2017. május 3., szerda

Magyar irodalmi történetek 7.




A KÖTÉS NAPJA
(Kazinczy Ferenc és Török Szophi)


– Isten adjon szép napot, gróf úr! – köszöntötte a vendég egykori munkatársát, főnökét.
– Neked is, öcsémuram – viszonozta Kazinczy üdvözlését Török Lajos. – Örülök, hogy két év után új-ra látlak. Jobb színben, talán jobb egészségben is.
– Köszönöm, hogy gróf úr szinte azonnal válaszolt levelemre, és ideinvitált magához.
– Hozzánk, öcsém. Hozzánk. Mintha úgy emlékeznék, azelőtt tegeződtünk.
– Lehet, gróf úr, de az még az előtt volt. És megtapasztaltam, kevesen szeretnek ilyen magamfajta börtönviselt emberrel szóba elegyedni. S még kevesebben emlékeznek arra, hogy azelőtt per té vol-tak vélem.
– Azelőtt, az előtt… Ne csűrd-csavard a szót, öcsém, mert azt én nagyon nem állhatom.
– Csak azt mondtam, hogy igen megfogyatkoztak a barátaim a börtönévek alatt.
– Na de hagyjuk már a múltat, amin úgyse tudunk változtatni.
– A jelen se sokkal kellemesebb.
– Beszélik, a családod jól kiszámolt téged az örökségedből.
– Csak Bányácska az enyém. De az még nincs is, most épül. Így aztán, most se állás, se pénz, se fedél.
– Tudod, öcsém, a Török-família nem pénzhez-fedélhez szokta adni a lányait.
– Hát hozzám adnák még most is, így is?
– Ha ő úgy akarja, mi mást tehetnénk. Hogy aztán valamely poéta engem is kiszerkesszen, hogy „édesatyja nem édes atya volt. Elfelejtett minden emberi és atyai érzékenységet, mert azt hitte, hogy a gyermek csak keménységgel neveltethetik jól.”
– Isten mentse meg Szophit a Fanni sorsától. De vajon ő mit gondol?
– Azt ne tőlem kérdezd. Menj, és tőle tudakold meg, akar-e hozzád menni. Na, eredj, a kertben meg-találod a lányokat!

*****

– Bonjour, mademoiselle Sophi! Bonjour, mademoiselle Marie-Luise!
– O nein, mein Franz! O nein! – csattant fel válaszul Szophi.
– Jaj, Franci bácsi, tudod, nagyon elege lett a franciákból! – csicseregte tudálékosan Marie-Luise.
– A franciából – igazította ki a nővére. – A néném Bécsben azt akarta, hogy egészen franciává váljak.
– És szerzett hozzá egy francia férjnek valót is! – kotyogott bele ismét a kisebbik Török-lány.
– Ugyan, hagyd már – intette a nővére.
– Miért? Franci bácsi úgyis megtud mindent, ha akar. Igaz?
– Igen, hallottam a felbomlott eljegyzésről. Az az igazság, ha meg lehet szólni valakit, mindig akad bőven jelentkező. A rossz hír magától terjed, mint a járvány.
– A néni úgy tartja, ebben az országban nem lehet élni. És aki csak teheti, meneküljön innen. Párizs! Igen. Ott van az élet. A szabadság. De legalább is Bécsben.
– Lehet, hogy a néninek igaza van. Bessenyei is egyre Párizsba vágyik, Batsányi is oda tart.
– Tudja, Ferenc, én már nem is reméltem, hogy újra láthatom. Ki gondolta volna, hogy visszajön ide, ahol annyian elárulták, annyian megcsalták.
– Akkor most örül? – kérdezte Kazinczy, de tudta, a lány úgysem fog válaszolni, hiszen már így is nagyon kiadta magát.
– Akkor most majd te is elmégy, Franci bácsi? – szólalt meg újra Marie-Luise.
– Nem. Én már itt maradok. Mindenki nem mehet el. Mi lenne akkor ezzel az országgal? Én már be-érem azzal a kis szabadsággal is, ami itt elérhető. Tudják, kisasszonyok, egy dolgot nagyon meg-tanultam ez alatt a majd tíz év alatt: hogy milyen kevés kell a boldogsághoz. Néha elég egy toll meg egy darab papír. És a boldogság gyakran ott van egy karnyújtásnyira, csak nem figyelünk oda, nem becsüljük meg eléggé.
– Mire gondol, Ferenc?
– Hogy most vajon hajlandó volna-e dalolni nékem újra, úgy mint régen.
- Énekelj egyet, Szophi! – kérlelte nővérét Marie-Luise is.
– Ha csak ez a kívánsága, énekelek. De ne feledje, én nem vagyok művész, csak egy falusi amatőr. Meg itt fortepiano sincsen.
– Csak rajta – bíztatta Kazinczy, és nekidőlt egy romos faldarabnak, amely a kert valamikori kerítése lehetett.
  Amikor Szophi befejezte, mindkét hallgatója tapssal köszöntötte. Csak a harmadik, a hideg hold, amely előbújt a dalra, az maradt néma.
– Szörnyű volt ugye? – szerénykedett Szophi, aki egész belepirult az igyekezetbe. – És most, mire gondol? – szegezte kérdését újra Kazinczynak.
– Most magára, kedves – kezdte halkan a férfi. – Hogy vajon így, most, mindazok után, amik történtek, elfogadna-e, boldoggá tenne-e azzal, hogy feleségül jön hozzám. Csak hát nem tudom, kié is a szíve.
  A tiéd, tiéd – rebegte Szophi, és egészen nekidőlt a férfi mellének. Az szinte azonnal átölelte, és megcsókolta a lányt.
– Jaj,de jó! Jaj, de jó! Megcsókolta! Megcsókolta! –kezdett bohókásan ugrándozni Marie-Luise, és tapsolt hozzá.
– Csendesebben, kicsim – szólalt meg váratlanul előlépve Török Lajos. – Kijöttem. Már kezdtem aggódni, hol maradtok ilyen sokáig. Már esteledik.
– Apus, apuska! – tört ki az öröm újra a kisebbik lányból. – Franci bácsi megkérte Szophi kezét!
– Gratulálok, fiam – nyújtotta a kezét Török Lajos Kazinczinak. Az egy darabig megszólalni sem tudott zavarában. Csak szorongatta a kinyújtott kezet. Aztán:
– Köszönöm, köszönöm, köszönöm – ismételgette.
  Így történt-e pontosan, vagy sem, ma már nehéz volna ellenőrizni. Szerencsére rendelkezésünkre áll egy megbízható tanúvallomás. Az egyik érintetté.
Kazinczy Ferenc ugyanis majd tíz év múlva, a boldog, bőséges gyermekáldással szolgáló házasság távlatából a magyar költészet egyik első szonettjében idézte föl ezt a napot.

Mely boldog óra tűnt fel életemnek,
Midőn a két szép testvér karjain,
Szökdelve jártam a rom halmain,
S hol a pataknál lengenyék teremnek.

Itt lábainál imádott kedvesemnek
Elnyúltam a part bársony hantjain;
Dallott, s elfogva alakján s hangjain,
Megnyílt az ég szememnek és fülemnek.

Storazzi szép ajkán nem lebegének
Mennyeibb hangzások, mint e bájos ének,
Mint e hajlékony, rezgő, lágy beszéd.

De bájosb, édesb volt, mellyel pirúlva,
A hold szelíd fényében, s rám simúlva,
Ezt nyögte az édes lyány: Tiéd! Tiéd!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése