LOSONCZI ISTVÁNNAK HALÁLÁRÓL
(Tinódi Sebestyén és Dobó István)
Sok csudák közzül hallyatok egy csudát,
Mint elvesztétök az vég Temesvárát,
Benne vesztétök jó Losonczi Istvánt
Sok jó vitézzel. Szánnyátok halálát.
Temesvár vala egy jeles kaputok,
Terekek ellen nagy bizodalmatok,
Jelesben Tiszántúl az kik lakosztok,
Ő elveszésén ti már sokan sírtok.
Én nagy szép renddel erről emléközöm,
Vég Temesvárnak veszését beszéllöm,
Jó Losonczinak vitésségét jelentöm,
Kinek halatát szívemben kesergöm.
Az egri vár kapujánál, a fal mellett, a köveknek dőlve énekelt egy alacsony növésű, olyan negyven körüli férfi. Kezében lanttal kísérte saját énekét. A befelé igyekvők – ki szekéren, ki gyalogosan– meg-megálltak, hallgatták egy darabig, aztán mentek tovább a védelmet ígérő erős várfalak közé. Ki gyerekét, ki meg kis cókmókját hurcolta magával.
–Te mit keresöl itten? – sietett oda az énekeshez Hegedűs István.
–Dobó István uramot, ha beszéllene vélem.
–Nyilván van előttem, hogy te az gaz törökök kémje volnál! Miféle rémhíröket kiabálsz te ezöknek? Tűnj innen, vagy magam csapom le az fejödet! De előbb halljam, ki volnál, de Istenre, igazat hazudgyál!
–:És te ki vagy, hogy így fenyögetöl egy harcban esett sebesüléstül mögsántult szögény emberöt?
–Én Hegedűs István vagyok, az Ferdinánd királynak vitéz hadnagyja.
–No ez szép! Lám, te hegedűs, én meg lantos vagyok. Engöm Sebestyén névre keresztöltek Tinódon ezerötszázban és tizenkettőben.
–Hogy merészölsz trufát csinálni az nevembül? –csattant fel Hegedűs.
–Találkoztam én már nagyobb urakkal is Tenálad.
–Tán az törökkel barátkoztál?
–A legigazabb magyar terekkel bizony! Jó Török Bálinttal, kit elvitt az ördög jó Budárul.
–Vagyok én is olyas jó hazafi! Csak én karddal felövezve várom az törököt.
–Ugyan, ugyan. Látom az szád szerént igen bátor vagy te, de vajjon mit tész, ha itt lösz az terek a falak alatt?
–Még sértegetni merészölsz?! – üvöltötte magából kikelten Hegedűs, és már a kardja is villant a kezében.
–Állj! Mi folyik itt?! – kiáltott rá Dobó István, mert a várkapu körül már hatalmas csődület figyelte a két ember szópárbaját.
–Ez az embör kapitány uramot keresi. Bizonnyal az töröknek kémje volna – felelte a kérdezett.
–Engedd hát be! Jönnek most mindenfelől emberek, asszonyok, hozzák a rossz híreket. Miért éppen ővéle van bajod?
–Olyan alamuszi a képe ennek! Ráadásul áll itt az kapunál, és rémhíröket terjeszt.
–Ki vagy hát? És hoztál-e valami jó hírt nekem? – fordult most Tinódihoz Dobó.
–Tinódi Sebestyén diák volnék, uram szolgálatjára. De csak rossz hírek vannak mostanában. A legszörnyűbb azonban Temösvárnak pusztulása.
–Elesett Temesvár?
–Elesett már Szolnok is azóta. S a terek errefelé tarthat.
–Losonczival mi történt?
–Szörnyű halált halt szögény. Ha kívánod elmondom nektök Temösvár cronicáját. De talán jobban mönne, ha beljebb kerülnénk, s némi étel-itallal mögerősödvén foghatnék az versöknek.
–Hegedűs fiam, kísérd el Tinódi uramat a tiszti szállásra, és gondoskodj arról is, hogy rendes ebédet kapjon! És vidd meg a hírt, hogy estebéd után elvárom a palota dísztermébe tisztjeimet, téged is.
–Én inkább maradnék az kapubástyán, nehogy belopóddzék az török. Valakinek vigyázónak kell lennie, ha már kapitány uram ennyire óvatlan.
–Hát akkor maradj! Csak aztán el ne aludj megint vigyázás közben, mert egyszer még leesel a falról. Pedig most minden emberre nagy szükség volna! Te meg, diák, készülj, este meghallgatjuk a krónikádat. Aztán friss légy és ügyes! Most pedig dologra!
Így esett Tinódi Sebestyén első találkozása Dobó Istvánnal. Találkoztak később, az egri diadal után.
, a lantos visszatért akkor, hogy a dicsőséget megénekelje, s végre valami jó hírt is vigyen az országlakosoknak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése