NÉZZ DRÁGÁM, KINCSEIMRE
(Ady és Csinszka)
–Asszony! Merre vagy? –kiáltotta Ady, és feljebb tornázta magát a nagypárnán, amely egészen a derekáig puhította alatta az ágyat.
–Jobban vagy, Csacsikám? – lépett be a szobába Boncza Berta.
–Szomjazom! Te meg merre császkálsz ilyenkor?!
–Hozatok tejet. Vagy inkább vizet innál?
–Meg akarsz ölni, mi? Eleged van belőlem! De én túl foglak élni? Azért is!
–Jaj, nekem, miért bántasz? Mi kívánnál?
–Bort!
–Nincs! Azt nem lehet.
–Hazudsz! Tegnap Révész hozott egy egész demizson szekszárdi vöröset.
–Sejtettem. De az árt neked.
–Árt? Mit tudod te, mi árt nekem! Ez a bezártság, ez a pokol! Ez árt nekem. Meg az a rohadt háború! Érted?!
–De hát gyenge vagy, Csacsim, pihenned kell – mondta a nő, odanyúlt és kiigazított egy hajtincset Ady homlokáról. – Már a hajad is őszül a sok gondtól. A háborúnak is vége lesz egyszer.
–És akkor? Mi lesz ezzel az országgal? Katasztrófa. Vereség. Őrület, érted?
–Majd csak lesz valahogy. Tűrni kell.
–Kell? A fenét! Küldd be a lányt!
–Minek? Itt vagyok én.
–Te nem adsz innom! Ez maga a halál! Te senki! Te átokfajzat! Miért is vettelek el!
–Miért? Azt hittem, szerettél.
–Akkor én is azt hittem.
–Csak hitted? –sírta el magát az ifjú asszony.
–Elég a nyavalygásból! Ne bőgj! Menj! Küldd be Tónit!
–A mindenest?
–Tónit!
Két perc se telt el, és már nyílt is az ajtó.
–Itt vagyok Bandi bácsi.
–Hogy merészelsz te engem bandizni? Szemtelen! Én neked Ady nagyságos úr vagyok!
–Bocsánat, nagyságos úr, de hát azt hittem…
–Tóni, fiam! Az ágy alatt van egy demizson. A tálalón pohár. Adj nekem egy pohár vöröset! De színig töltsd! Attól mindjárt jobban leszek.
–Igen is, nagyságos úr.
–Nagyon katonás vagy, te Tóni. Voltál a fronton?
–Igen is, nagyságos úr. Csak hát a lábfejem elvitte egy bomba. Azóta sántítok.
–Hol az a bor?
–Tessék, nagyságos úr.
–Látod, hogy reszket a kezem – nyújtotta ki kezét Ady, majd átvette a poharat, és három kortyra megitta a jó három deci bort.
–Egészségére, nagyságos úr. Még egy pohárkával?
–Majd! Máris jobban vagyok, nézd! – félig ülő helyzetbe tornázta fel magát. –Már a kezem se remeg annyira. – Írómappát, papírt, tollat! Nem, inkább ceruzát adj, mert a tolltól megint összetintázódik a dunna. És az asszony megint pörölni fog, hogy miért nem neki diktálok.
Maga elé igazította a mappát, és írni kezdett. Az írása még mindig szép, betűi kerekdedek, de már kicsit rozogák, bizonytalanok voltak:
Nézz drágám, kincseimre,
lázáros szomorú, nincseimre,
nézz egy igaz élet sorsára,
őszülő tincseimre.
Letette a ceruzát, a mappát maga mellé.
–Tóni! Vidd innen ezt a vacakot!
–Igen is, nagyságos úr.
Ady lassan hátra ereszkedett, lecsukta szemét, és már aludt is.
A mindenes óvatosan sántikált kifelé. Az ajtóban majdnem összeütközött a ház asszonyával.
–Alszik – suttogta Tóni. – Írt is. Ceruzával. Egy keveset.
–Az jó. Ezt most írta? –emelte fel az asszony az asztalra tett mappáróll a negyedrét papírt.
–Igen, nagyságos asszony.
–Az alvás még talán segít rajta – nézett a nő az ágy felé, majd átfutotta a frissen elkészült strófát, és csendesen megeredtek a könnyei.
–Félek, itt már csak az Isten segíthet – mondta a mindenes.
–Tudom. De amíg ilyeneket ír…
–Asszonyom csak tűr és tűr.
–Talán erre születtem.
–Nehéz vele.
–Nehéz, de lássa, mind elhagyták. Most olyan politikamentesek lettek, olyan gyávák! Hol vannak az ivócimborák? Hol van Hatvany? Hol van a Nyugat? Még közölni se közlik, amit netán mégis ír. És ez a borzasztó háború se akar véget érni.
–Azért jön néha ez-az.
–Igen, hogy bort csempésszenek be neki. Nem volt még elég?
–Asszonyom tudja, mit, hogyan.
–Hagyja, Tóni. Bár tudnám, mi volna neki jó.
–Isten talán megadja a békét.
–Úgy legyen. Békességet végre, kívül és belül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése