Félelmek
Mindenkiben lakoznak félelmek. 1956 őszéig erre nemigen figyeltem föl. Elvoltam a magam kis félszeivel (a pókoktól, az izzó kályhacsőtől, a sötétségtől: a sötét gyerekszobán mindig futva menekültem át az előszobából a szüleink szobájáig).
Na, akkor aztán láttam a szüleimen, testvéreimen,az ismerősökön. Ahogy feszült idegállapotban vitatkozva kártyáztak a ki-kialvó lámpa fényénél, ahogy próbáltak valami információhoz jutni. Ahogy hallgatták a magyar rádiót, a végtelenített Egmont-nyitányt vagy a Szabad-Európa hullámzóan erősödő-gyöngülő hangját.
Ez utóbbit addig lehetett komolyan venni, míg be nem mondták, hogy Szeged lángokban áll. Holott nemhogy lángokról, de lövések zajáról se volt szó, tekintve, hogy akkorra a városban már békésen álldogáltak az ott maradt T 34-esek. Többségük rég elhúzott Pest felé, miután feltekerték lánctalpukkal a Tisza-híd járdájának szegélyvasát.
Egy éppen a mi utcánkban állt, ágyúcsövével az egyetem bölcsészkarának irányában, de lőni az se lőtt. Titokban lestem az ablakból. Nagyon tetszett: igazi tank volt! S azt is figyeltem, vajon nem lőnek-e rá az egyetemről. Ugyanis annak esőcsatornája nem futott le a földig, hanem valahol a második emelet táján kifordult, hogy a levegőbe köpje a fönt összegyúlt vizet. Na, én ezeket a csatornakivezetéseket ágyúcsöveknek hittem (mint látható, katonai ügyekben igen tájékozott voltam), és aztán még egy-két évig lestem, nem lőnek-e onnan az Ady téri focipálya irányába.
Ez a foci-pálya fontos szerepet töltött be az életünkben. Sajnos már ez sincs meg, az Egyetemi Könyvtár csodás palotája áll a helyén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése