2020. január 29., szerda

Magyar irodalmi történetek 30.

ÉGESS EL!
(Reviczky Gyula és Jászai Mari)

  –Hiányoztál! Nagyon! – tápászkodott fel vendége láttán a fotelből Revitzky Gyula  ledobva magáról a melegítő takarót. Március eleji hideg dermesztette még a fákat az ablak előtt, s a huzatos szoba se nagyon védett támadásaitól.
  –Színésznő vagyok. Tudod. Próbák, szabóné, kalaposné, az Isten se győzi idővel – hadarta gyorsan Jászai Mari, s egy székre ledobta bundáját.
  –Fáj! Nagyon fáj, ha nem láthatlak. S most el kell utaznom.
  –Hová?
  -Újra Arcóba.
  -Minek?
  –Tán meghalni. Nélküled.
  –Kis pofikám! Én mindig veled vagyok. Nem?
  –De azt akarom, olvadj eggyé velem!
  –Neked csak a testem kell?!
  –Mindenestől kellesz! De nem csak lelkileg, nem csak szavakban.
  –Gyenge vagy. Beteg. Vigyáznod kell magadra.
  –Ebből elég volt! Itt, most akarlak. Azonnal! Csókolj meg!
  –Te! Sose nősz már fel?
  –Minek is? Ki vagyok én? Anyám meghalt. Apám meghalt. De előbb még megtagadott. Én egy senki vagyok! Egy nulla! Még a nevem se az enyém.
  –Ugyan már! Költő vagy. Nagyszerű költő.
  –Igazán annak tartasz?
  –Persze.
  –Persze? Csak ennyi? Látod, költőként se kellek senkinek. A Kisfaludy Társaságnak se vagyok elég jó.
  –Ostoba öregek. Nekem kellesz.
  –Minek?
  –Még kérdezed? Hát itt vagyok most is.
  –Beteglátogatóban.
  –Jaj, kis pofikám, ennek a betegséghez semmi köze. Utazz el, gyógyulj meg.
  –Mondd a teknőcnek, repüljön. Ennyi esélyem van. S különben is.
  –Mi van különben?
  –Azt beszélik, új hódolót találtál.
  –Ki beszéli?
  –A borbély, a pincér a Kammon kávéházban. Mindenki. Prém is mondta. Csupa jól értesült fejek.
  –És mit beszélnek ezek a jól értesült fejek?
  –Tőlem kérded? Valld be, hogy most azt a kis zsidó kamaszt istápolgatod!
  –Kit?
  –Valami Weisz!
  –Ja, a Szomory Dezsőre gondolsz.
  –Már nem Weisz?
  –Szomory.
  –Azt mondják még gyerek! Ez kell neked? Tudom, én már öreg vagyok, beteg is, tudtam, hogy elhagysz. De egy félarisztokratát egy zsidóért!
  –Magyar. az.  Gyönyörű magyar nyelven ír. Igéző novellákat.
  –Istenem, és te elhagysz egy költőt egy prozaistáért? Látod, az én késői romantikám ideje lejárt. Prózai idők jönnek. De jó, hogy én azt már nem érem meg.
  –Jaj, kis pofikám, nehogy sírni kezdj! Inkább ölelj meg még egyszer. Olyan hevesen. Ahogy eleinte tetted.
  –Várj! –nyúlt az asztalon fekvő írómappájához a költő. Írtam neked egy verset Erről. Hallgasd meg:

Égess el! Kéjes tűzhalálra vágyom.
Szerelmed máglyáján adjam ki lelkem.
Hadd égjen a pogány, ki a halálon
Tul sem hisz másban, csak a szerelemben.

Szorítsatok, hogy többé fel se keljek
Ti hókarok! (s mégis lángot sugárzók!)
Hevítsd agyam, te perzselő lehellet,
Szikrázzatok, ti izzó csókparázsok!

Hozzád simulva, tűzhányó öledbe
Kábuljak el a mámorok hevétül
S ajkaddal ajkam sisteregjen egybe
A gyönyöröknek végső gyönyöréül.

Égess el! Összeomlok kebeledre
Az üdvözültek csöndes mosolyával,
S hajad árnyában édesen pihenve
Ellobogok fényes szerelmi lánggal!

  –Köszönöm!
  –Gyere, égjünk el együtt, most utoljára! –sóhajtotta a költő, akinek alig volt levegője, hangja a szavalás után.
  Egy hónap múlva már halott volt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése