2015. november 11., szerda

Marcel Proust: El a tűnt idő nyomában (folytatás)

MARCEL PROUST
EL A TŰNT IDŐ NYOMÁBAN


Gyerekkoromban Swann gyakran megfordult a házunkban, emlékszem, egyszer majdnem egészen száznyolcvan fokkal, amikor tévedésből anyám budoárja helyett véletlenül a gardrobszekrénybe nyitott be. Ekkoriban ő hozta házhoz nekem a lányokat, akikkel aztán jól eljátszogattam, elütve fölös időmet és a Franciska ételkölteményeitől nagyra nőtt fölös energiáimat.
Franciska hihetetlen leleménnyel állította össze napi étrendünket. Nem engedte, hogy bármit is megérezzünk az esetleges beszerzési nehézségekből. Képes volt paréból (ügyes átfordítással) répát, facsigából éti csigát, telefonkagylóból osztrigát varázsolni (ilyenkor aztán néha napokig a gyomrunkban csöngött a telefon). Jól emlékszem egy nevezetes vasárnapi ebédre, épp babhiányos időket éltünk, ezért Franciska finom, napon fonnyasztott tavalyelőtti málnaszörpből főzött bablevest, a füstölt húst hihetetlen leleménnyel apró cipőkefe-forgácsokkal helyettesítette, amelyeket persze előrelátóan megforgatott barna és vörös cipőkrémben, hogy az illúzió tökéletes legyen. Megindító íze volt, Swannt is megindította, olyannyira, hogy futva távozott az emeleti mellékhelyiség irányába.
Persze a lányok csak ebéd után érkeztek, és ahogy esteledett, én magam is sürgettem távozásukat, mert tudtam, hogy szobámba rövidesen anyám lép be, aki, Freud korai, lelkes tanítványaként az esti puszi ürügyén mindig fölkeresett, hogy miközben szigorúan ragaszkodott a hagyományokhoz, újra és újra arra bíztasson, merjek nagyot álmodni. A hagyományokat az a sárga vonal képviselte, amelyet még odaköltözésünk előtt festettek ügyes kezek ismeretlen célból szobám padlójára. Anyám ezt szigorú határvonalnak tekintette, és sohasem engedte meg magának, hogy ennél közelebb jöjjön, csókját is csak egy hosszú rúd végén nyújtotta át. Hogy is lépte volna át a jó ízlés határát! Bűnösnek érezte volna magát, mint ahogyan engem is megbüntetett, ha a nagynénémen tévedésből vagy kíváncsiságból olyan gombot akartam megnyomni, amelynek nyomkodását sem szokásosnak, sem ildomosnak nem tekintették azon a konzervatív vidéken, ahol a nyarakat töltöttük.
Mindez, mondom, akkor jutott eszembe, amikor beleharaptam Madeleine-be, és nyelvemen valami nedves, meleg áradt szét, s ettől hirtelen, szinte egy csapásra ez a régi, elfeledett hangulat ragadott meg, valami régi illat, varázslatos, feledhetetlen íz, melyet már-már elfeledtem, amely csak mélyen, nagyon mélyen, talán már csak a ritka, homályosan rétegződő, gyermekkort felidéző álmaimban élt elevenen, és mégis, mindig itt volt bennem, itt volt velem, meghatározva hétköznapjaim válságos érzéseit. Bűvös öröm áradt el bennem, elteltem boldogsággal, mint egy alapos, náthás orrfújás után eltelik az a fajta háromrétegű papírzsebkendő, amilyet mifelénk akkoriban csak Swann használt. Miért is ne lettem volna boldog? Igaz, abban a pillanatban nem tudtam volna megmondani, mi is okozza ezt az örömet, talán épp a nátha hiánya, vagy az el-elhalkuló hasmenés, amely Franciska kifogyhatatlan konyhai leleményeinek következtében szinte sosem hagyott el teljesen. De azonnal éreztem, hogy ez az öröm sokkal több önmagánál. Nem egyszerűen csak öröm, hanem orom, sőt bizonyára üröm is, még ha ezt elsőre talán nem is fogja föl az ember teljes valójában. Gyermekkori paprikás krumplikban szabadon úszó kolbászkarikák boldog öröme és bánata érződött ebben a hangulatban, valami a tudatom felszíne alá szorult, titkos szertartással eltemetett magasságos mélység.
Ezt mind átéreztem abban az egyetlen pillanatban, ahogy beleharaptam Madeleine-be. Ő felsikoltott, mint a vasúti sínek sikoltanak, ha a fékező váratlanul és hirtelenül fékezni kezd, s ez a sikoltás betöltötte az éjszakát. De mindez csak egy pillanatig tartott, a következő másodpercben már egészen más érzések jártak át. Egyfelől annak a pofonnak a mély fájdalma, amelyet Madeleine-től kaptam a harapásért, másfelől azé a másiké, melyet a fal adott, ahogy az elsőtől nekirepültem, mint ahogy egy éjszakai röptében az irányt eltévesztő fülesbagoly repül neki a háztetőn magányosan és hidegen szunnyadó kéménynek.
Ekkor felébredtem, átérezve, hogy egyszer s mindenkorra vége a nagy álmoknak, vége a boldog, felelőtlen ifjúságnak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése