FORTÉLYOS FÉLELEM
(József Attila és Déry Tibor)
A szombatnak vége. Éjfél elmúlt. A mozgalmi kirándulás résztvevői a már csak parázsló tüzek mellett, köpenybe, takaróba tekergőzve alszanak. Várják a másnapra ígért fontos előadót. Csak két ember beszélget még halkan.
–Tibor, te hogy lettél kommunista? – szegezi Dérynek a kérdést József Attila.
–Én? Én csak belekeveredtem – felelte Déry, miután tudomásul vette, hogy ma éjjel nemigen fog aludni. József Attila híres volt hajnalig tartó, késhegyre menő vitáiról.
–Azt lehet? Azt hittem, ehhez tanulni kell. Rám az Állam és forradalom hatott. Tizennyolc voltam, mikor a kezembe került.
–Lenin? Szép. Kezdetnek jó volt, mi? Csak a proletárdiktatúrát nem értem. Ha hatalomra kerül, már nem elnyomott, már nem proletár. Akkor hogy van ez?
–A proletár állam diktatúrája.
–De ki vezeti azt az államot?
–Az élcsapat. A párt.
–Akkor az a párt diktatúrája? Ki ellen?
–Az egész világ ellen. Marx azt mondja: az eddigi filozófusok csak magyarázni próbálták a világot. A mi feladatunk, hogy megváltoztassuk.
–Változtatni? –kérdezett vissza Déry.
–Cselekedni! Tudatában lenni a fejlődés törvényének.
–Na igen. Csak a világ nem akar változni. 19-ben sem akart.
–Ez már egy másik világ!
–Most is csak egy kicsit több kenyeret, jobb munkát, emberi lakhatást, életet szeretnének.
–Még nem elég öntudatosak – vágta ki magát Attila.
–Te tanítod őket. Értik, amit magyarázol? Kérdezd meg őket, mi a fontosabb nekik a családjuk, a gyerekeik vagy az osztály. Boldogok akarnak lenni. Ennyi. Csak egy életünk van.
–Olvastam, az egzisztencialisták is az egyénből akarnak kiindulni. Ahogy Freud is.
–Döntsd el, miben hiszel: az osztályöntudatban, vagy a tudatalattiban.
–Te nem vagy kommunista!
–Na látod, én mondtam – felelte békítően Déry.
–De hát 19-ben?
–Fiatal voltam. Dühös az öregekre. Szabadságot akartam, hogy magam is szabad lehessek. A többi jött magától. Szakítottam osztályommal.
–És 34-ben Bécsben?
–Véletlen ott voltam.
–Véletlen?
–Kerestem önmagam.
–És?
–Családomból kitagadtak, itt azóta se fogadtak be igazán. Talán mert túl marxista, túl zsidó vagyok.
–Én proletár vagyok! – emelte fel jobb kezét égre nyújtott mutatóujjal a költő.
–Te is fiatal vagy, és dühös. De vigyázz, túl művelt vagy, túl sokat gondolkozol. Téged se igen fogadnak be, láthatod.
–Mit tegyek, hogy elfogadjanak?
–Békülj meg a sorssal. Hiába akarsz elvegyülni. Kiváltál. Légy költő. Annak születtél.
–Várj csak:
Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: költő.
A fű kinő utánad.
–Ez az! Többet érsz, mint az egész Nyugat! Mit neked Babits, meg társai!
–És az eszme?
–Nem elég proletárnak lenni, annak is kell látszani. Te mindig elegáns vagy: vasalt ing, divatos nyakkendő, tiszta cipő, jó kalap. Gyanús.
–Játsszam meg magam, mint Illyés?
–Figyeli a széljárást. Sikere van itt is, a Nyugatnál is, a hatalomnál is. Ügyes.
–De ha így gondolkozol, miért vagy itt?
–Éva miatt. Szerelmes vagyok belé. De ő nem akar vállalni egy burzsuj ivadékot. Fél.
–Mitől?
–Hogy őt is lehagyják. Kikiáltják ellenségnek. Könnyen megy.
–Így lettem én… fasiszta. Hallottad? – mondta némi habozás után József Attila, majd hirtelen hangot váltott. Figyelj csak!
Retteg a szegénytől a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.
–Fortélyos félelem. Nagyszerű! – mondta lelkesülten Déry.
–Mindenki fél valamitől. Egyik a másiktól. Pedig bízni kellene egymásban. Értem, hogy a te Évád is fél. Nyilván érzi, hogy most minden kis erőre szükség van.
– Lehet. Aludjunk!
–Te tudsz nyugodtan aludni? Katasztrófa felé rohanunk.
–Ne állj a vonat elé. Elgázol – húzta magára Déry a kabátját, és már aludt is. József Attila is lefeküdt, de még sokáig bámult égő szemmel az éjszakai égre.
