RENDELŐBEN
– Jaj, doktor úr, nagyon meg vagyok ijedve!
– Jól van, Kovácsné, nem lesz semmi baj. Mondja csak el szépen, mije fáj.
– Hogy mim? Hát a derekam hasogat megint, hogy a rosseb enné meg, mondtam is tegnap a Sárinak, tudja, akinek az a részeges fia van… tudja, a szomszédasszonyom… hogy mit szenved az, szegény! Nem elég, hogy az ura, de most már a fia is… szóval mondtam is neki, hogy megint itt a front, érzem én! Mióta ezek a nyavalyás rakéták, meg az atom van, bizony mindig megérzem.
– Majd felírok valamit, jó?
– Nem azért jöttem én, doktor úr! Megszoktam én már ezt a hasogatást, nem is tudom, mi lenne, ha egyszer elmaradna… Hanem az uram… Amiatt vagyok én itt.
– Csak nem beteg?
– Jaj, doktor úr, nem is tudom, hogy mondjam… A kisasszonyt nem lehetne kicsit kiküldeni?
– Gizike, hagyjon minket magunkra egy percre Kovácsnéval, jó? Addig kérdezze meg a laborban, kész van-e már a Török néni eredménye. Köszönöm. No, csak bátran, Kovácsné. Kezdje az elején.
– Olyan zavart vagyok…
– Mikor vette észre, hogy a férje… szóval, mi van a férjével?
– Istenkém, mikor is vettem észre… hát talán a pörköltnél…
– Mi volt a pörkölttel?
– Azzal semmi. Éppen ez az, tudja, doktor úr, jó disznóhúst kaptam, szép dagadósat, mert a Jani, az uram, azt nagyon szereti… Az anyja, az is mindig ilyenből főzte a pörköltet… Mondja is mindig, már a Jani, hogy ilyen pörköltet, mint én, csak az anyja tudott főzni, mert áldott jó kezem van, mondja, mert hát jó ember az én uram…
– Értem, de ne sírjon, Kovácsné! Inkább mondja el szépen, mi volt azzal a pörkölttel?
– Szedtem neki a tányérjára, meg galuskát is raktam neki bőven, szaftot tettem rá, sokat, mert galuskával szereti, tudja, doktor úr, azt mindig dicséri, hogy csak úgy kacsáznak!… Már így mondja a Jani, mert hogy nem mászkos ám az én galuskám egy csöppet se, még az anyám szegény tanított meg rá, hogy kell csinálni…
– A férjét mondja, Kovácsné!
– Azt mondom, na! Hát ahogy elébe tettem a tányérját, látom, hogy valami nem tetszik neki, észreveszi ám azt az ember már ennyi év után szó nélkül is, pedig hát nem volt annak semmi híja, olyan volt, amilyennek lennie kell, szép piros, csípős is, de csak egy csipetnyit, mert a Jani úgy szereti, ahogy mondani szokta, érezze is meg nem is…
– Nem ízlett a férjének a pörkölt?
– És a doktor úr ezt csak így mondja? Ilyen még nem volt, mióta kétágú vagyok! És ha csak ez lett volna! De mondta is. Éppen ez az, hogy mondta. Illetve ahogy mondta! Mert rendes, dolgos ember az én uram, igazán nem panaszkodhatom, látom én, milyen a Sárié, az a disznó, de ilyet… ilyet még az se mondott soha… Biztos valami baja van szegénynek, különben nem mondta volna, pedig hát ő nem szokott betegeskedni, az még egy napot nem hiányzott a munkából, meg is becsülik ám, mert az egy olyan ember, de hát kell is vigyázni ebben a mai világban… mert könnyen ott marad az ember munka nélkül…
– Jaj, szedje már össze magát, Kovácsné! Ne sírjon! Inkább mondja.
– Hát… képzelje, doktor úr… azt mondta…
– Mit? Mi az a borzasztó?
– Azt… hogy változatosabb étrendet is kialakíthatnál, Jankám… Ezt mondta… A Jankám, az ugye én vagyok, mert a nagyapámnak az volt a kívánsága, hogy ha már nem lettem fiú, legalább a nevem…
– Hagyjuk most a nagyapját, Kovácsné.
– Nyugodjon békében.
– Úgy van. És ezért jött hozzám? Mert a férje nem ette meg a pörköltet?
– Jaj, dehogy is jöttem volna én azért… Különben is, megette… De hát a doktor úr mondta, hogy kezdjem ott, amikor először vettem észre… hogy…
– Akkor meg mondja már! Más betegek is várnak rám! Na. Most megette, vagy nem ette meg a férje azt a pörköltet?
– Megette. Mért ne ette volna meg? Megette az utolsó szemig, még kenyeret is evett hozzá, tunkolt vele, ahogy mondani szokta…
– Hát akkor?
– Képzelje el, doktor úr, miután megette, azt mondta… azt, hogy… az utolsó szóig tudom… így mondta… hogy bár tápanyag-összetételét tekintve nem felelt meg a kívánalmaknak, a szükséges kalóriamennyiséget sikerült felvennem… ezt mondta… az én pörköltemre! Hogy kalóriamennyiség!
– Igen? Érdekes.
– Érdekes? Ez valami nagyon súlyos dolog, doktor úr?
– Nyugodjon meg Kovácsné, nincs ebben semmi rossz. Csak eszembe jutott valami.
– Tudja, doktor úr, itt még én nem is gondoltam rosszra… nem is szóltam semmit… Legföljebb nyeltem egyet, istenkém, mindenkivel előfordulhat egyszer, hogy rossz napja volt… És hát tudok én nyelni, ha kell… Gondolhatja, annyi év alatt beletanul az ember lánya… Nem úgy, mint ezek a mostani csitrik… Látom én a gyárban… jaj, csúnyán nézett rám az uram! És már válnak is el. Engem az anyám még úgy nevelt… csak hát…
– Csak hát? Van még valami? Mondja, Kovácsné, különben nem tudok segíteni!
– Mondom én, doktor úr… olyan rendes életet éltünk mi, igazán… nem mondom, hogy sose volt tányércsörgés, de melyik házban nincsen, kérdem én… no de ami szombaton tör-tént…
– Szombaton?
– Igen… Szombaton. Ilyenkor az uram, a Jani mindig le szokott menni sörözni egy kicsit… Na félre ne értse, doktor úr, nem iszik az én uram úgy, de hát a természet csak megköveteli a magáét, ahogy mondani szokás… Nem árt az, különben is, legalább ilyenkor van egy kis nyugtom, hogy megcsináljam a takarítást… meg a szombati bevásárlástól úgyis mindig olyan ideges lesz az ember… tudja, doktor úr, micsoda tülekedés van olyankor? És mindjárt becsapják az embert, ha nem figyel, csupa végeket csomagolnak be, meg minden… hát kell nekem, hogy még ő is otthon lábatlankodjék…? Figyel a doktor úr?
– Persze, mondja csak, Kovácsné!
– Mert ha nem ér rá a doktor úr, ha csak zavarok, hát el is mehetek… nekem már úgyis végem van…
– Ugyan már…
– Látom én, hogy a doktor úrnak másutt jár az esze, és csak azt lesi, hogy mikor megyek már el… mert ha baj van, akkor úgyse segít senki az ember lányán…
– Higgye el, figyelmesen hallgatom. De a lényeget mondja, jó?
– Azt mondanám, de mindig közbevág a doktor úr! Különben is azt tetszett mondani, hogy az elején kezdjem…
– Így van. De most mondja, kérem, hogy mi történt szombaton.
– Szombaton? Ja, igen. Szóval már hatkor fölkelt, pedig máskor kilencig is az ágyban páváskodik, oda kell neki vinni az újságot, mert az a kis élvezet, azt mondja, jár neki az egész heti robot után… És csak kilenc felé kászálódik ki onnan, hogy tízre leérjen a Füles Martinba, szóval a sörözőbe, mert hogy annak ilyen hülye neve van… Mert hogy ott szoktak összejönni… a Jani meg a haverjai… már sörözni… És akkor most azt mondja nekem a Jani, reggel hatkor, hogy ő majd kitakarít, mert hogy egyenjogúság vagy mi a fene. Mire én, ugye, mon-dom neki, hogy inkább csak üldögéljen egy kicsit a konyhában, ha már kiette a rosseb az ágyból, gyújtson rá, olvassa az újságját… Mire ő azt mondja nekem, hogy ugyan, tán meg akarom ölni, azt mondja, hát nem tudom, hogy a dohányzás káros az egészségre, nézzem meg, kívülről rá is van írva a dobozra… és már szedi is elő a porszívót, hogy akkor ő most takarít…Képzelheti, doktor úr, mennyire megrémültem…
– De hát nincs ebben semmi ijesztő!
– Még hogy nincsen-e?! Hát nem érti, doktor úr, hogy én milyen szerencsétlen vagyok? Persze gondolhattam volna, hogy így lesz… mondta is a Sári, a szomszédasszonyom, tudja, hogy ne is jöjjek… mert hogy ezen már úgyse lehet segíteni…
– Ejnye, Kovácsné, hogy gondolhat ilyet?!
– Tudom én, hogy ha valakinek egyszer elment az esze, azzal már nincs mit csinálni… de hát… az egész környék rajtunk fog nevetni, hogy Janinak, szegénynek már harangoztak… Ha ezt szegény anyám látná… hogy nyugodjon békében…
– Nézze, Kovácsné, küldje el hozzám a férjét. Majd én beszélek vele.
– Itt van az, bár váltig erősködött, hogy ne jöjjek, mert… mert hogy…
– Na, mi a baj már megint? Hagyja már a sírást, kérem.
– Tudja mit mondott…? Hogy az ő idegrendszerében semmiféle funkcionális vagy organikus, jól mondom? … szóval hogy elváltozás nincsen… Még hogy funkci… hát mikor volt funkci a mi családunkban…? Ugyan kérem… Rendes kétkezi emberek azok mind… És szombat este is… képzelje csak el, doktor úr… egyszer csak feláll a vacsora mellől… hogy ő most kocog, mert az egészséges… Még a tévét se nézte, pedig hát egészen jó kis műsor volt… Tetszett látni? Én nem is tudom, miért szidja mindenki a tévét, hát kell az a kis kikapcsolódás az embernek… nem igaz?
– Rendben van, Kovácsné. Meghallgattam. Most pedig, ha már úgy is itt van, menjen, és küldje be a férjét. Majd négyszemközt elbeszélgetek vele.
– Jaj, doktor úr, mit gondol, helyre billenhet még az esze?
– Persze. Legyen nyugodt. Azért van az a sok finom gyógyszer. Majd felírok neki va-amit. Biztosan nagyon kimerült.
– Az lehet. Biztos azért van, hogy az ágyban is… Már nem azért mondom… csak a helyzet miatt… És meggyógyulhat? Jaj, nem is tudom, doktor úr, hogyan háláljam meg…
– Ne hálálkodjon, Kovácsné, inkább menjen, és küldje be azt az embert.
– Küldöm én, már hogy is ne küldeném! Istenkém, hát talán mégis lehet, hogy újra olyan lesz, mint volt? De boldog is lennék, istenkém… Hogy az ég áldja meg, doktor úr…
– Minden jót!
*****
– Jó napot kívánok, doktor úr!
– SF-4, szabályos jelentést kérek!
– Maga…?
– Most min csodálkozik? Teszem a dolgom. És azt mondtam, jelentsen!
– Bocsánat… doktor úr… illetve… SF-4, felderítő jelentkezem. Felderítő Akadémia, Speciális Felderítési osztály. Öt napja érkeztem a Króról új állomáshelyemre. Jelenleg Kovács János negyvenkét éves, nős, építőipari munkás vagyok.
– Pihenj. Az igazi Kovács?
– Szabály szerint hibernálva, takarék üzemmódban az űrhajómon.
– Rendben. És eddig miért nem jelentkezett?
– Nem futotta az időmből. De mindenben a szabályzat szerint jártam el!
– Egy fenét! És a nyelvi kapszula?
– Elvesztettem…
– Szép dolog, mondhatom! Maga miatt majdnem összeomlott az egész akció! És különben is. Nem kapta meg a jelentést, hogy Kovács erős dohányos?
– De a nikotin méreg! Tönkreteszi az embert!… Gondoltam…
– Gondolta? Mit gondolt?
– Hogy talán… talán… mert ez kész öngyilkosság!
– Máris begyulladt? Minek megy felderítőnek az ilyen? Idehallgasson! Most kap tőlem egy receptet, nyugtató lesz rajta. Kiváltja, de nem azt szedi be, hanem ezt. Új nyelvi program. Szakszókincs, argó, miegymás. Két hétig, míg ez fel nem szívódik, ágyban marad, nem beszél, csak hümmög. Aztán két hét múlva jelentkezik nálam. És addig is szorgalmasan nézi a tévét! Meg lehet szokni. Mint a pörköltet. Megértette, SF-4?
– Igen. És elnézést kérek.
– Jól van, ez egyszer még nem írok feljegyzést. Minden kezdővel előfordul valami ilyesmi. A Föld nem éppen üdülőhely.
– Köszönöm, főnök.
– Semmi főnök. Doktor úr. Na, jöjjön, szegény beteg, visszaszolgáltatom az élete párjának!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése