Ámoré a győzelem
(Csokonai Vitéz Mihály)
.
Még nem is hajnalodott, amikor a báróné óvatosan kicsusszant az ágyból. Meztelen teste megbor-zongott a hidegtől. Az este megrakott kandallóban már alig volt parázs. Könnyű léptekkel a háló melletti kamarához sietett. Csupasz talpa nem ütött zajt a vastagon beszőnyegezett padlón. Keze már a kilincsen volt, amikor visszanézett. A férfi édesdeden aludt, fekete fürtjei ziláltan sötétlettek elő a feldúlt párnák közül. A bárónét most szinte anyai érzések futották el ez iránt a sokat próbált fiatal poéta iránt. Ettől kissé zavarba jött: az éjjel egészen másféle érzések vezették. Egy pillanatig még állt, aztán határozott kézzel lenyomta a kilincset.
Még be se lépett a kis szobácskába, szobalánya már ugrott is elé. Suttogott:
– Már forraltattam vizet. Egy frissítő fürdő?
A báróné bólintott. Magára kerítette az odanyújtott törökmintás selyemköntöst, és letelepedett a kis empír taburettre, amely még egy éves sem volt. Egyenesen Párizsból hozatta az ura, a házassági év-fordulójukra, azokkal a gyönyörű, szabadon omló, fűző nélkül viselhető, pasztellszín ruhákkal együtt, amelyek közül az egyik most a hálószoba padlóján hever valahol, mert az éjjel nemigen foglalkozott azzal, hogy hová hullik, csak az volt a fontos, hogy minél gyorsabban hulljon le róla.
Három nőcseléd gyorsan és csendben feltöltötte a nagy, fából készült fürdődézsát, amely a szoba sarkában állt. Amikor újra kettesben maradtak, a báróné ledobta magáról a selyemköntöst, és szo-balánya segítségével beleereszkedett a kellemesen meleg vízbe. Közben hálát adott Istennek, hogy ilyen szerencséje van az urával, aki annyira megértő, annyira türelmes vele. Különben aligha hord-hatná a legújabb párizsi divat szerinti ruhákat, aligha frizérozkodhatna így, hollandi kontyot viselve, miközben a társasági hölgyek még ódivatú hajjal és rémesnél rémesebb kalapokkal díszelegnek. És aligha adózhatna ilyen gyakran ennek a Magyarországon igen különösnek számító szenvedélyének, a gyakori fürdőzésnek.
Pedig egyáltalán nem így indult ez a dolog. Amikor megtudta, hogy a nemrég megözvegyült báró őt nézte ki új feleségének, először egészen kétségbe esett. És nemcsak azért, mert azokban a francia re-gényekben, amelyeket akkoriban az anyja meghozatott magának, és titokban (úgy, hogy az apja meg ne tudja), megengedte, hogy ő is azokon gyakorolja a franciatudását, szóval azokban a francia regé-nyekben, amelyeket így lopva olvasott, a hősnők általában kétségbe estek. Vagy azért, mert hozzá akarták őket kényszeríteni valakihez, akit nem szerettek, vagy, és ezt még borzalmasabbnak írták le ezek a könyvek, mert nem engedték, hogy hozzámenjenek ahhoz, akit szerettek. Talán a nem elég alapos franciatudása tette, de némi zavar keletkezett benne mindennek hatására. Legfőképpen persze az zavarta, hogy már majdnem tizennyolc éves, és még sehol az a nagy, megismételhetetlen és min-dent elsöprő szerelem, ami miatt majd később kétségbe fog esni. És vasárnaponként, amikor szüleivel elkocsiztak a falu templomába, a néma imádságba mindig belecsempészte azt is, hogy add Uram, Istenem, hogy én is kétségbe eshessek a szerelemtől.
De vagy nem jól imádkozott, vagy mert odafönt mégiscsak jobban tudják, mire is van szüksége egy fiatal lánynak, a nagy szerelem elmaradt.
Ma már persze másként látja a dolgokat, de akkor még tizennyolc sem volt egészen, jóformán még gyermek, napjai a francia- és németleckék, a klavír és a hárfa között oszlottak meg. Akkor két napig sírt, siratta magát meg az álmait, úgy érezte, mindennek vége azzal, hogy egy ilyen vénecske ember-hez kötik hozzá az ő fiatalságát. Hát hiszen a báró már akkor közel járt a hatvanhoz.
– Tudod, Julis, hogy két napig egyfolytában zokogtam? Amikor atyám közölte, hogy a báró meg-kérte a kezemet, és ő igent mondott – tette hozzá, mert rájött, szobalánya nem tudhatja, merre is kalandoztak a gondolatai.
Ötvennyolc év? Szinte felfoghatatlan volt a számára. Hát hiszen az apja az ötvenet még épp csak hogy elmúlta.
Az édesanyja aztán mégis, lassan megbarátkoztatta ezzel a házassággal. Nem, nem erőszakolta, még rá se beszélte. Nem emlegette, hogy milyen jó dolga lesz, nem hozta fel, hogy afféle parasztnemesből egyszerre bárónévá lehet. Csak úgy vette a dolgot, mint ami természetes, és egyébként is már régen el van döntve. És a sürgető tennivalókkal foglalta le magát, az urát, őt, de még a házi cselédeket is. Hogy hol legyen az esketés? Náluk, a falusi templomban, vagy inkább Kaposváron, a Nagyboldogasszony székesegyházban. Ami mégiscsak rangosabb, meg aztán közelebb is esik a vőlegény birtokához. Hogy milyen legyen a menyasszonyi ruha? Kivel varrassák, honnan hozassák, hisz mégiscsak az egyetlen lányuk esküvője lesz, no meg a báró miatt is ki kell tenniük magukért. Hogy rendben van-e a kelengye? Hogy kit visz, mit visz ő el magával, abba az új, ismeretlen otthonba?
Tenni és kigondolni való ilyen aztán annyi volt, hogy a végére se érhettek, és már el is telt a félesz-tendős jegyesség.
Közben négyszer-ötször ha látta a jövendőbelijét. Mikor fölment a diétára, Budára, aztán mikor hazafelé tartott (mert az őszt, a telet otthon töltötte). A karácsonyi ünnepre is megjelent, eltöltött egy estét az ő falusi kúriájukban. Az éjféli misére is elment velük, de reggel már kelt is útra: a téli nagy vadászat ideje volt, mint most, és a vadászat a báró legfőbb szenvedélye volt már akkor is, azóta is. Ezért is kell most igyekeznie: holnap megint ragyognia kell a társaság előtt. Jóvátehetetlen hiba volna egy vadászatot elrontani valamivel.
Persze ezt akkor még nem tudta. A szülei sem, úgyhogy a lelküket kitették, hogy a lányuk vőlegé-nyének kedvébe járjanak. Napokig tartottak az előkészületek, a főzés-sütés-takarítás, előkerültek a ritkán használatos ezüstneműk, a nagy ünnepekre tartogatott textíliák, a muranói üvegtálak, a német porcelánok. Őt magát is úgy öltöztették, babusgatták arra az alkalomra, úgy mutogatták a bárónak, mint valami különlegesen értékes vásári portékát. Az nem igaz, hogy bánta volna: az egész olyan volt, mint valami nappali álom. Afféle féléber, félrévült állapotban élte végig azt a fél évet, míg eljött az esküvő napja.
Négy üveges batáron indult el a család Kaposvár felé, ezeket a báró küldte értük, cselédekkel, kísérő huszárokkal, kocsira ültetett cigányzenészekkel együtt. Külön kocsin hozták utánuk a holmikat, a kelengyét, miegymást. Az út felénél találkoztak össze a báróval, aki maga is hintóban, huszároktól kísérve jött eléjük. Innentől aztán alig is haladtak, minden faluban eléjük tódult köszönteni a nép, vagy legalább is megbámulni őket. Aztán az esketés Kaposváron, az újabb utazás, most már a báró kastélyába, ahol újabb vége-hossza nincs ünneplések fogadták őket, este nagy lakoma, tűzijáték, táncmulatság. Ha nem is volt akkora felhajtás, mint tavaly júliusban, a Széchenyi beiktatásakor, de neki így is világ csudája. Tényleg olyan, mint egy álom.
S nem is ébredt föl belőle talán csak a nászéjszakája reggelén. Vagy talán még akkor sem egészen, hiszen utána is még napokig tartottak a mulatságok a báró birtokán. Aztán ott volt a csodálatos kas-tély, amely valamikor végvárként szolgált a török időkben, s csak alig félszázada vett barátságosabb, lakályosabb kinézetet, mellette a hatalmas őspark, amely egészen a kanyargó Compos-patak partjáig ért. Ott volt az ismerkedés a cselédséggel, az istállóban most már őrá is várakozó csodálatos hátaslo-vakkal, egyszóval mindazzal, ami az ő egészen új, egészen más asszonyéletének lett a része. A régi-ből alig maradt valami: leginkább még a szobalánya emlékeztette az elveszett lánykorára. Nem is tudja, mi lenne vele nélküle.
Mintha csak megérezte volna, mire gondol a másik, a szobalánynak, aki éppen asszonya hátát moso-gatta, lapogatta, dörzsölgette, megállt a keze egy pillanatra.
– Pedig hát nem olyan rossz dolog itt bárónénak lenni – mondta meggyőződéssel.
– Igazad van, de hát mit láttam én előtte a világból? Egy kis vidéki, nemesi kúriában nőttem fel, nem tudtam semmit. Legföljebb a német nyelvtant. Meg a francia etikettet. Majd tíz éve, hogy a báró felesége vagyok, de azóta összesen egyszer sírtam úgy, egész lelkemből, mint a lánykéréskor: amikor letettem Fanni hagyományait. De akkor sem is csak őt sirattam. A megkönnyebbülés szakadt föl ben-nem. Mert csak akkor értettem meg, milyen szerencsés vagyok, hogy engem elkerült a korai szere-lem. De meg jobb embert, mint az uram, nem is kívánhattam volna.
Azért az elején nem volt olyan könnyű, gondolta a báróné. Az ura mintha megfiatalodott volna. Hu-szonöt év után újra összeült az országgyűlés, minden tele volt lelkesedéssel, bizakodással. A báró meg abban is nagyon reménykedett, hogy most majd születik gyermeke, ha már az első házasságában nem sikerült. Nagy vágya volt ez az urának. Ő meg is értette. De aztán eltelt egy év, kettő, meghalt Lipót, a békeszerető diplomata-király, és ami utána jött, letörte a lelkesedést. Errefelé szalmaláng. minden nagy felbuzdulás. És nekik is tudomásul kellett venniük, hogy az Úr valamiért mégsem áldja meg őket azzal az ajándékkal. Úgy látszik, a bárói ág végleg megszakad. Még most is fáj valahol be-lül, ha erre gondol. De hát életet csak az Úr adhat, az ő akarata ellenére semmi sem történhet ezen a világon. Ezt a Csokonait is, nyilván, ő küldte neki. Ki tudja, talán kárpótlásként azért a soha meg nem talált nagy szerelemért, vagy a soha meg nem született gyermekért. Vagy csak önigazolást keres, ami-ért most, életében először, hűtlen volt az urához?
– Az már igaz, hogy nagy szerencse ilyen embert találni, mint a báró – mondta a szobalány.
– Bizony – hagyta helyben a báróné. – A tenyerén hordoz, lesi a kívánságaimat, engedi, éljek a ked-vem s természetem szerint. És olyan keveset kér cserébe: házi békét, meg hogy tündököljek mellette, de úgy, hogy a barátai meg az ellenségei egyként irigykedjenek rá miattam. Úgyhogy még kora reg-gel ki kell csempészni innen a poétát. A legjobb, ha el is felejti rögtön, hogy valaha is járt erre.
– Úgy lesz – mondta a szobalány, miközben az odakészített edényből még egy kis forró vizet öntött a dézsába. – Hát azért az sem is volt véletlen – folytatta az előző gondolatot –, hogy Festetich gróf éppen ide szállt be néhány napra, amikor Somogyon volt átutazóban. A szépség híre messzire elhal-latszik.
A báróné kiemelte kezét a vízből, figyelte, ahogy a felszálló pára cseppjei rátelepednek a finom, keskeny keze fejére.
– Látod, ez is milyen nagyszerű. Hogy Festetich gróf, országos hírű kezdeményezője és támogatója a hazai művelődésnek, akit egyformán tisztel mindenki, aki ebben az országban valamit tenni, előre vinni, mozdítani akar, hogy Festetich gróf az uramat becsüli annyira, hogy tiszteletét tegye nála, ha erre jár. Hogy a szépség vonzaná? Azt beszélik, gyönyörű a felesége, az a Sallér Judit. S nem is sok-kal idősebb nálam. De meg úgy hírlik, a grófot jobban vonzza egy-egy új könyv, egy-egy sikerült gazdászati megoldás, vagy éppen az új, fenékpusztai ménese, mint az asszonyok tekintete. Alig is hiszem, hogy gróf miattam tett volna ekkora kerülőt. Hanem inkább hogy az uramat is beszerezze a csurgói oskola támogatói közé.
Ez a csurgói iskola előző este is terítéken volt, amikor a poéta-vendég új verséből szavalt elő némely strófákat. A báróné kicsit póriasnak érezte ugyan, de néhány sorát mégse tudta felejteni.
Dudva lenne a dudvák
közt az ananász,
kanász marad, akinek
a nevelője kanász.
Nem lehetett nem figyelni rá, pedig olyan sovány, olyan elesett volt, ahogy ott az asztal végén ágált. Az urak meg nógatták, hogy csak mutasson még. Hallani akartak valamit abból a Dorottyából, ami-nek a híre szerte jár egy ideje Somogyban. Azt beszélik, hogy maga Festetich akarja kiadatni.
– Ezt a poétát is előbb a gróf ajánlotta a figyelmünkbe, – szólalt meg újra a báróné. – Azt mondta, hogy nagy sérelmek és nagy csalódások után lábadozik a környéken. Hogy valami kis bátorításra, vigaszra volna szüksége. Akkor hívta meg az uram először. Még márciusban.
Már akkor megakadt a szeme ezen a lányos arcú, rajongó tekintetű fiatalemberen. S észrevette, hogy azok a nagy, dióbarna szemek is gyakran függtek őrajta. Volt akkor, tavasszal is egy veszélyes pilla-nat, amikor egyik ebéd előtt, a parkban véletlen összeakadtak. A poéta nagyon heves volt, ő kicsit meg is rémült tőle, de szerencsére épp csöngettek az ebédhez.
Azóta nem látta. Most azzal kezdte, hogy egy levelet csempészett a kezébe. Egy neki címzett verset. Ugyanaz a meggondolatlan hevesség szólt a versből, mint a szerzőjéből akkor, ott, a parkban:
Ah, remélni tán nem szégyen,
ah, tán erre rámegyek,
hogy Josepha enyim légyen,
s én Josepháé legyek.
– Tudod Julis, – fordult a báróné újra szobalányához, aki, kétoldalt előrenyúlva most asszonya fe-szesen előre álló melleit kezdte masszírozni –, nagyon jól látja a Festetich gróf, hogy milyen ember ez a poéta. Azt mondta róla, hogy igen nagy tehetség, pedig jóformán még siheder. De mindig bajba keveredik, mert nagyon rakoncátlan egy ember.
– Az ágyban is rakoncátlan volt? – kérdezte nevetve a szobalány.
Az asszony fölemelte, és a tarkóján, a kontya mögött fogta össze a két kezét, hogy szabad utat en-gedjen a szobalány munkálkodásának. Ahogy félig hátrafordult, és a hátán megcsillant a gyertyák fénye, épp olyan tüneményes látványt nyújtott, mint egy Ingres-festmény.
– Tán beszámolást vársz tőlem? – nevette el magát ő is – Annyit mindenesetre mondhatok, hogy a költészetben sokkal járatosabb, mint a szerelem mesterségében volt.
– Volt? – kérdezte a szobalány, és tovább haladt lefelé a báróné testén.
Nem volna illendő, hogy többet eláruljunk a két nő titkos beszélgetéséből. De talán mindennél be-szédesebb a barokkos hálószoba baldachinos ágyában alvó fiatal poéta egy kéziratban terjedő stró-fája:
Asszonyoknak sokat nem kell
huncutkodnia:
hiszen úgyis Ámor semper
vincit omnia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése