kiadással nem is kellene törődnöd, nem kellene alkudoznod nyomdával, könyvkiadóval, könyvárussal, és eleve biztosítva volna egy nem kis számú, irodalmat kedvelő, értő olvasótábor is. Másfelől a Társaság is jól járna, végre igazi, új, magyar remekművet adhatnánk pártoló tagjaink kezébe.
  – Szóhoz sem jutok a megtiszteltetéstől – mondta Madách.
  – Akkor csak hallgass, öcsém, mert a dolog rosszabb oldalát még nem mondtam el. A Társaság szegény, így túl nagy honoráriumra ne számítsál. Igaz kockázatod sincsen vele. Nem járhatsz úgy, mint én a Toldival, hogy olyan szerződést írtam alá, amit később meg kellett bánnom. Mert az eladás csak nekem állt érdekemben, a könyvárusnak jóformán mindegy volt, fogynak-e vagy sem a kis kötetek. A munkát kiadásra én előkészítem, és, ha megengeded, itt-ott javítgatok is kissé, főképp az íráskép meg a verselés hagy némi kívánnivalót maga után.
  – Hogyan köszönjem meg jóságod, amivel ezt a hatalmas munkát magadra vállalod? Szégyellem is, hogy hitvány kéziratommal elvonlak sokkal értékesebb, alkotó munkádtól.
  – Te csak ne szégyenkezz. Légy büszke arra, amit létrehoztál. Ha valami a mi időnkből biztosan megmarad az utókor számára is értéknek, olyannak, amivel Európa előtt is büszkélkedhet a magyarság, az az Ember tragoediája lesz.
  – Ha csak a felét merném hinni – mondta Madách.
  – Juliskám, egy kis teát, süteményt kaphatnánk a beszélgetéshez? Vagy inkább egy pohár bort?
  – Ha lehet, inkább teát – mondta a vendég.
  – Meddig maradhatsz? Van már szállásod? – kérdezte Arany.
  – Nem akarnálak feltartani. Elvégre vasárnap van. Nem szeretnék a terhetekre lenni. A Váci utca táján majd csak találok egy megfelelő fogadót éjszakára – mondta a vendég – Aztán holnap reggel irány Vác, onnan kocsival Gyarmatra és haza.
  – Maradj nálunk éjszakára. Akkor vacsora után még beszélgethetünk egy jót. Laci majd átadja egy éjjelre a szobáját. Úgyis nagyon el van kényelmesedve, mióta a Hárompipa utcából ideköltöztünk, és saját, hatalmas, utcai szobája lett.
  – Köszönöm, de akkor üzennem kell a bérkocsisnak, aki az utcán vár rám. Hogy most elmehet, de reggel kilencre jöjjön ide értem.
  – Maris! – kiáltotta be a cselédlányt Juliska.
  Kioktatták a cselédet, aki szó nélkül el is tűnt, hogy elintézze ezt az új megbízatást.
  – Annyira lekötelezel, hogy én ezt soha nem leszek képes viszonozni – mondta később Madách, amikor a bőséges vacsora után kettesben maradtak.
  A nők a vacsora romjait segítettek kivinni a konyhába, Laci pedig könyvestől eltűnt. Talán a szobájába ment, hogy rendet tegyen, mielőtt a vendég bemegy oda aludni.
  Arany ismét rágyújtott, beszéd közben is meg-megszívta a pipát, és jóízűen pöfékelt.
  – Én csak egy régi tartozást szeretnék kiegyenlíteni – kezdett bele. –  De ez hosszú história. Ezért is kértem, hogy vacsora után beszélgessünk. Kérlek hát, légy kissé türelemmel.
  – Hallgatlak.
  – Ezernyolcszáznegyvenhárom-negyvennégy telén egy szegény, nyomorgó fiatalember felgyalogolt Pestre (kocsira honnan is, miből is futotta volna neki?) És ment egyenesen Vörösmarty Mihály, az országszerte ismert, a nemzeti költő szállására, hogy támogatást kérjen kötetnyi verse kiadásához. Ez a fiatalember az éppen színészettel próbálkozó Petrovich Sándor volt, aki akkor már Petőfi névvel jegyezte lapokban itt-ott megjelent verseit.
  Vörösmarty átvette a kéziratokat, és némi időt kért. De addig is átmeneti szállást szerzett a fiatal-embernek, akit néhány nappal később tájékoztatott, hogy irodalomértőkből és haladó politikusokból álló asztaltársasága, a Nemzeti Kör (melyben jócskán ültek tehetősebb urak is), biztosítja a fiatalember Versek című kötete kiadásának költségeit. Aztán szerkesztői állást is szerzett Petőfinek a Pesti Divatlapnál., hogy Pesten maradhasson, nehogy elkallódjon valahol vidéken. Pedig,  nyilván te is tudod, Vörösmarty és Petőfi költészete ég és föld. Nemesi nagyromantika az egyik:

Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?
Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző 
Fénnyel jársz egyedűl. Rajtad sürü fellegek, és a
Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek.

  Helyenként biedermeieres népies romantika a másik:

    Befordúltam a konyhára,
    Rágíujtottam a pipára,
    Azaz rágyujtottam volna,
    hogyha már nem égett volna.

  De Vörösmarty mégis meglátta Petőfiben a zsenit. És másságát nem a korszerűbb iránti féltékeny-séggel fogadta. Hanem felkarolta, támogatta, elindította a később kezdőt a költői pályán. Barátok lettek, s azok is maradtak egész Petőfi haláláig. Ezen az sem változtatott, hogy a más politikai néze-teket valló Petőfi negyvennyolc nyarán elítélte Vörösmarty politikusi magatartását. Ennek ellenére Petőfi Vörösmartyékra bízhatta a családját, amikor arra a végzetes, utolsó útjára indult Erdélybe, Bem táborába.
  – Ezt így még sosem gondoltam végig – szólalt meg Madách. – Nagyszerű, ha két művész így meg-érti egymást.
  – Várj kissé, mert a történet java még hátra van.
  – Hallgatlak figyelmesen.
  – Ezernyolcszáznegyvenhétben a Kisfaludy-társaság pályázatára egy vidéki, ismeretlen amatőr beküldött egy elbeszélő költeményt.
  – Te a Toldit! – kiáltott fel a ráismerés örömével Madách.
  – Úgy van. A bíráló bizottság tagja volt Vörösmarty Mihály, aki a legjobbnak ítélt munkát még az eredményhirdetés előtt megmutatta ifjú barátjának, a János vitéz akkor már országosan ismert szerzőjének, Petőfinek. Az elolvasta a pályaművet, és azonnal levélben üdvözölte a szerzőt. Várj csak, megvan még a levél, ezeket a leveleket itt tartom az íróasztalom fiókjában – mondta Arany. Felállt, odament az ablak előtt álló íróasztalhoz, és elővette Petőfi hozzá írt leveleit. – Tessék, – emelt ki egyet. – Olvasom: „minél hamarabb akarom önnek tudtára adni azon meglepetést, azon örömet, azon elragadtatást, melyet műve költött bennem.” Hát így. Pedig sokan azt hitték, (remélték), hogy mi majd addig rivalizálunk, míg ők, a nevető harmadikok, elfoglalhatják Petőfi akkor már megkérdő-jelezhetetlennek tűnő helyét az irodalmi életben. Barátok lettünk. S nincs nagyobb fájdalmam, mint az ő elvesztése. Ugye megérted, öcsém.
  – Természetesen. Azt hiszem, veszteségünk mindünknek van épp elég. Hogy csak szegény nővéremre utaljak, kit veszett oláhok gyilkoltak meg negyvenkilencben, mikor hazafelé indult volna a bukás után Erdélyből férjével és kisfiával.
  – Fogadd részvétemet – mondta Arany, majd visszatért a történetéhez. – Petőfi igaz barát volt. Már második levelében a Toldi kinyomtatását sürgette, így: „Hallom visszakérted Toldit javítani vagy mi, ugyan minek? hanem ha már ott van, legalább iparkodjál felküldeni, hogy minél hamarabb kinyom-hassák, s aztán bámulhassa két ország!”
  S később is intézte pesti ügyeimet, a cenzornál, a kiadónál. Hogyan és mivel is viszonozhattam vol-na én az ő nagy kedvességét, barátságát, segítségét?
  – Petőfi valóban zseni volt – helyeselt Madách.
  – Igen, és nagyon remélem, Gyulaival együtt sikerül elérnünk, hogy Toldy Ferenc és követői is elfogadják Petőfit, mint a Csokonaival indult irodalmi fejlődés Vörösmarty utáni tetőpontját, csúcsát. Bár most, hogy a te Tragoediádat olvastam, kezdem azt remélni, még onnan is van följebb és tovább.
  – Végképp szégyenkezésre késztetsz. Hogyan is mérhetsz engem, az amatőrt, Petőfihez vagy magadhoz! – húzódott még inkább vissza Madách.
  – Hát jó. Akkor befejezem ezt a kis történetet. Úgyis későre jár, lassan ideje eltennünk magunkat holnapra.
  Vörösmarty, felismerve Petőfi nagyságát, befogadta őt az irodalomba, és elindította őt a halhatat-lanság felé. Petőfi ezt úgy hálálta meg a sorsnak, hogy amikor elolvasta a Toldit, befogadott engem, barátjává tett, és minden módokon segített engem. Én ezt csak azzal hálálhatom meg, hogy most, miután elolvastam az Ember tragoediáját, elindítalak téged is a halhatatlanság felé. Kérlek hát, legyünk barátok! S kérlek, emlékezz erre a történetre, ha majd egy szép napon hozzád is bekopogtat egy ismeretlen zseni. Leróva tartozásod, majd te is add tovább, amit tőlem kaptál!
Ismerve Arany meggyőző képességét és Madách jellemét, nem lehet kétségünk afelől, hogy így is történt volna a dolog, ha nem jön közbe valami. Valami olyasmi, ami még az olyan halhatatlanokkal is megesik, mint Petőfi Sándor, Arany János vagy Madách Imre.
Ez a beszélgetés, ha igaz, 1861 szeptemberében zajlott le Pesten. És alig több mint három év múlva Madách Imre már halott volt.