Megint csak nők
Egy nő miatt lettem
alapszervezeti KISZ-titkár is az egyetemen. Negyedéves korunkban egy
csoporttársunk, (szuper értelmes, nagy jövő előtt álló) felvételét kérte a
pártba (akkor még csak egy volt: az MSZMP). Meggyőződése nem volt kérdéses. Ő
volt, aki már elsőben olvasta Lukácstól „Az esztétikum sajátosságá”-t s akivel
akkoriban nagy elméleti vitákat folytattunk a Gambrinus nevű sörözőben.
A kérdés: a kommunizmusban,
mint közösségi társadalomban vajon visszatér-e a szóbeliség és uralkodó
műfajnak az eposz. MI voltunk az „élcsapat”. Csoda, hogy sose jött el a
„komenizmus”?
Harmadéves korában írt
OTDK-dolgozatát elfogadták szakdolgozatnak. De Kati, a KISZ-titkárunk szerint
csak karrier-előnyök miatt akart a fiú párttag lenni, és nem volt hajlandó
KISZ-ajánlást írni számára (ez kötelező formalitás volt).
Mindhárman ugyanabba a
magyaros csoportba tartoztunk akkor már négy éve. Jól ismertük egymást.
Összevesztem Katival. Ő inkább lemondott, a helyére engem választottak meg, én pedig aztán jó szívvel (ma se bánom) megírtam az ajánlást.
Ez
is egy fontos pillanat volt az életemben. Igaz, én akkor már két éve nős
voltam, de Kati barátságának elvesztését sajnálom. Nagy kár, hogy már ő is elment,
itt hagyott. Örökre. Sok dologban hasonlítottunk egymásra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése