Magyar irodalmi történetek 24.

ÍTÉLET NINCS

(Déry Tibor és Bárdos Pál)

  1973 nyarán egy csapat szegedi egyetemista táborozott a Balaton-parton, valahol a Tamás-hegy alatt. 

  Napfényes délelőtt volt. 

  Fönn a hegyen két ember beszélgetett egy malomkerék-asztal mellett. Az egyik idős, kissé gondozatlanul hosszú ősz hajú férfi: Déry Tibor. Alakját könnyű elképzelni itt, kertje közepén, Ítélet nincs című regényéből. A másik férfi harmincas évei közepén járhat, hátrafésült, rakoncátlan, sűrű, fekete haját időnként ideges mozdulattal újra hátrasimítja. Ő Bárdos Pál. Író ő is, már több kötettel a háta mögött. A szegedi egyetem docense, mellesleg a Szegedi Egyetemi Színpad tanárelnöke. Éppen ő beszél:

  –Van egy nagyszerű amatőr rendezőnk, Pál Isti. – Az ő ötlete volt, hogy abszurd drámákat tűzzünk műsorra. Tavaly nagy sikerrel játszottuk Ionescu darabját, A király halódik címmel.

  –És milyen a színpad?

  –Színpad? A bölcsészkar nagy előadótermében, az auditórium maximumban a tábla előtt játszunk, a tanári asztal helyén.

  –Díszlet?

  –Volt egy szék (a trón) meg egy létra Ennyi. Nem kell több. Éljen a szöveg, meg a játék.

  –És most is?

  –Hát… igen. Mi kell az Óriáscsemőhöz? Egy nagydarab csecsemő. Van egy-két nagyon tehetséges fiú a csapatban. Dunai Tamás, Temesi Ferenc. Ez utóbbit öltöztettük pólyába. Csecsemőnek eléggé óriás volt.

  –És hogyhogy épp ez az én elfelejtett játékom jutott eszetekbe?

  –Szakmám szerint irodalomtörténész vagyok. A XX. század érdekel Igazán.

  –Jól van, Pali, köszönöm. Azt is, hogy eljöttetek megnézni a vén bűnöst. Majd délután hozd fel a színészeidet.

  –Egy kakaóra, kalácsra, vagy inkább egy pohár jó borra? –lépett oda az asztalhoz Böbe asszony. – És magát most, megkínálhatjuk valamivel? – fordult a vendéghez.

  –Köszönöm, nem kérek semmit.

  –Dohányzik?

  –Igen.

  –Megkínálta már ez a fösvény öregúr legalább egy jó cigarettával?

  –Jól van, na, tessék – dörmögte Déry, és elővarázsolt házikabátja zsebéből egy doboz megkezdett 100-as Marlboro Mentholt.

  Rágyújtottak. Egy percig csend volt.

  –Szóval? Kakaó vagy bor? – kérdezte ismét Böbe asszony.

  –Hadd döntsenek majd ők. Egyetemisták, de kész felnőttek már.

  –Jól van. Akkor nem is zavarok tovább –mondta a nő, és újra magára hagyta férjét és a vendéget.

  –Tudod, Palikám, nem hittem már, hogy ez valaha is színre kerül. Hol van az avantgarde?! Hol van már az az ifjú, aki voltam?!

  –Az ifjúság elmúlik. De mégis itt marad, nem?

  –"Ifjúságom elmúltát nem sajnálom, hitvány emlékezetem amúgy is kiejtette nagyobb részét, nyilván félig-meddig szándékosan is."

  –Én viszont még mindenre emlékszem.

  –Jó. Akkor most beszéljünk a kéziratodról.

  –Elolvasta?

  –Abban egyeztünk, hogy tegeződünk.

  –Igaz. Csak nehéz.

  –Jó regényt írni is nehéz.

  –Szóval?

  –Szóval tisztes munka. Jó regény. És bátor. Csak hát… Szóba hozni a zsidóságunkat? A kifosztást, a megalázást, a deportálást? Nem vevő rá ez az ország. Vagy botrány lesz belőle, vagy agyonhallgatják.

  –Azt már megszoktam.

  –„És jó emlékezni?

  –Nagyon rossz. Csak hát olyan nehéz felejteni.

  –Felejteni kell. A felejtés csodálatos adomány.

  –Az emlékezés is.

  –Ahogy gondolod. A te bőrödre megy a játék. Elég erős vagy?

  –Gyönge vagyok.

  –Na látod? Különben is...   Végtére túléltük.” Aztán ott a sok-sok ismerős, a családtagok. Nem fognak megsértődni? 

  –Én nem ítélkezem. Csak megírom, amit muszáj elmondanom. Életem Első évtizedéről. Halottaimról. Halottainkról.

  –Halottaim nekem is vannak. Hidd el, tán többek is, mint neked. Mostanában éppen velük próbálok szembenézni. El-elbóbiskolok, s ők előjönnek, onnan, a kert vége felől. Az én életem már ebből áll. Mindennapi halál. És másnap a szokásos feltámadás. Többet ma már aligha tehetek. Nem csatlakozom semmilyen hadhoz. "És kalapot emelek a legyőzöttek előtt."

  –"Ez volna a kultúra?

  –Nem! Ez csak az öregség szava.

  –Szánalom?

  –Nem.

  –Tehát?

  –Választ kívánsz tőlem, Pali? Nincs válasz."

  –Akkor minek írunk? És kinek?

–„Ha tudnám! Nyilván, hogy kérdéseket tegyünk fel, amelyekre nincs válasz. A küzdelem az elérhetetlen válaszért: talán épp ez a kultúra.”

  Így beszélgettek még vagy másfél órán át. És nyilván igen bölcseket mondtak egymásnak. De hát nem illik hallgatózni. Inkább nézzünk körül Déry Tibor szemével:

  „Innét föntről a Tamáshegyről tiszta időben nemcsak Keneséig, Siófokig látni, de a tihanyi félsziget nyakán át a nyugati medence somogyi partjára, Szárszóra, Szemesre, Lellére, talán még Fonyódra is. Főképp este, amikor a parti sétányokon kigyulladnak a lámpák. Hogy Szárszót is látom-e a József Attila-i kísértetvonattal mely most már az idő porából kibontakozva, örökké be- és kifut az állomásról, az bizonytalan, lehet, a félsziget azt még takarja.”

Meglehet, hogy ez az imént idézett látvány erősen évszak- és időjárásfüggő.

De a két beszélgető író ott fönn, a malomkerék asztalnál most már örökké jól látható marad.