ADD TOVÁBB!
(Arany János és Madách Imre)
Vasárnap délután volt. A kihalt Üllői úton egy nyitott bérkocsi cammogott. Aztán vártalanul, nagy ho-ho-hó-zásra megálltak a lovak. A kocsi kerekei mozdulatlanná váltak. A kocsis a tartóba illesztette az ostort, aztán leugrott, hogy segítsen utasának is lekászálódni. Madách megtámaszkodott az oda-nyújtott kézben és leugrott a keményre döngölt, földes útra. A fiakeres leadta utasa kis útiládáját (az épp csak a legszükségesebb holmit hozta magával).
Még sosem járt egyedül ilyen messze a belvárostól. Igaz, diákkora óta Pesten is ritkán fordult meg. A rabság ideje nem számít. Neki Sztregova az otthona, ahonnan Gyarmat is fényes nagyvárosnak látszik.
Amikor nyár elején előbb Pétery Károllyal, majd Jámbor Pállal jött Aranyhoz, a kocsit azok szerez-ték. Azt is tudták, hova kell jönniük (persze nem csoda, ez a ház, Arany lakása egyben a Szépirodal-mi Figyelő szerkesztősége is volt).
Most magának kellett bérkocsit fogadnia. Szerencsére nem volt nehéz dolga. Az ismerős Kecskemé-ti utcán akár válogathatott is: ott sorakoztak a fuvarra váró kocsik a keskeny téglajárda mellett. Mint régi ismerős, köszöntötte az egyetem épületét. Változást nemigen vett észre rajta, csakhogy egy kicsit kijavították, s régi barna színe helyett valami világos zöld-félével meszelték be. Elment az egyetemi templom jól ismert épülete előtt. Vetett egy pillantás a Károlyi-palotára és odébb a Landerer és Heckenast könyvnyomdájára. Most kicsit bánta, hogy vasárnapra halasztotta a pesti látogatást, ha hétköznap van, benézhetett volna ide, elintézhette volna a Vasárnapi Újságra való előfizetés megújítá-sát. Majd legközelebb, határozta el. Visszasétált néhány lépést, közben ugyanis már kiválasztott magának egy bérkocsit, amelyiknek a gazdája szimpatikus, nyílt arcú, és öltözéke alapján ítélve magyar fiatalember volt. Az úton ugyan nem sokat beszélt. De most, hogy megérkeztek, megszólalt:
– Ez az! Üllői út hét.
Madách felnézett a házra. Szép, arányos homlokzatú, egyemeletes épület volt. Nagyon elütött a környék főképp földszintes házaitól. A kocsis észrevette, hogy a házat nézi, hát folytatta:
– A szerkesztő úr háza. Gyakran jönnek hozzá látogatók.
(Honnan tudta volna a bérkocsis, hogy Aranyék csak bérlik a ház első emeleti lakását. Ilyen kis palotára nemcsak ma, akkor se tellett egy író keresményéből.)
– Hát, köszönöm – mondta Madách. Leszámolta az előre megállapodott összeget a kocsis markába.
– Megvárjam az urat?– kérdezte az mély meghajlással, ami mutatta, meg van elégedve a fizetséggel, a borravalóval.
– Köszönöm, ne. Vagy tudja mit? Adok még ötven krajcárt. Ha egy óra múlva nem jönnék vissza, vagy nem üzennék, akkor nyugodtan elmehet. Rendben?
– Hogyne. Nagyon megfelelő lesz így. – Addig elálldogálunk itt a lovacskákkal – paskolta meg játékosan a rudas nyakát.
Madách elköszönt, és belépett a hívogatóan nyitva álló kapun. Felnézett, megcsodálta a szép, kazettás mennyezetet, amely jócskán megemelte a ház eleganciáját, aztán felment a félkör alakban hajló lépcsőn. Megállt az emeleti lakás ajtaja előtt, letette maga mellé a földre a kis zöldre festett ládát, és határozott mozdulattal bekopogtatott.
Egy perc múlva kinyílt az ajtó, egy fiatal cselédlány nézett ki az előszobából.
– Arany János akadémikus úr itthon van? – kérdezte Madách, az izgalomtól kissé rekedtes hangon, mert eszébe jutott első, sikertelen látogatása.
– Igen – felelte a cselédlány. – Kit jelenthetek be neki? – kérdezte aztán.
– Madách Imre, alsósztregovai földbirtokost.
– Egy pillanat – mondta a lány, és nyitva hagyta bejáratot. Így Madách láthatta, ahogy kinyitotta a fogadószobába vezető ajtót, és eltűnt mögötte.
Valóban, egy perc se telt el, újra nyílt a szobaajtó, de nem a lány jött vissza, hanem kezében hosszú szárú pipával maga Arany János.
– Isten hozta, képviselő uram! – köszöntötte vendégét. –Újra Pesten?
– Csak erre a látogatásra utaztam fel, akadémikus uram – felelte a vendég.
– Jaj öcsém, ha megengeded, hogy az idősebb jogán tegeződést ajánljak, hagyjuk a fölös udvariaskodást. Inkább jöjj, és foglalj helyet családom körében.
Betessékelte a még mindig zavarával küszködő Madáchot. A fogadószobában szép, csipketerítővel borított kerek asztal mellett ült Arany felesége, mellette a nagylány, Juliska. Épp valami levelet olvasott fel az anyjának. A fiú, a nevezetes Laci, az ablaknál egy karosszékben olvasott, de a vendég beléptekor letette a könyvet az ablakpárkányra, és felállt.
– Ismerkedj meg akkor családommal. Nőm, Juliska lányom, Laci fiam – mutatta be Arany a szobában tartózkodókat a vendégnek. – Madách Imre, a nagyszerű Ember tragoediája szerzője – mutatta be vendégét is. – Na, foglalj helyet – mutatott egy karosszékre, amely a szoba sarkában, egy kis asztal mellett állt. – Ne zavarjuk meg a nőket. Épp Rozvány Erzsébet levelét olvassák. Ez egy szomorú történet, tudod? – magyarázta Arany, miközben Madách elhelyezkedett a felajánlott széken. Közben a házigazda folytatta az elkezdett történetet: – Valamikor házitanító voltam a Rozvány Betti fiútestvéreinél Szalontán. Onnan az ismeretség. Aztán erővel, családi akarattal a lányt eljegyezték egy nála jóval idősebb emberrel, aki később hősiesen harcolt 48-ban, de ezért a bukás után három év börtönnel sujtották. Amikor megtört öregemberként kiszabadult, Betti (mi mást is tehetett), hozzá-ment. Azóta őrlődik ez a két tisztességes ember a házasság rabságában. Mindkettő boldogtalan. És úgy látszik, nincs menekvés. Betti néha hozzánk (leginkább nőmhöz) fordul, ha ki akarja önteni a szívét. De segíteni mi innen végképp nem tudhatunk.
– Az én boldog házasságom is rabságom ideje alatt ment tönkre, pedig az csak egy esztendő volt összesen. Gyönyörű gyerekeink vannak, két lány, egy fiú. Mi elváltunk. És azóta semmi sem olyan, mint azelőtt. S nem is lesz már sohasem.
– Istenem, hány élet veszett el vagy ment tönkre a szabadság reményéért! – sóhajtotta a házigazda.
– Mégis, ha lehetne, újra kezdenénk – mondta keményen Madách. – De hogy visszatérjek a mai naphoz. Szeretném megköszönni, bátyám-uram, hogy elolvastad munkámat, és azokat a túlzóan dicsérő szavakat is, melyeket leveledben voltál szíves hozzám intézni vele kapcsolatban
– Én tartozom köszönettel, öcsém, az élvezetért, melyet nekem szereztél. Munkád nem hibátlan ugyan, de így is, amint van, vitathatatlanul remekmű. Petőfi óta ez az első olyan munka, amely teljesen saját lábán áll, és mind koncepciója, mind kompozíciója tökéletes – felelte Arany. Odasétált a fal mellett álló pipatóriumhoz, letette a pipát. Felvett egy másikat. Odakínálta a vendégnek.
– Köszönöm, nekem tilos. A tüdőm miatt – mondta a vendég.– Talán ki is lehetne adatni a drámámat? Vagy inkább a színház? – kérdezte még rekedtebb hangon Madách.
– Azt szeretném, hogy a Kisfaludy-társaság adja ki. Így egyfelől neked a kiadással nem is kellene törődnöd, nem kellene alkudoznod nyomdával, könyvkiadóval, könyvárussal, és eleve biztosítva volna egy nem kis számú, irodalmat kedvelő, értő olvasótábor is. Másfelől a Társaság is jól járna, végre igazi, új, magyar remekművet adhatnánk pártoló tagjaink kezébe.
– Szóhoz sem jutok a megtiszteltetéstől – mondta Madách.
– Akkor csak hallgass, öcsém, mert a dolog rosszabb oldalát még nem mondtam el. A Társaság szegény, így túl nagy honoráriumra ne számítsál. Igaz kockázatod sincsen vele. Nem járhatsz úgy, mint én a Toldival, hogy olyan szerződést írtam alá, amit később meg kellett bánnom. Mert az eladás csak nekem állt érdekemben, a könyvárusnak jóformán mindegy volt, fogynak-e vagy sem a kis kötetek. A munkát kiadásra én előkészítem, és, ha megengeded, itt-ott javítgatok is kissé, főképp az íráskép meg a verselés hagy némi kívánnivalót maga után.
– Hogyan köszönjem meg jóságod, amivel ezt a hatalmas munkát magadra vállalod? Szégyellem is, hogy hitvány kéziratommal elvonlak sokkal értékesebb, alkotó munkádtól.
– Te csak ne szégyenkezz. Légy büszke arra, amit létrehoztál. Ha valami a mi időnkből biztosan megmarad az utókor számára is értéknek, olyannak, amivel Európa előtt is büszkélkedhet a magyarság, az az Ember tragoediája lesz.
– Ha csak a felét merném hinni – mondta Madách.
– Juliskám, egy kis teát, süteményt kaphatnánk a beszélgetéshez? Vagy inkább egy pohár bort?
– Ha lehet, inkább teát – mondta a vendég.
– Meddig maradhatsz? Van már szállásod? – kérdezte Arany.
– Nem akarnálak feltartani. Elvégre vasárnap van. Nem szeretnék a terhetekre lenni. A Váci utca táján majd csak találok egy megfelelő fogadót éjszakára – mondta a vendég – Aztán holnap reggel irány Vác, onnan kocsival Gyarmatra és haza.
– Maradj nálunk éjszakára. Akkor vacsora után még beszélgethetünk egy jót. Laci majd átadja egy éjjelre a szobáját. Úgyis nagyon el van kényelmesedve, mióta a Hárompipa utcából ideköltöztünk, és saját, hatalmas, utcai szobája lett.
– Köszönöm, de akkor üzennem kell a bérkocsisnak, aki az utcán vár rám. Hogy most elmehet, de reggel kilencre jöjjön ide értem.
– Maris! – kiáltotta be a cselédlányt Juliska.
Kioktatták a cselédet, aki szó nélkül el is tűnt, hogy elintézze ezt az új megbízatást.
– Annyira lekötelezel, hogy én ezt soha nem leszek képes viszonozni – mondta később Madách, amikor a bőséges vacsora után kettesben maradtak.
A nők a vacsora romjait segítettek kivinni a konyhába, Laci pedig könyvestől eltűnt. Talán a szobájába ment, hogy rendet tegyen, mielőtt a vendég bemegy oda aludni.
Arany ismét rágyújtott, beszéd közben is meg-megszívta a pipát, és jóízűen pöfékelt.
– Én csak egy régi tartozást szeretnék kiegyenlíteni – kezdett bele. – De ez hosszú história. Ezért is kértem, hogy vacsora után beszélgessünk. Kérlek hát, légy kissé türelemmel.
– Hallgatlak.
– Ezernyolcszáznegyvenhárom-negyvennégy telén egy szegény, nyomorgó fiatalember felgyalogolt Pestre (kocsira honnan is, miből is futotta volna neki?) És ment egyenesen Vörösmarty Mihály, az országszerte ismert, a nemzeti költő szállására, hogy támogatást kérjen kötetnyi verse kiadásához. Ez a fiatalember az éppen színészettel próbálkozó Petrovich Sándor volt, aki akkor már Petőfi névvel jegyezte lapokban itt-ott megjelent verseit.
Vörösmarty átvette a kéziratokat, és némi időt kért. De addig is átmeneti szállást szerzett a fiatal-embernek, akit néhány nappal később tájékoztatott, hogy irodalomértőkből és haladó politikusokból álló asztaltársasága, a Nemzeti Kör (melyben jócskán ültek tehetősebb urak is), biztosítja a fiatalember Versek című kötete kiadásának költségeit. Aztán szerkesztői állást is szerzett Petőfinek a Pesti Divatlapnál., hogy Pesten maradhasson, nehogy elkallódjon valahol vidéken. Pedig, nyilván te is tudod, Vörösmarty és Petőfi költészete ég és föld. Nemesi nagyromantika az egyik:
Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?
Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző
Fénnyel jársz egyedűl. Rajtad sürü fellegek, és a
Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek.
Helyenként biedermeieres népies romantika a másik:
Befordúltam a konyhára,
Rágíujtottam a pipára,
Azaz rágyujtottam volna,
hogyha már nem égett volna.
De Vörösmarty mégis meglátta Petőfiben a zsenit. És másságát nem a korszerűbb iránti féltékeny-séggel fogadta. Hanem felkarolta, támogatta, elindította a később kezdőt a költői pályán. Barátok lettek, s azok is maradtak egész Petőfi haláláig. Ezen az sem változtatott, hogy a más politikai néze-teket valló Petőfi negyvennyolc nyarán elítélte Vörösmarty politikusi magatartását. Ennek ellenére Petőfi Vörösmartyékra bízhatta a családját, amikor arra a végzetes, utolsó útjára indult Erdélybe, Bem táborába.
– Ezt így még sosem gondoltam végig – szólalt meg Madách. – Nagyszerű, ha két művész így meg-érti egymást.
– Várj kissé, mert a történet java még hátra van.
– Hallgatlak figyelmesen.
– Ezernyolcszáznegyvenhétben a Kisfaludy-társaság pályázatára egy vidéki, ismeretlen amatőr beküldött egy elbeszélő költeményt.
– Te a Toldit! – kiáltott fel a ráismerés örömével Madách.
– Úgy van. A bíráló bizottság tagja volt Vörösmarty Mihály, aki a legjobbnak ítélt munkát még az eredményhirdetés előtt megmutatta ifjú barátjának, a János vitéz akkor már országosan ismert szerzőjének, Petőfinek. Az elolvasta a pályaművet, és azonnal levélben üdvözölte a szerzőt. Várj csak, megvan még a levél, ezeket a leveleket itt tartom az íróasztalom fiókjában – mondta Arany. Felállt, odament az ablak előtt álló íróasztalhoz, és elővette Petőfi hozzá írt leveleit. – Tessék, – emelt ki egyet. – Olvasom: „minél hamarabb akarom önnek tudtára adni azon meglepetést, azon örömet, azon elragadtatást, melyet műve költött bennem.” Hát így. Pedig sokan azt hitték, (remélték), hogy mi majd addig rivalizálunk, míg ők, a nevető harmadikok, elfoglalhatják Petőfi akkor már megkérdő-jelezhetetlennek tűnő helyét az irodalmi életben. Barátok lettünk. S nincs nagyobb fájdalmam, mint az ő elvesztése. Ugye megérted, öcsém.
– Természetesen. Azt hiszem, veszteségünk mindünknek van épp elég. Hogy csak szegény nővéremre utaljak, kit veszett oláhok gyilkoltak meg negyvenkilencben, mikor hazafelé indult volna a bukás után Erdélyből férjével és kisfiával.
– Fogadd részvétemet – mondta Arany, majd visszatért a történetéhez. – Petőfi igaz barát volt. Már második levelében a Toldi kinyomtatását sürgette, így: „Hallom visszakérted Toldit javítani vagy mi, ugyan minek? hanem ha már ott van, legalább iparkodjál felküldeni, hogy minél hamarabb kinyom-hassák, s aztán bámulhassa két ország!”
S később is intézte pesti ügyeimet, a cenzornál, a kiadónál. Hogyan és mivel is viszonozhattam vol-na én az ő nagy kedvességét, barátságát, segítségét?
– Petőfi valóban zseni volt – helyeselt Madách.
– Igen, és nagyon remélem, Gyulaival együtt sikerül elérnünk, hogy Toldy Ferenc és követői is elfogadják Petőfit, mint a Csokonaival indult irodalmi fejlődés Vörösmarty utáni tetőpontját, csúcsát. Bár most, hogy a te Tragoediádat olvastam, kezdem azt remélni, még onnan is van följebb és tovább.
– Végképp szégyenkezésre késztetsz. Hogyan is mérhetsz engem, az amatőrt, Petőfihez vagy magadhoz! – húzódott még inkább vissza Madách.
– Hát jó. Akkor befejezem ezt a kis történetet. Úgyis későre jár, lassan ideje eltennünk magunkat holnapra.
Vörösmarty, felismerve Petőfi nagyságát, befogadta őt az irodalomba, és elindította őt a halhatat-lanság felé. Petőfi ezt úgy hálálta meg a sorsnak, hogy amikor elolvasta a Toldit, befogadott engem, barátjává tett, és minden módokon segített engem. Én ezt csak azzal hálálhatom meg, hogy most, miután elolvastam az Ember tragoediáját, elindítalak téged is a halhatatlanság felé. Kérlek hát, legyünk barátok! S kérlek, emlékezz erre a történetre, ha majd egy szép napon hozzád is bekopogtat egy ismeretlen zseni. Leróva tartozásod, majd te is add tovább, amit tőlem kaptál!
Ismerve Arany meggyőző képességét és Madách jellemét, nem lehet kétségünk afelől, hogy így is történt volna a dolog, ha nem jön közbe valami. Valami olyasmi, ami még az olyan halhatatlanokkal is megesik, mint Petőfi Sándor, Arany János vagy Madách Imre.
Ez a beszélgetés, ha igaz, 1861 szeptemberében zajlott le Pesten. És alig több mint három év múlva Madách Imre már halott volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése