Lapok az Irodalmi BALexikonból 1

IRODALMI BALexikon 1


Abszurd dráma: Kifejezetten XX. századi drámai műfaj. Olyan válóper, amelyben a felek az esküvő másnapján egyetlen közös szerzeményük, a nászéjszakán átélt gyönyör igazságos megosztását kérik a bíróságtól.

Aczél György: (lásd Az aczélt megedzik)

Ady Endre: Tisztázatlan családi hátterű magyar ugarszakértő a XX. század elejéről. Önéletrajzi vallomása szerint Góg és Magóg fia. Azaz tehát két apja volt – furcsa pár – anyja viszont egy sem. Ennek azonban – viszonyuljunk azonban bármily liberálisan az egyneműek házasságához – némileg ellentmondani látszanak a hétköznapi emberi tapasztalatok, valamint az a szintén tőle származó állítás, miszerint Dózsa György unokája volna. Mindemellett baráti (talán rokoni) kapcsolatban állt Ond vezérrel, Hatvany Lajossal és a halállal. Költői-emberi szerénységét jól mutatja, hogy élete legnagyobb szerelmét Lédának nevezte, azaz magát legalább is Zeusszal, az istenek királyával azonosította. Igazi szívtipró volt, saját bevallása szerint is ifjú szívekben élt. Ennek egyebek mellett bizonyítéka az a legalább két tucat ártatlan leány és kevésbé ártatlan asszony (Ruthtól Deliláig), aki mind hozzáment volna feleségül (ha közbe nem jött volna náluk valami, de hát sajnos…) Pedig ők valamennyien (saját megítélésük szerint) sokkal jobb felesége(i) lettek volna, mint szegény Csinszka, aki viszont tényleg hozzáment. Versei főképp a Nyugatban láttak napvilágot, ami nem csoda, hiszen nélküle (és Hatvany nélkül) a Nyugat sem látott volna napvilágot. Szeretett élni, szeretett inni, szeretett (nőket) szeretni. És szerette, ha szerették. Ezek után érthető, hogy Magyarországon rengeteg ellensége támadt. Forradalmi hangú ellenzéki költő volt, és a XX. század legkülönfélébb hatalmainak nagy bánatára az is maradt. Így hiába temették díszsírhelyre, ma is lázít.


Alkotó: Az emberi fajnak olyan abnormális egyede, amelyiket semmiféle modern iskolázás (lásd még idomár) nem tudott megakadályozni abban, hogy kifejlessze egészséges személyiségét. Legfőbb ellensége a ragadozó irodalomtanár, illetve későbbi, kifejlettebb alakjában a kritikus.

Slavomir Mrozek: Az olcsó állam

SLAVOMIR MROZEK

AZ OLCSÓ ÁLLAM

                        TISZTELT MINISZTERELNÖK ÚR!

Mélyen érintett bennünket legutóbbi nemzethez intézett szózata, amelyben a nemzeti távtéveszmélés újabb postai fordulójaként az olcsó állam elméletét vázolta.

Mi itten a faluban a községi önkormányzat vonatkozásában már meg is tettük az első lépést a kérdés lerendezése irányában. Mindenekelőtt intézkedést hoztunk a községi óvoda meg az iskola bezárása tárgyában, mert csak nyelték a pénzt, és a mostani piaci viszonyokat tekintetbe véve ezt nem engedhetjük meg magunknak. Büszkén bezártuk volna a községi kórházat is, de sajnos olyan nincsen nálunk. Súlyos mulasztás, amely most a takarékosság mezején fizet: nincs mit bezárni!

Volt ugyan némi felzúdulás a pedagógusok, szülők, satöbbi részéről, de aztán polgárilag meggyőztük őket, hogy semmi értelme ennek a nagy iskolázásnak, a gyerekekből megint csak pedagógusok, orvosok, szülők, satöbbi lesznek, főleg ez utóbbi, ami aztán, akár az iskola, csak nyeli a pénzt.

A községi testület teljes mellszélességgel (ebben az asszonytársak is beleértendők) támogatja a kormány legújabb, az ország egészségi állapotának javítására tett lépéseit. Valóban, nincs takarékosabb és hatásosabb módszer, mint néhány életfontosságú gyógyszer forgalmazásának már tapasztalható (átmeneti, gyártási problémákra hivatkozó) szüneteltetése. A (viszonylag csekély) temetési költségeket leszámítva (fizessenek a biztosítók, azok multik!) a későbbiekben milliárdos megtakarítás mutatkozhat a gyógyszerkassza terén. Ráadásul a halottaknak már orvosra sincs szükségük.

Az így megtakarított költségvetési forrásokat önkormányzatilag közfelkiáltással a miniszter, államtitkár és képviselő urak javadalmazására ajánljuk, hadd legyenek még a mostaninál is gazdagabbak. Helyeselnénk, ha a jelenlegi alig párszázszoros jövedelemkülönbségeket európai uniós szinten is példamutatóan legalább ezerszeresre emelnénk. Köztudomású ugyanis, hogy igazán takarékoskodni csak a gazdagok tudnak, s kies hazánknak jelenleg igen nagy szüksége van takarékosságra. Mert csak így emelhetünk újabb és újabb stadionokat  a labdarúgás felemelkedésének útján.

Egyúttal javaslattal élnénk a kormány felé, hogy a további bonyodalmak elkerülése végett ne csak az iskolákat, óvodákat, kórházakat, egyetemeket, satöbbit zárjuk be, hanem egyszer s mindenkorra szülessen törvény a felelőtlen, meggondolatlan, össze-vissza megszületések elkerülése érdekében. Különös tekintettel arra, hogy a tervszerűtlenül és államháztartásilag problematikusan világra jött gyerekekből ismét csak pedagógusok, orvosok, szülők, satöbbi lesznek, főleg ez utóbbi, ami aztán, akár az iskola, csak nyeli a pénzt. Ezzel egyszersmind a nemzet fennmaradásának állandóan visszatérő problemáját is sikerülne véglegesen megfelelő pályára állítani.

Maradunk kiváló tisztelettel Miniszterelnök úr és az olcsó állam és a foci

                                                                                                          rendíthetetlen hívei

Jorge Luis Borges: Találkozás egy témámmal

JORGE LUIS BORGES

TALÁLKOZÁS EGY TÉMÁMMAL



Van egy érdekes témám. Illetve csak egy érdekes témám van. Azt is elírta előlem már valami magyar, vagy karinthy. De ki olvas magyarokat? És egyáltalán, ki olvas? Mióta a közoktatásból csak a köz maradt, nem is tudnak olvasni. Minek is? Amit éppen kell (lehet, szabad) tudni, azt majd elmondja valami kommunikátor (agitátor, aligátor). Írni még csak-csak. Igaz, nem úgy, mint fantasztikus példaképem, a dél-amerikai Kelet rózsája, a nagy Jorge Pedrito Jesus Maria Luisa Borges, vagy én. Kevés manapság a hozzánk fogható zseni. Akikben úgy feszül az akarat, mint kiszuperált focista-vezéren a mackó, vagy Nietzschén a piros nadrág. Már ha feszül.
De hogy a rám oly jellemző egyenességgel máris témámra térjek, amit itt most nem fogok részletesen kifejteni, épp csak utalok majd rá, mint a nagy Cervantes a Hamletben, amikor a hidalgókat emlegeti, tehát a dolog, amiről szó lesz, a Guacsó mentén történt. Mentén vagy subán. De guacsó.
Akkoriban még Juan Pablo is egyedül járt a retyezátra, igaz, Maria Pinte Ikebana már tanulta az üstöllést, ezt a különlegesen hangszerelt, tengeri rákokból készült, ősi, spanyol, sült kasz tanyettát, amely egészen olyan, mint a pizza, csak nincs okker sál a nyakában. Az is csak azóta kellene (szabadna?), mióta betört kies hazánkba a keleti szél, és minket a pampáktól a Szir-Darja (Amu-Darja, Cu-Darja) mellé sodort. Mert itt aztán kemény hidegek járják a sivatagban (éjszakánként, ha nincs nappal). Mondta is az öreg Oliveira Magellan, Maria Pinte Ikebana unokabátyja (vagy ünőkabátja), hogy nem lesz abból nemzeti csürdüng, amíg jól früstökön nem ragadja valaki a hamisítatlan dél-argentin pampák és pempők colour locale-ját neki-je.
Ott a retyezáthoz vezető úton történt a dolog, még a Lech mezeji csata előtt, amelyben Pinte Ikebana apja is elesett, amikor megbotlott egy karalábéban és két fej jégsalátában. Hullottak is ott aztán a fejek! De az egy másik történet, és én még az elsőt se meséltem el. Pedig rég el van döntve, hogy szóba hozom. Illetve döntés nem volt, de már évek óta tervezgetem a dolgot, mert nálam a fő a tervszerűség. Én már megfizettem a kapkolódás tandíját. Pontosabban a rögtönzések költségtérítését, ami ugye mégsem ugyanaz. Mert tandíj az nincs, arról szó se essék, mert ha csak rágondolok, máris megszorul a gyomrom. Holott a megszorítások is ki vannak zárva. Fő a hitelesség (devizában? forintban? mindegy).
Mentem, mondom, a retyezátra. A ház, amelynek udvarán e kis bódé állott, még őrizte a nagy idők emlékeit. Falain rozsdásodó fegyverek, sárguló WC-kefék, jól megformált, elhasznált mondatok és akasztott emberek lógtak.
Sürgős volt, de ahogy odaértem, és nyomultam volna befelé, hát keményen tapasztalom, hogy az ajtó zárva van. Kulcsra, riglire, zárra. Előttem.
–Ki vagy te – szóltam komoran, – aki helyemre mertél furakodni?
–Ki vagy te – hallom belülről – aki helyemre mernél furakodni?
–Én Jorge Pedrito Jesus Maria Luisa Borges vagyok, Kelet rózsája, az argentin írózseni – mutatkoztam be, megcsillantva némely politikai vezérekével vetekedő született szerénységemet. – Akitől a hamisítatlan dél-amerikai mágikus realizmust számítják, akitől az egész válságban vergődő, menthetetlenül hanyatló liberál-burzsoá európai kultúra el van ájulva. Nyiss ajtót nékem!
–Hogy nyithatnék – hangzott bentről nagy gőgösen. – Én Jorge Pedrito Jesus Maria Luisa Borges vagyok, Kelet rózsája, az argentin írózseni. Akitől a hamisítatlan dél-amerikai mágikus realizmust számítják, akitől az egész válságban vergődő, menthetetlenül hanyatló liberál-burzsoá európai kultúra el van ájulva.
Én is majd elájultam! Micsoda álom! Vagy ő csak álmodik engem? Esetleg én álmodom őt? Vagy netán mindketten csak álmodjuk egymást? Mi, a nagy Jorge Pedrito Jesus Maria Luisa Borges? Kelet rózsái? Akik mindig egymás példaképei voltunk? Micsoda egy találkozás a fiatalemberrel! Aki nem más, mint maga Jorge Pedrito Jesus Maria Luisa Borges!
–Hadd vessek rád egy pillantást vagy legalább egy követ! – kiáltottam mámorosan, és hangom végigzengett a nemzeti pusztán a retyezátig és tovább.
–Hát jó, bújj be, ha akarsz – nyitotta ki az ajtót. – Csak aztán meg ne bánd, ha már te leszel belül.
Igen! Az akarat! Amiről azonnal rám ismertem.
Hogy micsoda emlékek ragadtak magukkal akkor?! Hogy milyen képek rohantak meg ott?! És milyen szagok?!
Ezt talán még maga a nagy Jorge Pedrito Jesus Maria Luisa Borges, az argentin írózseni, a mágikus realizmus atyja (mit atyja: anyja, nagyanyja, stb.!) sem tudná elmondani, pedig ő (mint tudjuk) maga Kelet rózsája, akitől az egész válságban vergődő, menthetetlenül hanyatló liberál-burzsoá európai kultúra el van ájulva.
Legyen mára ennyi elég.

Samuel Beckett: Ping-pong

SAMUEL BECKETT

PING-PONG

Fehér labda a fehér asztal fölött. Ahogy feszül a kezekben. Körös-körül hatalmas fehér transzparensek a fehér csend ülte tájban. Rajta lángoló, fehér betűk. Csak az nem látja, aki nem akarja. Látás. Fehér izzás a koponyaűrben. Ping.

Igazságot kell szolgáltatni a fehérnek. A mindenkinek rémlő fehér éjszakáknak. Az egykor felvett szürkévé fakult fotográfiák békebeli boldogságának. Le a mindenféle filozófiákkal, metafizikákkal. Félre a félreérthető gondolatokkal. És egyáltalán. A gondolatokkal. Tisztelet a minden korok hervadhatatlanul virágzó, az egyetlen igazságot kimondó természettudományainak. A hagiográfiának, az ortográfiának, a főnökfiának, a pornográfiának. A kivillanó mellek fehérségének. A bimbóknak és más természetű nyíló virágok illatozásának. Pong.

Elmúltak az elmúlt nyolc évek csapnivaló, elcsapott kapitányai. Elvetélt ötletek, meg nem szült válaszok. Fekete fejek kolibri pompázatú bukásai. Fekete tündöklések nevetséges igyekezete, hogy örökre, hogy feketével, hogy kéménybe korommal. Beírni a beírhatatlant. Kormos kémények iránti füstös nosztalgiák. Begőzölt vágyakozások tengeri gőzösök parancsnoki hídja után. Ping.

Csak a nagy fehér fog nagyszerűen egybe fogni mindent. Egyetlen színben a prizma összes színe. A hétszínvirág igazi színe: a fehér. Már áll a rúd, rajta a zászló. Fehér lobogás a fehér égbolt előtt. Előre Vadkeletnek. Előre a fehérig. És tovább. Ahol már nincs se szín, se színtelen, nincs más, csak a fehér lovon léptető fehér tengerészkabát seszínű unokája. Pong.

A nagy fehér világ olyan, akár egy hivatal. Asztalonként egy test. A közeli és távoli rokonok többé-kevésbé ismerik egymást. Unokaöcsikéik és nagybácsikáik, hugicáik és nővérkéik egymásnak. A sorrend tetszőleges. Nézőpont kérdése. Onnan nagybácsi, innen unokaöcs. Vagy fordítva. Esetleg unokahúg. Még a nemek is elmosódnak a tömegben. A tolongásban még így sem mindig ismernek egymásra. A testek alapvetően négyfélék. A testek rendje a testet öltött rend. Ping.

Egy: a szakadatlanul jövő-menők. Már azt hiszed, végre mennek, de kiderül, ellenkezőleg. Most jönnek csak igazán. Valakinek mindig tenni-vennie kell. Szerkeszteni, megírni, előterjeszteni, javasolni, iktatni, titkosítani, archiválni. Akármit. Ezektől lehetetlen szabadulni. Agyukat uralja az égi létra fehér ragyogása. Amelyen föl, föl, egyre följebb emelkednének. A fokok száma végtelen. A létra egyre lejjebb ereszkedik. Az emelkedés így puszta illúzió. És a világ maga is virtuális. De a virtuális emelkedés is emelkedés. Kitart a végsőkig. Ahogy a test is kitart a végső, titokzatos archiválásig. Pong.

Kettő: akik olykor-olykor megállnak. De ez így nem pontos. Mert bár kihalt belőlük a mászás vágya, azért még különös módon néha fel-feltámad. Ilyenkor az illető létrakeresőbe indul, vagy beáll a legrövidebb, vagy legközelebb eső sorba. Erőszakoskodásaikkal az ilyenek zavarják meg leggyakrabban a nagy, fehér világ nyugalmát. Pedig néha egészen értelmesnek látszanak. Ha hagynák, talán még a gondolkodásra is képesek volnának. De ehhez nem jutnak hozzá. Mintha már-már felismernék a célt. Ha van cél egyáltalán. De mire ez bekövetkezhetne, elsodorja őket az áradat. Vagy a fehér szél vihara. Vagy egyszerűen eltompul az agyuk a világot betöltő fehér ragyogástól. Ping.

Három: akik, ha csak el nem zavarják őket, sosem hagyják el egyszer elfoglalt helyüket. S ha mégis kitúrják őket, azonnal lerogynak az első szabadon hagyott helyre. Hogy ne kelljen mozogniuk. Ezek semmihez sem értenek. Ezeknek mindenről határozott, fehér véleményük van. Szereljék a hálót az asztal alá, javasolják. Üssék az ütőt a labdával, javasolják. Fehérítsék ki a fehéret, javasolják. Megkülönböztetni nemigen tudják az asztalt és a labdát, vagy az ütőt és a hálót. Igaz, nem könnyű, hiszen valamennyi fehér. Az ilyenek roppant veszélyesek. Sosem lehet tudni, mikor mozdulnak mégis, mikor térnek át szavakról a tettekre. Amíg csak vannak, olyanok, mint a léghajó nehezékei. Talán egyszer ki lehet dobni őket a fedélzetről, ha végre, valami csoda folytán feltűnne a cél. De ha felélednek, ha megmozdulnak, végképp kormányozhatatlanná tehetik a léghajót. Pong.

Négy: akik nem keresnek. Ők a nemkeresők. Sem sokat, sem keveset. Őket nem érinti meg a létra utáni vágy tüze. Legtöbben valamilyen, kifejezetten számukra épített falnak támaszkodva ülnek. Egymást vagy a köldöküket bámulják. Ők a megigazultak. Akik nem keresnek, csak találnak. Egyre nagyobb falatokat harapnak le a világból. Egyre kövérebbek lesznek. Fehér testük fojtogatóan folyik rá a fehér asztalra. A hófehér háló sem állítja meg növekedésüket. Már-már ők az egész világ. Ping. Pong. Ping-pong.

Woody Allen

WOODY ALLEN

LAPOK A "BUDAPESTI JEGYZETFÜZET"-BŐL


Tegnap érkeztem a Ferihegyi repülőtérre, amit Liszt Ferencről neveztek el. Ezt értem. De miért becézik?

***

Ma találkoztam egy pár itteni filmes fejessel. Nehéz volt közös nyelvet találnunk. Én nem tudok magyarul, ők meg nem tudnak filmet csinálni.

***

Magyarországon az emberek érzelmileg ragaszkodnak a köztulajdonhoz. Olyannyira, hogy haza is viszik magukkal.

***

Csillagászati feljegyzés: Egy üveg Henessy black egy jobb budapesti éjszakai bárban 750 $. Rájöttem, van esélyük: ez jobb, mint az alkoholtilalom.

***

Egy itteni mondás szerint a hazug embert a sánta kutya utoléri. Érdeklődtem. Sehol nem tenyésztenek sánta kutyákat. Így persze érthető, ha nem mindig derül fény az igazságra. De legalább a közvilágítás megfelelő.

***

Nálunk odahaza, Amerikában úgy tartják, egy magyar utánad lép be a forgóajtón, de előtted lép ki belőle. Lehet, hogy ez pofátlanság. Lehet, hogy kreativitás. De mi van itt Magyarországon, ahol esetleg két magyar akad így össze? Megmondom. Állnak, míg a világ és még két nap. Stenments, hogy valamelyik előre engedje a másikat. Ezért van, hogy a Nobel-díjig csak nálunk, Amerikában jutnak el magyarok. Otthon soha.

***

Magammal hoztam a szaxofonomat. Szeretem néha megfújni. Úgy látszik, Magyarországon ezzel nem állok egyedül. Megfújták.

***

Most tudtam meg, hogy a második világháború idején Magyarország hadat üzent az Egyesült Államoknak. Hát igen: a világhatalmak néha összemérik az erejüket. Még szerencse, hogy mióta Bill Pulmann megvédte a függetlenségünket, a marslakók is csak mostohákat küldenek.

***

Nem elég, hogy november van, hogy folyton esik, hogy a filmem női főszereplőjéről kiderült, hogy férfi, még a hipervékony mobilomat is elvesztettem. Mondd, Uram, mivel fogom holnaptól fölkavarni a reggeli kávémat?

***

A magyarok nagyon szeretik a szabadságot. Én is. Ha befejeztem ezt az új filmemet, el is megyek vagy három hónapra szabadságra.

***

Nagyon tetszenek a pesti nők. Ez a vonzódás vajon kölcsönös?

***

Tegnap felhívott a volt feleségem. Azt kérdezte, még mindig döglenek-e utánam a nők. Mondtam neki, hogy bármit hallott, ezt a magyarországi influenzajárványt nem én okoztam.

***

A pesti vicc olyan, mint a jó spermium. Megtermékenyít.

***

Mondják, a magyar hagyománytisztelő nemzet. Ha jól értem, úgy száz évenként lezavarnak egy szabadságharcot. Ha más nincs, hát önmaguk ellen.

***

Ha a szerelem is olyan langyos itt, mint a reggeli kávé, akkor már inkább Hollywood. Ott is palira vesznek, de legalább gyönyörű a napsütés.

***

Hallottam, szép helyi hagyomány fölmászni a Turul madárra. Megpróbáltam, de a rendőrök leszedtek félútról. Nyilván ők is utálnak, mert túl nagy az orrom.

***

Hallottam egy zsidó viccet. Valahogy így szól:
– Két zsidó utazik a vonaton. Hallotta?
– Hogy hallottam volna? Azt hiszi, van kedvük manapság beszélgetni?

***

Már két hete vagyok Magyarországon, és semmi rendkívüli. Úgy látszik, csökkent a tekintélyem. Bezzeg Brad Pitt! Még csak három napja volt itt, és már megrohamozták a kellékeit a terrorelhárítók. Legalább egy razzia azért nekem is járna.

***

Álmomban magammal akartam vinni a Gellérthegyet. De nem engedték föl a repülőre, mert a szobrokra nem volt kiviteli engedélyem. Micsoda pech! Pedig milyen jól mutatott volna a Central park közepén.

***

Innen a gépről Budapest tényleg olyan, mint egy kék szalagra felfűzött féldrágakő. Nem. Nem fél. Drága. De minden pénzt megér.

***

Azt álmodtam, hogy Karinthy Frigyes vagyok, aki álmában két kismacska volt, és játszott egymás farkával. Vajon mit mond erről a pszichiáterem?

Marcel Proust: El a tűnt idő nyomában (folytatás)

MARCEL PROUST
EL A TŰNT IDŐ NYOMÁBAN


Gyerekkoromban Swann gyakran megfordult a házunkban, emlékszem, egyszer majdnem egészen száznyolcvan fokkal, amikor tévedésből anyám budoárja helyett véletlenül a gardrobszekrénybe nyitott be. Ekkoriban ő hozta házhoz nekem a lányokat, akikkel aztán jól eljátszogattam, elütve fölös időmet és a Franciska ételkölteményeitől nagyra nőtt fölös energiáimat.
Franciska hihetetlen leleménnyel állította össze napi étrendünket. Nem engedte, hogy bármit is megérezzünk az esetleges beszerzési nehézségekből. Képes volt paréból (ügyes átfordítással) répát, facsigából éti csigát, telefonkagylóból osztrigát varázsolni (ilyenkor aztán néha napokig a gyomrunkban csöngött a telefon). Jól emlékszem egy nevezetes vasárnapi ebédre, épp babhiányos időket éltünk, ezért Franciska finom, napon fonnyasztott tavalyelőtti málnaszörpből főzött bablevest, a füstölt húst hihetetlen leleménnyel apró cipőkefe-forgácsokkal helyettesítette, amelyeket persze előrelátóan megforgatott barna és vörös cipőkrémben, hogy az illúzió tökéletes legyen. Megindító íze volt, Swannt is megindította, olyannyira, hogy futva távozott az emeleti mellékhelyiség irányába.
Persze a lányok csak ebéd után érkeztek, és ahogy esteledett, én magam is sürgettem távozásukat, mert tudtam, hogy szobámba rövidesen anyám lép be, aki, Freud korai, lelkes tanítványaként az esti puszi ürügyén mindig fölkeresett, hogy miközben szigorúan ragaszkodott a hagyományokhoz, újra és újra arra bíztasson, merjek nagyot álmodni. A hagyományokat az a sárga vonal képviselte, amelyet még odaköltözésünk előtt festettek ügyes kezek ismeretlen célból szobám padlójára. Anyám ezt szigorú határvonalnak tekintette, és sohasem engedte meg magának, hogy ennél közelebb jöjjön, csókját is csak egy hosszú rúd végén nyújtotta át. Hogy is lépte volna át a jó ízlés határát! Bűnösnek érezte volna magát, mint ahogyan engem is megbüntetett, ha a nagynénémen tévedésből vagy kíváncsiságból olyan gombot akartam megnyomni, amelynek nyomkodását sem szokásosnak, sem ildomosnak nem tekintették azon a konzervatív vidéken, ahol a nyarakat töltöttük.
Mindez, mondom, akkor jutott eszembe, amikor beleharaptam Madeleine-be, és nyelvemen valami nedves, meleg áradt szét, s ettől hirtelen, szinte egy csapásra ez a régi, elfeledett hangulat ragadott meg, valami régi illat, varázslatos, feledhetetlen íz, melyet már-már elfeledtem, amely csak mélyen, nagyon mélyen, talán már csak a ritka, homályosan rétegződő, gyermekkort felidéző álmaimban élt elevenen, és mégis, mindig itt volt bennem, itt volt velem, meghatározva hétköznapjaim válságos érzéseit. Bűvös öröm áradt el bennem, elteltem boldogsággal, mint egy alapos, náthás orrfújás után eltelik az a fajta háromrétegű papírzsebkendő, amilyet mifelénk akkoriban csak Swann használt. Miért is ne lettem volna boldog? Igaz, abban a pillanatban nem tudtam volna megmondani, mi is okozza ezt az örömet, talán épp a nátha hiánya, vagy az el-elhalkuló hasmenés, amely Franciska kifogyhatatlan konyhai leleményeinek következtében szinte sosem hagyott el teljesen. De azonnal éreztem, hogy ez az öröm sokkal több önmagánál. Nem egyszerűen csak öröm, hanem orom, sőt bizonyára üröm is, még ha ezt elsőre talán nem is fogja föl az ember teljes valójában. Gyermekkori paprikás krumplikban szabadon úszó kolbászkarikák boldog öröme és bánata érződött ebben a hangulatban, valami a tudatom felszíne alá szorult, titkos szertartással eltemetett magasságos mélység.
Ezt mind átéreztem abban az egyetlen pillanatban, ahogy beleharaptam Madeleine-be. Ő felsikoltott, mint a vasúti sínek sikoltanak, ha a fékező váratlanul és hirtelenül fékezni kezd, s ez a sikoltás betöltötte az éjszakát. De mindez csak egy pillanatig tartott, a következő másodpercben már egészen más érzések jártak át. Egyfelől annak a pofonnak a mély fájdalma, amelyet Madeleine-től kaptam a harapásért, másfelől azé a másiké, melyet a fal adott, ahogy az elsőtől nekirepültem, mint ahogy egy éjszakai röptében az irányt eltévesztő fülesbagoly repül neki a háztetőn magányosan és hidegen szunnyadó kéménynek.
Ekkor felébredtem, átérezve, hogy egyszer s mindenkorra vége a nagy álmoknak, vége a boldog, felelőtlen ifjúságnak.

Marcel Proust: El a tűnt idő nyomában

MARCEL PROUST
EL A TŰNT IDŐ NYOMÁBAN

Első fejezet
(a hatszáznegyvenharmadik kötetből)


Beleharaptam Madeleine-be. Nem emlékszem, ez mikor történt, még evés előtt, vagy csak úgy, desszertnek kívántam meg közvetlenül azután, hogy elfogyasztottunk együtt egy hatfogásos vacsorát, és ott táncoltunk a holdfény illatától bódítóvá varázsolódott éjszakában, nem emlékszem, csak arra, hogy valami csodálatos, rég nem érzett melegség ömlött el a nyelvemen, valami régi, a nagynéném teába áztatott szobaleányaira emlékeztető illat, amelyet sohasem felejt el az ember, noha talán már egyáltalán nem jut az eszébe.
Vannak ilyen éjszakák, amelyek úgy világítanak a hétköznapok közömbösen sötét folyosóján, mint tárna elhagyott mélyén az imbolygó bányászlámpa fénye, olyan vakítóan és bizonyosan, mint szürrealista író képzavarai közt a félhomály, és mégis oly sejtelmesen és bizonytalanul, amilyen bizonytalan csak az a kora gyermekkorától nyomtatott szöveg fogyasztására szoktatott, s ettől a szenvedélybetegségétől szabadulni késő öregségében sem tudó szerencsétlen olvasó lehet, aki az eltűnt idők nyomát kutatva eltévedt valahol a negyedik kötet közepe táján.
Az ilyen éjszakákon álmatlanul forgolódom, ahogyan álmatlanság kínzott gyermekként is abban a vidéki házban, melynek éjszakai magányát csak eltévedt kísértetek gyakorta megeső kóborlásai törték meg, amiről persze szüleim merő jóindulatból egyszerűen nem vettek tudomást. Arrafelé nappal is csend volt, csak hétvégeken, különösen déltájt tűnt fel egy-egy járókelő, aki a jóízűen elfogyasztott szentbeszéd után megérdemelt vasárnapi l’hamburgere felé igyekezett. Éjszakánként nyitott szemmel feküdtem, szobámat megülte a nyár melege, s én, bámultam a mennyezet apró repedéseiből kibontakozó hátborzongatóan édes szerelmi jeleneteket, állandóan attól rettegve, és mégis egyre arra vágyakozva, hogy azok leereszkedjenek az ágyamba, amelyben ilyenkor magányosan forgolódtam. Anyám ugyanis kényesen pedáns asszony volt, nem tűrte a kilengéseket, már kora este ágyba parancsolt, hogy sötétedésre a lányok is hazaérjenek.
Hová lettek ezek az esték, ezek éjszakák? És hová lettek ezek a lányok? Szinte már el is felejtettem őket, és Swannt is, akiről apám azt képzelte, hogy egyszerű utcai strici, holott a nagy nemzeti együttműködés keretében egész sor előkelő bordélyházat üzemeltetett Párizsban, amelyekben később nem egy bentlakóval magam is szorgosan együttműködtem, amikor, tanulmányi célzattal elmerültem a bűnös város forgatagának mélységeiben. Ezek a bentlakó lányok igen együttműködőek voltak, sosem kapta el őket a kelleténél nagyobb hév, s így a vérbajt sem kapták el a kelleténél gyakrabban. Ha valakivel ez mégis előfordult, Swann az ilyet sosem küldte orvoshoz, az volt ugyanis a véleménye, hogy aki hevességével és óvatlanságával mintegy maga idézi elő a bajt, annak nem jár támogatott egészségügyi eljárás. Az orvosi kar persze elítélte ezt a nézetet, de hát őket, ezt hamar beláttam, a puszta anyagiak, a piszkos magánérdek motiválta, tekintettel arra, hogy aki óvatos volt, és nem lett beteg, annak végképp nem volt rájuk szüksége, s mi lett volna így praxisukkal és presztizsükkel. Swann persze fütyült az orvosokra, akik egyébként sem tudták kigyógyítani a lányokat, akkor meg, hangoztatta Swann, minek a sok kezelés, úgyis csak a beteg szenvedését hosszabbítják meg, hadd hulljon a férgese.
Gyerekkoromban Swann gyakran megfordult a házunkban, emlékszem, egyszer majdnem egészen száznyolcvan fokkal, amikor tévedésből anyám budoárja helyett véletlenül a gardrobszekrénybe nyitott be.
(folyt köv.)

Franz Kafka: Fustély

FRANZ KAFKA

FUSTÉLY


K József elővette.
Régen nem volt módja rá, hogy alaposan megszemlélje. Végül is az ember vagy földmér, vagy fölmér. A kettő nem megy egyszerre. Hát most el kellett jönnie. S ha kell, nincs mese. Jön az ember, és lesi, hátha behívják. A világ olyan, mint egy nagy hadkiegészítő hivatal, ahol ki-ki megkapja a behívóját.
Ez a törvény. Amelyet ő persze nem ismerhet, mert a törvény valami olyan nemes, olyan fennkölt dolog, hogy hétköznapi ember még a közelébe se érhet. A törvényt a magas Házban hozzák, oda talán egyenesen az égből ereszkedik alá. Senki sem kérdezi, miért és hogyan. Úri huncutság is volna a törvény felől kérdezni. Elég, hogy ott születik. Születéséről a nemesek gondoskodnak. Fontolgatják, dédelgetik, egyik bizottságból a másikba hordozzák. A nemesek annyira pontosak, precízek, megfontoltak, annyira gondoskodók, annyira előrelátók, hogy néha óránként átírják a törvényt. Így aztán végül maguk a nemesek sem tudják, éppen mi a hatályos. Ezért a törvények a nemesekre nem is vonatkoznak. Ez így helyes, így igaz. Vagy betartja valaki a törvényt, vagy betartatja. Nem lehet egynek mindent! Ez a nagy, nemzeti egyenlőség szép kifejeződése.
K. József nem is panaszkodott. Ő különben is már régen megkapta a magáét. Még Fridától. Úgyhogy most elhatározta, a végére jár. Persze a legjobb az elején kezdeni. A hátuljához úgyse nagyon férne hozzá. Úgyhogy nézni kezdte. Igen, így, szemtől szembe kell megvizsgálni a dolgokat. Már amennyire ez a szemtől szembe formula megfelelően fejezi ki ezt a különleges helyzetet. Most mintha nagyobb lenne, mint legutóbb, állapította meg. Vagy megcsalná az emlékezete? Igaz, ami igaz, legutóbb határozottan sötét volt, amikor használta, ott a söntéspult alatt. Vagy talán nő? Nem, nem akar ilyenkor nőre gondolni. De ha nem akar, azzal is a nőre gondol. Micsoda kelepce. És ettől még tovább nő. Már megint nő. Igen, gondolta, már megint nő.
Határozottan nő volt, aki közeledett. Mindjárt ideér. Most mit tegyen? Eltegye? Vagy szemlélje tovább? Érdemes volna, tekintettel arra, hogy ilyenkor még az állása is egészen más, mint egyébként. Persze egyik állás olyan, mint a másik, mégis van, aki folyton az állásáért reszket. Minden kicsiségből nagyot csinálna, sírással, karmolászással, ráncigálással, markolászással, ha másként nem megy.
Ha nő, ha nem nő, hozzá kell szoknia, hogy figyelik. Lesik, mit beszél, mit gondol, és miért. Persze eddig is tisztában volt azzal, hogy a segédei csak azért követik mindenhová, mert szemmel akarják tartani. A múltkor is, amikor a kéményben sziesztázott, észrevette, hogy a két segéd alulról és felülről lesik a lyukon át. Micsoda lyukérzékük van. Az üresség nyilván vonzza az ürességet. Egy földmérő mégis több ennél. Nem véletlen, hogy gróf OstOst éppen őt hívta. Itt Keleten, ahol mindig mindent lehallgatnak, elhallgatnak, mindenkit kihallgatnak, határozottan kelete lehet. Már a méret miatt is. Ahogy így elnézi, megállapítható, hogy az övé elég nagy, semmi szükség, hogy a máséra irigykedjen. Bezzeg az olyan, aki már termetre is elmarad az átlagostól, mindenáron magasra akar jutni, pedig a talppont nem növeli meg egy rúd hosszát. Igaz, van, akinek a kezében, úgy mondják, a söprűnyél is elsül.
A grófnak nyilván nincsenek ilyen gondjai. A nemesek közül való, tehát érint- és sérthetetlen. Talán magával a Herceggel is szabadon beszélhet, de ha ez nem is volna más, mint afféle mendemonda, amilyet akárhányat hallani itt a faluban, az bizonyos, hogy egy másik világhoz tartozik. A nemeseket már az autójukról vagy az öltözékükről megismerni, éppúgy, mint a püspököket vagy a bíborosokat, bár nincs afféle egyenruhájuk, bármilyen világmárka megteszi, mégis, elég egy pillantás, hogy tisztába jöjjön az ember a helyzettel. Klammnak állítólag egész sorozat fényképe van, amelyen OstOst gróf látható más nemesek társaságában. Egy nagy albumban tartja őket, amelyet a fogadóbeli szobájában, a páncélszekrényben rejteget, Olga mesélte, hogy egy tavaszi ünnepen, amikor Klamm talán kissé több sört ivott a kelleténél, megmutatta neki az albumot. Persze csak a fedelét, de már az is annyira más volt, mint amit mi itt a faluban megszoktunk, hogy egyszerűen nem talált szavakat a leírására. Mi lett volna, mondta, ha a fotókat is látja? Hogy lett volna képes egyáltalán elviselni a látványt, holott ő nem akárki, Klammon kívül is ismer néhány magasabb rangú hivatalnokot, akik bejáratosak a fönti irodákba, talán még a Házba is, sőt, némelyik állítólag egyenesen a gróf személye körül szolgál, de azok félig-meddig még mindig a mi világunkhoz tartoznak, és nem a nemesekéhez, ahol nyilván már nem számít a méret. Ott a törpe is nagy embernek érezheti magát, még gróf is lehet akár.
Amikor odalépett hozzá a nő, K. József még mindig ezen elmélkedett.
– Te vagy az, Frida? – kérdezte, mert annyira elmerült gondolataiban, hogy nem volt kedve fölpillantani.
– Igen, Olga vagyok – mondta Amália. – Mit csinálsz?
K. József kinyitotta a szemét. Meggyőződött róla, hogy tényleg Frida áll előtte, derekán azzal a háromsoros gombolású csipkebetétes batisztzsebkendővel, amelyet csak akkor szokott fölvenni, ha nagyon fontos közlendője van, de K. Józsefnek ettől valahogy végképp elromlott a kedve, és csak ennyit mondott:
– Karbantartom a fustélyomat.

Guy de Maupassant: Végtörlesztés

GUY DE MAUPASSANT

VÉGTÖRLESZTÉS



Kora délelőtt volt, a kis Grangerie báróné a kereveten szunyókált, amikor a kis Rennedon márkiné berontott a szobába. Arca izgatott volt, blúza kissé gyűrött, kalapja kicsit ferdén állt; egy székre roskadt, és azt mondta:
– Püff neki! Megtörtént.
Barátnője ijedten eszmélt, felugrott, és azt kérdezte:
– Mi az? Mit csináltál?
A márkiné levetette magát a kerevet végébe, és megragadta barátnője kezét:
– Esküdj meg, hogy soha senkinek nem árulod el, amit most elmondok neked.
– Esküszöm!
–Az örök üdvösségedre?
– Arra.
– Nos hát… Végtörlesztettem!
A másik felkiáltott:
– Ó, milyen jól tetted!
–Ugye? – húzta le maga mellé a kerevetre barátnőjét a márkiné. – Tudod, a férjem már egyszerűen kibírhatatlan volt! Te, hogy a férfiak miket képzelnek magukról! Ez is azt hiszi, hogy rajongok érte! Ó, drágám! És képzeld, szerelmes belém! Túlságosan is. És ezt állandóan be akarta bizonyítani… Képzeld el, minden áldott este… Pfúj!... Nem, nem, már olyan volt az egész, mintha a fogam húzták volna… Egyszerűen nem bírtam tovább… Törvényt kellene hozni ilyen esetekre a nők védelmében… Képzelj el egy nagyon nevetséges, visszataszító alakot, vastag, szőrös combokkal, gatyában, vörös hajjal, vörös, kefélt bajusszal, amint bambán mosolyog rád… És képzeld el, hogy az illető a férjed… és be akar mászni az ágyadba… szóval érted… Egyszerűen nem bírtam tovább… Nem mintha valaha a szerelem költészetéről ábrándoztam volna. A mi világunkban minden csak üzlet. Még a szerelmi viszonyok is csak afféle adok-kapok alkun alapulnak. A nő lehetőségei? Választhatsz, hogy váltakozó férfiakkal fizetteted meg a szerelmi szolgálataidat, de a változatosság gyönyörűségéért az úgynevezett becsületeddel fizetsz, vagy eladod magad egy életre egy férfinak, és akkor tisztességes asszonynak tartanak... De hogy visszatérjek a férjemre… Amikor hozzámentem, azt hittem, tudom, mire vállalkozom. De tévedtem. Egyszerűen már hányingerem volt tőle. Megpróbáltam elundorítani magamtól. Kihasználni minden eszközt, hogy békén hagyjon. Fájt a fejem... beteg voltam... érted... Először csak dühöngött. Féltékenykedett. De aztán rákezdte, hogy tartozom neki. Hogy nekem, mint a feleségének, teljesítenem kell a kötelezettségemet. Le kell rónom az adósságomat. Kamatos kamattal. És hogy minél inkább halasztom, annál nagyobbra nő ez az adósság... Már társaságba se mertem menni, mert ha megjelent, akkor ott is folyton erre célozgatott. Hogy tartozom neki. Hogy micsoda költségei vannak neki, miattam. Komoly költségei. És én csak páváskodom, míg ő agyondolgozza magát értem. És mindez hiába, mert nem törlesztem az adósságomat. Amivel pedig tartozom neki. Majd lesült a képemről a bőr. Gondold el, mindezt idegenek előtt! Amikor legutóbb szóba hozta, akkor tökéltem el magamban, most már haladék nélkül végtörlesztek. Te mit tettél volna a helyemben?
– Ó, hát én is végtörlesztettem volna!
– Nos hát, megtörtént.
– Hogyan?
– Hát nem érted, drágám?
– De, drágám, mégis…
– Nos, igen.
– Mi az, hogy igen?
– Képzeld csak magad elé a fejét! A vörös haját. A bajuszát, amire olyan büszke volt!
– Igen, igen.
– És most képzeld el, beleőszült. Érted? A bajsza meg úgy lóg, mint egy laffogó kutyafül!
– A végtörlesztéstől?
– Attól.
– De hát… Hogyan?
– Amikor tegnapelőtt este megint megjelent, és rám akart mászni, azt mondtam neki, várjon, előbb beszéljünk az adósságomról. Hogy átgondoltam a dolgot, és hajlandó vagyok végtörleszteni. Fölragyogott az a ronda képe. Jó, folytattam, de előbb tisztázzuk az anyagiakat. Nagyot nézett, én meg közöltem vele, hogy bevezetjük a költségtérítéses rendszert. Semmi sincs ingyen. Nekem is vannak kiadásaim. Ő mondta, hogy költségei vannak miattam: hát jó, tegye le az asztalra azt az összeget, amibe kerülök, és akkor cserébe én is megteszem, ami tőlem telik. Azt mondta, ha-vonta legalább egy millió elmegy rám. Azt feleltem neki, ne aprózzuk el a dolgot. Tegyen le húsz milliót az éjjeliszekrényemre, és aztán jöhet. Előbb csak bámult rám, hogy képzeled, dadogta… de aztán kirohant, úgy gatyában, ahogy volt. Egy óra múlva visszajött. És letette a pénzt. Én meg berántottam az ágyba. Először vigyorgott a boldogságtól. De én nem engedtem el. Hogyisne! Végtörlesztés! Még a második elég jól ment neki. De aztán a negyediknél már kunyerálni kezdett. Hogy ő ezt nem bírja. A szíve… Hogy tönkremegy bele… Még hogy a szíve! Neki!... Hogy talán majd holnap, vagy a jövő héten. Esetleg a jövő hónapban… Ohó! Olyan könnyen nem hagytam szabadulni! Mondtam neki, hogy én már évek óta szenvedek. Úgyhogy csak szedje össze magát… Ő akarta, hogy törlesszem az adósságomat. Hát most végtörlesztést rendezünk. Úgyhogy ne siránkozzon, hanem gyerünk… legyen férfi… érted, ugye?
– Úgy értsem…
– De úgy ám!
– És… és azután?
– Mit azután?
– Mi történt?
– Nem engedtem el reggelig. Fizettem, és fizettem. Elég volt a sok tartozásból. Hát fizettem. Kamatostul. Érted? Reggelig. Mondtam már, beleőszült. Még most is ott fekszik kiterülve az ágyamban. És a bajsza… Képzeld el, ahogy lóg a bajsza…
A báróné a barátnőjére bámult, s egyszerre kicsordult belőle a nevetés. Erre az-tán a márkiné is elkezdett kacagni.
– Beleőszült, érted? – pihegte. – És a bajsza… Képzeld el a bajszát… Majd láthatod te is, mert meghagytam neki, hogy tizenegyre jöjjön ide értem. Itt is lesz… mindjárt…
– És… mi lesz, ha újra kedve támadna… szóval érted…
– Ennek? Soha többet. Csak célozzon akár egyetlen szóval is a tartozásomra. Én végtörlesztek, végtörlesztek, végtörlesztek…
Újra kacagni kezdtek, hevesen, csillapíthatatlanul.
Vidámságuknak a csengőszó vetett véget.
– Ő lesz az!..., – suttogta a márkiné – nézd meg…
Kinyílt az ajtó. Kövérkés, harminc körüli férfi nyitott be. Inkább hatvannak látszott. Ősz haja csimbókokban állt égnek, bajusza éppen, mint egy laffogó kutyafül.
– Betett neki a végtörlesztés – súgta a márkiné a barátnőjének.
A két nő egymásra nézett, aztán hirtelen a díványra zuhantak, és nevettek, nevettek.
A férfi meg csak állt, bámult, és azt dadogta:
– Hát megőrültek?... megőrültek?