Franz Kafka: Fustély

FRANZ KAFKA

FUSTÉLY


K József elővette.
Régen nem volt módja rá, hogy alaposan megszemlélje. Végül is az ember vagy földmér, vagy fölmér. A kettő nem megy egyszerre. Hát most el kellett jönnie. S ha kell, nincs mese. Jön az ember, és lesi, hátha behívják. A világ olyan, mint egy nagy hadkiegészítő hivatal, ahol ki-ki megkapja a behívóját.
Ez a törvény. Amelyet ő persze nem ismerhet, mert a törvény valami olyan nemes, olyan fennkölt dolog, hogy hétköznapi ember még a közelébe se érhet. A törvényt a magas Házban hozzák, oda talán egyenesen az égből ereszkedik alá. Senki sem kérdezi, miért és hogyan. Úri huncutság is volna a törvény felől kérdezni. Elég, hogy ott születik. Születéséről a nemesek gondoskodnak. Fontolgatják, dédelgetik, egyik bizottságból a másikba hordozzák. A nemesek annyira pontosak, precízek, megfontoltak, annyira gondoskodók, annyira előrelátók, hogy néha óránként átírják a törvényt. Így aztán végül maguk a nemesek sem tudják, éppen mi a hatályos. Ezért a törvények a nemesekre nem is vonatkoznak. Ez így helyes, így igaz. Vagy betartja valaki a törvényt, vagy betartatja. Nem lehet egynek mindent! Ez a nagy, nemzeti egyenlőség szép kifejeződése.
K. József nem is panaszkodott. Ő különben is már régen megkapta a magáét. Még Fridától. Úgyhogy most elhatározta, a végére jár. Persze a legjobb az elején kezdeni. A hátuljához úgyse nagyon férne hozzá. Úgyhogy nézni kezdte. Igen, így, szemtől szembe kell megvizsgálni a dolgokat. Már amennyire ez a szemtől szembe formula megfelelően fejezi ki ezt a különleges helyzetet. Most mintha nagyobb lenne, mint legutóbb, állapította meg. Vagy megcsalná az emlékezete? Igaz, ami igaz, legutóbb határozottan sötét volt, amikor használta, ott a söntéspult alatt. Vagy talán nő? Nem, nem akar ilyenkor nőre gondolni. De ha nem akar, azzal is a nőre gondol. Micsoda kelepce. És ettől még tovább nő. Már megint nő. Igen, gondolta, már megint nő.
Határozottan nő volt, aki közeledett. Mindjárt ideér. Most mit tegyen? Eltegye? Vagy szemlélje tovább? Érdemes volna, tekintettel arra, hogy ilyenkor még az állása is egészen más, mint egyébként. Persze egyik állás olyan, mint a másik, mégis van, aki folyton az állásáért reszket. Minden kicsiségből nagyot csinálna, sírással, karmolászással, ráncigálással, markolászással, ha másként nem megy.
Ha nő, ha nem nő, hozzá kell szoknia, hogy figyelik. Lesik, mit beszél, mit gondol, és miért. Persze eddig is tisztában volt azzal, hogy a segédei csak azért követik mindenhová, mert szemmel akarják tartani. A múltkor is, amikor a kéményben sziesztázott, észrevette, hogy a két segéd alulról és felülről lesik a lyukon át. Micsoda lyukérzékük van. Az üresség nyilván vonzza az ürességet. Egy földmérő mégis több ennél. Nem véletlen, hogy gróf OstOst éppen őt hívta. Itt Keleten, ahol mindig mindent lehallgatnak, elhallgatnak, mindenkit kihallgatnak, határozottan kelete lehet. Már a méret miatt is. Ahogy így elnézi, megállapítható, hogy az övé elég nagy, semmi szükség, hogy a máséra irigykedjen. Bezzeg az olyan, aki már termetre is elmarad az átlagostól, mindenáron magasra akar jutni, pedig a talppont nem növeli meg egy rúd hosszát. Igaz, van, akinek a kezében, úgy mondják, a söprűnyél is elsül.
A grófnak nyilván nincsenek ilyen gondjai. A nemesek közül való, tehát érint- és sérthetetlen. Talán magával a Herceggel is szabadon beszélhet, de ha ez nem is volna más, mint afféle mendemonda, amilyet akárhányat hallani itt a faluban, az bizonyos, hogy egy másik világhoz tartozik. A nemeseket már az autójukról vagy az öltözékükről megismerni, éppúgy, mint a püspököket vagy a bíborosokat, bár nincs afféle egyenruhájuk, bármilyen világmárka megteszi, mégis, elég egy pillantás, hogy tisztába jöjjön az ember a helyzettel. Klammnak állítólag egész sorozat fényképe van, amelyen OstOst gróf látható más nemesek társaságában. Egy nagy albumban tartja őket, amelyet a fogadóbeli szobájában, a páncélszekrényben rejteget, Olga mesélte, hogy egy tavaszi ünnepen, amikor Klamm talán kissé több sört ivott a kelleténél, megmutatta neki az albumot. Persze csak a fedelét, de már az is annyira más volt, mint amit mi itt a faluban megszoktunk, hogy egyszerűen nem talált szavakat a leírására. Mi lett volna, mondta, ha a fotókat is látja? Hogy lett volna képes egyáltalán elviselni a látványt, holott ő nem akárki, Klammon kívül is ismer néhány magasabb rangú hivatalnokot, akik bejáratosak a fönti irodákba, talán még a Házba is, sőt, némelyik állítólag egyenesen a gróf személye körül szolgál, de azok félig-meddig még mindig a mi világunkhoz tartoznak, és nem a nemesekéhez, ahol nyilván már nem számít a méret. Ott a törpe is nagy embernek érezheti magát, még gróf is lehet akár.
Amikor odalépett hozzá a nő, K. József még mindig ezen elmélkedett.
– Te vagy az, Frida? – kérdezte, mert annyira elmerült gondolataiban, hogy nem volt kedve fölpillantani.
– Igen, Olga vagyok – mondta Amália. – Mit csinálsz?
K. József kinyitotta a szemét. Meggyőződött róla, hogy tényleg Frida áll előtte, derekán azzal a háromsoros gombolású csipkebetétes batisztzsebkendővel, amelyet csak akkor szokott fölvenni, ha nagyon fontos közlendője van, de K. Józsefnek ettől valahogy végképp elromlott a kedve, és csak ennyit mondott:
– Karbantartom a fustélyomat.