CSILLAGHULLÁS
(Arany János és Eötvös József)
– János, ne tégy úgy, mintha nem értenéd, miről van szó! – csattant fel Eötvös József, aki immár harmadszor lépcsőzött fel Arany akadémiai lakásába egyazon ügyben. Mehetett volna persze a titoknoki irodába nap közben, de így meghittebb volt, hogy alkonyatban, személyesebb formában kereste fel a költőt. Ami persze némi politikusi megfontolást is takart: nem tartozik mindenkire, főleg nem a szenzációt leső újdondászokra az ilyesmi.
– Miért miről? – kérdezett vissza Arany. – Nagyméltóságú báró úr, kell valaki, akit koncnak oda-dobhattok a tömegnek?
– Ne bárózz engem, kérlek. Nem ma ismerkedtünk össze, igaz? Két irodalmár, akik vagyunk, ne tettesük magunkat egymás előtt.
– Én mégis csak egyszerű parasztnak születtem, még ha fel is vitte a dolgom az Isten, hogy akadé-miai főttikárt csináltatok belőlem.
– Kérlek, János, ne vágj föl azzal, minek születtél. Erről éppúgy nem tehetsz, ahogy én sem.
– Csakhogy nkem másom sincsen, mint a tisztességgel megőrzött, kiharcolt nevem. S ha most ezt elvesziztek, mi marad?
– Ugyan, János, miket beszélsz. De hát neked is be kell látnod, hogy a politika néha kompro-misszumot kíván. Látod, Andrássy, akit egyenesen halálra ítéltek negyvenkilencben, képes volt fel-fogni, hogy a haza érdekében el kell engedni némely sérelmeket. És Deák vagy én, akik miniszterei voltunk ama első független magyar kormánynak. Gondolod, nekünk nincsenek rossz éjszakáink? De hát most van itt az perc, amikor a hazának szinte mindent nyerhetünk.
– Mindent? Feltámasztjátok a halottakat is? És Petőfit? Vagy Batthyányt? És az aradi tizenhár-mat?
– Istenek nem vagyunk. Feltámasztani nem tudunk senkit. De az emléküket megőrizni, megbe-csülni: azt igen. Ha lesz magyar kormány, adhatunk évdíjat az özvegyeknek, árváknak. Állíthatunk emléket a nagy ütközetek helyszínén. Persze csak lassacskán. Előbb legyen meg a kiegyezés, a koronázás, álljon fel a kormány.
– És pont én akadályozlak benneteket?
– Nézd, azt hittem, Wenckheim már mindent elmagyarázott neked.
– Ó, a nagyméltóságú báró úr magyarázott, magyarázott, persze. De azért talán tehettétek volna elébb, mikor még el nem hírelték hivatalosan. Akkor még csendben ki lehetett volna húzni a nevem. Vagy tényleg kellett egy bűnbak?
– Ugyan, János!
– Várj csak, elnök úr, ezt neked szántam. Hallgasd csak! – vett elő tárcájából egy kis összehaj-togatott papírlapocskát, és felolvasta a következő négy sort:
–
Járnak hozzám méltóságok,
Kötik rám a méltóságot:
„Megbocsásson méltóságtok,
Nem érzek rá méltóságot.”
– Ugyan János. Ez jópofa kis bökvers, tetrszik is. Csak hát megírtam már neked, hogy hatalmam-ban sem állt, de meg nem is tettem volna, hogy visszavonassam a javaslatot. Végre is a legtermésze-tesebb dolog, hogy a frissen koronázott magyar király a legnagyobb magyar költő iránt hódolatát fejezi ki. Így tekintsd a dolgot. Ez nem puszta magánügy: ez nagypolitika. Ha most visszautasítod, lesz belőle akkora, három országra szóló negatív konstelláció, hogy nemcsak Deák, Andrássy vagy én, de az ország is belebukhat!
– És mit tehetek, ha majd hazaáruló, lekenyerezett talpnyalónak kiáltanak ki? Mert ez már nem-csak nagypolitika, de az én legszemélyesebb magánügyem is.
– Te csak dolgozz, írj, hogy a nép hadd örüljön. Kell nagyon a jó szó. Kell nagyon a megbékélés. Látod, Jókai is felfogta ezt. Olvastad Az új földesúr című regényét.
– Hát miért nem őt tünteti ki a király őfelsége?
– Lehet, hogy A walesi bárdok jobban tetszett neki, mint A kőszívű ember fiai.
– Gondolod, olvasta?
– Ha ő talán nem is, de Erzsébet, a leendő királyné bizonyosan. Kiválóan megtanult magyarul. Magyar nyelvtanára, felolvasója van.
– A királynénak?
– Igen. Ő a magyarok királynéja lesz.
– Hát Isten éltess a királynét!
– Na, ez már tetszik, János. Maradjunk akkor ennyiben.
– Nézd, elnök úr, ha már muszáj elfogadnom, ha már lehetetlen visszautasítanom, mert ezt kí-vánja a nagypolitika, egyezzünk meg abban, hogy lévén én egy beteg, öreg ember, az átadásra nem tudok elmenni. Se audienciára utána a felséges király úrhoz. S hogy én ezt a keresztet, ha már visel-nem is kell (mint ahogy mindenki viseli a maga keresztjét), soha fel nem veszem semmilyen alkalom-ra, s a temetésemen se tegyétek közszemlére, mert ezt kívánom én, a magánember.
– Úgy legyen – állt fel Eötvös, elbúcsúzott a költő feleségétől és nagyfiától is, aztán amilyen csendesen jött, olyan csendesen hagyta is el az akadémia épületét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése