Guy de Maupassant: Végtörlesztés

GUY DE MAUPASSANT

VÉGTÖRLESZTÉS



Kora délelőtt volt, a kis Grangerie báróné a kereveten szunyókált, amikor a kis Rennedon márkiné berontott a szobába. Arca izgatott volt, blúza kissé gyűrött, kalapja kicsit ferdén állt; egy székre roskadt, és azt mondta:
– Püff neki! Megtörtént.
Barátnője ijedten eszmélt, felugrott, és azt kérdezte:
– Mi az? Mit csináltál?
A márkiné levetette magát a kerevet végébe, és megragadta barátnője kezét:
– Esküdj meg, hogy soha senkinek nem árulod el, amit most elmondok neked.
– Esküszöm!
–Az örök üdvösségedre?
– Arra.
– Nos hát… Végtörlesztettem!
A másik felkiáltott:
– Ó, milyen jól tetted!
–Ugye? – húzta le maga mellé a kerevetre barátnőjét a márkiné. – Tudod, a férjem már egyszerűen kibírhatatlan volt! Te, hogy a férfiak miket képzelnek magukról! Ez is azt hiszi, hogy rajongok érte! Ó, drágám! És képzeld, szerelmes belém! Túlságosan is. És ezt állandóan be akarta bizonyítani… Képzeld el, minden áldott este… Pfúj!... Nem, nem, már olyan volt az egész, mintha a fogam húzták volna… Egyszerűen nem bírtam tovább… Törvényt kellene hozni ilyen esetekre a nők védelmében… Képzelj el egy nagyon nevetséges, visszataszító alakot, vastag, szőrös combokkal, gatyában, vörös hajjal, vörös, kefélt bajusszal, amint bambán mosolyog rád… És képzeld el, hogy az illető a férjed… és be akar mászni az ágyadba… szóval érted… Egyszerűen nem bírtam tovább… Nem mintha valaha a szerelem költészetéről ábrándoztam volna. A mi világunkban minden csak üzlet. Még a szerelmi viszonyok is csak afféle adok-kapok alkun alapulnak. A nő lehetőségei? Választhatsz, hogy váltakozó férfiakkal fizetteted meg a szerelmi szolgálataidat, de a változatosság gyönyörűségéért az úgynevezett becsületeddel fizetsz, vagy eladod magad egy életre egy férfinak, és akkor tisztességes asszonynak tartanak... De hogy visszatérjek a férjemre… Amikor hozzámentem, azt hittem, tudom, mire vállalkozom. De tévedtem. Egyszerűen már hányingerem volt tőle. Megpróbáltam elundorítani magamtól. Kihasználni minden eszközt, hogy békén hagyjon. Fájt a fejem... beteg voltam... érted... Először csak dühöngött. Féltékenykedett. De aztán rákezdte, hogy tartozom neki. Hogy nekem, mint a feleségének, teljesítenem kell a kötelezettségemet. Le kell rónom az adósságomat. Kamatos kamattal. És hogy minél inkább halasztom, annál nagyobbra nő ez az adósság... Már társaságba se mertem menni, mert ha megjelent, akkor ott is folyton erre célozgatott. Hogy tartozom neki. Hogy micsoda költségei vannak neki, miattam. Komoly költségei. És én csak páváskodom, míg ő agyondolgozza magát értem. És mindez hiába, mert nem törlesztem az adósságomat. Amivel pedig tartozom neki. Majd lesült a képemről a bőr. Gondold el, mindezt idegenek előtt! Amikor legutóbb szóba hozta, akkor tökéltem el magamban, most már haladék nélkül végtörlesztek. Te mit tettél volna a helyemben?
– Ó, hát én is végtörlesztettem volna!
– Nos hát, megtörtént.
– Hogyan?
– Hát nem érted, drágám?
– De, drágám, mégis…
– Nos, igen.
– Mi az, hogy igen?
– Képzeld csak magad elé a fejét! A vörös haját. A bajuszát, amire olyan büszke volt!
– Igen, igen.
– És most képzeld el, beleőszült. Érted? A bajsza meg úgy lóg, mint egy laffogó kutyafül!
– A végtörlesztéstől?
– Attól.
– De hát… Hogyan?
– Amikor tegnapelőtt este megint megjelent, és rám akart mászni, azt mondtam neki, várjon, előbb beszéljünk az adósságomról. Hogy átgondoltam a dolgot, és hajlandó vagyok végtörleszteni. Fölragyogott az a ronda képe. Jó, folytattam, de előbb tisztázzuk az anyagiakat. Nagyot nézett, én meg közöltem vele, hogy bevezetjük a költségtérítéses rendszert. Semmi sincs ingyen. Nekem is vannak kiadásaim. Ő mondta, hogy költségei vannak miattam: hát jó, tegye le az asztalra azt az összeget, amibe kerülök, és akkor cserébe én is megteszem, ami tőlem telik. Azt mondta, ha-vonta legalább egy millió elmegy rám. Azt feleltem neki, ne aprózzuk el a dolgot. Tegyen le húsz milliót az éjjeliszekrényemre, és aztán jöhet. Előbb csak bámult rám, hogy képzeled, dadogta… de aztán kirohant, úgy gatyában, ahogy volt. Egy óra múlva visszajött. És letette a pénzt. Én meg berántottam az ágyba. Először vigyorgott a boldogságtól. De én nem engedtem el. Hogyisne! Végtörlesztés! Még a második elég jól ment neki. De aztán a negyediknél már kunyerálni kezdett. Hogy ő ezt nem bírja. A szíve… Hogy tönkremegy bele… Még hogy a szíve! Neki!... Hogy talán majd holnap, vagy a jövő héten. Esetleg a jövő hónapban… Ohó! Olyan könnyen nem hagytam szabadulni! Mondtam neki, hogy én már évek óta szenvedek. Úgyhogy csak szedje össze magát… Ő akarta, hogy törlesszem az adósságomat. Hát most végtörlesztést rendezünk. Úgyhogy ne siránkozzon, hanem gyerünk… legyen férfi… érted, ugye?
– Úgy értsem…
– De úgy ám!
– És… és azután?
– Mit azután?
– Mi történt?
– Nem engedtem el reggelig. Fizettem, és fizettem. Elég volt a sok tartozásból. Hát fizettem. Kamatostul. Érted? Reggelig. Mondtam már, beleőszült. Még most is ott fekszik kiterülve az ágyamban. És a bajsza… Képzeld el, ahogy lóg a bajsza…
A báróné a barátnőjére bámult, s egyszerre kicsordult belőle a nevetés. Erre az-tán a márkiné is elkezdett kacagni.
– Beleőszült, érted? – pihegte. – És a bajsza… Képzeld el a bajszát… Majd láthatod te is, mert meghagytam neki, hogy tizenegyre jöjjön ide értem. Itt is lesz… mindjárt…
– És… mi lesz, ha újra kedve támadna… szóval érted…
– Ennek? Soha többet. Csak célozzon akár egyetlen szóval is a tartozásomra. Én végtörlesztek, végtörlesztek, végtörlesztek…
Újra kacagni kezdtek, hevesen, csillapíthatatlanul.
Vidámságuknak a csengőszó vetett véget.
– Ő lesz az!..., – suttogta a márkiné – nézd meg…
Kinyílt az ajtó. Kövérkés, harminc körüli férfi nyitott be. Inkább hatvannak látszott. Ősz haja csimbókokban állt égnek, bajusza éppen, mint egy laffogó kutyafül.
– Betett neki a végtörlesztés – súgta a márkiné a barátnőjének.
A két nő egymásra nézett, aztán hirtelen a díványra zuhantak, és nevettek, nevettek.
A férfi meg csak állt, bámult, és azt dadogta:
– Hát megőrültek?... megőrültek?