POÉTAI CSIZMATALP
(Arany János és Petőfi Sándor)
1847 novemberének egy fagyos reggelén ezzel kopogott be Arany János a szalontai ház tisztaszo-bájába, ahol nemrég házasodott barátja, Petőfi Sándor és felesége töltötték az éjszakát egy vastagra tömött dunna alatt.
–Hahó, ifjú pár! Vár a meleg víz, és a friss reggeli!
–Az jó lesz – szólt ki Petőfi. – Itt úgy is elég hideg van így reggelfelé.
–Sajnálom – mondta Arany. – Majd ma jobban befűtünk, hogy tovább kitartson éjszaka. Nagyon fáztatok?
–Jól összebújtunk, melegítettük egymást. Lásd, minden rosszban van valami jó.
–Komámasszonynak idekészítettem egy nagykendőt. Azt magára veheti, míg a dézsáig eljut.
–Köszönjük, János. Már megyünk is.
–Csak nyugodtan, öcsém. Addig én kinézek a jószágra. A reggelinél majd találkozunk.
Arany aztán csak jóval később, dél felé került elő, mert elnézett a hivatalba, a jegyzői lakba is, ahol egy kis kamra volt a nótárius irodája. Addigra már eltűnt a konyhából a dézsa, viszont a nagy asztal vidáman virított a hófehér damaszt abrosztól. A kemencében duruzsolt a tűz, fölötte forrt, illatozott a libaleves.
–Na, csakhogy megjöttél, János – forgolódott a háziasszony, és egy szép nagy levesestálat teletöl-tött a húslevessel, egy kerek tálra pedig kirakta a libahús javát, s a gőzölgő edényeket az asztal köze-pére tette.
–Hol mászkáltál félnapszám, Jankóm? Már azt hittük, elvitt az ördög. Vagy tán a Pegazus. S vissza se jössz a múzsák szent ligetéből – szólalt meg Petőfi. – Máskor ilyet ne tégy, mert Juliskám még azt hiszi, ez afféle poéta-szokás, és akkor előre megharagszik rám miatta.
–Nem vagyok én már poéta. Avval a nyavalyás Muránnyal se haladok, pedig bizony Isten próbálko-zom minden este.
–Nem Murány nyavalyás, hanem tán te, öcsém – nevette el magát Petőfi.
–Te könnyen beszélsz. De nekem nem csak a költészet, a verscsinálás se megy mostanában.
–Csakugyan? – nézett fel a tányérból Szendrey Júlia.
–Mert tudja, ifiasszony, úgy megy az, hogy az ember rágyújt a poétai pipájára. Nagyot füstöl, hogy előcsalja a múzsát, vagy legalább a szúnyogot, legyet elűzze, aztán egy darabig csak rágja a pipa-szárat, s közben kigondol egy rímet. Mely legyen, például tapló. Ha ez megvan, feláll, járkál, gondol-kozik, hol lehetne lelni valami megegyező rímet. Végre egyben magállapodik; tegyük fel ebben: vak ló. Már most előveszi az ember az eszmék omniáriumát, és keresgél eszmét, mely mind a taplónak, mind a vak lónak megfeleljen. S ha ezt meglelte, már kész is a vers, mint a csizmatalp.
Most Petőfi vette át a szót:
--Hát akkor talpaljuk meg azt a csizmát! imígyen:
„Mert Szécsi Mária, bizony nem volt tapló,
Wesselényi mégis, követte, mint vak ló.”
–Na látja, ifiasszony, hát ezt nehéz elviselni. Hallja, költő uram! Ezért is
„Én kendet utálom,
Mint a kulorica-gölődint.”
Petőfinek se kellett több? Ha már barátja belekezdett:
--„Ugyan úgy-e?”
–„Biz úgy ám!” – vágta rá Arany.
De még nem volt vége. Jól belemelegedtek a játékba. A két asszony meg csak nézett ijedten, hol egyikre, hol másikra.
–„Hát kend azt gondolja talán,
Hogy én kendet szeretem
Avval a macskapofájával?”
–„Micsodával?”
–„Avval a macskapofájával!”
–„Macskapofámmal?
Hát te, te sündisznó!
Aki költőnek tartja magát,
Pedig holmi cigánytól
Tanulta a rímek faragását…” – süvöltötte Petőfi. Most már a háziasszony is megelégelte.
–Ez most komoly? – kérdezte halkan.
– Hogyne – felelte Arany. .-- A legkomolyabb vígeposzból, A helység kalapácsából van az egész.
–Legalább azt áruljátok el, nézett férjére Szendrey Júlia – hogy mi az kukorica-gölödén.
–Egy olcsó levesbetét, aranyom. Majd holnap csinálunk együtt olyat az ebédhez – szíveskedett Ercsey Julianna.
Közben újra megjelent a kisfiú, Laci, akinek annyira tetszett A Szécsi Mária-vers, hogy most is, mint aztán egész nap azt harsogta Hol itt, hol ott tűnt fel, miközben a felnőttek csendesen beszélget-tek volna. Nem is hagyta abba, míg aztán, vacsora után el nem zavarták lefeküdni. Később, még apja halála után is emlegette e két sort, mondván ez Petőfi és Arany egyetlen közös szerzeménye.
–Nagy kár, hogy egyikük sem vette fel összes költeményei közé. Pedig sokat elárul humorukról, játékaikról – szokta volt befejezni a költő fia a történetet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése