MNDSZ
Ma már feloldásra szorul ez az ötvenes évek elején közismert rövidítés. Íme: Magyar Nők Demokratikus Szövetsége. Elméletileg „civil” mozgalom volt, melyet persze az MDP (Rákosi pajtás pártja) talált ki és irányított, de a tagok, a rendezvényeken résztvevők többsége önkéntes volt, a célokkal (a nők egyenlő jogainak kivívása, a béke megvédése az egész világon) könnyű volt azonosulni. Nagyon sokan hitték akkor még (mögöttük a háborús tapasztalatokkal), hogy a kibontakozó új csak jobb lehet a réginél.
Nagymamám is lelkes aktivistája volt e mozgalomnak. Résztvevője, gyakori hozzászólója az utcában tartott MNDSZ-gyűléseknek, békegyűléseknek. S nemcsak ő: én is. Mert persze ezek a gyűlések egyúttal a kultúra terjesztői is voltak. A kultúrát a kultúrműsor (igen gyakran én) képviselte.
Nagymamám ugyanis szédítően sok verset (főleg Petőfit és Aranyt) tudott. Kiváló ritmusérzéke, hallása volt, s nekem igen hamar sok verset megtanított.
Többek közt a skandálást is megmutatta, a disztichont is).
Máig emlékszem a versre, Kisfaludy „Mohács”-ára:
Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek:
Nemzeti nagy létünk nagy temetője, Mohács!
A félkövér szótagokat magasabb hangon kell kidalolni, ez a trükk lényege.
Szóval lezajlott a gyűlés, akkor nagyanya felállított engem egy székre (elég kistermetű gyerek voltam, különben is, még csak három-négy éves), bekonferálta a Petőfit, a vers címét, és én már szavaltam is nagy büszkén, hogy
„Egész úton hazafelé azon gondolkodám,,,” vagy
„Ej, mi a kő, tyúkanyó kend!...”
Az asszonyságok megtapsoltak, és boldogan indultak haza (ezen is túl vannak, hála Istennek!) Nagyanya örült, rólam nem is beszélve! Anya is fűnek-fának eldicsekedett képességeimmel, sikeremmel.
Mi többet kívánhat az ember három-négy éves korában?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése