Rendetlenség
Mi alsóban még hátratett kézzel ültünk a régi, fából készült, zöldre festett padokban.
De aztán felsős korunkra megjöttek az új, sima, ferde tetejű, farostlemez padok, középen a tintatartónak hagyott lyukkal. Ezen kiválóan lehetett játszani úgy, hogy a padtársak felváltva pöcköltek odébb-odébb egy húszfillérest. A cél, a lyukba bejuttatni. Az győzött, akire épp úgy jött a sor, hogy betalált. Nem volt könnyű, de a hatás néha váratlanul nagyot szólt. Ha a húszfilléres az élére esett a pad alsó lapjára, hajlamos volt kigurulni, le a földre, s gurulni tovább, fura hangot adva néha egész a tanári asztalig.
Nyolcadikban odáig jutottunk padtársammal, hogy énekórán (könnyen játszottuk az eszünket, mindketten zeneiskolába jártunk), jóformán minden alkalommal beírást kaptunk. A szöveg szinte változatlan volt: „Rendetlen.” „Rendetlenkedett.” „Rendetlen volt.” Szegény Radamesz (az énektanárunk) ezután mindig odatette a kézjegyét. Mi pedig összeolvastuk. Ki volt rendetlen? Hát ő.
-Azonnal hozza ki az ellenőrzőjét! – kiabálta, ha elfogyott a türelme.
-Már ott van – feleltük pimaszul, mert egy idő után tényleg kitettük előre a tanári asztalra.
Radamesz nem bírt a 32 fős mutáló hangú fiúosztállyal. Azért talán nem csak bennünk lehetett a hiba.
Dobcsányi tanár úr, aki a magyart tanította, négy év alatt egyetlen egyszer sem írt be senkinek az ellenőrzőjébe, mégis rend volt az óráin, lestük a szavát, imádtuk a magyart.
Ugye vannak még ilyen tanárok
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése