Nem scifi 20.

A LÁTOGATÁS

Amikor kinyitottam a szemem, ott ült az ágyam szélén. Csinos, húsz év körüli, ismeretlen nő. Meglepő dolog, így ébredéskor. De akkor valahogy mégsem lepődtem meg. Kinyújtottam a kezem, hogy megsimogassam hosszú, barna haját. Nem sikerült. Ahogy mozdultam, egészen felébredtem, ő meg eltűnt. Visszaereszkedtem a párnára. Becsuktam a szemem, majd újra kinyitottam. Megint ott ült. Mosolygott. Néztük egymást. Aztán megszólalt:
– Üdvözöllek. De ne nyúlkálj! Nem érhetsz el.
– Tudom, álmodlak. Vagy tényleg létezel?
– Látsz, nem? Beszélsz velem.
– Hogy kerülsz ide?
– Jöttem.
– Miért nem érhetlek el?
– Más térben vagyunk.
– Nem értem. Mit mondtál?
– Ismered a két kismacska esetét? Odamegy az egyik a csőhöz, és belenéz. Odamegy a másik is, az is belenéz, de a cső másik végén. És mégsem látják egymást.
– Mert?
– Mert nem egyszerre néznek bele a csőbe.
– De én látlak.
– Ott az idő más. Itt a tér. Más térben vagyunk.
– Most sem értem.
– Nagyon fontos?
– Nem.
– Jöttem, hogy beszélgessünk.
– Hogy jöttél? És honnan?
– Ezzel a kis műszerrel utaztam. Másik időből.
– A jövőből!
– Igen.
– Igaz ez? – ugrottam fel. Persze megint eltűnt. De már tudtam, mit tegyek. Szépen visszaereszkedtem. Újra megjelent.
– Hű, de heves vagy! – mondta.
– Miért pont hozzám jöttél? Vagy véletlen?
– Hozzád akartam jönni. Hogy megírd a találkozásunkat.
– Mire jó az? Úgyse hiszi el senki.
– De te tudod, hogy igaz. Én is. Ez nem elég?
– Tetszel nekem.
– Örülök neki. De ne udvarolj!
– Tényleg tetszel! De mégsem értelek. Én nem vagyok érdekes ember. Se hadvezér, se politikus…. Nem én vagyok a történelem.
– Nem baj. Nekem épp jó vagy.
– Most te udvarolsz!
– Ugyan már…
– Akkor mesélj a jövőről! Kérlek!
– Mit meséljek?
– Jó világ?
– Jó. Persze lehetne éppen jobb is, de jó. Mit nevetsz?
– Hogy nem mondtál semmit.
– Megértenél? Kérdezz!
– De hát mit kérdezzek… nem is tudom… Ezzel a masinával akárhová el tudsz menni?
– Persze. Arra való.
– Tudnál, mondjuk, Napoleonnal is beszélgetni?
– Igen.
– És ő mit szólna hozzá?
– Semmit. Elfelejtené. Vagy azt hinné, csak rosszat álmodott. Semmire sem emlékezne igazából.
– És én?
– Te emlékezni fogsz. A XXI. századi emberekből már nem kell kitörölni a nyomokat. Azért is vagyok itt. Így megírhatod. Tedd meg, hogy megírod!
– Ha ennyire szeretnéd. De hát minek?
– Nézd, igazság szerint nem volna szabad, de neked mégis megmondom. Tetszel nekem, hát őszinte leszek. Legföljebb majd kikapok érte a professzortól.Tudod, történelem szakos hallgató vagyok. És ez lenne a szakdolgozatom. Egy látogatás emléke a XXI. századból. Érted? Nem baj, hogy megmondtam? Nagyon önző vagyok, ugye?
– Nem. Aranyos vagy. Megírom. Az utolsó szóig.
– Te vagy aranyos, hogy nem haragszol. Pedig én csak kihasználom, hogy író vagy. És hogy kezdesz majd hozzá?
– Talán így: „Amikor kinyitottam a szemem, ott ült az ágyam szélén. Csinos, húsz év körüli, ismeretlen nő. Meglepő dolog, így ébredéskor. De akkor valahogy mégsem lepődtem meg.”