2017. október 18., szerda

Magyar irodaémi történetek 23.



A TE SZINED ELŐTT
(Kaffka Margit és Bauer Ervin)


  –Ne sírj!
  –Tehetségetlen vagyok!
  –Édes vagy. Mi a baj?
  –Olvastad, mit írt a bátyád?
  –Féltékeny.
  –Téged félt tőlem. Mit is akarhatsz egy ilyen magamfajta, tehetségtelen, elvált asszonytól?
  –Feleségül karlak venni.
  –De én nem vagyok jó semmire!
  –Ugyan, ne sírj már!
  –Feleségnek se váltam be. Egy igazi feleség elment volna az erdész férjével egy sűrű erdő közepén rejtőző kis házikóba. Főzött, mosott volna az ő urára, és finom vacsorával várta volna haza az ő fáradt kis urát. Én meg…
  –Te nem arra születtél, hogy buta feleségként eltemetkezz egy erdő mélyén.
  –Hát mire? Mondd!
  –Hogy szárnyalj. Egyre magasabbra.
  –Ugyan hová? És minek?
  –A Színek és évek után nincs többé okod kételyre. Az remekmű. Még Móricz is elismerte. Pedig hát…
  –Pedig hát?
  –Móricz olyan önző, olyan beképzelt, legszívesebben mindent és mindenkit legázolna maga körül.
  –De látod, a Nyugat is csak nőíróként hajlandó elfogadni. Vacak, semmi költőnőcskékről íratnak  velem kritikákat. Mert hogy én is nő vagyok.
  –Osvát? Mit számít a véleménye? A havi egy költőnő-zseni felfedezettjeivel!
  –Most te vagy féltékeny. 
  –Elmesélték, milyen jellemtelenül viselkedett veled. Azt nem bocsátom meg neki.
  –Osvát okos. És erős. Látod, Adyt és Hatvanyt is félre tudta állítani az útjából.
  –Na látod, ha valaki, hát Ady véleménye számít. És ő tisztel téged. 
  –Mert egyszer megpofoztam, amikor fogdosni akart.
  –Ezért talán tisztel, mint nőt, de ő tisztel téged költőként, íróként is. Gondolj a neked írt ajánlására: „a nagyon nagy asszonyírónak”! Erre gondolj! Ne Osvátra, az már a múlt.
  –Látod, nekem már múltam van. Sötét múltam. Kell ez neked?
  –Te kellesz. Nekünk nagyszerű jövőnk van.
  –A kisfiamra is gondolnom kell.
  –Eddig is együtt neveltétek Frőhlichhel. Ezen az én érkezésem nem kell, hogy változtasson. Te jó anyja vagy, ő meg jó apja a gyereknek. És én is szeretni fogom, mert a tiéd.
  –Miért is nem vártam rád!
  –Mert túl későn születtem. Azért.
  –Tudod, az Erzsébet nőiskola után engem is elfogott a pánik. Hogy nemsokára huszonöt leszek, és nem kellek már senkinek. Kinek is kellene egy nőíró! Akkor jött Brúnó. És megkérte a kezem. Tudtam, hogy ez nem szerelem. De az évfolyamtársaim már mind férjhez mentek. A legjobb barátnőm, Józsika is. A családom meg már csak azzal volt elfoglalva, hogyan adják férjhez a húgomat. Rólam már lemondtak, hogy jó partit találok. Csak az zavarta őket, hogy elriasztom a húgom kérőit. Mert megmondta már Gyulai Pál: „A nők körét és pályáját nem férfi önkény, vagy puszta konvenció szabta meg., hanem a természet rendje, és a társadalom szüksége. A nőnek korlátozott helyzeténél fogva csak pár gyöngédebb húr állhat rendelkezése alatt, mi nem adhat nagyobbszerű költészetet.”  Valahogy így, ha jól emlékszem. És hozzátette, hogy a művészet különben is erkölcsi fertő, és ezért egy nőnek ott semmi keresnivalója nincsen, mert csak elzüllik tőle maga is.
    –Hol van már Gyulai, meg az ő avult felfogása!
   –Itt körülöttünk. Az emberek semmit se változtak. Látod, szegény Majthényi Flórából is mi lett, mert el mert válni Tóth Kálmántól. Világgá üldözték. Most meg, hogy hazajött, úgy néznek rá, mint egy bolondra. Pedig micsoda versei voltak!
    –Ne sírj! Szegénykém. 
    –Látod, egy gyenge, érzelgős, öregedő nőszemély vagyok. Minek ez neked?
    –Mert szeretlek.
    –Miért szeretsz?
    –Csak. Mert te vagy, aki nekem rendeltetett. Érted? Nagyon nehéz volt?
    –Nagyon. Pedig anyám eleinte még örült is, amikor megtudta, hogy megjelentek írásaim a Szatmár és Vidéke című helyi lapban. Mert persze visszamondták neki, hogy én vagyok az M betű meg a Pausa álnév mögött.
    –Ó, „jóakarók” mindig találtatnak.
   –Anyám még büszke is volt kicsit. Elvégre az ő vére. Az ő családjában már voltak művészek. Színésznő, de költő is.
    –Lauka Gusztáv?
    –Igen. Látom, mindent tudsz rólam.
    –De még nem eleget. Mindent tudni akarok rólad!
    –Igen, Lauka Gusztáv, Petőfi barátja. Anyám elküldte neki az első verseimet. Hogy mit szól hozzá. Ő mégiscsak járatos az irodalom berkeiben.
    –És mit szólt?
    –Még mindig tudom szó szerint, mit írt anyámnak. Ezt: „Nem rosszak a lányod versei, húgom, sőt szépek és egészen jók. De hát minek írni egy nőnek? Az olyan jó gazdasszonynak, mint te vagy, kár volna, ha a lánya nem a főzőkanál mellett maradna meg. Még az is kár, hogy tanítónő lesz!
    –Borzasztó!
  –Még jó, hogy tanulni engedtek. Előbb ezt se akarták. Szerencse is kellett, hogy kegyesen megengedjék, ingyenes diák legyek Szatmáron az Irgalmas nővérek zárdájában. Ott lettem tanítónő. Mondjam, mi volt a család véleménye a tanulásról? Figyelj, olvasom:
  „Bolondéria az! Tudatlanok mániája, minden alap nélkül való. Mindig is inferióris marad az asszonyi állat, nem is lehet másképpen. Hisz az életideje kétharmad részét elfoglalják a fajfenntartással járó öntudatlan, állati gondok, kötöttségek, s az értelmét az ösztönök igazítják. Ha ezek alól felszabadítja magát, iránytalan, korcs, helyét nem lelő figura lesz, idétlen és boldogtalan. Az asszony vak eszköze a természet céljainak, öntudatra nem jutott, félig még gyökérző, növényéletű lény, kinek minden értéke az akaratlan báj és szépség, mely olyan, mint a virágoké, s a magvak hallgatag, igénytelen, váró termékenysége. Mind a bölcsészek, Platon, Spinoza, Kant, Schopenhauer, Nietzsche megegyeznek ebben. Csak a mai beteges mívelődés játszik erőlködve azzal, hogy komolyan számba vegye a nőt.”
    –Megismerem, ez a Színek és évek. Hát ezért annyira átütő erejű!
    –Jól látod, én vagyok ott minden szóban, minden írásjelben. A véremmel írtam azt a könyvet.
    –Csak azt?
    –Mindegyiket. A Mária éveit is, a novellákat is. Hogy lehetne másképpen?
    –És a Levelek a zárdából? Azt olvastam először tőled.
  –Az a kislány is én vagyok. És persze Mária is, akinek nem jutott elég se szeretetből, se szerelemből. Mert tanulni akart, mert többre vágyott. Mint én is, aki kierőszakoltam, hogy az Erzsébet nőiskolába felvegyenek, és tanárnővé lehessek. 
    –Jól tetted. Ez volt a te utad.
    –De vajon tudok-e még valaha valami jót írni?
    –Légy biztos magadban. Egyre jobbakat írsz majd ezután is.
    –Tudod, én csak magamról tudok írni. A kritikusok szememre is hányták. Ezt a Mária éveiről írták:„A nagyrészt önéletrajzi ihletésű regényének fő problémája a női szerep változása az átalakuló magyar társadalomban”. Tessék: nagyrészt önéletrajzi ihletésű. Éppen csak, hogy számon nem kérték rajtam, én miért nem lettem öngyilkos.
    –Jaj, miket beszélsz!
    –Szerinted lehet mást írni, mint amit megéltél, megszenvedtél?
  –Nem tudom. Állítólag Goethe azért nem lett öngyilkos fiatalon, azért volt képes kilábalni a szerelmi csalódásból, mert kiírta magából az öngyilkosságot a Wertherben. De én ehhez nem értek. Én nem vagyok alkotó ember.
    –Te tudós vagy. De jó is neked. Belenézel a mikroszkópba, és látod. Egy sejtmembrán vagy ott van, vagy nincs ott. Nem kritikusi magatartás kérdése.
   –Bár így volna. De a butaság, az irigy féltékenység nem a művészvilág privilégiuma. A tudományos élet is tele van vele. Gondolj csak Louis Pasteurre vagy Semmelweisre! Hiába voltak a tények, mégsem hittek nekik.
    –Én mindig hinni fogok neked. Hinni fogok benned. Mert te nagyszerű ember vagy, mert te okos vagy, jó vagy. Csak azt nem tudom még mindig, miért is kellek én neked.
    –Először is azért, hogy elvigyelek Olaszországba. a szerelmesek országába. Eljössz velem?
    –Veled? A világ végére is, ha kell. Írtam neked egy verset.
    –Nekem?
    –Igen. És köszönöm, mert már rég nem írtam verset. Főleg ilyet.
    –Láthatnám?
   –Igen. Lejegyeztem neked erre a lapra. Fogadd tőlem eljegyzési ajándékul. A címe: A te szined előtt:

Az én két fáradt asszonykezem
Hogy milyen lágy, amikor simogat,
Mily enyhén tárul, amikor ad,
Terajtad ösmerte meg.
–Köszönöm neked a két kezemet!

Szemem, a bágyadt, bús tükröző
(Áldott csoda ez!) sorsodba nézett,
És megtanulta, hogy tiszta szövétnek,
Betlehemcsillag, égi vezér…
–Áldjon meg Isten a két szememér!

Mindig azt hittem, rút vagyok,
Csak durva vágyra hangoló,
Szivet bájolni nem tudó.
–Te megszerettél – s rámigézted
Ezt a halk, esteli szépséget.

Olyan csúnya volt, mit eddig éltem:
Kevert, pocsékló, fél, törött!...
–Most a multam is rendbejött,
Ahogy tenéked elmeséltem.–
Mert láttad sorsom: megszerettem.

Nemes, szent csordultig-hited
Aranykelyhét felém kináltad,
Szerelmed grálborát ajánltad,
Most már, míg élek, szent leszek!
Felmagasztaltál; fent leszek:
Mindig „te szined előtt” járva…
Ó hála, hála, hála, hála!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése