A HÁZASSÁG REJTELMEI
Egyik ismerősünknél, Zoliéknál ücsörögtünk. Túl voltunk az ünnepélyes aktusokon (házasságuk tizedik évfordulóját ünnepelték), megettük a díszvacsorát, a pezsgő is elfogyott, a vendégek elszéledtek. Egy üveg tokaji maradt még, és négyesben maradván azt szopogattuk. Illetve most már csak kettesben, mert a nők, a feleségem meg Irma kimentek, hogy alaposan megcsodálják Zoli ajándékát, a vadonatúj automata konyhát (csak a receptet kellett begépelni az agyba, a többiről maga gondoskodott).
Ültünk, hallgattunk.
– Én mindent az automatáknak köszönhetek – törte meg a csendet váratlanul Zoli.
Meglepődtem, épp ellenkezni készültem, de leintett, és határozott hangon folytatta:
– Ami a házasságomat illeti, mindent nekik köszönhetek.
Kortyolt a borból, közben fürkészően nézett rám. Láthatóan mondani, mesélni akart valamit. De még habozott. Öntöttem magamnak, és hátradőltem a fotelban, mint akit nem nagyon érdekel a dolog. Tud-tam, úgyis elmondja.
– De Irma ne tudja meg, hogy beszéltem róla, jó?
Bólintottam. Akkurátusan megtömte a pipáját, rágyújtott, a videón megnézte, mit csinálnak az asszonyok (azok még egy darabig bizonyosan nem kerülhettek elő, mert éppen a kolozsvári töltött káposzta elkészí-tésének egyedül üdvözítő receptjét vitatták meg), aztán beszélni kezdett.
– Vagy két éve kezdődött. Egyre gyakrabban veszekedtünk. A melóban is zűrjeim voltak akkoriban, tudod, hogy van ez, minden összejött. Hogy miket vágtunk egymás fejéhez! Az ismerősök is kezdtek kerülni minket. Mégis, talán mindketten reméltük, hogy még rendbe jöhetnek a dolgok, mert a barátainkat szerettük volna átmenteni a jobb időkre.
– Okosan tettétek. Hiszen most már minden oké. De mi köze ennek az egésznek az automatákhoz? – kérdeztem, mialatt Zoli megnyomkodta a dohányt kialudt pipájában, és újra rágyújtott.
– Abban egyetértés volt köztünk, hogy valamit ki kellene találni. Kínos volt, hogy folyton összekapunk idegenek előtt is. Pedig nem akartuk. Aztán mégis mindig botrányba keveredtünk. Az ötletet aztán egy robotszakértő haverom adta. Ő segített a kivitelezésben is. Pofon egyszerű volt a megoldás: két robot, olyan, hogy még az ismerőseink se tudják megkülönböztetni tőlünk. Jól jött, hogy nemigen jártatok már akkoriban hozzánk, és ha felugrott is valaki, igyekezett minél előbb tapintatosan elhúzni a csíkot. Így a robotoknak sose kellett egy félóránál tovább tartaniuk a frontot. Persze komoly beszélgetés úgyse alakulhatott ki, azt a néhány témát meg, egészség, időjárás, munkahelyi sztorik, előre be lehetett táplálni a robotok agyába.
– És ezek az izék társalogtak velünk? Ez pofátlanság! – vágtam közbe hevesen.
– Ne dühöngj! Elmúlt. Te különben is csak egyszer találkoztál velük.
– Vigasztaló! Akkor is micsoda ronda átverés!
– Rendben. Ünnepélyes bocsánatkérések, meg minden. Azt hittem, vagy olyan jó haverom, hogy elmond-hatom. Egyébként is majd megevett a penész az előbb, annyira kíváncsi voltál. Azt hiszed, nem láttam át kis műsorodon?
Igaza volt. Különben is valahogy nevetségesnek éreztem magam ezzel az utólagos sértődéssel.
– Csak egy-két hétig tartott az egész. De ha sértődős kedvedben vagy, beszéljünk másról.
– Most már folytasd! – mondtam.
– Szóval elkészültek a robók, megcsodáltuk, ahogy illik, megjegyzem, nagyon jól néztem ki (mármint az én-robó), de Irma se panaszkodhatott. Rém röhejes volt, hogy körüljárhattam önmagam, meg beszélgethettem vele, szóval velem… érted? Aztán eljött a kipróbálás. Sanyi telefonált, hogy feljön délután. Tudod, mennyire utálom azt a pasast. Hogy milyen levakarhatatlan. Úgy döntöttünk, ő lesz a kísérleti nyúl. Beültünk a hálószobába, bekapcsoltuk a videót, és lestünk. Öregem, a robók egyenesen fenomenálisak voltak! Hogy Sanyi nem vett észre semmit, az nem is érdekes. Hanem ahogy a két robó édelgett! Egész idő alatt féltünk, hogy kihallatszik a nevetésünk. Mit édelgés! Csicseregtek! Egymással! Érted? Mi meg ültünk az ágyon a hálószobában, néztük őket, és kacagtunk. Aztán csak azt lestük, mikor jön már valaki hozzánk, hogy újra összebújhassunk a hálószobában. Egy újabb előadásra. Így aztán jóformán alig jöttek meg a robók, már tán nem is kellettek volna. Azért egy-egy unalmas vendégnek még be-bekapcsoltuk őket később is. Végtére jár az embernek néha egy kis szórakozás… Igaz?
Komolyan mondom, nem tudtam Zolira haragudni. Elképzeltem, ahogy ott kucorognak a hálószobában, és lesik, mint udvarol a robó-Zoli a robó-Irmának… A vendég meg… Nekem is nevetnem kellett.
– Azért ronda egy alak vagy – mondtam. – Remélem, most nem a robó ül itt velem. Vagy te csak egy robot vagy?
Engesztelő tréfának szántam, de Zoli egészen másként reagált, mint vártam. Elkomorodott, és közelebb hajolt hozzám.
– Idefigyelj! – már szinte suttogott. – Ezt nem akartam elmondani, de ha már így beletrafáltál… Épp ez a bajom mostanában. Tudod, mióta újra jól együtt vagyunk Irmával, folyton ez jár a fejemben. Hogy én most ember vagyok, vagy robot. Talán valahol egy másik hálószobában ott kuksol az igazi, és kuncogva figyel minket. Ahogy édelgek, csicsergek Irmával… Gondolod, el kéne mennem egy idegorvoshoz…?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése