Samuel Beckett: Ping-pong

SAMUEL BECKETT

PING-PONG

Fehér labda a fehér asztal fölött. Ahogy feszül a kezekben. Körös-körül hatalmas fehér transzparensek a fehér csend ülte tájban. Rajta lángoló, fehér betűk. Csak az nem látja, aki nem akarja. Látás. Fehér izzás a koponyaűrben. Ping.

Igazságot kell szolgáltatni a fehérnek. A mindenkinek rémlő fehér éjszakáknak. Az egykor felvett szürkévé fakult fotográfiák békebeli boldogságának. Le a mindenféle filozófiákkal, metafizikákkal. Félre a félreérthető gondolatokkal. És egyáltalán. A gondolatokkal. Tisztelet a minden korok hervadhatatlanul virágzó, az egyetlen igazságot kimondó természettudományainak. A hagiográfiának, az ortográfiának, a főnökfiának, a pornográfiának. A kivillanó mellek fehérségének. A bimbóknak és más természetű nyíló virágok illatozásának. Pong.

Elmúltak az elmúlt nyolc évek csapnivaló, elcsapott kapitányai. Elvetélt ötletek, meg nem szült válaszok. Fekete fejek kolibri pompázatú bukásai. Fekete tündöklések nevetséges igyekezete, hogy örökre, hogy feketével, hogy kéménybe korommal. Beírni a beírhatatlant. Kormos kémények iránti füstös nosztalgiák. Begőzölt vágyakozások tengeri gőzösök parancsnoki hídja után. Ping.

Csak a nagy fehér fog nagyszerűen egybe fogni mindent. Egyetlen színben a prizma összes színe. A hétszínvirág igazi színe: a fehér. Már áll a rúd, rajta a zászló. Fehér lobogás a fehér égbolt előtt. Előre Vadkeletnek. Előre a fehérig. És tovább. Ahol már nincs se szín, se színtelen, nincs más, csak a fehér lovon léptető fehér tengerészkabát seszínű unokája. Pong.

A nagy fehér világ olyan, akár egy hivatal. Asztalonként egy test. A közeli és távoli rokonok többé-kevésbé ismerik egymást. Unokaöcsikéik és nagybácsikáik, hugicáik és nővérkéik egymásnak. A sorrend tetszőleges. Nézőpont kérdése. Onnan nagybácsi, innen unokaöcs. Vagy fordítva. Esetleg unokahúg. Még a nemek is elmosódnak a tömegben. A tolongásban még így sem mindig ismernek egymásra. A testek alapvetően négyfélék. A testek rendje a testet öltött rend. Ping.

Egy: a szakadatlanul jövő-menők. Már azt hiszed, végre mennek, de kiderül, ellenkezőleg. Most jönnek csak igazán. Valakinek mindig tenni-vennie kell. Szerkeszteni, megírni, előterjeszteni, javasolni, iktatni, titkosítani, archiválni. Akármit. Ezektől lehetetlen szabadulni. Agyukat uralja az égi létra fehér ragyogása. Amelyen föl, föl, egyre följebb emelkednének. A fokok száma végtelen. A létra egyre lejjebb ereszkedik. Az emelkedés így puszta illúzió. És a világ maga is virtuális. De a virtuális emelkedés is emelkedés. Kitart a végsőkig. Ahogy a test is kitart a végső, titokzatos archiválásig. Pong.

Kettő: akik olykor-olykor megállnak. De ez így nem pontos. Mert bár kihalt belőlük a mászás vágya, azért még különös módon néha fel-feltámad. Ilyenkor az illető létrakeresőbe indul, vagy beáll a legrövidebb, vagy legközelebb eső sorba. Erőszakoskodásaikkal az ilyenek zavarják meg leggyakrabban a nagy, fehér világ nyugalmát. Pedig néha egészen értelmesnek látszanak. Ha hagynák, talán még a gondolkodásra is képesek volnának. De ehhez nem jutnak hozzá. Mintha már-már felismernék a célt. Ha van cél egyáltalán. De mire ez bekövetkezhetne, elsodorja őket az áradat. Vagy a fehér szél vihara. Vagy egyszerűen eltompul az agyuk a világot betöltő fehér ragyogástól. Ping.

Három: akik, ha csak el nem zavarják őket, sosem hagyják el egyszer elfoglalt helyüket. S ha mégis kitúrják őket, azonnal lerogynak az első szabadon hagyott helyre. Hogy ne kelljen mozogniuk. Ezek semmihez sem értenek. Ezeknek mindenről határozott, fehér véleményük van. Szereljék a hálót az asztal alá, javasolják. Üssék az ütőt a labdával, javasolják. Fehérítsék ki a fehéret, javasolják. Megkülönböztetni nemigen tudják az asztalt és a labdát, vagy az ütőt és a hálót. Igaz, nem könnyű, hiszen valamennyi fehér. Az ilyenek roppant veszélyesek. Sosem lehet tudni, mikor mozdulnak mégis, mikor térnek át szavakról a tettekre. Amíg csak vannak, olyanok, mint a léghajó nehezékei. Talán egyszer ki lehet dobni őket a fedélzetről, ha végre, valami csoda folytán feltűnne a cél. De ha felélednek, ha megmozdulnak, végképp kormányozhatatlanná tehetik a léghajót. Pong.

Négy: akik nem keresnek. Ők a nemkeresők. Sem sokat, sem keveset. Őket nem érinti meg a létra utáni vágy tüze. Legtöbben valamilyen, kifejezetten számukra épített falnak támaszkodva ülnek. Egymást vagy a köldöküket bámulják. Ők a megigazultak. Akik nem keresnek, csak találnak. Egyre nagyobb falatokat harapnak le a világból. Egyre kövérebbek lesznek. Fehér testük fojtogatóan folyik rá a fehér asztalra. A hófehér háló sem állítja meg növekedésüket. Már-már ők az egész világ. Ping. Pong. Ping-pong.