2018. május 23., szerda

tükörcserepek 29.



Mit képzeltem?


  Ültünk a vonaton. Pontosabban előbb csak ő ült, aztán felszálltam én is, és leültem vele szemben, az ablak melletti ülésre.  A sors, mondanám, de nem, a pénztárosnő van a háttérben: ugyanis ő osztogatja a helyjegyet. Vagy a gép? S akkor talán mégis a sors? Nem mindegy? Talán már az sem volt véletlen, hogy mindketten éppen ma, éppen reggel utaztunk Budapestre.
  Szokásom szerint olvasni akartam. Kabátomat felakasztottam, már elő is vettem a könyvet, keresztbe fontam a lábam (rossz szokás!), hátradőltem, és ekkor futólag ránéztem.
  A sarokba húzódva aludt. Vagy csak szunyókált (ki tudja?). Először finom, sima szemhéján akadt meg a szemem. Szokatlanul magas, szinte beszédes volt. Csendet kért. Ahogy tekintetem lejjebb ereszkedett, meg kellett állnom a szájánál. Telt, rózsás ajkait szorosan összezárva tartotta. Formájuk különleges volt. Egészen rövid kis vágás, alatta-fölötte domborodó kis ív. Azt hiszem, az ilyet mondják hívogató, ajaknak. (Csak hát egyáltalán nem feszítette, ajka is olyan lágyan elengedett volt mint a szemhéja, mint az egész arca.)
  Olvasni próbáltam, de újra ránéztem a könyv mögül. Világosszürke dzseki volt rajta, épp csak kigombolva, kitárva, széthúzva kétfelé a vállára. Talán annyira fáradt volt, hogy többre nem futotta erejéből, mikor felszállt, leült, elszundított. 
  A dzseki alatt szürke, nyakig zárt kötött pulóvert viselt, amely kiemelte melleinek kerekded, lágy vonalát. Lejjebb szűk, szürke kötött szoknya, alatta fekete harisnyás lábakat zárt el szemem elől térd alá érő, rideg tekintetű csizmája.
  Kelletlenül fordítottam szemem újra az arcára. Csak most figyeltem föl sima, fekete hajára, mely mintegy keretbe foglalta a kerek arcot, s kétoldalt sokat ígérően simult a pulóverére.
  Csend volt, csak vonat halk zúgása hallatszott. A kocsi üres volt., rajtunk kívül senki sem utazott itt. Reggel volt. Koránnak már késő, délelőttnek még korán.
  Ültünk a vonaton, mintha valamiféle búra vett volna körül bennünket. S a világ, mintha sosem létezett volna.
  Eltűnődtem. Hány éves lehet? Talán harminc, sokkal több biztosan nem. Fiatal, de én is elmúltam tizennyolc (kétszer, háromszor?) Sőt.
  –Ne haragudjon, hogy zavarom – szólítottam meg. – Nem találkoztunk mi már valahol?
   Egy pillanatra kinyitotta váratlanul nagy, zöld szemét, aztán határozott, de halk hangon azt mondta:
   –Nem. És vonaton nem ismerkedem. Hagyna pihenni?!
  –Igen. Hogyne. Úgy látszik összetévesztettem valakivel – hebegtem zavartan. –Valakivel, akit egyszer régen nagyon szerettem – tettem hozzá. De ezt talán már nem is hallotta, Szemhéja újra súlyosan leereszkedett.
  Ültünk a vonaton. Csend volt, csak vonat halk zúgása hallatszott.
  Már tudtam, mit kellene tennem. Felállok, és megcsókolom azt a gyönyörű száját. Szinte már éreztem is, ahogy egy pillanatnyi rebbenés után finoman szétnyílnak ajkai. És akkor óvatosan le-ereszkedem a mellette lévő ülésre, egyik karommal átölelem a vállát, a másik kezemmel megsimo-gatom a haját.
  Még e gondolat feléig se jutottam, s már tudtam, minden másképpen lesz. Még oda se érek az ajkához, rám nyitja szemét, tekintete éles késként hasít, szája dühösen köpködi felém szavait:
  –Takarodjon vissza a helyére! És szégyellje magát! Ha csak egy szót is szól még hozzám, azonnal megpofozom, és idehívom a kalauzt. Botrányt akar? Megkaphatja!
  Már éppen bocsánatot akartam volna kérni, amikor rájöttem, jobb, ha most hallgatok.
  Ültünk a vonaton. Csend volt, csak vonat halk zúgása hallatszott.
  Nem szabad ilyen durván közelíteni hozzá, mondtam magamnak. Végül is tényleg idegenek vagyunk.Talán megdicsérhetném a haját, esetleg a ruháját? Vagy csak azt mondanám (halkan):
  –Jó hideg lett ma reggelre. Látom, maga is alaposan felöltözött. Képzelje, majdnem lekéstem a vonatot, mert befagyott a kocsim ajtaja. A jégoldó a kocsiban. NÉs nincs senkim, akitől segítséget re-mélhettem volna.
  –Kínos – gondolná.
  –Szerencsére nem a zár, csak a szigetelő gumiszalag volt odafagyva. Így némi erőlködés után sikerült kifeszítenem a vezető ülés felőli ajtót, s még épp időben értem az állomásra.
  –Azt látom –mondaná.
  –Még mindig fázik? Látom, a dzsekijét se vetette le.
  –Szegeden is hideg volt – felelné.
  –Eredendően én is szegedi vagyok.
  –Igen? – kérdezné. S lám, máris beszélgetésbe bonyolódnánk. Akkor már tényleg mondhatnám: ültünk a vonaton. Ketten, együtt.
  –Ott születtem – folytatnám. – Szeretem azt a várost, bár azóta nagyon megváltozott.
  –Én gyűlölöm – mondaná, s rám nyílna a szeme.
  –Miért?
  –Egyetem után ott maradtam egy férfi miatt. Piszok jó dumája volt. De átvert, becsapott, mindent tönkretett. Most épp előle menekülök haza.
  –Pestre?
  –Oda. A szüleimhez. De elég a dumából. Hagyna pihenni? Egész éjjel marakodtunk. Búcsúzóul.
  –Persze. Csak pihenjen. Majd őrzöm az álmát.
  –Kösz.
  –Szívesen tenném sok-sok éjjelen át. Tudja? Odasimulnék a hátához, épp csak hogy érezzem a melegségét. Épp csak, hogy érezze, nincs egyedül. Hogy vigyázok magára. S cserébe nem kérek semmit, csak amit jó kedvében adni akarna.
  Azt hiszem, ezt már nem mondanám, csak gondolnám.
  Így hát nem csoda, hogy nem válaszol. Talán újra elszundított.
  Aztán arra riadtam fel, bemondták: Ferihegynél vagyunk. Ő felállt. Nyúlt a csomagtartó felé, ott volt a sporttáskája. Ez a mozdulat még jobban kiemelte dereka karcsúságát, telt mellének formáját. 
  –Segíthetek? – ugrottam fel.
  –Hagyjon már! Mégis, mit képzelt?! – könnyed mozdulattal levette a táskát, majd helyrerántotta a pulóverét, mely kissé felcsúszott közben a derekáról.
  Mit képzeltem? Istenem, ha elmondhatnám. Ha tudná.
  Kőbánya-Kispest állomás – szólt a géphang. Ő megfordult, és szó nélkül elment, ki a kocsiból.           Leszállt. Próbáltam kihajolni, megtalálni odalent, de az ablak nem engedett. A légkondi!
  Sose láttam többet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése