Marcel Proust: El a tűnt idő nyomában

MARCEL PROUST
EL A TŰNT IDŐ NYOMÁBAN

Első fejezet
(a hatszáznegyvenharmadik kötetből)


Beleharaptam Madeleine-be. Nem emlékszem, ez mikor történt, még evés előtt, vagy csak úgy, desszertnek kívántam meg közvetlenül azután, hogy elfogyasztottunk együtt egy hatfogásos vacsorát, és ott táncoltunk a holdfény illatától bódítóvá varázsolódott éjszakában, nem emlékszem, csak arra, hogy valami csodálatos, rég nem érzett melegség ömlött el a nyelvemen, valami régi, a nagynéném teába áztatott szobaleányaira emlékeztető illat, amelyet sohasem felejt el az ember, noha talán már egyáltalán nem jut az eszébe.
Vannak ilyen éjszakák, amelyek úgy világítanak a hétköznapok közömbösen sötét folyosóján, mint tárna elhagyott mélyén az imbolygó bányászlámpa fénye, olyan vakítóan és bizonyosan, mint szürrealista író képzavarai közt a félhomály, és mégis oly sejtelmesen és bizonytalanul, amilyen bizonytalan csak az a kora gyermekkorától nyomtatott szöveg fogyasztására szoktatott, s ettől a szenvedélybetegségétől szabadulni késő öregségében sem tudó szerencsétlen olvasó lehet, aki az eltűnt idők nyomát kutatva eltévedt valahol a negyedik kötet közepe táján.
Az ilyen éjszakákon álmatlanul forgolódom, ahogyan álmatlanság kínzott gyermekként is abban a vidéki házban, melynek éjszakai magányát csak eltévedt kísértetek gyakorta megeső kóborlásai törték meg, amiről persze szüleim merő jóindulatból egyszerűen nem vettek tudomást. Arrafelé nappal is csend volt, csak hétvégeken, különösen déltájt tűnt fel egy-egy járókelő, aki a jóízűen elfogyasztott szentbeszéd után megérdemelt vasárnapi l’hamburgere felé igyekezett. Éjszakánként nyitott szemmel feküdtem, szobámat megülte a nyár melege, s én, bámultam a mennyezet apró repedéseiből kibontakozó hátborzongatóan édes szerelmi jeleneteket, állandóan attól rettegve, és mégis egyre arra vágyakozva, hogy azok leereszkedjenek az ágyamba, amelyben ilyenkor magányosan forgolódtam. Anyám ugyanis kényesen pedáns asszony volt, nem tűrte a kilengéseket, már kora este ágyba parancsolt, hogy sötétedésre a lányok is hazaérjenek.
Hová lettek ezek az esték, ezek éjszakák? És hová lettek ezek a lányok? Szinte már el is felejtettem őket, és Swannt is, akiről apám azt képzelte, hogy egyszerű utcai strici, holott a nagy nemzeti együttműködés keretében egész sor előkelő bordélyházat üzemeltetett Párizsban, amelyekben később nem egy bentlakóval magam is szorgosan együttműködtem, amikor, tanulmányi célzattal elmerültem a bűnös város forgatagának mélységeiben. Ezek a bentlakó lányok igen együttműködőek voltak, sosem kapta el őket a kelleténél nagyobb hév, s így a vérbajt sem kapták el a kelleténél gyakrabban. Ha valakivel ez mégis előfordult, Swann az ilyet sosem küldte orvoshoz, az volt ugyanis a véleménye, hogy aki hevességével és óvatlanságával mintegy maga idézi elő a bajt, annak nem jár támogatott egészségügyi eljárás. Az orvosi kar persze elítélte ezt a nézetet, de hát őket, ezt hamar beláttam, a puszta anyagiak, a piszkos magánérdek motiválta, tekintettel arra, hogy aki óvatos volt, és nem lett beteg, annak végképp nem volt rájuk szüksége, s mi lett volna így praxisukkal és presztizsükkel. Swann persze fütyült az orvosokra, akik egyébként sem tudták kigyógyítani a lányokat, akkor meg, hangoztatta Swann, minek a sok kezelés, úgyis csak a beteg szenvedését hosszabbítják meg, hadd hulljon a férgese.
Gyerekkoromban Swann gyakran megfordult a házunkban, emlékszem, egyszer majdnem egészen száznyolcvan fokkal, amikor tévedésből anyám budoárja helyett véletlenül a gardrobszekrénybe nyitott be.
(folyt köv.)