Tükörcserepek 5.

Ágyaim

  Csodálatos gyerekágyam volt. Lényegében csak a keret meg az alja volt fából, az oldalait a keretbe rögzített középvastag spárgahálózat alkotta. Ahol a függőleges és a vízszintes spárga találkozott, az így létrejött csomópontokban egy-egy színes fagolyó ült, amelyeken a két szál át volt vezetve. Volt sárga, kék, zöld, piros, lehetett őket számolgatni, a színeket tanulni rajtuk.

  Az ágyban fekve rájuk nézni is gyönyörűség volt, de kiválóan lehetett felkapaszkodni a kötelekbe fogódzva ülni, állni, később már be- és kimászni is.

  A harmadáig elkopott kerekekre emlékszem. Hogy tényleg alattam koptak el, vagy már az ágy előttem mást, másokat is kiszolgált, nem tudom. A háború után körbejártak rokonok, ismerősök, szomszédok között az efféle holmik.

  Viszont az nyilvánvaló, hogy én már akkor is ilyen önző dög voltam. Mint ahogy, az a legjobb, ha bevallom, hogy más lényekkel, személyekkel kapcsolatos történetekben is csak a saját emlékeimre emlékezem (már amennyire), a másokéra nem.

  Például, amikor Szegeden, a Pillich Kálmán utcában (ez Újszegeden van), ahová akkoriban bősz udvarlóként jártam, a kertkapuban beszélgető gazdája mellől rám ugrott egy méretes farkaskutya (ez nem feljelentés, rég elévült: az eset és a kutya is), halálra ijedtem. Hogy a kutya mit érzett, amikor feje a fejem magasságába ért, és a szemembe nézett, nem tudom.

  Ha nem én vagyok ott, hanem a kisebbik bátyám, netán a feleségem, a kutya  nyilván mosolyogva (farkcsóválva) tartotta volna a fejét egy kis vakarászásra. De így?

  Nem tudom, mit érzett. Talán egy kis csalódást. E tekintetben valószínűleg nem ő volt az első, de nem is az utolsó.

  Három éves lehettem, amikor átköltözhettem egy igazi másfél személyes rökamiéra. Ilyen kettő állt a fal mellett szüleim szobájában, az egyiken ők aludtak, a másikon egy darabig én. Csak egy darabig, mert aztán egy éjjel álmomban lejött a falról az a fehér egyenruhába öltözött, sok-sok kitüntetéssel díszített bácsi, akinek a képe az ágyak végénél, így velem is épp szemben lógott a falon. S miután druszám, Joszif Visszarionovics akkor még eltávolíthatatlan volt onnan, én kaptam engedélyt, hogy továbbra is a gyerekágyban alhassak, ám az ekkor átkerült az ablak melletti sarokba, a másik szobában, ahol két bátyám aludt.

  Csöppet sem zavart, hogy a golyós ágyban kell aludnom, viszont nagyon boldog voltam, hogy a testvéreimmel, a nagyokkal együtt lehettem. Annál is inkább, mert ha mégis megijedtem valamitől, Pali titokban maga mellé engedett az ágyába. Ezt az ágyat pedig, és őt magát is imádtam. Még az illatát is.

  1956 őszén, amikor a központból néha odahallatszó lövöldözésektől megijedtem, hivatalosan is engedélyt kaptam, hogy átköltözzem oda. (Az az ágy az ablaktól is távolabb volt.)

  Amikor, bátyáim nősülése után Pali ágya felszabadult, azonnal elfoglaltam, immár véglegesen. Ott is aludtam, míg (új bútorokkal) új lakásba nem költöztünk.