Magyar irodalmi történetek 22.

A KEZDET

(Vörösmarty Mihály és Petőfi Sándor)

  Kopogtattak. Majd egy vézna, kissé hajlott hátú, kopott öltözékű, húsz év körüli fiatalember lépett be a Kálvin téri ház első emeleti szobájába. A szobába, ahol Vörösmarty Mihály a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárnoka hivatali idejét töltötte. A vendég arcát pirosra csípte a februári fagy, kezét dörzsölgette, hogy valamelyest felmelegedjék. A könyvtárnoknak sok dolga nem volt, tekintve, hogy az Akadémia még csak elméletileg, a könyvtár pedig még úgy sem létezett. Fölnézett, és türelmesen megvárta, míg a fiatalember összeszedi magát.

  –Tiszteletem, uram – köszönt Petőfi Sándor.

  –Szervusz, öcsém! Már azt hittem, vissza se jössz hozzám. De látom, te sem gazdagodtál meg. mióta nem láttalak.

  –Azt nem. De a verseim!

  –Na igen – bólintott a házigazda.

  –Tetszettek?

  –Lehetek őszinte?

  –Szóval nem.

  –Nagyon másfélék, mint amihez szokva vagyok.

  –Az jó!

  –Ebben egyetértünk.

  –Ha rosszak, szemétre velük! Én úgyis színésznek készülök. És egy színésznek minek verset írni?

  –Már megint egyformán gondolkodunk. Csak azt nem értem, miért akarnál te, öcsém, színésznek állni, amikor költőnek születtél.

  –Én? – kerekedtek el a kamaszos külsejű vendég fekete szemei.

  –Igen. Ijesztően tehetséges vagy. Persze azt is látom, hogy a versek jó része egyelőre inkább csak játék. 

  –Színészkedés.

  –Az a jó. Tudod, a kortársaid zöme egy dolgot nagyon megtanult az én nemzedékemtől.

  –Mit?

  –Azt, hogy rémesen komolyan veszik saját magukat. Mint én is, amikor a Zalán futását írtam.

  –De hát az nagy siker, minden rendesebb úri házban megvan, idézgetik is: hogy „Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?"

  –Megvették. Én is örültem. Ma már tudom, hogy nem olvasták. Idézik? Igen, az első sorát. Azt se értik, hiszen akár így is olvashatnák: „Régi dics, őségünk hol? Késel az éji homályban.” Micsoda romantikus rémísztgetés, igaz?

  –Hát…

  –Ezek a maiak mind valóságos világmegváltók. Verselni nem tudnak, de a haza baját két rossz rím közt megoldanák.

  –Én is szeretem a hazámat.

  –Persze. De te egyfelől fölényesen tudsz bánni a formával, másfelől meg minden szavad jókedvű, felszabadító. És tudd meg, az embereknek nagyon-nagyon kell egy kis efféle. Nekem is, másnak is. Ezért is próbálkoztam ilyesféle dolgokkal, ha esetleg ismered, szóljál:

     „Fölfelé megy borban a gyöngy:

     Jól teszi.

     Tőle senki e jogát el

     Nem veszi.”

  –Ismerem, hogyne – mondta Petőfi. –  A Fóti dal. 

  –Örülök, hogy ismered.

  –És akkor most hogyan legyen?

  –Nézd, öcsém, van nekünk egy asztaltársaságunk. Csupa jó barát, olyan ember, aki a jó költészetet támogatni hajlandó és képes is. Ez a Nemzeti Kör. Látod, ennek is milyen halálosan komoly neve van. És mi úgy határoztunk, hogy támogatjuk verseid kinyomtatását egy kis kötetben. Kezdetnek. Hogy aztán mi lesz, majd elválik. Hogy lesz-e s milyen folytatás.

  –Köszönöm, uram!

  –Várj! Azt is kifundáltuk, hogy beajánlunk téged segédszerkesztőnek a Pesti Divatlaphoz. Onnan valami kis pénzt is kaphatsz, lehet belőle szállást, étkezést venni itt Pesten. El ne kallódjál nekem a te „aranykalásszal ékes rónaságodon!”. Erre a nagy dologra iszunk egy pohár borocskát?

  –Elnézést, de az én gyomrom nem bírja a bort.

  –És a sok bordal?

  –Játék.

  –Hát akkor elengedlek, látom, kicsit letaglózott ez a sok újdonság. Na, Isten veled, öcsém! Majd csak összefutunk előbb-utóbb.

  –Isten áldja, uram…bátyám!

  Így kezdődött két nagyszerű költő, két nagyszerű ember sírig, sőt azon túl is tartó barátsága.