VALEDICIT PATRIAE
(Balassi Bálint és Rimay János)
– No, itt a falu szélén töltjük az éjet. A várba nem is próbálunk meg bejutni. Egyik az, hogy bevehe-tetlen, más meg, hogy nem szeretnék újabb pereket. Jobb, ha szépen meghúzom magamat lengyel földön, míg itthon elülnek a viharok. A lovakat megitattátok?
– Igen, mester. Micsoda egy hely! Hihetetlen. Már attól szédül a fejem, hogy fölnézek rája. ?! Hol vagyunk egyáltalán?
– Ez Árva vára. Rajta túl, az már Lengyelország.
– Akkor mégis fölmehetnénk. Hiszen hát akkor ez a mi várunk.
– Igazságod vagyon, ugyan ki volna árvább most énnálam?
– Azért mi itt vagyunk. S leszünk is mindhalálig.
– Szóval még tán reggel is itt lesztek?
– Csak nem halni készül, mester?
– A halál minden nappal közelebb lopakodik hozzám. Mert ölnek engem naponkint az asszonyok. Főleg egy, előtted is nyilván vagyon, kire emlékezem. Úristen, hogy lehet az kegyetlenségnek olyan nagy szépség a fészke?
– Ez szépen volt mondva. Ahogy az egrieknek írott búcsú is igen míves egy darab, elmondhatom ám fejből. Azóta ki tudja, hányan másolák már le?
Ó végbelieknek,
Ifjú vitézeknek
dicséretes serege!
Kiknek ez világon
szerte-szerént vagyon
mindeneknél jó neve,
Mint sok fát gyümölccsel,
sok jó szerencsékkel
áldjon Isten mezőkbe!
– Na, most reánk is reánk férne az áldás, János ecsém. Lásd, engem lassan kiüldöznek ez világból.
– De az ének megmarad. Meg a szép magyar komédia is.
– A komédia? Hogy is mondják? Felét húzd ki, más felét égesd el!
– De hisz azt kinyomattuk. Az énekeket peniglen megőrzi, jónehány ifjúnak az maga kezével írott könyvecskéje!
– Én csak nevetem azokat, akik akármi írásimat elméjeknek csomós pórázára kötvén sok igéknek, neveknek megváltoztatásával, elfesletik, megízetlenítik, és az mellett nyelvüket is rajtam fenik.
– Mester, míg én élek, az nálam lévő énekekből egy jottányi el nem veszhetik. És egy Rimay minidig megtartja szavát!
– Nekem elég is az, hogy te, és egyebek, kik ollyak, mint te, szeretnek mindhalálig, és elméjükből ki nem kopik az én emlékezetem.
– Már megint az halál jár fejében, mester?
– Emlékezz, mit mondott az a kapucinus barát ez világnak forgandó voltáról: Fontoljátok meg, szerelmes barátaim, az ember estve frissen és egészségesen fekszik le, és másnap, óh, fájdalom! halva kel fel.
– Meghalni egy nő miatt? Van még lány meg asszony a világon, azon kívül is. Eddig is volt, hát ezután is lesz!
– Ki ne mondd nevét annak, én elhatározám, nem említem többé Júliát immár versül.
– Annát se?
– Azt még kevésbé. De meg hát az egykutya.
– Tudom én jól, csak az fogadalom miatt kérdeztem, mennyire vegyem komolynak, mester.
– Halálosan.
– Csakhogy itt nem kell ám kimondani, kimondja helyettünk szerelmesünk nevét az Ekho. Pál vitéz épp imént próbálta meg az maga Mártáját kimondatni véle imígyen:
Ki az ki e sok kínba márta? Mire Ekhó ráfelelé: Márta.
– Persze, tudom, ez a hatalmas sziklafal Ekhót rejteget. Magam is próbára tettem egynehány eszten-deje, amikor legutóbb kelletett kibujdosnom lengyel földre. Várjál csak! Hogy is volt?
Igazán ki neve, kit jómnak felette lelkem ide kívánna?
– Anna? Már megint Anna? Hát sosem lesz vége ennek, mester?
– Már azt hiszem, ez csak vélem együtt múlik el. Ez volt rendelve énnékem mind kezdetektől fogva. Tudod, már a Beteg lelkeknek való füves kertecskét Anna pénzén nyomtattuk ki apám vigasztalására Krakkóban, nagytiszteletű Bornemisza Péter akaratjából. Azóta már prédikátor uram is követte apá-mat oda túlra. Ládd-é, már akkor Anna volt az én egyetlen segedelmem, penig még jóformán gyermek voltam. Talán tizennyolc, ha lehettem. És még nem is ismertük egymást.
– Akkor miért nem őt vette felségül, mester?
– Elvettem volna én, csakhogy már asszony volt, amikor Egerben megismertem, s szeretőmmé tet-tem. Akkor ő már a második férjét koptatta, noha csak egy évvel idősebb nálam. De meg is volt az eredménye. Olyan mestere az ölelésnek, hogy az cortigiana, a Hannuska Budowskionka, az kit tavaly ilyenkor megverseltem, nyomába se jöhetett.
– Hannuska? Mindig Anna, mester?
– Úgy valahogy.
– És Dobó Krisztina?
– Jaj, ne is említsed nekem életem megrontóját, ki miatt ártatlanul annyi veszedelem ért. S mit kap-tam cserébe? Nem mondom, szép volt, szűz volt. De hideg volt, soha fel nem engedő, és aztán hamar hívségének is vége szakadt.
– Minek abból nagy ügyet csinálni, mester. Azt tartja a mondás is, hogy egy asszony se halt még meg hívtelenség miatt, de épp elég sok olyan volt már, ki éppen abból élt. Ez már csak így van az házasságban.
– Csakhogy én egy boldog mindenséget hagytam el érette. Úgy cselekedtem bolondul, mint az egyszeri pór, ki mikor elveszté a kését, annak helyébe egy darab fát dugott, hogy a helye üres ne le-gyen. Öleltél már darab fát?
– Asszony helyett?
– De micsoda asszony helyett! Kezdettem is a minap Annámról egy új, rövid énekecskét, melyben kiválóságát megjelenteném.
– S a fogadalom?
– Ezt még előtte kezdettem. Még csak négy sor.
(az én szénfekete, friss mennyei mannám,
az ki az ágyban is… ó, de nagyon rég volt.)
Éji félhomályban fel-felizzó fényfolt.
– Lesz tovább is?
–Miért is ne? Írjad, barátom!
Az másfél ezerben és nyolcvankilencben
jegyzém Árva vára alatt hevertemben.
Mikor árva fejem adám bujdosásra,
elhagyván, ki hív volt, bízván magam másra,
kitől megcsalattam, s lettem bűnöm bánva
mint az sík mezőben meredő egy szál fa.
– Ez megint gyönyörű. Az a nő nem tudja, mit veszít azzal, hogy ahhoz a Forgáchhoz készül férjhez menni!
– Miféle Forgáchhoz?
– A kis Zsigmondhoz.
– De hiszen az még siheder. Jó ha megvan tizennyolc. Anna meg igencsak elmúlt harminc.
– Nem a kor számít. Különben a minap hallottam erről egy jó szólást. Panaszolkodik egy fehérnép, hogy ő a harmincadik esztendőhöz közel vagyon. Mire egy jóakarója, hogy felvidítsa, azt mondja néki, vigasztalja magát azzal, leányasszony, hogyha közel is van hozzá, minden nappal már távolodik tőle.
– Jó történet, akárki fundálta is.
– Az érett nő, úgy látszik, friss húst akar, a fiú meg rangot, nagy vagyont. Üzlet az efféle, nem szerelem. Így megy ez mostanában minálunk, Magyarországban.
– No, ha így van, nem is lát többé engem ez az ország.
– Bár élhetnénk békességben, jólétben! Az erkölcsök is mások volnának.
– Békességben? Magyarországban sosem lesz békesség. Itt mindig egymásra uszulnak az emberek. Irigységtől, féltékenységtől, tehetségtelenségtől hajtva. Az ki meg úr rajtunk, akár török, akár magyar, akár német, csak örül, mert könnyebb uralni a belül meghasonlott országot.
– De hát mégse mehet el innen mindenki. Kell, hogy a jó, a tisztességes, az érdemes előbb-utóbb megkapja a maga jutalmát.
– Két vacak arany tallérért, falatnyi hatalomért a magyarok a saját anyjukat eladják. Gondolj apám sorsára, vagy a nagybátyáméra. Szegény jó Dobó István! Na, ő éppenséggel megkapta a maga magyaros jutalmát Eger várának csodálatra méltó megvédéséért. Jóformán másnap már börtönbe hurcolták. Ő lett volna felségáruló? Aki az életét tette kockára a királyért, a hazáért? Csakhogy valaki odafönt kinézte magának kevés jószágait. És minálunk talpnyalóban, feljelentőben, fizetett hamis tanúban sosincs hiány. Tanuld meg jól a leckét, te még fiatal vagy. Te még időben elmehetsz innen, ha nem akarsz úgy járni, mint én.
– De nagyon neki vagyon keseredve, mester.
– Gondolod, ha újra jönnék az gaz török Eger ellen, találtatna még egy ízben olyan jó bolond, mint Dobó bátyám volt? Ebből az Ungnád Kristófból se néztem ki, de már ő is odavan. Ki tudja, mi lészen, mi jön még reánk. De igaz is, elég volt mára. A végén valami itt vigyázó jóakarónk megírja az országbírónak, hogy mi itten miket is beszéltünk. A legjobb, hogy most szépen eltesszük magunkat holnapra. Reggel meg elválunk. Néktek visszafelé is vagyon utatok. Nékem már csak előre, tovább. Majd csak egyszer, akkor térek még haza, az mikor a halálommal akarnék találkozni. Valami jóféle háborúban a török ellen. Hogy majd, mielőtt béhunynám szememet, jó szívvel elmondhassam: „Te katonád, voltam, Uram, és mindétig is a te seregedben jártam.”
– Ígérem, ott leszek, s lejegyzem, ami csak kívántatik.
– Köszönöm, tudom, te vagy egyetlen hív és méltó tanítványom, s az leszel halálom után is.
– Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése