2016. július 5., kedd

Nem scifi 15.


ÜZENET A BOLONDOKHÁZÁBÓL

   Az idegszanatóriumból küldöm ezt az üzenetet. Jó, ne finomkodjunk. A bolondokházából. Töltőtollal írom. Odakinn a fél országot végigkajtattam érte, de hiába. Mindenki őrültnek tartott, hogy nem szeretem a golyóstollat, azt a szép zsebbefolyós gusztustalanságot. Hiszen minden normális ember azzal ír. Most mégis van töltőtollam. Irídiumhegyű, szürke-fekete testű, és ha a fény felé fordítom, látszik, mennyi tinta van benne.
   Nevetnek rajtam? Nem baj. Most már nem izgat, mit gondolnak rólam odakinn. Rájöttem, mióta a világ világ, mindig szégyen volt valami kisebbséghez tartozni. Ezeket mindig kinevették, csúffá tették, megve-tették, megkövezték, máglyára küldték, elgázosították.
  Azt mondják, őrült fecsegés? Tudom. Azok a normálisak, akik odakinn élnek. Akik főállásban, mellék-állásban, másodállásban és maszekolásban élnek. Akik mindent elhalasztanak. Könyvet, szerelmet, gon-dolatot, gyereket, életet a nyugdíjas éveikre tartogatnak. Amit úgyse érnek meg. Mert előbb lakás, kocsi, telek, nyaraló, és aztán új lakás, új kocsi…
   Azok, aki egész életükben rettegnek, hogy lemaradnak valamiről. Őket hülyíti a sok reklám, a sok poli-tikusi hazugság, a naponta felfedezett csodás gyógymódok kitalálói. No meg a hosszú élet jól kereső pré-dikátorai.
   Idebenn minden másképpen van. Mikor először mentem vizsgálatra, már a küszöbről nyújtottam a nyelvem, és vártam a diagnózist. Ahogy odakinn megszoktam. Itt meg? Leültettek. Beszélgettek velem. Könyvekről, filmekről, zenéről. Főleg könyvekről.
   Az első hét egyébként is tele volt meglepetésekkel. Például a kollégák. Mi csak így nevezzük egymást. Szóval a többi őrült. Kezdetben persze féltem tőlük. Aztán kiderült, ők még jobban féltek tőlem. Elvégre odakintről jöttem.
   A második héten bejött a menyasszonyom. Szép volt tőle. És képzeljék, sajnált! Próbáltam neki meg-magyarázni, hogy soha életemben ilyen jól még nem voltam, hogy már kezdek emberré válni… Sosem értett meg. Akkor se. Másnap a kollégákkal beszélgettünk róla. Mind mosolygott. Azt mondták, ne cso-dálkozzam, a menyasszonyom szegény nyilván teljesen normális.
   Most már tudom, tényleg az. Persze most nem róla van szó. Azon gondolkoztam, vajon kik vannak többségben. Eszembe jutott a sok elkínzott arc, a kétségbeesett, elkésett próbálkozások, az egy főre jutó odakinti gyógyszerfogyasztás…
   Mi volna, ha összegyűjtenénk minden menthetetlen normálist, és bezárnánk őket. A normálisok házába? Az ablakokra rácsot, a kapuhoz őröket, hogy ki ne szökjenek.
   Mi meg élnénk szép nyugodtan. Mértékkel mindenből mindenkinek. Nagyokat beszélgetnénk, nevet-nénk, írnánk, festenénk, zenélnénk, szerelmeskednénk… A gyerekeinket is erre nevelnénk… És a normá-lisok előbb-utóbb egészen eltűnnének a világból.
Kinti kollégák! Gondoljatok bele! Micsoda gyönyörű, teljesen őrült világ születne körülöttünk!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése