Nem scifi 18.

MESE

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy aranyos kis kék bolygó, úgy hívták, hogy Föld. Ennek az aranyos kis kék bolygónak aranyos pici zöld emberkék voltak a lakói. Civilizált lényeknek tartották magukat, mert a szép természet helyett, amit majdnem teljesen kipusztítottak, sikerült nekik ócska kis utánzatokat készíteniük. Fű helyett csináltak műfüvet, virág helyett művirágot, még a tyúkszemet is hamisították.
Egy nagy költő egyszer így foglalta  össze ezt az egyre terjedő őrültséget:

„Jobb a műnap, mint a nap,
  anyagnál a műanyag,
  fogsornál a műfogsor,
  doktornál a műdoktor,
  nemzetnél a műnemzet,
  rendet, rendet, műrendet!"

De a legbüszkébbek arra az eszközükre voltak, amelyet a kollektív gondolkodás helyettesítésére szerkesztettek: ezt számítógépnek nevezték.
– És ez gondolkodott helyettük?
– Jaj, de kis butuska vagy! Hát a gépek nem tudnak gondolkozni! A számítógép sem, csak segíthetett volna. Mert tudod, kicsim, a számítógép nagyon szorgalmas gépecske. Szóval, az emberek nagyon büszkék voltak erre a szerkentyűre. Megmondták neki például, hogy mennyi az idő, aztán megkérdezték tőle, hogy hány óra van. Az okos kis gépecske persze gyorsan meg is mondta nekik. Ennek aztán rettentően örültek. Tapsikoltak, érdemrendekkel díszítgették egymást, és más effélékkel töltötték az időt.
– Anyucíí, vegyél nekem ilyen gépecskét! Ha jó leszek, kapok ilyet a szülinapomra?
– Te már kinőttél az ilyesmiből. Inkább valami komolyabbat kérjél, jó?
– És mondd, olyan pici emberkéket kaphatnék? Léccííí!
– Azt nem lehet. Tudod, ezek a pici emberkék csak a mesében léteznek. Illetve már ott sem, mert annyira zöldek voltak, hogy egy szál sem maradt belőlük. De hadd mondjam tovább a mesét. Egy szép napon két kis emberke megharagudott egymásra. Az egyik is kitüntetést akart, a másik is. Az egyik is mindent magának akart ellopni, a másik is. Addig-addig vetélkedtek, veszekedtek, piszmorogtak-pártoskodtak, míg nagy-nagy háború lett belőle. És mivel a háború dolgában is rettentően civilizáltak voltak, nagyon gyorsan fogytak az emberkék. Hipp-hopp, és már sok-sok-sok százzal meg ezerrel kevesebb volt belőlük.
– Miért nem játszottak mást? A többi játékot már megunták?
– Úgy látszik. Akkor aztán egy bölcs javasolta, hogy kérdezzék meg a számítógépet, mit tegyenek.
– Anyúú! Mi az, hogy bölcs?
– Tudod, kicsi, a legzöldebb emberkéket nevezték így. Elmentek hát a nagy számítógéphez, leborultak előtte, és azt mondták neki: „Nem tudjuk, mit csináljunk, ó, nagyszerű gépek gépe! Mit tegyünk a háború ellen?”
És mert a számítógép nagyon szorgalmas gépecske volt, egészen gyorsan válaszolt: „Nem tudom.”
Majd kisvártatva hozzátette: „Gondolkozni kellene.”
De ezt már nem hallották a fő-főzöldek, se a középzöldek, de még az egészen halvány-halvány zöldek sem. Mert akkorra már annyira elfogytak, hogy már nem is voltak. A gépecske meg azóta is ismételgeti hiába: „Gondolkozni kellene. Gondolkozni kellene.”
– Anyucíí! Ez egy okos gépecske, ugye?
– Az. De most már aludjál szépen. Jó éjszakát.