Tükörcserepek 28.

Hogyan lettem író?

  Mielőtt elmélyednénk valami kitalált világban, érdemes feltenni a kérdést. Egyáltalán, minek írok. Persze: Úr ír. De én? Méghogy én úr lennék?

  A baj legfőbb okozója bizonnyal az a tanító néni volt, aki megtanított írni-olvasni. Ha ez valahogy kimaradt volna, akkor most valószínűleg mindenkinek jobb volna. Nekem is. Mert nem azzal tölteném az időt, hogy újabb és újabb betűket vessek erre a papírra(?): (minek vetni, ha nincs aratás?), Írni kiadás, siker és hasonlók legkisebb reménye nélkül (bár ha Ön, tisztelt olvasóm, olvassa e sorokat, akkor – elismerem – ezügyben kissé melléfogtam).

  Ehelyett akkor lehetne valami értelmes foglalkozásom Lehetnék például miniszterelnök vagy álamfő(!). Nem mintha a mostaniak értelmesek volnának, de nálunk mindenesetre az íróságnál jobban jövedelmez a foglalkozásuk.

  Persze ezekkel a humán diszciplínákkal általában baj van. 

  Már talán az eddigiekből kiderült, nekem még az a mentségem sincs, mint annak a korszakos jelentőségű, magyar kortársamnak, aki úgy lett író, pontosabban akinek élete úgy alakult, hogy ez lett a foglalkozása (minthogy egyéb foglalkozása nem volt).

  Mondhatná nekem akár azt is (de miután a kortársságon kívül semmi kapcsolatom nem volt vele, így nehezen mondhatna nekem bármit is), hogy szerencséje volt, amiért úgy alakult, hogy egyszerűen csak író lett (minthogy egyéb foglalkozása nem volt).

  Hiszen azt is kérdezhettük volna: Hogyan lettem irodalomtörténész?

  A bűnös ez ügyben egy lapszerkesztő volt, aki közölte néhány írásom, és szerzőként a megkérdezésem nélkül a nevem után biggyesztette, hogy „író, irodalomtörténész és tanár”. S ha ő mondta, bizonnyal úgy is kellett lennie. Bár a tanár és az irodalomtörténész sokáig nem akart összebékülni: a szaklapok nemigen akartak szóba állni egy középiskolai tanárral. Érthető, hiszen ott álltak sorban az egyetemi tanársegédek, adjunktusok, docensek, professzorok. Csak a szerencse meg az unalom vitt rá, hogy némely irodalomtörténeti pályázatokon „jeligésen” induljak (így nem derült ki foglalkozáshalmozásom): nyertem is ezúton egy-két díjat. Na bumm. És akkor mi van?

  Szóval foglalkozásom van/volt, mert hogy valójában egész életemben tanárkodtam (már kisiskolás koromban is: akkor szegény szomszéd kislányok voltak e szenvedély áldozatai). Így hát nem sok mentségem maradt, hogy végül is miért lettem író. Ha egyáltalán lehet ezt mondani, és ha egyáltalán lehet foglalkozásnak nevezni az íróságot.

  Könnyű annak, (gondolom most és innen,) akinek csak az íróság lett a foglalkozása (minthogy egyéb foglalkozása nem volt).