Gombfoci
Ez is elmúlt, mint annyi minden.
Akkoriban (57-58 táján) a gombfoci játékosok még gombokból készültek. Emeletesek voltak. Két gomb összeillesztve gyufaszállal, esetleg összeragasztva. És az egyik oldalon le voltak csiszolva: azzal lehetett alányúlni a labdának (sliccgomb), emelni, csavarni. A gombkészítés tudomány volt.
Kisebbik bátyám mester ebben, én gyenge tanítvány.
Hárman igazi nagy derbiket rendeztünk. Pali az MTK, Öcsi a Szegedi Haladás (később SZEAC, majd SZEOL), én az Újpesti Dózsa csapatát birtokoltam: Minden gombhoz állandó név társult. A házi bajnokságok sorrendje következetesen nagyság szerinti volt. Pali mindkettőnket legyőzte, Öcsi, aki pöcköst (kis műanyag lapocskát) használt, csak engem.
Az igazi szenzáció az volt, amikor eljöttek Pali nagy, melák egyetemista barátai, és beszálltak a bajnokságba. Ilyen alkalmakra nagyanya egy lapostányért púpozottan megrakott sózott, paprikázott zsíroskenyérrel, amit boldogan tömtünk magunkba, mikor épp nem rajtunk volt a sor.
Már csak kettőjükre emlékszem: Bába Karcsira és Papp Lajosra. Az utóbbit már akkoriban is költőnek tekintette mindenki (kaptam is tőle dedikált verseskönyvet). Nagy lakli, lapáttenyerű fickó volt, még Palinál is egy fejjel magasabb.
De engem ez sem gátolt abban, hogy a magam alig méteres magasságával, úgy, hogy csak az asztal körül magammal hurcolt székről értem el a játékteret, porrá verjem őket, és így megtartsam állandó harmadik helyem.
Pedig a dolog vérre ment, különösen Pali számára, aki időnként Jutkát, későbbi feleségét is elhozta ilyenkor hozzánk. Szegény békésen, kicsire összehúzódva ült az ágy szélén, a kályha közelében, és próbált figyelni a mi „hallatlanul izgalmas” játékunkra.
Akkor még a szabályok is békebeliek voltak, mások, mint amikkel buzgó szervezők később összefogták, majd megölték ezt a játékot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése