Hegyesfülű I. rész
– Nézze, fiatalember, van valami a történetében, de nem nekünk való. Mi nem foglalkozunk fantasztikus irodalommal – mondta Gáspár, az író és kiadói szerkesztő, akihez másfél óra várakozás után sikerült bejutnom.
Nem ért váratlanul a visszautasítás. Három hét alatt az ember megedződik. Újságok, folyóiratok, kiadók…
– De ez nem fantasztikus – mondtam. – Ez a színtiszta reális élet. Mondjuk, Hegyesfülű nem a jövőből, hanem egy másik városból való, és nem időutazáshoz kell a pénz, hanem a költözéshez, lakásra, bútorra…
– Öncélú – mondta Gáspár, és kacsacsőrű emlőssé változott. A csőréből füst tekergődzött felfelé.
– Pénzcélú – mondtam volna, de éppen egérré mentem össze, és még a cincogás is a torkomon akadt, mert eszembe jutott, hogy ha három napon belül nem lesz pénzem, mindennek vége, mehetek vissza, és még táppénzes papírt is kell valahonnan kerítenem. Különben baj lesz.
– Mégis… – dadogtam aztán. A kacsacsőrű tovább füstölgött.
– Kiadónk elvi alapokon…
És itt valami hosszú előadás következett az elvi alapokról. Rájöttem, honnan volt ismerős a neve. Tavaly kritikát írtam a regényéről. És ráadásul még dühös is voltam. Így aztán kikapcsoltam.
– Megmondtam, hogy ez lesz – mondta Rétegesszemű, és nevetett. Tényleg megmondta.
– Mit csináljak? – kérdeztem.
– Figyelj oda, mert kacsacsőr úr már hápog.
Visszakapcsoltam. Gáspár valóban hápogott, mert valami válaszra várt.
– Hát… – kezdtem megértően. – De… – tettem hozzá, hogy érezze, megtaláltam a gyenge pontot az okoskodásban. – Persze mindegy… – fejeztem be magasröptű szónoklatom.
Kacsacsőrű még jobban hápogott, és közben a fülével legyezte magát.
– A kacsacsőrű emlős nem legyezgeti magát a fülével – mondta Hegyesfülű.
– Igaz – mondtam. – Visszavonom.
– Nagyon helyes – mondta Gáspár.
– És valami sürgős fordítani valójuk nincs? Angolból vagy németből?
– Tudja, nem szeretem az anyagokat csak úgy, akárkinek odaadni. Esetleg… – Az akárki alatt vastag piros ceruzás aláhúzás remegett. – Lesz egy könyv. A magyar–ugandai kulturális egyezmény keretében adjuk ki. Izgalmas…
Kezdtem félni.
– Az afrikai elefánt háziasításának problémáiról. Érdekli?
– Vicces – mondta Rétegesszemű.
– Érdekel. Ha most kaphatok egy utalványt a pénztárba egy kis előlegre…
– A jövő hónap elején nézzen be. Még nincs itt a könyv. De felírom, hogy magát érdekli az ügy.
Rövid számvetést csináltam, miután teljes sikertelenségemet enyhítendő beültem a szemközti presszóba. A kávé (kávé?) hideg volt, a zsebem üres. Ha az összes könyvem eladom, akkor se jön össze a pénz. Kölcsönbe meg… nekem még az OTP se ad.
– Pénz kell – mondtam magamnak, hátha ettől eszembe jut valami.
– Parancsol? – kérdezte a pincérnő.
Tekintettel a zsebem állapotára bejelentettem, hogy fizetek. Odaadtam egy ezrest (a kettőből), és elegáns elhárító mozdulat kíséretében közöltem, hogy köszönöm, nem kérek vissza.
– Viszontlátásra, doktorúr – hajlongott a kenguru, és mind a két kezét hasán lévő zsebébe süllyesztve csörgetni kezdte a pénzét. Még ki sem értem, hallottam, hogy összevihog a kávéfőzőnővel. Úgy látszik, a pénztelenségnek szaga van.
– Bűze – mondta Rétegesszemű.
Már majdnem dél volt, és megint nem jutottam semmire. Törtem a fejem, hol adhatnám el a történetem.
– Sehol – mondta Hegyesfülű.
– De igen – mondtam. – Minden történetet el lehet adni valahol.
– Ez nem történet – mondta. – Ez az igazság.
– Akkor is – mondtam.
– Fogadjunk.
– Jó. Mibe? – kérdeztem.
– Semmid sincs. Nekem se. Legföljebb a múltunk – mondta Hegyesfülű.
– Akkor megállapodtunk – mondtam.
– Meg – mondta Rétegesszemű. – De én neked szurkolok.
Úgy döntöttem, benézek a scifi-kiadóba. Gáspár ötlete. Majd hivatkozom rá.
Csak Bélády volt bent, akiről köztudomású, hogy utálja a mások írásait, az afrikai elefántokat, a sovány nőket (meg persze Gáspárt).
– Van egy regényelképzelésem – magyaráztam, miután rövid udvarlás után elsimult a tenger, és átkelhettem a titkárnőn.
– No – mondta Bélády.
– Gáspárt érdekelné a dolog – helyeztem el a csalit. – De jobb szeretném, ha itt jelenne meg.
– Hm. Ugye a szűk keresztmetszet. Hm. Hadd lássuk.
Harapott, mint a csuka alkonyatkor.
– És billeg a bajsza – mondta Rétegesszemű.
– Nincs is bajsza – mondtam.
– Attól még billeghet, nem igaz? – mondta, és nagyon szomorúan mosolygott.
– Most ne zavarj – mondtam, és kikapcsoltam. Belekezdtem a történetbe. Elmondtam, hogy kezdetben csak csukott szemmel tudtam átkapcsolni, de most már mindig és mindenütt. És ott vár Rétegesszemű. De le kell győznöm az időt, itt kell hagynom a múltam és a jelenem, a kacsacsőrűek világát, és át kell jutnom a jövőmbe.
– Értem – mondta csuka úr, és én reménykedni kezdtem.
– Akkor jó. Folytassam?
– Persze. Nagyon érdekel a dolog. Csak előbb tisztázzunk valamit.
Már nem reménykedtem.
– Adva van a főhős, aki… Tényleg, mi a főhős foglalkozása?
– A foglalkozásom? Középiskolai tanár.
– Nem a magáé. A főhősé – mondta és hátradőlt a fotelben.
– Ja. Ugyanaz.
– Értem – mondta, de annyit sem értett, mint egy naposcsibe.
– A naposcsibe nem ül fotelben – mondta Hegyesfülű.
– Csend! – mondtam, és kikapcsoltam. – Bélády úr, a fontos az, hogy át tud kapcsolni. Egy másik világba. De át akar jutni egészen.
– Üldözik a térügynökök – mondta váratlanul.
– Mi?
– Menekül. Egyik világból a másikba. Az egész, mondjuk Ausztráliában játszódik. Ott vannak kacsacsőrűek meg kenguruk, mint tudjuk. És a főhős menekül a térügynökök elől. De aztán rátalál erre a lemezes izére…
– Rétegesszemű egy nő. Így hívják, mert réteges a szeme, és hegyeztetni szokta a fülét.
– Hülyeség. Ha nő, akkor Krisznek hívják. Az jól illik a témához. Rátalál a főhős Kriszre, és megmenti, mellesleg leleplezi a térügynököt, és megmenti a Földet az idegen inváziótól. No?
– No… – mondtam én is, mert többre nem tellett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése