MEGYEBÁLOK VESZEDELME
(Szendrey Júlia)
Valahol ott kezdődött, hogy 1846 őszén, azon a nevezetes megyebálon megismerkedett egymással két szerelemre szomjazó lelkű fiatal: az a bizonyos, a nagykorúság határára ért, magát költőként Petőfi Sándor néven jegyző, konzervatív körökben már igencsak hírhedt pesti újdondász, és Károlyi Lajos gróf inspektorának, Szendrey Ignác erdődi tiszttartónak feltűnő szépségű, alig 17 éves, Júlia névre hallgató leánya.
***
– Asszony! Beszélni akarok a lányával! – nyitott be a szalonba Szendrey, de olyan hévvel, hogy a kilincs a kezében maradt. Meglepetten nézett a kezében maradt fényes rézdarabra, majd dühösen földhöz vágta, és csak azután folytatta: – Most azonnal!
– A lányommal? – kérdezte vissza szokása szerint kissé elnyújtva a szavak végét a felesége. Láthatóan nem csodálkozott férje hevességén: ennyi év alatt hozzászokott már ahhoz, hogy az urát néha okkal, ok nélkül elönti az epe. – Melyikkel? – kérdezte aztán anélkül, hogy felemelte volna szemét a hímzőrámáról, amelyen félig kész fehér galambpár lebegett. – A Marival?
– Nem. A nagyobbik lányával! – dobbantott a férfi.
– A nagyobbik lányommal? – ismételte meg az asszony. – Mi baja vele? Mert valami baja van már megint, az bizonyos. Ha dicsőséget szerez a háznak, akkor mindig a maga lánya. Tavaly is, amikor az aljegyző elragadtatottan dicsérte, hogy ő volt a legszebb a megyebálon…
– Elég! Hallani se akarok arról a megyebálról! Hívassa ide Júliát, és punktum.
***
Ennek a beszélgetésnek persze megvolt a maga előzménye.
***
Jaj, ezek a fránya megyebálok! Hogy mennyi gondot, bajt képesek okozni, hogy milyen messzeható következményeik lehetnek! Hogy most csak arra a másik megyebálra emlékeztessünk, amelyen Madách Imre szerelmesedett bele a nagybátyjánál vendégeskedő Fráter Erzsikébe. Ha nincs az a megyebál, ha ez a dolog nem történik meg, Madách talán meg sem nősül, vagy mást vesz feleségül, aki mellett boldogan élt volna, míg meg nem hal. Aki megfelelt volna a bigottan vallásos nagyasszony-mama igényeinek és elképzeléseinek is. És akkor Madách talán sosem adta volna arra a fejét, hogy Ember tragoediája címmel olyan drámai költeményt alkosson, amelynek műfaja, színpadi előadhatósága mind a mai napig vitákat gerjeszt jobb sorsra érdemes irodalomtörténészek és színpadi rendezők körében.
***
Szendrey Ignác mindenesetre azt hitte, hogy amikor a lányát szinte azonnal, hebehurgya módon megkérő Petőfinek ajtót mutatott, véglegesen eligazította a dolgot. Ő még egy előző korszak, egy szentimentális világ neveltje volt, amelyben az érzelmes leánykák ilyen esetekben mindig alávetették magukat a zord atyák akaratának. A románokban persze gyakran előfordult, hogy a szerelmi bánat afféle titkos kórként addig rágott az ilyen hősnőknek a lel-kén, míg mindenkinek mindent megbocsátva szépségesen a sírba hanyatlottak, de azért a valóságban ez nemigen esett meg: különben rég kihalt volna Európa. Mint ahogy minden járványos hatása ellenére Werther keservei sem néptelenítették el az érte rajongó fiatal korosztályokat, akik pedig, (még egy Széchenyi Stefi gróf is!) tüntetően viselték húsz éves koruk táján a sárga mellényt, jelezve a kortárs irodalomban (vagy a kortárs divatban) való jártasságukat.
Ott van például a fiatalon elhunyt költőnő, Iduna esete. Akit annak rendje és módja szerint eljegyzett a szülők választottja, Szőcs Sándor. Aki kiváló fiatalember volt, később a polgármesterségig vitte szülővárosában, úgyhogy a szülők választása valószínűleg helyeselhető. De Idunában mégis felülkerekedett az első, az igazi, a költő Szász Károly iránti szerelem, és (hogy egy romantikus lelkű életrajzíróját idézzem):
„Bement atyjához. Lábaihoz borult és azt mondta:
– Apám, tégy velem, amit akarsz, én Sándornak visszaadtam a jegygyűrűt. Nem szeretem, és nem megyek hozzá. Nem tudok hűtlenné válni Károlyhoz.
Ezután súlyos beteg lett. Élet és halál között lebegett hosszú ideig. Ebből is látható, hogy egész lelkével csüggött Szász Károlyon, s hozzá való végtelen és gyöngéd szemérmes szerelme végigkíséri a gyermekévek sejtéseitől a leányévek vágyain és ábrándjain át az asszonyévek szelíd, mély boldogságáig, s a korai sírig."
A rosszmájú utókor azonban inkább úgy vélheti, „ebből inkább az látható”, hogy a romantika korának szelíd lelkű leányai járatosak voltak a szentimentális irodalomban, másfelől pedig az, hogy ők már nagyon is el tudták érni, amit akartak, és ehhez kiválóan tudták alkalmazni azokat a harci eszközöket, amelyekkel megáldotta őket a sors. Mert, hogy el ne felejtsük, Iduna azonnal meggyógyult, amint kiderült, hogy a „zord atya” nem is annyira zord, és tulajdonképpen semmi kifogása az ellen, hogy lánya a maga választottjához menjen feleségül.
Persze Szendrey Júliának nehezebb lehetett, tekintve, hogy makkegészséges volt.
***
– Júlia szerelmes – mondta Szendreyné, és letette a tűt. – Persze, tudja is maga, mi az a szerelem! Vegye tudomásul, mióta minket összeboronáltak, nagyot változott a világ!
Közben Júlia csöndben belépett a szobába.
– Szeretem Petőfi Sándort – jelentette ki határozottan.
– Azt a pernahajdert? – csapott le rá az apja.
– Miért bántja? Hiszen nem is ismeri – mondta a lány.
– Én ne ismerném? Olyanoktól érdeklődtem, akiknek a véleményére talán te is hallgatsz. Beszéltem Pap Endrével. Ő nagy híve, olyannyira, hogy náluk lakott. A felesége szerint, aki pedig nem sokkal idősebb nálad, Petőfi szeleburdi, fékezhetetlen ember. A botrányaitól hangos a város.
– Ő nem közönséges ember. Költő – próbálkozott Júlia.
– Költő? Tudod is te, milyen egy költő? Na, Gyöngyösi István költő volt. Szép dolgokat írt Wesselényiről, Szécsi Máriáról? Olvastad te A Márssal társalkodó Murányi Vénuszt? Megkérdeztem Riskó Ignácot is. Ő mutatta be neked, emlékszel? Neki volt egy verseskönyve is a te költődtől. Itt van, ni. Ideadta kölcsönbe.
– Petőfi – sóhajtott Júlia, ahogy kezébe vette a kis könyvecskét.
– Még csak nem is úgy hívják – csapott le rá az öreg Szendrey. – Valami Petrovics a becsületes neve, az apja mészáros és kocsmabérlő. Az anyja meg, ha igaz, egy tót cselédlány.
– Ejnye, Ignác – szólalt meg Szendreyné. – Úgy beszél, mintha magát legalább is koronás pólyába tekerték volna.
– Ugyan kérem! – csattant fel a férje. – De ilyenek ezek a mai költők, mai celebritások. Csinálnak Pesten valami zajongást, amit rögtön felkapnak a lapok, és kész a három napig tartó világhír, meg országos ismertség. Nézzed csak? – vette vissza lánya kezéből a verseskönyvet, felütötte , és úgy nyomta újra Júlia kezébe. – Tessék!
Egy kőhajtásnyira foly tőle a patak,
Bámuló szemei odatapadtanak.
De nem ám a patak csillámló habjára,
Hanem a patakban egy szőke kislyányra,
A szőke kislyánynak karcsu termetére,
Szép hosszú hajára, gömbölyű keblére.
Kisleány szoknyája térdig föl van hajtva,
Mivelhogy ruhákat mos a fris patakba';
Kilátszik a vízből két szép térdecskéje
Kukoricza Jancsi gyönyörűségére.
Mert a pázsit fölött heverésző juhász
Kukoricza Jancsi, ki is lehetne más?
Ki pedig a vízben a ruhát tisztázza,
Iluska az, Jancsi szivének gyöngyháza.
"Szivemnek gyöngyháza, lelkem Iluskája!"
Kukoricza Jancsi így szólott hozzája:
"Pillants ide, hiszen ezen a világon
Csak te vagy énnekem minden mulatságom.
Vesd reám sugarát kökényszemeidnek,
Gyere ki a vízből, hadd öleljelek meg;
Gyere ki a partra csak egy pillanatra,
Rácsókolom lelkem piros ajakadra!"
Aztán a mostohád sincs itt a közelben,
Ne hagyd, hogy szeretőd halálra epedjen."
Ez a gyalázatos szégyentelenség, ez volna a költészet, meg az a híres szerelem!?
– De hisz ez a János vitéz, apuskám! Mindenki azt mondja, hogy remekmű! – vetette ellene Júlia.
– És ez még nem minden. Van ebben a könyvben más is. Asszony, tedd csak fel az okulárédat, és ezt olvasd el!
Ezrivel terem a fán a
Meggy...
Feleségem van nekem csak
Egy;
De mikor még ez az egy is
Sok!
Előbb-utóbb sírba vinni
Fog.
Három izben volt már félig
Holt;
Jaj istenem! be jó kedvem
Volt.
De az ördög sosem vitte
El;
Oly rossz, hogy az ördögnek sem
Kell.
– Na, asszony, ehhez az emberhez adjam feleségül a lányunkat? Hogy a halálát kívánja? Micsoda kocsmai hang, látja? Ebben jelesek ezek a mai celebritások: a borozásban meg a szoknyavadászatban. Ezt a Pap Bandit se értem. Ő, aki ismerte Kölcseyt, hogy süllyedhetett idáig? Hogy lehet egy napon említeni egy Gyöngyösit vagy egy Kölcseyt, vagy egy Vörösmartyt ezzel az iszákos alakkal. Nézze csak a bordalait! Van ennek egyáltalán valami normális foglalkozása legalább?
– Újdondász – szólalt meg halkan Júlia. – Az Életképekbe, meg a Regélő Pesti Divatlapba szokott írni. Verseket meg egyebeket. Ezt olvassa el, apuska – vett elő a ruhaujjából egy gondosan összehajtogatott papírlapot Júlia. – Ezt rólam írta – tette hozzá.
Petőfi gondos kézírásával a lapon négy sor volt olvasható. Szendrey, kissé éneklő hangon felolvasta:
barna fürtök, barna szem,
és ez arcon, és e szemben
Mennyi lélek, istenem!
– Ez nagyon szép – szólalt meg a felesége.
– És miféle egyebeket ír? – tért vissza az előzőekre Szendrey.
– Most egy nagy nemzeti drámán dolgozik a Nemzeti Színház számára a Shakespeare modorában. Tigris és hiéna. Ez lesz a címe.
– És mondd, Júlia, hová vinne téged, ha mégis igent mondanék?
– Nászútra Koltóra, a Teleki gróf kastélyába.
– A Teleki Sándoréba?
– Igen, az barátja Sándornak.
–A bolond gróf? Na lám! A bolondok szépen egymásra találtak. És aztán?
– Van szép lakása Pesten. Oda költöznénk.
– Ha rajtam múlik, soha! – mondta keményen az öreg Szendrey. És ekkor mondta ki azokat a szavakat, amelyeket olyan nagyon megbánt később: – Mert mi lesz, ha ez a te újdondászod tovább is csak az újdonságot kergeti, és egy szép napon eltűnik, te meg ott maradsz magadra, netán az ő porontyával kiszolgáltatva a gonosz világ nyelvének?
***
Júlia biztosan megbocsátotta ezeket a szavakat.. És azt is, hogy az apja még a templomba se kísérte el, amikor hozzáment Petőfihez, és nemcsak hogy lakodalmat nem rendezett a lányának, de jóformán el se búcsúzott tőle, amikor az újdonsült asszonyként felült a kocsira, hogy férjével Koltóra utazzon. De a makacsság nem segített. Júlia mégis csak Petőfi Sándorné lett, és bár a sorstól még két boldog közös évet sem kaptak, ezzel a lépésével magára idézte a kortársak és az utókor rosszindulatú irigységét. És 1849 végén úgy állt ott, húsz évesen, egy félárva kisfiú anyjaként, mint akinek se égen, se földön nincs senkije, akire számíthatna. Hogy is fordulhatott volna az apjához? A húgához? Szegény Szendrey Mari se sok boldogságot kapott a sorstól. Ő később az első Petőfi-életrajzot megíró Gyulai Pál felesége lett, s néhány évi házasság után elvitte egy kolerajárvány.
De hát ki láthatja a jövendőt? Bizony, jutott a bajból bőven az öreg Szendreynek is.
1850-ben a fiát, Gyulát, aztán1866-ban Mária lányát, majd két évre rá Júliát is eltemethette.
Milyen jó is, hogy manapság már nincsenek efféle megyebálok!
Lányok, azért jobb, ha messze elkerülitek a költőket! Ki tudja, mi van róluk megírva a sors könyvében?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése