Nem scifi 12

HÉTKÖZNAPI ESET

Tulajdonképpen beszélni sem érdemes róla. Annál is kevésbé, mert maga Tom sem szeret gondolni rá, pedig vele esett meg, és még szerencséje is volt.
Akkoriban a teherflottánál dolgozott. Egy ócska űrhajóval szállított ércet a Marsról a Földre. Nem volt valami elegáns munka, de jól fizették, és Tom nem kötötte a haverjai meg az alkalmi nőismerősei orrára, miből futja mindenre. Mert tényleg majdnem mindenre futotta: volt egy kis villája a Földközi-tengernél, egy elit berendezésű ötszobás lakása Párizsban, jutott szórakozásra, utazásra, nőkre is. Szabadidő szempontjából sem volt megvetendő. Egy utat lehúzott a bárkán, aztán a váltótársa következett, ezalatt Tom élvezhette is mindazt, amit meg tudott szerezni.
A Föld nyersanyagéhsége már akkoriban is olyan volt, mint manapság, így aztán érthető, hogy a cég mindent megtett, hogy a szállítás folyamatos, egy-egy út pedig minél eredményesebb legyen. Ez önmagában persze nem is lett volna baj…
Tom éppen egy új sztereovizort akart venni („Mert aki lemarad, az minden jóból kimarad! Világos?” – mondta. Ez a „Világos?” egyébként a szava járása volt.) A cégnél valamelyik főokos (ilyen mindig sok van: akit kiszuperálnak a rendes melóból, az bosszúból elmegy kis-, nagy-, al- vagy főfőnöknek, és onnan keseríti meg a többiek életét), szóval egy főokos kitalálta, hogy ezután verseny lesz, és majd a szállított anyag mennyisége szerint fizetik a prémiumot. Ami látszólag zseniális (az ilyen főokos ötletek látszólag mindig zseniálisak!), de hát mennyi ércet lehet szállítani egy ezer tonnás űrhajón? Vélné az ember, ezer tonnát. Csakhogy…
Mondom, Tomnak akkoriban (persze mikor nem?) nagyon kellett a pénz. Így hát addig forgatta az agyát, míg neki is támadt egy ötlete. Következő útjára egy láda valódi francia pezsgővel felszerelkezve indult el. Nem mintha annyira szerette volna az ivást (a pezsgőt meg egyenesen utálta: megfájdult tőle a feje), de tudta, a Marson nagyon odavannak az ilyesmiért. A rakodóknak ment el a fele, a többit a kikötői rendész kapta, cserébe egy kicsit elnézte a mérleget, és Tom ezertíz tonna érccel indult vissza. Az úton nem volt semmi baj (miért is lett volna, ezeket a vén bárkákat annakidején tíz százalékos túlbiztosítással építették). Tom felvette a premcsit, és röhögött a markába.
A pénzből futotta sztereovizorra, meg az újabb láda pezsgőre, sőt, ezúttal egy üveg valódi örmény konyakot is sikerült kéz alatt szereznie. („Befektetés nélkül nincs üzlet. Világos?”– mondta Tom.) Igaza is volt, most is ment minden simán. Annál nagyobb volt a meg-rökönyödése, amikor elszámoláskor egy fillér prémiumot sem kapott, mert ezerhúsz tonnájával a mennyiségi rangsor utolsó helyén állt. Úgy látszik, a többiekben is volt üzleti érzék. Különösen jól ment a váltótársának: ezerszáz tonnával ő vezette a sort.
„No, öreglány, most kapaszkodj!” – mondta Tom. (Az űrhajóját mindig is nőnek képzelte, igaz, elég szeszélyes jószág volt. Persze ez a korral jár, és ez a teherűrhajó nem volt már éppen fiatal.) – „Óvatosak leszünk. Világos?” – tette hozzá, és lenyomta az indítógombot. Az űrhajón ezerháromszáz tonna érc volt. Még a kormányfülke is azzal volt tele.
Ami azt illeti, az öreglány kapaszkodott is, megúszták az utat. Csak leszálláskor történt egy kis baj. Túl nagy volt a földet érési sebesség, és a bal kettes-hármas fúvókák a hajtóművükkel egyetemben kinyiffantak. Apróság. Tom felvette a legmagasabb prémiumot, és nevetnie kellett, ha arra gondolt, hogy a javítás már a váltótársa baja, az ő idejéből vesz el.
Jól számított. Legalábbis részben. A javításnak tényleg a váltótársa idejére kellett volna esnie, csak hát az se volt bolond. Egy kis ügyeskedés, és a minőség-ellenőrzés nem vette észre a hibákat. Így az űrhajó nem került szerelőműhelybe. Igaz is, maradt még öt hajtómű. Repülni annyival is lehetett.
Tom igen jókedvűen érkezett, jól állt a versenyben. Egyébként is jól állt, szabadságát Budapesten töltötte (már sokan mesélték neki, hogy milyen barátságos kis hely, és Tom egy „Megnézzük, világos!?”csatakiáltással odarepült). Megismerkedett egy lánnyal, akinek ugyan teljesen kimondhatatlan neve volt (Fehérvári Annamáriának hívták), de Tom ennek ellenére vagy tán éppen ezért (ki ismeri itt ki magát?!) életében először szerelmes lett. Ami persze önmagában szintén nem lett volna baj.
Tom tehát igen jókedvűen érkezett. Ám elég gyorsan elromlott a hangulata, ahogy meglátta az űrhajóját. Mert annak határozottan roggyant lett a külseje, nem is szólva arról, hogy szivárgott a reaktor hűtővize, ráadásul már csak három hajtómű volt üzemképes, és a használható fúvókák mind egy oldalon voltak.
Kellett a pénz (most aztán igazán!), hát mondanom sem kell, hogy Tom azért felszállt a bárkával. Még visszafelé is elindult, de valahol feleúton (hogy pontosan hol, az sosem derült ki, mert akkorra már a fedélzeti számítógép is bemondta az unalmast) a bárka egyszerűen darabokra ment. Ha az egészben van valami különös, hát az, hogy véletlenül épp arra járt egy hajó, és felszedte az egyik roncsdarabbal a semmibe száguldó Tomot.
Itthon az okosok persze fegyelmit varrtak a nyakába (még jó, hogy kártérítést nem követeltek!), mondván, hogy nem lett volna szabad felszállnia, ha tényleg annyira rossz volt az űrhajó, bár, tették hozzá (és ez volt a legszebb az egészben!), a kikötői minőségbiztosítás iratai cáfolhatatlanul bizonyítják, hogy a Sellő (ez volt az öreglány hivatalos neve) állapota felszálláskor kifogástalan volt.
Annamária örült, hogy Tomnak nem esett baja, és tulajdonképpen Tom is boldog volt, miután összeházasodtak, és átment az egyik utazási irodához, ahol mostanában kirándulókat visz a Holdra. „Kisebb a pénz – mondogatja Tom – de nyugisabb is. Világos?”
Erre az esetre pedig gondolni sem szeret. És talán igaza is van: tulajdonképpen beszélni sem érdemes róla.