Ez-az 8.

Nátha

Mint látható:
nem látható
a láthatatlan
nátható.

S bár láthatón
nem látható,
hatása mégis
átható.

Tekintsd a színt
az orromon:
vörös feszít
ez orr-romon.

Most náthacsúcs
ez orr-orom,
mi égi dísz volt
egykoron.

A zsebkendőm
e kis szögön:
lekapható,
ha tüsszögöm.

S a tüsszögés
már várható:
mindent elönt
a nátható.

A széna nát-
ha így arat,
betöltve őszt,
tavaszt, nyarat.

Mindent elönt
a nátható
csak fújnám,
de nem fújható.

Mert láthatón
nem látható,
s mégis megöl
úgy áthat. Ó!

Ez-az 7.

Néhány rubáit


Ma élvezem még édes éltemet.
A hó előbb-utóbb majd eltemet.
Hiába sírás, és hiába harc.
Szorítsd a tollat, s tartsd az ütemet!

*****

Az édes nyár elmúlt nagyon hamar.
A szél fagyott, fehér havat kavar.
Meghal, ki lót-fut, s az, ki csak hever.
Porrá leszek, és a por eltakar.

****

Már érlelődik az a rózsamag,
amely poromból egykor felfakad.
Hazudni kár, az édes nyár oda.
Szeretni, élni csak percig szabad.

****

A hó alól kibújt a hóvirág.
Ma újra fagy. mondj érte egy imát.
Akár neked, egy perc az élete.
Ha nincs e kert, a sors előbb levág.

*****

Kemény pofonra ébredsz hát megint:
És meglepődsz, mert a sors meglegyint.
Csak élsz és tékozolsz. Időd lejár.
Talán eszedre térsz, ha így megint.

****-

A temetőben szíved ott maradt.
A koporsóban, ott, a domb alatt.
Ne félj, terád is sor kerül hamar.
Már most kisér egy néma árnyalak.

Ez-az 6.

Megkérdezték…

Megkérdezték Don Juant,
ha a vágy már elsuhant,
mit érez a nő iránt?
„Kolonc, ami visszaránt.”

Megkérdezték Woody Allent,
honnan ismer múltat, jelent.
„Nőből jöttünk, nővel hálunk:
szex az életünk, s halálunk.”

Megkérdezték a nagy Belltől
„Kamásliban a cet feldől?”
„Fogalmam sincs, de viszont
kérdezzétek Edisont!”

Megkérdezték: „Bródy Sándor úr,
a rádióhoz hogy viszonyul?”
„Ma nevettek, nem veszitek számba.
De jöttök majd még az én utcámba

Megkérdezték Caesart
„Tetszik az obszcén art?”
„Nem, de én sok ilyet hallok:
nagyon kedvelik a gallok!”

Ez-az 5.

Ilyenek vagyunk?

   Milyenek a magyarok? – kérdezte kétszer is egy jobb sorsra érdemes kortárs szerző. Gondoltam, semmitmondó válaszaihoz érdemes hozzátenni egy fontos vonást: hogy a magyarok kíváncsiak.

   Ha nem így volna, nyilván nem volnának magyar Nobel-díjasok, nem magyar találta volna fel a Rubik-kockát, vagy a gömböcöt. Bizonyságul még egy példa!

   Itt van egy igazi keresztény magyar úriember, Zimándi Pius szerzetes, aki 1944-ben írt, nemrég kiadott naplójában*  így bizonyítja az olthatatlan kíváncsiságát:

  „ A külföldre szállított zsidók sorsáról senki sem tud semmi bizonyosat. Különböző rémhírek vannak forgalomban: a soványakból műtrágyát készítettek, a kövérekből szappant. […] A hivatalos körök a valós tényállásról nem tájékoztatták a nemzetet, az újságok pedig magáról a tényről is hallgattak.”

   Valóban, milyen szép, finom, kulturált, keresztény, úrias fogalmazás: külföldre szállított zsidók. Nem bevagonírozott, nem deportált, nem halálba küldött. Külföldre szállított. És persze nem megölték, elpusztították, elgázosították, elégették őket, hanem belőlük ezt-azt készítettek 

Ké-szí-tet-tek. Tetszik hallani ezt a szép, keresztény magyar, úri módit? A hagyományos magyar kultúrát? És most ezt veszélyeztetik a bevándorlók!

   Istenem, hogy hatszázezer magyar emberről volt szó? Lényegtelen. A lényeg, hogy most ott állt ez a szegény, keresztény, magyar úr, és nem tudta kielégíteni kíváncsiságát, hogy vajon műtrágyát vagy szappant készítettek-e belőlük. És hogy tényleg a sovány-kövér eloszlás szerint.

   És ez nem vicc. Törekedni kell a tökéletességre!

   Ismét Zimándi Pius (kegyes) naplójából egy mondat:

  „a közvélemény megoszlik „a zsidókérdés ilyetén való, részleges, mert csak vidéki megoldására vonatkozólag.”

   Bizony, lehetett volna még vagy kétszázezer embert Budapestről is „külföldre szállítani.” 

Hogy nem volt elég vagon? Ugyan! Gyenge kifogás. Végül is lehet kölcsönkérni. A németek a mi szövetségeseink voltak, nem? Oldották volna meg ők a problémát, és kész! Micsoda dolog így félbe-szerbe hagyni valamit?

   Ha akkor tökéletesen jártak volna el a „hivatalos körök”, most az angyalos emlékmű ellen is kevesebben tiltakoztak volna. Na ugye?

*A naplót UNGVÁRY Krisztián adta közre: Egy év története naplójegyzetekben, Bp. Magvető, 2015.

ez-az 4.

A WALESI BÁRDOK

(ferdítette Nádasdy Ádám)

  Nemrég jelent meg Nádasdy Ádám kiváló Dante-fordítása. Babits után most Arany Jánost igazítja friss, XXI. századira. A rímeket zömmel elhagyta. Azok, valamint mindenféle ritmus, meg effélék csak elvonják a figyelmet a lényegről. A szöveghez tartozó 8 oldalas jegyzetapparátustól itt eltekintettünk. Íme egy rövid mutatvány a készülő műből:

A walesi bloggerek

Edward, az angolok királya
fakóján lovagol (vagy sem).
Megnézem, mondja, megérte-e
elfoglalni Walesem.

Hány aranykoronás a föld,
van-e ott öntözés,
jól nő-e a zöld most
hogy sokan fűbe haraptak.

Nemzeti konzultációt is tartanék,
(csak lakcím, anyja neve, telefon), de névtelenül persze.)
„Elégedett vagy-e te sok barom,
vagy elégedetlen lenni mersz-e?”

Felség, a közvélemény-kutatás,
melyet rendeltél, azt mutatja,
Wales csak téged akar,
s nem  pl. a spanyol királyt.

S a nép, ez az istencsapás,
olyan boldog ott Sire,
hogy zsebkendővel nem győzzük törülni,
örömében annyit sír.

Edward, az angolok királya
fakóján lovagol (vagy sem).
Körül mindenki kussol,
így csend honol Walesben.

Magyar irodalmi történetek 25.

A MINDIGET JAVÍTOM ÖRÖKKÉRE

(Esterházy Péter és Marianna D. Birnbaum)

Kicsi zavarban vagyok. Ha kérdezek, most is őszintén válaszol?

Nézze: Kutya nehéz úgy hazudni, hogy az ember nem ösmeri az igazságot.

Mégis, hogyan indítsuk ezt a beszélgetést?

Szöveget marcona, barokk főúrral indítani jó: ilyenkor valami zsibongó bizsergés bizsergeti az ember mellkasát, előre köszönnek neki a személyi számítógépek 

Ez tényleg jó. Olyan otthonos. Még! Meséljen!

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hasnyálmirigy. Pontosabban egy Hasnyálmirigy. Hát… valójában Hasnyálmirigyrák volt a neve az ebadtának, életvidám, link fickó, festményen úgy festene, mint a költő Balassi Bálint, lenne bajsza, korabeli főfödője, és nem utolsósorban vitéz kardja. A festményen látszana, hogy szakadatlanul szerelmes. Mint róka a tyúkokat, hajkurássza a nőket. És a férfiakat. Nem tenne különbséget, tudhatni, a szerelem vak. Szívesen volnánk a XVII. században, lenne ló, lenne kard, lenne hajnali pára, vágtatás és ontása gaz törökök vérének. És akkor imígyen szóla egy égi hang: Csukd be, fiam, azt a XVII. századot, jön be a hideg vagy a huzat.

Meg lenne lepve, ha kiderülne, hogy van túlvilág? –kérdeztem legutóbbi találkozásunkkor. Akkor elég titokzatos, sőt titkos választ adott. Ezt: A titok bele van zárva az Istenbe. Még ez se jó. A titok is az Isten. Most hát megkérdezem. Meglepődött? Hogy túl van?

Semmin se vagyok túl. Ritmusos szünet. Azt sem tudom, miben vagyok benne. De bármiben, túl sosem leszek. Egy szó mint száz, innen nézve nincs túl. Fogalmazzunk világosan, ha ez lehetséges. Egyébként most Karinthy jut eszembe. A Mennyei riport. Mindenkinek megvan a maga Mennyországa. Ami másnak – talán maga a Pokol.

És mit gondol most a halálról?

Nem gondolkodom róla. Minek tenném? Van dolgom elég: B. professzor úr (vagy most már kiírom: Bodoky) imperatívuszai, nincs kibúvó, tessék dolgozni. Különben meg, ha én főnök volnék, hát sírva vigadnék. Fakadnék es. Dalra, ím ígyen: Egy kis halál/ meg se kottyan, / (Kotty!)/, Őseinknek szintúgy vó’t!

Jaj! Sokat és sokszor írt a családjáról. Egy parodista egyenesen gráfgróf-nak nevezte. Nem hiányoznak most?

Persze, hogy hiányoznak. Gitti is, Marci is. És még vígan unokázgattam volna. De úgy látszik, ennyi volt kimérve. Szép ez is. Ahogy Arany János, a mester mondta: Életem hatvanhatodik évébe,/ köt engemet a jó Isten kévébe,/ betakarít régi rakott csűrébe,/ vet helyemre más gabonát cserébe. (Idézet vége) Helyettem is írta. Írnám én is, ha tudnék ilyet írni. A számból vette ki a szót, mondhatnám most. Vagy inkább én venném ki az övéből? Minden mondatom, minden szavam idézet.

Ez azért afféle Esterházy-s túlzás.

Naná, hogy az!

Vet helyére más gabonát? Tudja, milyen tülekedés van otthon a helyéért? És nagyon hiányzik.

A tülekedés nem érdekel. A hiányomról jó hallani, de nem lep meg. Voltam. Már csak ködösen emlékszem. A köd illett a városhoz, az országhoz, ez a „ki tudja, mi van most”, homály és nyirok meg a hajnal ígérete. Ködben könnyű hazudni. Könnyű butának lenni. A köd a rosszabbik én otthona. Ködgépről is szólt városi legenda. Ködben nem beszélgetnek az emberek. Mindazonáltal, különösen éjjel kettőkor, a férfiak férfiak, a nők nők, a fasz fasz, a pina pina. Lassabban. 

Mintha azt mondta volna valahol, hogy bizonyos szint fölött az ember nem megy le bizonyos szint alá. Tévednék? Még életében afféle mérték lett. A normalitás mértéke. Most elveszett az a kis remény is. Ahogy Radnóti Írta Babitsról:

Ki nézi most tollat fogó kezünket,

ha betegen, fáradtan is, de mégis...

ki lesz az élő Mérték most nekünk?

Hogy összetörte már a fájdalom,

nézd, ezt a költeményt is.

Látom, nagyon felkészült, mint mindig. De ne túlozzunk. Bár ez a Mérték jó! Sőt mértékegység! Ez tetszik! És hány esterházy egy csinos nő? Ez érdekelne. Ez a mérhetőség.

Nem bántja a magány?

Most már soha nem leszek egyedül. H.(asnyálka) mindig velem. 

Befejezésül még egy kérdés: Milyen a maga Mennyországa?

Képzelheti. Képzelje el! Teoretice! Valahol le kell zárni, és persze írni (mindig) tovább. Az elég jó utolsó mondat volna, hogy a mindiget javítom örökkére.

A szövegben szó szerinti vagy torzított formában Esterházy Péter-idézetek vannak.

Ez-az 3.

Csak semmi politika!

A (magáról) gondoskodó állam

  

A gondoskodó állam először is megóvta az embereket attól, hogy eltőzsdézzék a nyugdíjmegtakarításaikat. Ehhez azt a módszert választotta, hogy elvette és gyorsan elköltötte (többek közt tőzsdei részvényekre). Oszt’ jónapot.

  Aztán megóvta a lakosságot a veszélyes kéményektől úgy, hogy a kéményseprőktől elvette a munkájukat, és ezután az állam szedi be a kémény-ellenőrzési pénzt. Persze tisztítni és javítani nem tudnak, de ha lesz katasztrófa, (lesz!), azt meg tudják védeni (pl. titkosítják az adatokat százhúsz évre). Oszt’ jónapot.

  Közben meg lettünk védve a magyar foci izgalmaitól. Most aztán nézhetjük a Real Madridot. Vagy a Barcelonát. Mégis csak más, nem igaz? Szabadon választott. Oszt’ jónapot.

  Az öntözéses mezőgazdaság megvédése érdekében minden öntözésre használt, mezei fúrt kutat be kellett jelenteni, és azóta kútadót szed az állam a nemzeti víz  használata fejében. Végül is a víz az államé. Törvény van rá. Most hozták. Oszt’ jónapot.

  Legújabban az embereket attól akarják megóvni, hogy egészségtelen házi kutak vizét igyák. Ezért minden kúttulajdonos köteles kútját bejelenteni, és az államtól vízminőség-ellenőrzést rendelni csekély pár százezer forintocskáért. Ha pedig a víz fertőzöttnek bizonyul, tilos lesz meginni. Az a néhány millió ember legföljebb nem iszik majd annyit. Igyon pálinkát, megmondta a kormány, az egészséges, abban van a magyar jövő. Legföljebb azt is elisszuk. Oszt’ jónapot.
   A tanári és bírói karok elöregedését megelőzendő született egy gondoskodó törvény, és rengeteg embert delzavartak nyugdíjba. Igaz, azóta jelentős tanárhiány van, és esett a bírósági munka sebessége és színvonala. De az átlagéletkor sokat javult. Még pár intézkedés, és elérjük az optimális, a világon egyedül álló 18 éves átlagot. Oszt' jónapot.

  Most éppen a nők megvédése a soros (?!). Szegény nők! És szegény férfiak, mi lesz veletek nők nélkül? Persze lesz majd jutányos áron használható nemzeti szexbabatár. Oszt’ jónapot.

  Egyúttal létrejön egy újabb kis nyilvántartás, amelynek alapján újabb adót lehet kiszabni. Hoznak majd erre is egy törvényt. Oszt’ jónapot.

  Közben a migráncsveszély miatt az országot is meg kelletik védeni. Így hát hol volt, hol nem lesz ország. Oszt’ jónapot.

Ez-az 2.

Talált szöveg

Öreg bácsika elmegy az életbiztosítóhoz, hogy szerződést kössön velük, de az ott lévő hölgy megkérdezi:

- Hány éves, bácsika?

- 102 éves vagyok.

- 102?! És a maga korában életbiztosítást akar kötni? Tudja mit? Jöjjön vissza holnap.

- Holnap nem jó. Akkor lesz az apám születésnapja.

- Az apja születésnapja!? Hány éves az apja?

- 121.

- Akkor jöjjön vissza a jövő héten.

- Jövő héten végképp nem jó. Akkor lesz a nagyapám esküvője.

- A nagyapja esküvője!? Hány éves a nagyapja?

- 144.

- És az ő korában meg akar házasodni?

- Nem akar, de a szülei erőltetik....

Ez-az 1

PETŐFI SÁNDOR: SZEGET SZEGGEL


Jaj, a gépem, jaj, a gépem
Odavan!
Egy új vírus szétcincálta
Csúfosan.
Átkozott a troján vírus
Szoftvere!
Mellyel az ég olyan rútul
Megvere.

Mért is vettem vírusirtót
Kéz alatt?
És a gépre mért nem raktam
Tűzfalat?
Csábítólag kandikált egy
Szájt reám;
Csábjait ki már sehogysem
Állhatám.

Átugrottam az oldalra –
Képekért.
Pornóoldal – ki már járt ott,
Az megért.
S nem elég a vírus; nejem
Rajtakap,
S akkor jött még a valódi
Haddelhadd.

Én teremtőm! mért is értem
        E napot?
Kikapcsolta a gépet és
        Orditott:
"Ezért kellett laptop másik,
        Harmadik?
És a mindentudó tudja,
        Hányadik?"

Jelen volt a holdvilág e
        Hisztinél;
Búsan nézte: feleségem
        Mit beszél.
Fellegekből vett magára
        Gyászmezet,
És a fülét is bedugva
        Könnyezett.

Ő, csak ő nem könyörűle
        Meg rajtam.
Hogyha ez kell -  monda,  - neked
        Meghaltam.-
Hogyha nő kell, keress a tér
        Közepén!
Keservesen, siralmasan
        Jártam én.

...De'szen jól van! kiheverem
        Én e bajt.
S visszakapja még a kölcsönt,
        Vissza majd.
Tudjuk, eljön még az óra,
        Tudjuk, el!
Ö is rakna tüzre rossz fát,
        Bárkivel.

Tegye lábát a szobámba
        Ezután:
Fogadom, úgy nézek  rajt’ át
        Mint szitán.
Megugatni vagy kutyánkat
        Hívom át,
Vagy leöntöm dézsa vízzel
        Derekát!

Tükörcserepek 33

Tinódi Lantos Sebestyén

ANGOL-MAGYAR VIADALOMRÓL SZÓLÓ ÉNEK 1

  Labdarúgásról szólok, meghalljátok,
Talám mását még nem is hallottátok,
Magyarok, labdát grundon sem rúgtátok,
Aranycsapatnak nagy hálát adjatok.

 A ködös ősz ráfeküdt a Wembleyre,
Mikor a mieink léptek gyepjére,
Ki gondolta volna ily szép lesz vége,
Fordítsuk most szemünk a kezdetére.

Nálunk Grosics a kapuban állt, bátran,
Lantos, Lóránd, Buzánszky meg egy sorban,
Bozsik Cucu, Zakariás egy párban,
S velök Hidegkúti középcsatárban.


 Deli Czibor s Budai futott szélen,
Puskás Öcsi a Kocsissal középen,
Hogy ez lőtt-e vagy az fejelt most éppen,
Mindegy is volt: kapu nem maradt épen.

Óra indul bíró sípol, egy két csel…2


-------------------------------
1 Ennek a töredéknek az előkerülése az egyik legfrissebb irodalomtörténeti szenzáció. Jelenleg a szakemberek körében abban a tekintetben sincs még megegyezés, hogy Tinódi Lantos Sebestyén vajon közvetlen rokonságban áll-e az aranycsapat itt is emlegetett balhátvédjével. Egyes nézetek szerint az egész misztifikáció, szerzője nem is Tinódi Lantos Sebestyén, hanem Aranytorkú Szepesi György.
2. Sajnos a szöveg itt megszakad. Egyes hagyományok szerint a magyarok 6:3 arányban győztek volna. Ez nyilván mítikusan felnagyított szám, de nem kételkedhetünk abban, hogy (bármiképpen is esett a dolog) az angolok vereséget szenvedtek.

Tükörcserepek 32.

József Attila

Hajléktalan-ének

Száradok, törődöm,
korán elöregszem.
Már haverom sincsen.
Már nem is veszekszem.

Ez maradt meg végül,
se pénzem, se szexem.
Minden egyebemet
elperelt az exem.

Mehetnék lomizni,
ha volna kis stekszem.
De ami lé jönne,
pián megy el, s rexen.

Tilos a lomizás,
tilos a híd alja.
Élni is tilos lesz,
az ember azt hallja.

Nehéz így talanul,
egy pad alá fekszem,
s temetőbe visznek
ócska Velorexen.

Tükörcsrepek 31.

A WALESI BÁRDOK

(ferdítette Nádasdy Ádám)

A walesi bloggerek

Edward, az angolok királya
fakóján lovagol (vagy sem).
Megnézem, mondja, megérte-e
elfoglalni Velszem.

Hány aranykoronás a föld,
van-e ott öntözés,
jól nő-e a zöld most
hogy sokan fűbe haraptak.

Nemzeti konzultációt is tartanék,
(csak lakcím, anyja neve, telefon), de névtelenül persze:
„Elégedett vagy-e te sok barom,
vagy elégedetlen lenni mersz-e?”

Felség, a közvélemény-kutatás,
melyet rendeltél, azt mutatja,
Velsz csak téged akar,
s nem  pl. a spanyol királyt.

S a nép, ez az istencsapás,
olyan boldog ott Sire,
hogy zsebkendővel nem győzzük törülni,
örömében annyit sír.

Edward, az angolok királya
fakóján lovagol (vagy sem).
Körül mindenki kussol,
így csend honol Velszben

Montgomery a klán neve
mely (meghívásos közbeszerzésen) elnyerte
hogy meghívhatja a királyt,
ha már elkopott ezért a nyelve.

Vadat és halat, (mit a király arat)
csapat hord körül
Sündörög, sok velsz-proli:
„Nekünk mibe kerül?”

Tükörcserepek 30.

Parti Nagy Lajos

MAGYAR MESKETE

   Eccer vót, hó nem vót, mán jóformán csak globálissan főmelegedett hajléktalanok vótak Márija országának alújáróiba alkotmánybírva, de annyijan, hogy arrú kódultak. A nemzeti tisztabúza éccakáján esett, hogy az eső es esett, meg az es, hogy Parti Tubica Lajos, ez a karvaltőkébe ojtott liberálburzsoá médiagalamb meséni kezdett. De nem ám rendessen, szuverényessen, ahogy ez ildomba meg szokásba vót, miolta I. Pajtaforr, az igazlátó lett a kerál, bele az őszintét a népnek a képibe. Hogy hadd tuggya meg, hogy ez az isten kalaptya sikerrül sikerre libbenik, bibir csókjával felélesztve még a hamvadó cigarettavéget es, de ollan mértékben, hogy a haldokló nyugot nem győzi türelemvel még a nézésit se, akkorákat brüsszeltve, hogy azerig ér a csóvája.

   Mer itten mán, ahogy újévre megmondva lett, begyütt a jókedv meg a kacagány, oszt akkora a bősség, különös tekintetvel a keráli mellbősségre meg derékbősségre, hogy annak még a gonosz ofsorok is a csudájára járnak, míg a NAV nem jár az ű csudájuk után. Mer megmonta már a tutit az a másik kerál, az a rákosi vipera, aki vót, amikó vót, noha igazábul nem es vót, mer nem löhetött, mer akkorság ippeg szünetőt a magyar történelem vagy negyven esztendejig, hogy aki nincs ellenünk, az gyanús!

   De ez annak az elfajzott, migráncssimogató fajtatársnak, ennek a Galambfalvi Parti Lajosnak smafu. Ez nem errül irkafirkál. De nem ám, a turulgyát nekilye!. Hanem jártattya a szóbeszéggyit mindenfélérül, hogy ki kikvel és mennyi évre titkosejtva lopik, meg toszik, hogy a kúrást meg elkúrást, mán bocsánat a szójér, a kupakolást ne is emliccsük.

   Avvót aztán, hogy csak monta a hamisságait bele az életes irodalomba, ami kössztudomás szerént es csak senemélet meg senemegyéb, dacára, hogy hatvannégyvármegyeileg figyelmezve lett több ízbe, úgymint csokoládé, vanillia meg puccs. De hejába mégis, vót hát háborodás, akkoracska ippeg, hogy némellek mán a hatlövetű zsinóros-paszomántos kalasnyikovjukhoz kapkodtak, csak hogy jószándékval felvilágosíccsák nemzetileg, aki még illen setétben bujálkodó ellen forradalmár köszméte, a kétharmadát nekije!

   A nép, az istenadta tengerárja meg óvasta vóna feszt, mán ha tudott vóna óvasni, még szerencse, hogy ez a Hoffmann meséin nevekedett generácijó mán óvasni se nagyon tudott, minek is az a munka világába visszavezetett járadékosnak adózva meg átfázva a nemzeti együttműködés hőseinek terin.     Szerencse vót a nagy emútnyócévi tatárkodásba az es, hogy úgyse nem nagyon óvashatták, merhogy az úság nemzeti kulturális médiaalapilag főkőtözött a virtuális internetsztrádára parkolósávnak, na ott aztán óvashatta akárki, aki előbbség befizette magát a listára, hadd tudja a tudodki, hogy ki a soros, hogy ű az, aki olvasja. Mer hát illen ez a kultúra mindekijé, csak nem jutsz hozzá nevű társas játék, ki tolval, ki cenzurával, kinevetve a végén, amíg meg nem hótt.

tükörcserepek 29.

Mit képzeltem?

  Ültünk a vonaton. Pontosabban előbb csak ő ült, aztán felszálltam én is, és leültem vele szemben, az ablak melletti ülésre.  A sors, mondanám, de nem, a pénztárosnő van a háttérben: ugyanis ő osztogatja a helyjegyet. Vagy a gép? S akkor talán mégis a sors? Nem mindegy? Talán már az sem volt véletlen, hogy mindketten éppen ma, éppen reggel utaztunk Budapestre.

  Szokásom szerint olvasni akartam. Kabátomat felakasztottam, már elő is vettem a könyvet, keresztbe fontam a lábam (rossz szokás!), hátradőltem, és ekkor futólag ránéztem.

  A sarokba húzódva aludt. Vagy csak szunyókált (ki tudja?). Először finom, sima szemhéján akadt meg a szemem. Szokatlanul magas, szinte beszédes volt. Csendet kért. Ahogy tekintetem lejjebb ereszkedett, meg kellett állnom a szájánál. Telt, rózsás ajkait szorosan összezárva tartotta. Formájuk különleges volt. Egészen rövid kis vágás, alatta-fölötte domborodó kis ív. Azt hiszem, az ilyet mondják hívogató, ajaknak. (Csak hát egyáltalán nem feszítette, ajka is olyan lágyan elengedett volt mint a szemhéja, mint az egész arca.)

  Olvasni próbáltam, de újra ránéztem a könyv mögül. Világosszürke dzseki volt rajta, épp csak kigombolva, kitárva, széthúzva kétfelé a vállára. Talán annyira fáradt volt, hogy többre nem futotta erejéből, mikor felszállt, leült, elszundított. 

  A dzseki alatt szürke, nyakig zárt kötött pulóvert viselt, amely kiemelte melleinek kerekded, lágy vonalát. Lejjebb szűk, szürke kötött szoknya, alatta fekete harisnyás lábakat zárt el szemem elől térd alá érő, rideg tekintetű csizmája.

  Kelletlenül fordítottam szemem újra az arcára. Csak most figyeltem föl sima, fekete hajára, mely mintegy keretbe foglalta a kerek arcot, s kétoldalt sokat ígérően simult a pulóverére.

  Csend volt, csak vonat halk zúgása hallatszott. A kocsi üres volt., rajtunk kívül senki sem utazott itt. Reggel volt. Koránnak már késő, délelőttnek még korán.

  Ültünk a vonaton, mintha valamiféle búra vett volna körül bennünket. S a világ, mintha sosem létezett volna.

  Eltűnődtem. Hány éves lehet? Talán harminc, sokkal több biztosan nem. Fiatal, de én is elmúltam tizennyolc (kétszer, háromszor?) Sőt.

  –Ne haragudjon, hogy zavarom – szólítottam meg. – Nem találkoztunk mi már valahol?

   Egy pillanatra kinyitotta váratlanul nagy, zöld szemét, aztán határozott, de halk hangon azt mondta:

   –Nem. És vonaton nem ismerkedem. Hagyna pihenni?!

  –Igen. Hogyne. Úgy látszik összetévesztettem valakivel – hebegtem zavartan. –Valakivel, akit egyszer régen nagyon szerettem – tettem hozzá. De ezt talán már nem is hallotta, Szemhéja újra súlyosan leereszkedett.

  Ültünk a vonaton. Csend volt, csak vonat halk zúgása hallatszott.

  Már tudtam, mit kellene tennem. Felállok, és megcsókolom azt a gyönyörű száját. Szinte már éreztem is, ahogy egy pillanatnyi rebbenés után finoman szétnyílnak ajkai. És akkor óvatosan le-ereszkedem a mellette lévő ülésre, egyik karommal átölelem a vállát, a másik kezemmel megsimo-gatom a haját.

  Még e gondolat feléig se jutottam, s már tudtam, minden másképpen lesz. Még oda se érek az ajkához, rám nyitja szemét, tekintete éles késként hasít, szája dühösen köpködi felém szavait:

  –Takarodjon vissza a helyére! És szégyellje magát! Ha csak egy szót is szól még hozzám, azonnal megpofozom, és idehívom a kalauzt. Botrányt akar? Megkaphatja!

  Már éppen bocsánatot akartam volna kérni, amikor rájöttem, jobb, ha most hallgatok.

  Ültünk a vonaton. Csend volt, csak vonat halk zúgása hallatszott.

  Nem szabad ilyen durván közelíteni hozzá, mondtam magamnak. Végül is tényleg idegenek vagyunk.Talán megdicsérhetném a haját, esetleg a ruháját? Vagy csak azt mondanám (halkan):

  –Jó hideg lett ma reggelre. Látom, maga is alaposan felöltözött. Képzelje, majdnem lekéstem a vonatot, mert befagyott a kocsim ajtaja. A jégoldó a kocsiban. NÉs nincs senkim, akitől segítséget re-mélhettem volna.

  –Kínos – gondolná.

  –Szerencsére nem a zár, csak a szigetelő gumiszalag volt odafagyva. Így némi erőlködés után sikerült kifeszítenem a vezető ülés felőli ajtót, s még épp időben értem az állomásra.

  –Azt látom –mondaná.

  –Még mindig fázik? Látom, a dzsekijét se vetette le.

  –Szegeden is hideg volt – felelné.

  –Eredendően én is szegedi vagyok.

  –Igen? – kérdezné. S lám, máris beszélgetésbe bonyolódnánk. Akkor már tényleg mondhatnám: ültünk a vonaton. Ketten, együtt.

  –Ott születtem – folytatnám. – Szeretem azt a várost, bár azóta nagyon megváltozott.

  –Én gyűlölöm – mondaná, s rám nyílna a szeme.

  –Miért?

  –Egyetem után ott maradtam egy férfi miatt. Piszok jó dumája volt. De átvert, becsapott, mindent tönkretett. Most épp előle menekülök haza.

  –Pestre?

  –Oda. A szüleimhez. De elég a dumából. Hagyna pihenni? Egész éjjel marakodtunk. Búcsúzóul.

  –Persze. Csak pihenjen. Majd őrzöm az álmát.

  –Kösz.

  –Szívesen tenném sok-sok éjjelen át. Tudja? Odasimulnék a hátához, épp csak hogy érezzem a melegségét. Épp csak, hogy érezze, nincs egyedül. Hogy vigyázok magára. S cserébe nem kérek semmit, csak amit jó kedvében adni akarna.

  Azt hiszem, ezt már nem mondanám, csak gondolnám.

  Így hát nem csoda, hogy nem válaszol. Talán újra elszundított.

  Aztán arra riadtam fel, bemondták: Ferihegynél vagyunk. Ő felállt. Nyúlt a csomagtartó felé, ott volt a sporttáskája. Ez a mozdulat még jobban kiemelte dereka karcsúságát, telt mellének formáját. 

  –Segíthetek? – ugrottam fel.

  –Hagyjon már! Mégis, mit képzelt?! – könnyed mozdulattal levette a táskát, majd helyrerántotta a pulóverét, mely kissé felcsúszott közben a derekáról.

  Mit képzeltem? Istenem, ha elmondhatnám. Ha tudná.

  Kőbánya-Kispest állomás – szólt a géphang. Ő megfordult, és szó nélkül elment, ki a kocsiból.           Leszállt. Próbáltam kihajolni, megtalálni odalent, de az ablak nem engedett. A légkondi!

  Sose láttam többet.

Tükörcserepek 28.

Hogyan lettem író?

  Mielőtt elmélyednénk valami kitalált világban, érdemes feltenni a kérdést. Egyáltalán, minek írok. Persze: Úr ír. De én? Méghogy én úr lennék?

  A baj legfőbb okozója bizonnyal az a tanító néni volt, aki megtanított írni-olvasni. Ha ez valahogy kimaradt volna, akkor most valószínűleg mindenkinek jobb volna. Nekem is. Mert nem azzal tölteném az időt, hogy újabb és újabb betűket vessek erre a papírra(?): (minek vetni, ha nincs aratás?), Írni kiadás, siker és hasonlók legkisebb reménye nélkül (bár ha Ön, tisztelt olvasóm, olvassa e sorokat, akkor – elismerem – ezügyben kissé melléfogtam).

  Ehelyett akkor lehetne valami értelmes foglalkozásom Lehetnék például miniszterelnök vagy álamfő(!). Nem mintha a mostaniak értelmesek volnának, de nálunk mindenesetre az íróságnál jobban jövedelmez a foglalkozásuk.

  Persze ezekkel a humán diszciplínákkal általában baj van. 

  Már talán az eddigiekből kiderült, nekem még az a mentségem sincs, mint annak a korszakos jelentőségű, magyar kortársamnak, aki úgy lett író, pontosabban akinek élete úgy alakult, hogy ez lett a foglalkozása (minthogy egyéb foglalkozása nem volt).

  Mondhatná nekem akár azt is (de miután a kortársságon kívül semmi kapcsolatom nem volt vele, így nehezen mondhatna nekem bármit is), hogy szerencséje volt, amiért úgy alakult, hogy egyszerűen csak író lett (minthogy egyéb foglalkozása nem volt).

  Hiszen azt is kérdezhettük volna: Hogyan lettem irodalomtörténész?

  A bűnös ez ügyben egy lapszerkesztő volt, aki közölte néhány írásom, és szerzőként a megkérdezésem nélkül a nevem után biggyesztette, hogy „író, irodalomtörténész és tanár”. S ha ő mondta, bizonnyal úgy is kellett lennie. Bár a tanár és az irodalomtörténész sokáig nem akart összebékülni: a szaklapok nemigen akartak szóba állni egy középiskolai tanárral. Érthető, hiszen ott álltak sorban az egyetemi tanársegédek, adjunktusok, docensek, professzorok. Csak a szerencse meg az unalom vitt rá, hogy némely irodalomtörténeti pályázatokon „jeligésen” induljak (így nem derült ki foglalkozáshalmozásom): nyertem is ezúton egy-két díjat. Na bumm. És akkor mi van?

  Szóval foglalkozásom van/volt, mert hogy valójában egész életemben tanárkodtam (már kisiskolás koromban is: akkor szegény szomszéd kislányok voltak e szenvedély áldozatai). Így hát nem sok mentségem maradt, hogy végül is miért lettem író. Ha egyáltalán lehet ezt mondani, és ha egyáltalán lehet foglalkozásnak nevezni az íróságot.

  Könnyű annak, (gondolom most és innen,) akinek csak az íróság lett a foglalkozása (minthogy egyéb foglalkozása nem volt).

Tükörcserepek 27.

   És ti?

  A hetvenes évek végén könyvbemutatóra hozzánk, Nagykőrösre látogatott Márkus István. A látogatás két szempontból is érdekesnek ígérkezett. Egyrészt köztudott volt, hogy ismeri a környéket, már a negyvenes években járt erre kutatni Erdei Ferenccel. Másfelől senki se mondta, de mindenki tudta, hogy a szociográfus némileg ellenzéki alaknak számít. 

  Így aztán nem csoda, hogy a tantestület java ott ült, amikor eljött egy rövid beszélgetésre a gimnáziumba. 

  Panaszkodtunk. A túlterheltségre, a rossz felszereltségre, de főként az ötvenes években kulákvárosnak minősített település visszafejlesztése miatt. A város elvesztette tanítóképzőjét, kórháza halódik, nincs saját újságja (a háború előtt néha kettő is volt), az Arany-kultusz is formálissá vált, az Arany Társaság, mely valaha a város szellemi elitjének kulturális intézménye volt, épp csak vegetál.

  Márkus István egy darabig türelmesen hallgatott, aztán egy kérdéssel válaszolt: 

  – És mit csináltok ti?

  Elhallgattunk, de el is szégyelltük magunkat.

  Mi akkor hirtelen megértettük, hogy valójában mi vagyunk a város, mi vagyunk az ország. Mi, város- és országlakosok.

  Elfelejtettük volna?

  Ne felejtsük el többé!

Tükörcserepek 26.

NOSTRADAMUS ÉS ÉN

   Nemrég olvastam egy önsegítő könyvben, hogy a gazdagság titka nem más, mint saját különleges tehetségünk felismerése és kamatoztatása. Mert hogy minden ember különleges, mindnek van valami, csak rá jellemző tehetsége. Elgondolkoztam a dolgon. Az első, ami eszembe jutott, hogy nekem nyilván a szegénységhez van tehetségem, hiszen azt évtizedek óta sikerrel űzöm. 

   De aztán törni kezdtem a fejem, hátha eszembe jut valami sikeres ember, akinek elleshetném a receptjét. Nostradamus, a fantasztikus jóstehetség képe nézett vissza rám a könyvesbolt kirakatából. Lehet, hogy ez valami sugallat-féle?

   Ő fantasztikus elme lehetett, előre megjósolta a XX a XXI. század világháborúit, sőt, a magyar történelemben is annyira otthon volt, hogy agyba-főbe kereste magát vele. Persze hogy is mérhetném én hozzá magam. De ahogy ezen morfondíroztam, felmerült bennem egy emlék: valamikor a középiskolában szinte hibátlanul eltaláltam a mohácsi vész időpontját, az igaz, hogy akkor nem rémlett, hol is volt pontosan ez a híres ütközet, melyen, mint tudjuk, Hunyadi János legyőzte a gaz tatár sereget.

   Kezdetnek nem is rossz, gondoltam. Ha tizenévesen már ennyire beleláttam az időbe, akkor most, érett ésszel pár fontos jóslat nem okozhat gondot.

   Próbaképpen én is a XX. századi világháborúkkal kezdtem. Az elsőt egész jól eltaláltam, igaz, a másodikkal volt némi problémám, mert hirtelenjében nem tudtam eldönteni, melyik volt a nagyobb őrült, Sztálin vagy Hitler. De hát mindent én se tudhatok.

   Most már csak tehetségem kamatoztatása volt hátra. Meghirdettem több lapban és az interneten, hogy csekély díjazásért bárki kívánságára hajlandó vagyok búvárlani az időben, némi szerény javadalmazás fejében kipróbált jóstehetségem szívesen állítom bármely megrendelő szolgálatába 

   Szinte azonnal kaptam állami megrendeléseket, elsőre mindjárt a belügyminisztériumtól, pedig senkit sem ismertem a fejesek közül. Lám, nem igaz, hogy mindenütt korrupció uralkodik. Ráadásul ezek szigorúan bizalmas információkra vonatkozó, bonyolult kérdések voltak. Titoktartási fogadalmat is kellett tennem. 

   Így például nem beszélhetek arról a kérdésről, hogy kiderül-e a miniszterelnökről? Hogy mi, az államtitok. A válaszom is államtitok, tehát nem mondhatom el. Pár száz év, és úgyis mindenki megbizonyosodhat róla, hogy mennyire igazam volt.

   Voltak aztán könnyebb kérdések is, például, hogy ez mikor kerül nyilvánosságra. Egyszerű, mondtam. Amikor megbukik a miniszterelnök.

   Jött az újabb kérdés: És az mikor lesz? Ez sem volt nehéz. Látva az ország állapotát, érzékelve a közhangulatot, világos, hogy egy-két évtizeden belül. (Kérem, ennél Nostradamus se volt pontosabb).

   Amint látható, a kezdet biztató volt. Jól megfizették a válaszaim és a hallgatásom is.

  Gondjaim sokkal inkább a magánmegrendelőkkel voltak. Többen is jelentkeztek, hogy hajlandók felezni velem, ha megmondom a lottó nyerőszámait. Én a bizonytalan sok helyett megelégszem a szerény biztossal, mondtam, de azt előre kérem. Miután fizettek, hibátlanul elsoroltam a nyerőszámokat. Minden megrendelőm elégedetten távozott.

  Sajnos egy hét múlva olyan fenyegető leveleket kaptam, hogy kénytelen voltam törölni magam a netről, majd egyenesen a rendőrséghez fordulni védelemért (hogy őrizzenek és védjenek). Jellemző, hogy segítség helyett csak azt a tanácsot kaptam, talán költözzem el, vagy változtassak nevet, ha félek.

  Mintegy mellesleg megjegyezték, a rendőröket nem fizetik túl jól, bizony nekik is jól jönnének a nyerőszámok. 

  Tekintettel a helyzetre, nekik ingyen elárultam a titkot, de a szemembe röhögtek, majd kizavartak az őrszobáról, azt kiabálva, hogy ezt ők is tudják, ezek a múlt heti számok.

  És? Kérdezetem vissza, nyerőszámok, vagy sem? Ki ígérte, hogy a jövő hetit fogom megmondani?

A választ már nem vártam meg, mert nem akartam súlyos testi sértés miatt feljelentést tenni a rendőrségen a rendőrök ellen. Okos enged, mondja a közmondás is. S ha már elengedtek, hát szedtem a lábam.

  Így aztán egyelőre felhagytam a jóslással. De azért minden nap gyakorlom magam. Már ott tartok, hogy egy-két év bizonytalansággal meg tudom jósolni a százéves háború időtartamát is. Ha továbbra is így haladok, nemsokára talán Nostradamust is képes leszek lepipálni.

  S akkor irány a gazdagság!

Tükörcserepek 25.

Csucsov úr

   Édesapám sosem bocsátotta meg Hruscsovnak a XX. kongresszust és 56-ot. (Mindig csak úgy emlegette: „Csucsov úr”) Mindenért őt okolta, még a megromlott befőttnek is ő volt nálunk az oka.

Ilyesmi pedig előfordult, mert akkoriban nagyban dúlt a befőzés: cseresznyebefőtt, sárgabarackbefőtt és -lekvár, sőt körtebefőtt is. Ez utóbbi azért volt különleges, mert a körtét kénezni kellett, hogy szép fehér maradjon.

   Én ezt a kénezést, meg a barackmagevést kedveltem az egész befőzésből. A befőttesüvegek az előszobában a fehér szekrény tetején álltak szép, komoly sorokban. Szerettem ezt a szekrényt, egy széles, középső részt két kisebb, egyajtós rész fogott közre. Az egyikben sokáig ott álltak korán elvesztett anyai nagyapám botjai.

   Sajnos nagyapámról csak pár bevillanó kép maradt ben-nem (ahogy békésen üldögélt a kék szobában a fal mellett egy széken). Mindössze egy vacak fénykép őrzi irántam való szeretetét a régi albumban.

   Hála istennek nagyanyám viszont sokáig velünk maradt. Kisiskolás koromban reggel aláírta az ellenőrzőmet, ha este elfelejtettem aput megkérni erre. Ebben a tekintetben is szigorú világ volt akkor: könnyen büntetést (beírást) kaptunk az ilyen feledékenységért. Ezek az aláírások általában üzenetekre vagy jó jegyekre vonatkoztak.

   Ha rossz jegyet, netán beírást kaptam, annak aláírására csak aput lehetett megkérni. Ilyenkor általában alvásba menekültem már kora délután. S amikor hazaért, látva, hogy alszom, már tudta, valami baj volt velem az iskolában.

Tükörcserepek 24.

Álom…

   A minap eszembe jutott, hogy a nászutunk végén, Pesten egy sétán elképzeltem, milyen is lesz, ha megérem a 60 éves kort. Akkor már egy éve letettem a cigarettát, de még mindig hiányzott. Egy kapubejáró mellett kis üveges vitrinszekrényben pipák sorakoztak. És akkor beugrott: mire megöregszem, lesz majd szép, nagy, fényes, dekoratív íróasztalom (képe visszatükröződik a ragyogó parkettán). Én pedig akkor már tekintélyes tudós, nagyszakállú professzor leszek, és pipával a kézben elmélkedem az íróasztalnál.

   Feleségem szeretett, megengedte, hogy vegyek egy pipát, pipadohányt, s aztán egy-két évig pipáztam. Majd visszatértem a cigarettára, attól nem lett annyira büdös a lakás.

és való

   Most már 33 éve nem dohányzom, a pipa se hiányzik. Igaz, olyan nagy íróasztalom nem lett mára, (sosem is volt, már nem is igen lesz, de azért mindig volt hely, ahol dolgozni lehetett). És főiskolai tanár lettem (ha tetszik professzor). Na jó: szakállam nincs.

   Tehát teljesült egykori álmom. Tekintélyem is van elég sokfelé. (Igaz, otthon alig: kellett nekem modern családfelfogás!).

   Itt ülök életem csúcsán.

   Megjegyzem: csúcson ülni, hát... nem a legkényelmesebb

Folytatjuk!

Van ám szilárd jellem itt!

Látják élők, holtak.

Nem vesztheti elvet,

Kinek nem is voltak.

Lám így vígan elvagyunk.

Zsebünk tele pénzzel.

Jer! Neked is juttatunk,

csak pár stiklit nézz el.

Most mulatunk vidoran.

Birodalmunk épül.

S míg az idő elrohan,

a sok bűn elévül.

Hogyha egyszer vége lesz,

mi elhúzunk innen.

Aki marad, dögöljön

a nagy szabad Nincsben!

Tükörcserepek 23.

Megint csak nők

Egy nő miatt lettem alapszervezeti KISZ-titkár is az egyetemen. Negyedéves korunkban egy csoporttársunk, (szuper értelmes, nagy jövő előtt álló) felvételét kérte a pártba (akkor még csak egy volt: az MSZMP). Meggyőződése nem volt kérdéses. Ő volt, aki már elsőben olvasta Lukácstól „Az esztétikum sajátosságá”-t s akivel akkoriban nagy elméleti vitákat folytattunk a Gambrinus nevű sörözőben.

A kérdés: a kommunizmusban, mint közösségi társadalomban vajon visszatér-e a szóbeliség és uralkodó műfajnak az eposz. MI voltunk az „élcsapat”. Csoda, hogy sose jött el a „komenizmus”?

Harmadéves korában írt OTDK-dolgozatát elfogadták szakdolgozatnak. De Kati, a KISZ-titkárunk szerint csak karrier-előnyök miatt akart a fiú párttag lenni, és nem volt hajlandó KISZ-ajánlást írni számára (ez kötelező formalitás volt).

Mindhárman ugyanabba a magyaros csoportba tartoztunk akkor már négy éve. Jól ismertük egymást. Összevesztem Katival. Ő inkább lemondott, a helyére engem választottak meg, én pedig aztán jó szívvel (ma se bánom) megírtam az ajánlást.

Ez is egy fontos pillanat volt az életemben. Igaz, én akkor már két éve nős voltam, de Kati barátságának elvesztését sajnálom. Nagy kár, hogy már ő is elment, itt hagyott. Örökre. Sok dologban hasonlítottunk egymásra.

Tükörcserepek 22

Első szerelem

   Nincs abban semmi különös, hogy az ember óvodásként éli meg első szerelmét. Persze a választás sokféle lehet. Én például jó érzékkel nem Marcsiba vagy Gizikébe szerettem bele, hanem az óvónénibe. Reménytelenül.

   Gyönyörű volt, mai szemmel is vállalható (volna!!). Fiatal, fekete hajú, és éreztem, ő is szeret. (Nem állítom, hogy  erről ő is tudott). Én éreztem. Ez tény. A dolog feltehetően nagycsoportos koromban bontakozott ki. Emiatt még azt is megtettem, amit normális gyerekek biztos nem csinálnak. Már iskolásként, a tavaszi szünetben meglátogattam szerelmemet az óvodában a dedósok között.

   Nem mutatott meglepetést, beültetett a csoportjába. Épp kézimunka foglalkozás volt. Én is kaptam mindenféle kis alkatrészeket, melyekből apró, fa vasalót állítottunk össze. Az ovisok aztán kimentek a kertbe játszani, én meg beszámoltam az iskoláról, hogy már tudok írni, olvasni.

   Aztán elköszöntem, és mentem haza ebédelni. Persze a szerelmes találkozásról nem besszéltem senkinek. Ez örök titok maradt (máig).

Tükörcserepek 21.

Családtervezés

  --Hat gyereket akarok! És mindegyiket másik férfitól – magyarázta Zsuzsa, azzal hanyatt omlott a díványra,és magára húzott.
  Anyám ismerőse volt (talán horgolás-ügyben). Néha-néha feltűnt nálunk. Olyan tizennyolc-húsz éves lehetett, én talán tizenhárom-tizennégy. Aznap este kettesben maradtunk. Bátyáim már megnősültek, elköltöztek, szüleim valami vendégségbe mentek.
  Kigombolta a blúzát. Előbukkantak hatalmas mellei. Melltartó nem volt rajta. És én simogathattam, csókolhattam, emelgethettem azokat a csodálatos melleket! Akkor egyszer, és soha többé. Zsuzsa ugyanis hamar, szinte ésrevétlen eltűnt az életemből.
  De én azóta is rajongok a szép mellekért (igaz, főleg a kisebbek, keményebbek, rugalmasabbak a kedvenceim).
  Fétisnek nem mondanám, mert például későbbi feleségem bokájába is halálos szerelembe estem (egy gyönyörű, kéken átszűrődő ér tette rendkívülivé).
  Így aztán nem lettem egy a hatból. Azt hiszem, szerencsére.

Tükörcserepek 20.

Csalódások

   Én például csalódtam a társadalombiztosításban.

   Egész életemben lelkesen (muszáj volt) fizettem mindenféle járulékokat. Aztán egyszer váratlanul (mikor vár ilyesmit az ember?) beteg lettem, és egy kórház intenzív osztályán találtam magam. Kérdem én, ezek szerint mégse volt biztosításom betegség ellen? Vagy az beteg biztosítás volt? Szóval beteg dolog?

   És ez még semmi ahhoz képest, ami másnap reggel ért. Egy fekete szemű, fekete hajú, (pont az esetem(!) csinos, húsz év körüli ápolónő ébresztett. Sajnos ahelyett, hogy megcsókolt volna, (pedig mint tudjuk, a csók gyógyít, ezt már óasszír-babilóniai orvosi feljegyzések is tartalmazzák), szóval ehelyett méretes tűket nyomkodott belém. Hogy újabb branült készítsen a reggeli infúzióhoz, amivel persze teljesen elvette a kedvem attól, hogy vele szorosabb fúzióra lépjek. Lehet, hogy neki sem volt kedve fuzionálni, ami nem is csoda: nem voltam éppen legszerelemre-méltóbb állapotban.  Állandó műszeres megfigyelés alatt, rémülten és csendesen.

   Csók nem csattant, de azért mégis visszajöttem a pokol kapujától. Talán ott már túl sok hozzám hasonló volt. És inkább ágyszomszédom, egy öregúr érdekelte őket odalenn, aki naponta többször elkóborolt a folyosón, s aztán úgy kellett visszakönyörögni a saját ágyába, mert mindig máséba akart belefeküdni.

   Ennyi a betegségeimről talán elég is. Így is elég nyavalyás voltam mindig, nem úgy, mint szegény nagyanya, aki egész életében arra volt büszke, hogy sosem volt beteg. És ez biztos.

   Mert nem felejtett el soha semmit egész addig, míg végül mindent elfelejtett.

Tükörcserepek 19.

Milyenek a nők?

  Ez titok. Persze a lényeg: a fiúk nadrágot, a lányok szoknyát hordanak. Ezt valamikor minden óvodás tudta. (Az óvodások nagyjából még ma is tudják.) De mi van a szoknya alatt?

  Erre vonatkozóan első megbízható ismereteimet hatodikos koromban szereztem Az emberi test című kiváló, kétkötetes munkából. Úgy kaptam kölcsön szülői engedéllyel egy ismerőstől (anya lelkesedett, lám, mégiscsak érdekel a biológia: „orvos lesz belőle, akárki meglátja, s nem holmi történész, mint a nagyobb bátyja”. Bocs!)

  A szöveg nem nagyon érdekelt, unalmas is volt, nem is nagyon értettem, de volt benne néhány egész alakos ábra, sőt tán fénykép is. Tanulmányozhattam, miben különbözik a férfi és a nő (ránézésre). Bár az egész nem sokat ért. Azt addig is tudtam, hogy a fiúknak van pisilője, a lányoknak nincs, ennyit már az oviban kilestünk (lám, már akkor freudista voltam). 

  Nos, itt a rajzon a fiú (férfi) ezügyben rendben is volt, de a lány (nő) rajzán ott lenn csak egy szépen besatírozott (szőrrel borított?) háromszög volt látható.

„Ez mi lehet?” –törtem a fejem. 

--És hogy tudnak így pisilni egyáltalán?- kérdeztem barátomat, Andrist.

--Ülve.

--Jó. És ?

--Ki tudhatja? - zárta le a témát.

Tükörcserepek 18.

Szexuális felvilágosodás

   Amikor én voltam iskolás, még nem volt hivatalos szexuális felvilágosítás. Illetve semmilyen sem volt. Ötödikesek vagy hatodikosok voltunk, amikor legjobb barátommal és osztálytársammal, Andrissal húztuk a kézikocsit végig a Nagyboldogasszony sugárúton (amit átmenetileg akkor éppen Április 4. útjának hívtak), a Batthyány (Zerge) utcán át a Szentháromság utcára (akkoriban és még sokáig Hunyadi János sugárút), és tovább az alsóvárosba. A kocsin moslékos kannák.

   Az iskolai konyhai maradékot ugyanis hetente kétszer így kiskocsival szállítottuk el egy gazdához, aki disznókat nevelt, és cserébe ezek egy része visszakerült a konyhára. A szállítás irigyelt, komoly és megtisztelő feladat volt. Először is iskolaidőben zajlott (legalább két óra lógás), aztán férfias dolog (csak fiúk húzhatták a kocsit, a lányok gyengék az ilyen komoly munkára), végül pedig felnőtt nélkül utcán, kocsiúton. Szóval ez csak a nagyok, (értsd felsősök) kiváltsága volt.

   Egész úton oda-vissza azon vitatkoztunk, hogyan is születik a gyerek. A gólyamesében már rég nem hittünk. Innen-onnan annyit tudtunk, hogy a gyerekcsináláshoz egy férfi és egy nő kell. Voltak jólértesült fiúk, akik mindenféle csúf részletekkel akartak elkápráztatni bennünket, na de az éles ész, a logika a mi oldalunkon állt.

   Mert hát ott volt a bökkenő. Ha egy férfi és egy nő olyan, csúnya szavakkal emlegetett együttműködésére van szükség a dologhoz, akkor hogy lehet annyi zabigyerek, akinek nincs apja. Vagy mégis van, de akkor miért nem ismerik, hiszen az anyukájuknak csak tudnia kellene.      

   Felfoghatatlan… Igaz?

Tükörcserepek 17

KISZ-tagság

  Felnőtt (felnőtt?) életem éppen akkor kezdtem, amikor a Kádár-rendszer elviselhetővé vált. A szovjet hadsereg jelenlétét elég jól magyarázta a jaltai egyezmény, a nagyhatalmak döntése Európa felosztásáról. Hogy ez milyen kemény realitás, azt, ha más nem, 56 bebizonyította. Ezt el kellett fogadni. Minden más a hatvanas évek közepétől óvatosan mozdítható volt. Erről szólt Kovács András nagyszerű Falak című filmje.

  Nem dicsekvésből mondom, de tény, hogy a gimnázium négy éve alatt kiharcoltuk, hogy a negyedikesek cigarettázhassanak (elkülönített folyosórészen), sőt, ami talán még nagyobb dolog volt a szigorúan ellenőrzött stencilgépek országában: megalapíthattuk a magunk szerkesztette iskolaújságot. Mire az első szám megjelent, már egyetemista voltam, de a szerkesztők tisztelgésként belerakták egy versemet a szeptember végi első számba.

  Részvételem a dologban nemcsak alkotói volt, hiszen három évig én voltam az iskolai KISZ-bizottság kultúrosa.

  Ennek is kalandos előzményei voltak.

  Első elején az osztályok automatikusan KISZ-alapszervezetekké lettek. Mindenki ugyanis KISZ-taggá vált legkésőbb nyolcadikban. A legjobbak már hetedikben. (tiltakozni elméletileg lehetett, de ilyen akkoriban mifelénk nemigen fordult elő.) Így a gimiben szeptemberben rögtön osztálytitkárt kellett választanunk. A legtöbb szavazatot későbbi feleségem és én kaptuk, de én inkább kultúros akartam lenni. Szerveztem is már októberben egy Radnóti-estet (délutánt), egy egész csomó gyerek (fiúk is) mondtak verset.

  Talán híre ment, nyilván ez is közrejátszott, hogy második végén megválasztottak kultúrosnak az iskolai KISZ-bizottságba. Temesi Ferivel (aki a francia tagozatra járt) egyszerre kerültünk a bizottságba, Feri lett az iskolai szervezőtitkár. Az első KISZ-bizottsági ülésen derült ki, hogy valójában sem én, sem ő nem KISZ-tag.

  Nyolcadikban be kellett (volna) adni egy fényképet, és azt ragasztották (volna) be valahol(?) egy tagkönyvbe, s attól fogva KISZ-tag lett (volna) az ember. A tagdíjat persze tőlünk is beszedték, fizettünk is, gyűjtögettük zsebben a bélyegeket, de a hivatalos városi listában nem szerepeltünk tagként.

  Temesi első szervezőtitkári megbízatása az volt, hogy intézze el kettőnk tagfelvételét a városi bizottságnál.

Tükörcserepek 16.

Rendetlenség

  Mi alsóban még hátratett kézzel ültünk a régi, fából készült, zöldre festett padokban.

  De aztán felsős korunkra megjöttek az új, sima, ferde tetejű, farostlemez padok, középen a tintatartónak hagyott lyukkal. Ezen kiválóan lehetett játszani úgy, hogy a padtársak felváltva pöcköltek odébb-odébb egy húszfillérest. A cél, a lyukba bejuttatni. Az győzött, akire épp úgy jött a sor, hogy betalált. Nem volt könnyű, de a hatás néha váratlanul nagyot szólt. Ha a húszfilléres az élére esett a pad alsó lapjára, hajlamos volt kigurulni, le a földre, s gurulni tovább, fura hangot adva néha egész a tanári asztalig. 

  Nyolcadikban odáig jutottunk padtársammal, hogy énekórán (könnyen játszottuk az eszünket, mindketten zeneiskolába jártunk), jóformán minden alkalommal beírást kaptunk. A szöveg szinte változatlan volt: „Rendetlen.” „Rendetlenkedett.” „Rendetlen volt.” Szegény Radamesz (az énektanárunk) ezután mindig odatette a kézjegyét. Mi pedig összeolvastuk. Ki volt rendetlen? Hát ő. 

 -Azonnal hozza ki az ellenőrzőjét! – kiabálta, ha elfogyott a türelme.

 -Már ott van – feleltük pimaszul, mert egy idő után tényleg kitettük előre a tanári asztalra.

  Radamesz nem bírt a 32 fős mutáló hangú fiúosztállyal. Azért talán nem csak bennünk lehetett a hiba. 

  Dobcsányi tanár úr, aki a magyart tanította, négy év alatt egyetlen egyszer sem írt be senkinek az ellenőrzőjébe, mégis rend volt az óráin, lestük a szavát, imádtuk a magyart.

Ugye vannak még ilyen tanárok

Tükörcserepek 15.

Csizmadia tanár úr

   Harmadikban férfikézbe kerültünk. Csizmadia tanár úr, aki nyilván a háború előtt szokásos reggeli zsoltáréneklésre volt beállítódva, azonnal bevezette, hogy a napot közös dalolással kezdjük. Ehhez az idők szellemében (58 szeptembere volt) legcélirányosabbnak azt találta, ha Az amúri partizánok énekét zengjük együtt. Úgyhogy hamarosan harsogott a termünk attól, hogy "Völgyvidéken és hegygerincen át…" Mi a dallamot nyúztuk, tanár úr az alsó szólamot dörmögte.

   Lehet, hogy az éneklés is segített, de hamar megbarátkoztunk vele, komoly, de kedves, jóindulatú ember volt. Sose bántott minket, s mi, a harminchat komisz fiú se bosszantottuk őt ostoba csínyekkel.

   Hogy milyen nagyszerű ember és tanár, azt negyedikben tapasztaltam meg. Ősszel fájni kezdett a ballábam, főképp a sarkam, a végén már járni is csak úgy tudtam, ha egészen kifordítva, a talpam élére léptem. Orvos, ortopéd cipész, betét, másik orvos. Végül a klinikán, röntgen. Az eredmény: csonthártyagyulladás a sarkamban. Gyógymód: szigorú, többhónapos fekvés. Felkelés csak végszükség esetén. Ez már valamikor január-február táján derült ki.

   Nekem nem is lett volna ellene kifogásom, kellemesnek tűnt, otthon terpeszkedni az ágyban, bevenni azt az egy-két gyógyszert, délelőtt iskola helyett hallgatni nagyanya meséit, meg ha ő nem ér rá, olvasgatni ezt-azt, mindenfélét (akkoriban éppen Brumi mackó volt a kedvencem). Miközben minden, étel-ital, szórakozás az ágyamhoz jön.

   Csak a szüleim rémüldöztek: mi lesz az iskolával? Csak nem leszek évismétlő egy ilyen butaság miatt?

   –Majd elrendezzük – mondta a tanár úr.

   El is rendezte. A közel lakó Andris, a legjobb barátom minden délután hozta a leckét. Ha kellett, elmagyarázta, amit nem értettem.

   Csodás volt. Délelőtt szabad voltam. Délután a leckével egykettőre végeztünk, aztán az ágyamhoz fordított asztalon óriásit játszottunk, építkeztünk, katonáztunk.

   Hetente-kéthetente megjelent Csizmadia tanár úr, átnézte kipipálgatta a füzeteimben a feladatokat, aztán meg szabályosan feleltetett. Kaptam jegyeket, így aztán év végén gond nélkül osztályozható lettem.

   Vannak még ilyen tanárok?

Tükörcserepek 14.

Iskolai szellemek

  

  Nekünk első osztály végén (57 tavaszán) még nyilvános osztályvizsgánk volt. Persze mindannyian igyekeztünk kiválóan szerepelni szüleink előtt. Mindenki ünneplőben, ahogy az illik. Olvastunk, aztán összeadás-kivonás. Folyton jelentkeztem, de nemigen jutottam szóhoz. Csupa okos osztálytársam volt, s kiváló tanító nénink.

  A végén jöttek a játékos, ellenőrző kérdések. Hadd lássák a szülők, hogy az iskola nemcsak elvont dolgokra, hanem a napi életre is tanít.

  --Melyik a nehezebb: egy kiló papír vagy egy kiló vas? – hangzott például az egyik kérdés.

  A gyerekek többsége habozott. Na végre, most jövök én! És felcsaptam a kezem.

  --Tessék – szólítottak végre engem.

  --Egy kiló vas! – feleltem büszkén. s nem értettem, miért kuncognak némely szülők ott hátul.

  De a kedvem nem vehették el. Amikor megkérdezték:

  --Hány napból áll egy hét?

  Majd kiestem a padból. Ezt már csak tudom!

  --Egy hét egy munkanapból és hat pihenőnapból áll!

  Megtapsoltak.

  Azóta reménykedem.

  Akkor hat munkanap volt és egy pihenőnap, ma már öt plusz kettő, némely országokban már a négy plusz hárommal kísérleteznek.

  Lehet, hogy én a jövőbe láttam?

  El ne felejtsem: Elsőben Nyári tanítónéni volt a miénk. Ő év végén nyugdíjba ment, így a lányáé, Ácsné tanító nénié lett másodikra a 36 fős fiúosztály. A poén, hogy elsőben a lánya, azaz Nyári tanító néni unokája, Ács Marica is, egyetlen lányként a fiúk közt velünk járt. Egyszer nagymamája el is fenekelte a kislányt ott, az osztály előtt, mert nem csinálta meg a házi feladatot.

  Nem tudni, ez még az iskola régi, háború előtti, katolikus szellemében, vagy már az új, szocialista szellemben történt. Ki tudhatja? Szellemek jönnek, szellemek mennek, a tanítónénik viszont maradnak. Így van ez.

Tükörcserepek 13.

Pedagógiai szempont

 

  A város elitiskolájába, a tanárképző főiskola gyakorlójába írattak be szüleim. Ide járt korábban mindkét bátyám, különösen a nagyobbik, Pali hagyott szép emlékeket maga után.

  Kiváló gyerekek közé kerültem. A nyolc év alatt egyetlen eggyel volt gond, mert nehézségei voltak az olvasással (kimaradt), és egyetlen bukás volt: nyolcadikban helyesírás miatt nyelvtanból. Ez a fiú még ekkor is „Vörös Marci”-nak írta tollbamondáskor Vörösmartyt. (Lehet, hogy a fülével volt baj, és persze ő is Marci volt!) 

  Az iskola területen kívüliséget élvezett, csak azt vett fel, akit akart. Volt egy fiúosztály, az „a”, ez volt a miénk, egy lányosztály, a „b” és az elitiskola elitosztálya, a koedukált zenei tagozat, a „c”. Ez utóbbinak elkülönített folyosórésze volt, ahová közönséges „a”-s a lábát se tehette be. Különben is, szigorú rend és fegyelem uralkodott.

  Első végén minden igyekezetem ellenére csak jeles lettem. Az egyetlen az osztályban, a többiek mind kitűnők lettek, nekem írásból csak négyesem volt.

  --Tudja, kérem – magyarázta állítólag a tanító néni apának (nagy ember volt, tanácsi osztályvezető, az osztály szülői munkaközösségi elnöke), -- itt csupa kiváló gyerek van. De hát mégsem lehet mindenki kitűnő. Már csak pedagógiai szempontból sem.

  --Értem – mondta állítólag apa.

  --Épp ebben reménykedtünk. Hogy ön megérti, és nem fog reklamálni. Különben gratulálok, apuka. Remek kisfia van!

  --Köszönöm – felelte némileg zavartan apa.

Tükörcserepek 12.

Korról, kortársakról

   

   Hogy mikor halunk meg, az nem tőlünk függ (öngyilkosnak lenni – szerintem – a játékszabályok megsértése). Szerencsére a születésünkről se kérdeznek meg minket. Mert hogy az élet még sosem volt fenékig tejföl. Igaza van hát a régi zsidó mondásnak: „a legjobb meg se születni, de ez jó, ha ezer emberből egynek sikerül”.

   Én jókor születtem. Európában talán még soha nem volt olyan (valódi) háború nélküli hetven év, mint amilyen nemzedékemnek jutott. (56-ban elsős voltam, 68-ban érettségiztem).

   A Magyar könyvkiadás kifejezetten engem szolgált. Nagyjából három éves lehettem, amikor megjelent az Illyés Gyula szerkesztette Hetvenhét magyar népmese. Petőfi és Arany mellett ezen nőttem fel. Aztán mire komolyan olvasni kezdtem, megindult a barna kötéses Jókai-, meg az új Verne „Gyula”-sorozat.

   Már iskolásként szerettem bele Karinthy Frigyesbe, Juhász Gyulába, Adyba, aztán Radnótiba, aki egyszer s mindenkorra legkedvesebb költőmmé lett.

   Középiskolásként már olvashattam Rejtőt, majd Salingert is. Kerouac „Úton”-ját például KISZ-vezetőképzőn olvastuk lopva, hárman egymáshoz lapulva az ágyon egy könyvből.

   Szolzsenyicint egyetemistaként előbb oroszul gépiratosan terjesztett formában (Rákosztály), majd aztán magyarul a Nagyvilágban (Ivan Gyenyiszovics egy napja). Bulgakovot, A Mester és Margaritát is még a hetvenes évek legelején.

   Várkonyi Zoltán nagy filmjeit részben iskolai szervezésben láttuk (pl. A kőszívű ember fiait). Fellini filmjeit az egyetemen („Tisztelt Filmbaráti Kör”), Jancsó filmjeit vagy Antonioniéit (Nagyítás, Zabriskie Point) magánszorgalomból. S akkor Tarkovszkijt (Andrej Ruljov, Solaris) még nem is említettem. Micsoda korszak volt!

   Tévében vagy filmen mindenki láthatta „élőben” Latinovits Zoltánt, Darvas Ivánt, Major Tamást, Márkus Lászlót, Garas Dezsőt, Törőcsik Marit, Ruttkai Évát, Psota Irént, és hadd ne soroljam tovább a csodákat.

   Olyanok kortársa voltam, mint Nagy László, Juhász Ferenc, Örkény István, Déry Tibor, Heller Ágnes, Petri György, Ungvári Tamás, Esterházy Péter, (bát ők valószínűleg engem nem tartottak számon. De ne legyünk telhetetlenek!)

Tükörcserepek 11.

Gombfoci

   Ez is elmúlt, mint annyi minden.

  Akkoriban (57-58 táján) a gombfoci játékosok még gombokból készültek. Emeletesek voltak. Két gomb összeillesztve gyufaszállal, esetleg összeragasztva. És az egyik oldalon le voltak csiszolva: azzal lehetett alányúlni a labdának (sliccgomb), emelni, csavarni. A gombkészítés tudomány volt. 

Kisebbik bátyám mester ebben, én gyenge tanítvány.

  Hárman igazi nagy derbiket rendeztünk. Pali az MTK, Öcsi a Szegedi Haladás (később SZEAC, majd SZEOL), én az Újpesti Dózsa csapatát birtokoltam: Minden gombhoz állandó név társult. A házi bajnokságok sorrendje következetesen nagyság szerinti volt. Pali mindkettőnket legyőzte, Öcsi, aki pöcköst (kis műanyag lapocskát) használt, csak engem.

  Az igazi szenzáció az volt, amikor eljöttek Pali nagy, melák egyetemista barátai, és beszálltak a bajnokságba. Ilyen alkalmakra nagyanya egy lapostányért púpozottan megrakott sózott, paprikázott zsíroskenyérrel, amit boldogan tömtünk magunkba, mikor épp nem rajtunk volt a sor.

  Már csak kettőjükre emlékszem: Bába Karcsira és Papp Lajosra. Az utóbbit már akkoriban is költőnek tekintette mindenki (kaptam is tőle dedikált verseskönyvet). Nagy lakli, lapáttenyerű fickó volt, még Palinál is egy fejjel magasabb.

  De engem ez sem gátolt abban, hogy a magam alig méteres magasságával, úgy, hogy csak az asztal körül magammal hurcolt székről értem el a játékteret, porrá verjem őket, és így megtartsam állandó harmadik helyem.

  Pedig a dolog vérre ment, különösen Pali számára, aki időnként Jutkát, későbbi feleségét is elhozta ilyenkor hozzánk. Szegény békésen, kicsire összehúzódva ült az ágy szélén, a kályha közelében, és próbált figyelni a mi „hallatlanul izgalmas” játékunkra.

  Akkor még a szabályok is békebeliek voltak, mások, mint amikkel buzgó szervezők később összefogták, majd megölték ezt a játékot.

Tükörcserepek 10

Félelmek

  Mindenkiben lakoznak félelmek. 1956 őszéig erre nemigen figyeltem föl. Elvoltam a magam kis félszeivel (a pókoktól, az izzó kályhacsőtől, a sötétségtől: a sötét gyerekszobán mindig futva menekültem át az előszobából a szüleink szobájáig).

  Na, akkor aztán láttam a szüleimen, testvéreimen,az ismerősökön. Ahogy feszült idegállapotban vitatkozva kártyáztak a ki-kialvó lámpa fényénél, ahogy próbáltak valami információhoz jutni. Ahogy hallgatták a magyar rádiót, a végtelenített Egmont-nyitányt vagy a Szabad-Európa hullámzóan erősödő-gyöngülő hangját.

  Ez utóbbit addig lehetett komolyan venni, míg be nem mondták, hogy Szeged lángokban áll. Holott nemhogy lángokról, de lövések zajáról se volt szó, tekintve, hogy akkorra a városban már békésen álldogáltak az ott maradt T 34-esek. Többségük rég elhúzott Pest felé, miután feltekerték lánctalpukkal a Tisza-híd járdájának szegélyvasát.

  Egy éppen a mi utcánkban állt, ágyúcsövével az egyetem bölcsészkarának irányában, de lőni az se lőtt. Titokban lestem az ablakból. Nagyon tetszett: igazi tank volt! S azt is figyeltem, vajon nem lőnek-e rá az egyetemről. Ugyanis annak esőcsatornája nem futott le a földig, hanem valahol a második emelet táján kifordult, hogy a levegőbe köpje a fönt összegyúlt vizet. Na, én ezeket a csatornakivezetéseket ágyúcsöveknek hittem (mint látható, katonai ügyekben igen tájékozott voltam), és aztán még egy-két évig lestem, nem lőnek-e onnan az Ady téri focipálya irányába.

  Ez a foci-pálya fontos szerepet töltött be az életünkben. Sajnos már ez sincs meg, az Egyetemi Könyvtár csodás palotája áll a helyén.