Nem scifi 24.

Hegyesfülű II. rész

– Rétegesszemű egy nő. Így hívják, mert réteges a szeme, és hegyeztetni szokta a fülét.
– Hülyeség. Ha nő, akkor Krisznek hívják. Az jól illik a témához. Rátalál a főhős Kriszre, és megmenti, mellesleg leleplezi a térügynököt, és megmenti a Földet az idegen inváziótól. No?
– No… – mondtam én is, mert többre nem tellett.
– De a középiskolai tanár nem jó.
– Miért? Az vagyok.
– A főhősről van szó – mondta, és csukából gyors ütemben kezdett cápává válni. – Egy középiskolai tanár képtelen áttörni egy másik világba. Mérnők. Vagy matematikus. Az meg tudja szerkeszteni a téridő-gépet.
– Mit?
– Jaj! Utazgat a főhős a térben?
– Csak egyszer szeretne. Az időben. De…
– Na ugye. Ehhez pedig téridő-gép kell, logikus.
– Nekem nincs olyan micsodám. Csak úgy átkapcsolok. És pénz kellene, hogy egészen átmenjek…
– Felesleges – mondta Hegyesfülű.
– Ne hülyéskedjen! – folytatta csuka úr, aki már cápa volt, és villogott a műfogsora.
– Felfal! – rémültem meg.
– Felfal? Mit? Hm. A térügynök felfal két mérnököt, és akkor jön a hősünk, a fizikus…
– Tanár – mondtam.
– Matematika professzor. Először menekül, aztán…
– Nem – mondtam meglepően határozottan, és éreztem, hogy pisztráng vagyok, tehát gyorsan kisiklottam a hálójából. Már az ajtóban voltam, mikor megszólalt.
– Csak azt mondja meg nekem, hogy tudott a Gáspár szót érteni magával?
– Ne idegeskedjen – mondtam Béládynak, aki újra csuka lett. – Gáspárnak se sikerült. Sőt, kidobott.
Bélády feje vörös lett, mint a főtt csuka.
– Rák – mondta Rétegesszemű. Megint igaza volt.
Így aztán távoztam. Csak egy kétezresem volt, ebédről tehát szó se lehetett.
– Elveszted a fogadást – mondta Hegyesfülű, és egészen szomorú volt a réteges szeme. Most is igaza volt. De én még nem adtam fel. Ha az ember fogadást köt, tartson ki. Különösen, ha nővel köt fogadást. Nem is szólva arról, ha a nő fiatalabb nála. Illetve… Ezt sose értettem. Ha egyszer Hegyesfülű nyolc évvel idősebb nálam, hogy lehet nyolc évvel fiatalabb.
– Mert visszajöttem hozzád. Érted? – szokta mondani Rétegesszemű, ha szó kerül a dologról.
– Értem – szoktam mondani válaszképpen, pedig csak annyi volt világos, hogy nyolcszor nyolc, azaz hatvannégy évet kell átugranom, ehhez pedig felszerelés, a felszerelésre pedig pénz kell. Nem tízezer forint. És főleg nem kétezer.
Lementem az utcai vécébe, és alapos vizsgálat alá vettem a pénztárcámat. Volt benne két elhasznált villamosjegy és egy vasúti jegy Kunmadarasig (ott dolgozom, amikor dolgozom), tizenöt cent, meg egy kétezress. Valamint két fém húszas. A tizenöt cent fényes volt, és több mint harminc forintot ért.
Nem is rossz ötlet.
– Tisztelt kisasszony – mondanám a CIB-bank palotájában. – lesz szíves átváltani nekem ezt a kis friss valutát. Persze, csak ha van ennyi forintja kéznél.
– Hány eurót kíván átváltani a tisztelt úr? – kérdezné a kígyó, és kezdene kibújni vakolatbőréből.
– Tizenötöt – mondanám hanyagul. – Centet– tenném hozzá.
– Mit? – kérdezné, és fennakadna kétméteres mélylila műszempillája.
Két húszas, az két kifli. Ez van. A villamosjegyeket, a vonatjegyet és a tizenöt centet visszatettem a pénztárcámba (sose legyen üres!), a húszasokat a zsebembe pottyantottam, és egy Napóleon eleganciájával fellépkedtem a vécéből a körútra. Megvettem a kifliket, aztán kikapcsoltam. Rétegesszemű a díványon ült, és a szokásosnál is hegyesebb volt a füle.
– Most hegyeztettem – mondta.
– Látom – mondtam.
– Fáradtnak látszol.
– Ez egy matematikaprofesszor fáradtsága, aki menekül a nemtudommi elől. Nincs valami ennivalód? Szörnyű ez a kifli. Jó, ha tegnapi.
– Tudod, hogy nem ebédeltethetlek meg. Amíg át nem jössz, még egy kávét sem főzhetek neked. Csak tanácsolhatom, hogy felejts el. Látod, reménytelen.
– Nem. Mit kezdjek nélküled?
– És velem? Már csak három napunk van – mondta Rétegesszemű. – Egyszerre kellett volna születnünk. Az is csoda, hogy ennyi időre találkozhattunk.
– Még megpróbálom a rádiót. Van ott egy gimis osztálytársam.
– Megint elmégy?
– Sietek – mondtam.
– Várlak – mondta Hegyesfülű.
– Hát így kerültem ide – mondtam Kőhegyinek, akivel nem csak egy osztályba jártam, de egy padban is ültünk. – Nézd, a lényeg az átkapcsolás. Ez meg kifejezetten a rádiónak való. Param – ez az odakapcsolás, rapam – ez a vissza.
– Tudod, nem itt a baj. Nekem tetszik, de Kékesék bele fognak kötni. A műsorszerkesztőség. Menjünk sorban. Ki ez a tanár?
– Én.
– Jó. De miért nem tanít? A tanárok tiltakozni fognak. Lejáratjuk a pedagógusokat, meg a hivatásukat, ismered. Aztán mi az, hogy a Gáspár elefánt meg csuka?
– A csuka az Bélády. És billeg a bajsza.
– Ne is mondd. Megsértődik az összes bajuszos és bajusztalan kiadói szerkesztő. Tudod, mibe kerül nekem, hogy jóba legyenek velem? Aztán meg ki ez a nő? A tanárod felesége?
– Ne hülyéskedj, Kövi, azt hittem, értetted.
– Én értem. A jövő, az igazi valóság, meg a mit akarsz. De Kékes pirossal alá fogja húzni a nevét, a lapszélre meg odaszellemeskedi, hogy hányan van. És mi az, hogy táppénzes papírt szerezni?
– Mi az, mi az! Emlékszel Jenőcire? Orvos lett. Ő szokott kisegíteni, ha Pesten van dolgom. De már kínos…
– És hogy fér ez össze a XXI. századi pedagógus-öntudattal?
– Köszönöm, jól.
– Ezt Kékes kérdezte, nem én.
– Tőlem kihagyhatod. A lényeg…
– Tudom. A szembesítés, az átkapcsolás, a kívülről nézés. Az ötlet remek, de honnan van ez a kívülről? A nyugati típusú demokrácia megteremtésének bírálata, de honnan, kérdem én – illetve kérdezi majd Kékes. – Hölgyeim és uraim, helyes-e az, ha mi, a keresztény európai kultúra fő terjesztői – röppen majd fel hízott pulykavoltához képest természetellenes fürgeséggel az asztalra – a közszolgálati kommunikációs csatornán ilyen kétes erkölcsi alapállású műveket teszünk közzé? Mit szól majd ehhez az ellenzék?
– No de kérem, pulyka úr, hiszen a jövőbe akar menni. Ez a jelenbe vetett bizalom kifejeződése… Ezt nemcsak a kormánypártnak, de az ellenzéknek is támogatnia kell…
– Semmi node, uraim. Nézzük a tényeket – mondja majd felsőbbségesen pulykakakas úr. – Tanár, de nem tanít. Hamis táppénzes papírral akarja leplezni a lógását. Pert akarunk az orvoskamarával? Van egy (vagy két) nője, akik idősebbek (vagy fiatalabbak) – figyelik az általánosító tendenciát? – akiknek egy kiadói szerkesztő elefánt. Ráadásul afrikai. Hová vezet ez? Vagy ez valami posztmodern? És ez a csavargó tanár lenne a jelen, kétezer forinttal a zsebében? És mit szól ehhez a CIB-bank? Nem, kérem, ez merő fantazmagória. És nem is igaz.
– Idenézz, Kövi – mondtam, és kitettem az asztalra a pénztárcám, meg az összegyűrődött egy szál kétezresem. – Ez tény. És a lényeg nem az átkapcsolás, hanem az, hogy sürgősen pénzre van szükségem.
– Adjak egy ezrest?
– Sok kell. El akarok jutni Hegyesfülűhöz, de igazán. Érted? Az ugráshoz pedig sok-sok pénz kell. Búvárszemüveg, motorcsónak, meg effélék.
– Megőrültél? – nézett rám Kőhegyi megrökönyödve.
– Nem. Csak éppen nincs pénzem, és a jövő héten már késő. Rétegesszemű magyarázott valamit az időcsatornákról, de ez most nem érdekes. Viszont életkérdés, hogy eljussak hozzá.
– Akkor meg szerelmes vagy – mondta Kőhegyi.
– Őrülten. És ott akarok élni, ahol ő. És meg akarom ölelni. És le akarok feküdni vele.
– Ronda vagy – mondta Hegyesfülű. – Ezt nem kellett volna mondanod.
– Vedd meg a történetet, Kövi. Adj vagy százezer előleget, aztán Kékes tőlem fiókba is teheti az egészet.
– Ez tisztességtelen – mondta Hegyesfülű. – Így nem nyered meg a fogadást.
– Le van ejtve – mondtam,
– Könnyen mondod, hogy le van ejtve – mondta Kőhegyi. – De az én pénzem tőle függ. Írj inkább valami ifjúsági izét, vagy dokumentumjátékot. Az most megy. Az se baj, ha nem egészen igaz.
– Nem kell a történetem?
– Ne haragudj. Nem megy.
– Mit mondtam? – Hegyesfülű már egyáltalán nem nevetett.
– Csend.
– Látod, hiába minden. Későn születtem – sírta el magát.
– Ebbe bele kell dögleni – fakadtam ki.
– Nekem mondod? – tárta ki a szárnyát Kőhegyi, és dögkeselyűvé változva kirepült a nyitott ablakon.
Aztán hazautaztam. Rétegesszemű három nap múlva eltűnt. Én kaptam egy fegyelmit az igazolatlan távollétért. És ha mostanában megpróbálok átkapcsolni, csak egy üres szobába jutok. Néha arra gondolok, nem kellett volna megírni azt a kritikát, vagy be kellett volna venni Béládyt társszerzőnek. És egyáltalán. Minden hazugság jó, ha az ember boldogságáról van szó. Nem tudom. Talán tényleg jó lett volna.
– Nem lett volna jó – mondaná Hegyesfülű, ha még itt lenne.
Bár, ki tudja…