SZERELMI ÁLMOK
(Arany János és Liszt Ferenc)
Az 1865. év augusztusának végén, egy ősziesen esős napon egy magas, hullámos ősz hajú, köpenye alatt fekete reverendát viselő férfi lépett ki a csukott bérkocsiból a Nádor utca egyik nem túl fényűző, de új, háromemeletes palotája előtt.
– Nézzék! Az ott Liszt Ferenc!
– Bizonyára a Wohlék szalonjába látogat – súgtak össze mögötte a járókelők. Könnyű volt kitalálni: a Wohl-nővérek szalonját egész Pest ismerte. S itt a környéken mindenki tudta azt is, hogy keddenként gyűlnek ide a nevezetes emberek.
Nem is tévedtek. A férfi, belépett a tárva-nyitva álló kapun, és korát meghazudtoló könnyedséggel fölszakadt az első emeletre vezető, kétszer irányt változtató lépcsősoron. Zörgetésére azonnal kinyílt az ajtó, és egy inas nyújtotta kezét. A férfi az inas karjára dobta köpenyét.
– Jelentse be Liszt abbét –mondta.
Az inas bólintott, és befelé indult. A vendég követte a nagy, sok ablakával az utcára néző fogadó-szobába.
– Isten hozta nálunk! – fogadta a belépőt az idősebb leány, Janka.
– Magam is igyekeztem – felelte Liszt. – Köszönöm a meghívást! – tette hozzá.
– Mi köszönjük, hogy megtisztelte szerény szalonunkat – viszonozta az udvariasságot Janka. – Mint láthatja, az Ön kedvéért különösen sokan jöttek ma el. Persze, Önnek, akit egész Európa ismer és szeret, ez nem sokat jelent.
– Megtisztelő, és nagyon kedves. Amint látom, kicsit öreg vagyok ehhez a társasághoz.
– Ugyan, dehogy is! – csapta össze kezét Janka. Vannak itt idősebbek is. Néhány vendégünket sze-retném is bemutatni Önnek.
– Például?
– Például kedves mentoromat a költészet terén. Arany Jánost.
– A Toldi íróját?
– Ön ismeri a Toldit?
– Ugyan! – a balladákat is. Igaz, az anyanyelvem német, de jól olvasok, értek magyarul.
– Hát akkor menjünk! – húzta vendégét kezénél fogva Janka. Így cipelte át a terem felén, míg elju-tottak egy, a balkonajtónál álldogáló, szerény, polgári öltözéket viselő férfiig. Itt a lány elengedte Liszt kezét, és most a másik férfi kezét ragadta meg.
– Kedves Arany János bácsi! Hadd mutassam be Liszt Ferencet!
– Örvendek, uram – nyújtotta kezét Arany.
– Én örülök, hogy személyesen is megismerhetem a nemzeti ellenállás balladáinak szerzőjét – fogadta el a kinyújtott kezet Liszt.
– Hallott balladáimról? – csodálkozott s költő.
– Hogyne! Először Kertbeny keresett fel, és német fordításokat hozott. De azok – köztünk szólva – elég vacakok. Aztán sikerült magyarul elolvasnom őket.
– Kertbeny lelkes, de borzasztóan tehetségtelen. Petőfit is fordított. Ugyanolyan rosszul. Azt meg nálam akarta elsütni – mondta mosolyogva Arany. – Nem gondoltam volna, hogy verseim Önhöz is eljutnak.
– Magyar vagyok. Mindig és mindenütt annak is vallottam magam.
– Erről jut eszembe. Igaz a hír – tért át egy Liszt körül keringő szenzációra a költő – hogy a császári udvarban a Rákóczi-indulót játszotta?
– Nem kellett hozzá nagy bátorság. Meghívtak, elfogadtam. Aztán ott kitalálták, játsszak valamit. Rögtönözzek. Hát… azt a Belioz-témát választottam. a variációk aztán jöttek maguktól. Mikor kérdezték, miért pont ezt választottam, mondtam, elvégre is magyar vagyok. Ezen kissé meglepődtek. Hiszen Franz Liszt: nyilván német. Vagy osztrák. Esetleg.
– Érthető – mondta Arany.
– Igen – folytatta a megkezdett gondolatot Liszt – de én azt vallom, mindenkinek joga eldönteni, minek vallja magát. Régen rossz, ha mások akarják megmondani, ki vagyok én, vagy maga, vagy a kisasszony. Én magyar vagyok!
– Ebben én nem is kételkedtem soha! – mondta Arany.
– Furcsa a világ, tudja? – kérdezte elgondolkodón Liszt. A két neves vendég ekkor már az oldal-szoba erkélyén állva pöfékelt. Arany pipázott, Liszt egy szivarra gyújtott rá. – Ha átlépem a határt – folytatta a muzsikus – senki nem vonja kétségbe magyarságomat. De itthon?
– Na igen – bólintott Arany. – Itthon különösen az utóbbi húsz évben, nagyon megsokasodtak a magyarnál is magyarabbak. Felkértek egy epigramma megírására. A szabadságharc szolnoki emlékművére. Nem vállaltam,, de aztán kiírtam magamból a dühöt. Így:
Itt nyugosznak a honvédek.
Könnyű nekik, mert nem élnek.
- Kik ezek, akik most feljogosítva érzik magukat arra, hogy másokról eldöntsék kicsodák?! S me-gint előjöttek a százszor elátkozott csúfoló ragadványok. Hogy a német mind labanc, a cigány mind lótolvaj, a zsidó meg csupa uzsorás. Hogy a tótot és rácot már ne is említsem. Tudja, írtam egy na-gyon keserű komikus eposzt a szabadságharc bukása után, a saját ostobaságunkról. Egy allegóriát, hogy értse. Hogy mit kellett hallgatnom aztán! Csak azért, mert cigányokról szólva beszéltem ma-gunkról. Mert hogy, mondják, mi sokkal különbek vagyunk.
– Tudja, – magyarázta Liszt – , életemben két nagyszerű magyar hegedűvirtuózzal volt szerencsém találkozni. Biharival és Reményi Edével. Európában senki nem vonta kétségbe magyarságukat.
– Értem, az egyik cigány, a másik zsidó – mosolyodott el Arany.
– De csak itthon – zárta le a témát Liszt – Lehet, hogy vissza kellene mennünk a társasághoz?
– Menjen csak, én még kiverem a pipámat itt az erkély rácsán – mondta Arany.
Épp jókor, mert az erkélyajtóban feltűnt Wohl Stefánia. Láthatóan megörült, hogy két neves vendé-get még együtt találja.
– Minden rendben? – kérdezte – A nővérem már a zongoránál ül.
– Hát akkor menjünk – mondta Liszt. – Különben kiválót beszélgettünk. De most már ideje, hogy meghallgassuk a nővére zongorajátékát. – A madarak nagyon szépeket csicseregtek róla.
– A madarak! – legyintett bosszúsan a lány. – Tényleg meghallgatná, mester?
– Szívesen, de csak ha megígérik, nem csinálnak olyan butaságot, mint az a másik kislány, akinek a játékát néhány éve volt szerencsém meghallgatni Pesten.
– Ferenczi Terézre gondol, mester? Ő megölte magát.
– Igen. Hallottam, mi történt vele.
– Költőnek is igen tehetségesnek tűnt – mondta Arany. – Csak hát nálunk egy nőnek nincs könnyű a dolga, ha művészi hajlam van benne.
– A nőknek sehol sem könnyű. Higgyék el, Franciaországban sem. George Sand is drágán fizet azért, mert művész mert lenni.
– Őt Petőfi se szerette. Azt mondta, egy nő írjon szebben, nemesebben – mondta Arany.
– De Szendrey Júliának mégis George Sand a példaképe! – csicsergett közbe Stefánia.
– Jaj, Júlia – sóhajtott Arany. – Nem sok boldogság jutott neki. S azt mondják, sokat betegeskedik mostanában.
– Nem lehetne valahogy segíteni rajta? –kérdezte együttérzéssel Liszt.
– Nem hiszem. Ő maga is nagyon titkolja a dolgot. Talán valami női baj.
Aztán Valóban meghallgatták Jankát. Chopint játszott. A forradalmi etüdöt. Egészen belepirult a lendületes előadásba. Liszt szeme örömmel pihent meg a tehetséges nő boldogságtól ragyogó arcán. Aztán a még mindig mellette álldogáló Aranyhoz fordult.
– Nagyon tehetséges. És gyönyörű – mondta. – Most már értem a pletykát, hogy maga is megpör-kölődött kissé a lángjától.
– Ugyan, ugyan – szabadkozott Arany – nagyon öreg vagyok én már ahhoz.
– Csak semmi szabódás. Meg is gyóntathatom, fel is oldozhatom. Felszentelt pap vagyok.
– Köszönöm, nem élek vele – felelte Arany határozottan.
Liszt arca egy pillanatra megkeményedett, aztán szeme újra rátalált a zongoránál esetlenül hajlongó Wohl Jankára.
– A szerelem – sóhajtott – nem ismer korlátokat . – Majd egy kis habozás után hozzátette: – Megmutatom.
A vendégek udvariasan megtapsolták a házigazda produkcióját, de aztán a figyelem Lisztre fordult. Ő határozott léptekkel odament a zongorához. Leült. Egy percig várt. Tökéletes csend lett. Aztán szép, zengő hangján bejelentette:
– Szerelmi álmok.
És játszani kezdett. A zongora csodálatos hangzásaival elvarázsolta a társaság tagjait. Amikor a zene elhallgatott, a terem zengett a tapstól, a bravótól. A muzsikus, mintha nem is hallotta volna, fel-állt, meghajtotta a fejét, és senkire sem nézve, hosszú léptekkel kiment a teremből. Az előszobában a vállára dobta a köpenyét, és lesietett a lépcsőn. Még mindig szó nélkül beszállt a rá várakozó kocsiba. Intésére a kocsis elindította a lovakat.
A másnapi lapok tele voltak a Wohl-szalon legújabb szenzációjával: Liszt a Szerelmi álmokat játszotta!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése